Philip Pullman: La Belle Sauvage - A Por könyve I.

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 482

A tizenegy éves Malcolm Polstead és daimónja, Asta a szüleivel él az Oxford környéki Pisztráng Fogadóban. A Temze folyó túloldalán – amelyen Malcolm gyakran hajózik imádott kenuján, a La Belle Sauvage-on – áll a Goodstow Apátság, az apácák otthona. Malcolm megtudja, hogy az apátságban féltve őriznek egy leány csecsemőt, Lyra Belaquát, akit többen is el akarnak rabolni… Közben a sűrű esőzések miatt az emberek soha nem tapasztalt árvíz közeledtéről beszélnek…

„Mindig szerettem volna elmesélni, hogy Lyra hogyan került a Jordan Kollégiumba. Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy hosszú történet, amely Lyra csecsemőkorában kezdődik és felnőttkorában végződik. Ebben a kötetben Lyra még kisbaba, a következőben pedig húsz éves. A harmadik és egyben utolsó résszel kapcsolatban lakat van a számon…” (Philip Pullman)

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Ciceró kiadónak!

Jelentem, ezúttal hivatalosan is up to date vagyok! Végigmaratonoztam Az Úr sötét anyagai trilógiát, és a legújabb eredet/folytatás/kísérő trilógia első részét, ami igazából egyik se igazán, de mindenesetre ugyanabban a világban játszódik, és az új karakterek mellett a már jól ismert szereplők is felbukkannak. Pullman már elárulta, hogy a második rész jóval az eredeti trilógia után fog játszódni, hiszen abban Lyra már húsz éves lesz, de ez az első rész, ami a La Belle Sauvage címre hallgat, szerintem bátran kezelhető eredettörténetként.

Apró észrevétel azoknak, akik még nem olvasták Az Úr sötét anyagait, és azt fontolgatják, hogy ezzel kezdik inkább, hiszen így lenne kronologikus: inkább ne. Egyelőre nagyon friss az élmény, ráadásul körülöttem nem olvasták még túl sokan, így nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire igaz univerzálisan a regényre, de számomra az, hogy ismertem a későbbi eseményeket milliószor érdekesebbé tette az ebben a könyvben történteket.

Pullman írásmódjára normál esetben sem kifejezetten jellemző a folyamatosan pörgő cselekmény: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy unalmas, inkább azt, hogy nem sieti el a dolgokat az alapozásnál, így a nagy tűzijátékok, illetve a feszültséggel teli részek közé hosszabb, lassabb folyású fejezetek vannak beillesztve. Nekem abszolút működik ez a felépítés, mert Pullman remekül kihasználja azokat a lassabb részeket világmagyarázatra és karakterépítésre, amitől minden szépen a helyére kerül. Viszont, el tudom képzelni, hogy annak az olvasónak, aki nem tudja még, hogy Lyra kivé is cseperedik fel, aki számára ismeretlenek a felbukkanó karakterek, mint például Lord Asriel, Coram Van Texell (az eredeti trilógiában már Farder Coram), vagy éppen Hannah Relf, aki csak nagyon minimálisan jelenik meg Az Úr sötét anyagaiban, nos az lehetséges, hogy leteszi a könyvet, mert nem ragadja meg igazán a figyelmét így elsőre.

Amiért pedig kár lenne, mert én abszolúte imádtam! Előzetesen direkt nem olvastam el a tartalmat, így csakis a legminimálisabb információ jutott el hozzám arról, hogy mégis miben lesz részünk ezúttal: tudtam, hogy egy fiú, Malcolm lesz a főszereplő, tudtam, hogy Oxfordban fog játszódni a sztori, és hogy Lyra még kisbaba lesz benne.

Erre ki bukkan fel elsőként? Nem más, mint a jó öreg Farder Coram, csak épp így tíz évvel korábban még kevésbé rozoga állapotában. Na és itt még Coram van Texell, szóval ameddig nem említették, hogy amúgy gyiptus, csakis a daimónja miatt lehettem biztos benne, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki aztán Lyrát tanítgatja a gyiptushajón. Látva, milyen szerepet játszott a háttérben, egyáltalán nem csoda, hogy olyan melegséggel fogadta Lyrát a későbbiekben, amikor Az arany iránytűben felkeveredett a fedélzetre.

Mikor pedig megláttam Lord Asriel nevét, szabályosan felvisítottam, bár ez valószínű, hogy inkább az én elborult fangirl állapotomnak tudható be. De olyan jó volt viszont látni ezeket a karaktereket! Látni, milyenek voltak tíz évvel korábban, hogy milyen volt a politikai helyzet, ami ilyen drasztikusan befolyásolta az életüket. Annyi apró részletre fény derült, ami természetesen érdekes volt az aktuális sztori szempontjából is, de az hogy ezzel együtt megmagyarázott néhány ezidáig homályba vesző apró részletet az eredeti trilógiából, mindenképp nagyban megdobta az élvezeti értékét a számomra.

A lényeg? Ha teheted, olvass publikálási sorrendben, ne a történet szempontjából kronologikusban, mert úgy feltehetőleg sokkal jobban fogod élvezni.

Ha már amúgy Lord Asrielt emlegettem... hát én lepetéztem, mert mindent vártam, csak azt nem, hogy ebben a könyvben majd Asriel emberi érzéseket demonstrál! Méghozzá nem is olyan retteneteseket! Azok számára, akiknek még nem volt szerencséjük Asrielhez... nehéz elmagyarázni. Az a fajta karakter, aki elég szörnyű ember, de közben nem gonosz, szóval nehéz utálni, főleg mert amúgy zseniális és olyan vasakarata van, amit nem lehet nem csodálni. Viszont a hajad téped tőle néha, mert egy szemétláda, és mindeközben azért tudod, hogy élőben tuti levegőt venni is csak az engedélyével mernél a jelenlétében. Olyan antihős, hogy már egyenesen atomanti. Na, szóval én személy szerint imádom Asriel karakterét, mert annyira jól össze van rakva, olyan rétegelt és érdekes, és mindig meg tud lepni, de itt... főleg egy konkrét jelenetben annyira emberi volt. A végére azért visszajön a régi, jól ismert Asriel, szóval nem kell aggódni, kutyából nem lesz szalonna, de kétségtelen, hogy egy új oldalát ismerjük meg itt.

forrás

Természetesen Mrs. Coulter is kihagyhatatlan, és már csak azért is olvasnám először az eredeti trilógiát, mert az itteni megjelenése egy az egyben elspoilerezi Az arany iránytű azt a részét, ahol felfedik Lyra születési körülményeit. De ami Coultert illeti, ő hozta a formáját, bár csak egy pár jelenet erejéig bukkant fel. Róla is kapunk plusz infókat, de semmi elképesztően megdöbbentőt. Reméltem, hogy többet látunk belőle, de nagyrészt inkább a háttérben működött.

Hannah Relf szála viszont már elképesztően érdekes volt! Az egész Oakley Streetes kémkedősdi rettenetesen izgatta a fantáziámat, és talán ezért is lehet az, hogy jobban élveztem az első felét a könyvnek, amikor még az áradás előtt ment a sakkparti az Egyház diktatúrája és az őket akadályozni próbáló titkosszolgálat között. Jó lett volna többet látni ebből, mert őszintén sokkal érdekesebbnek találtam, mint az áradás során történtek túlnyomó többségét.

Ha már így belemerültem a szereplőkbe, talán illene megemlíteni a két főszereplőnket: Malcolm és Alice mindketten jó karakterek voltak, bár Alice-t időbe telt megkedvelni, de amikor beolvasott Lord Asrielnek, na ott kapituláltam. Szerettem olvasni róluk, könnyű volt kötődni hozzájuk, de kedvencek nem lettek. Itt valahogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbnek bizonyultak. Hogy az ügyeletes főgonoszról ne is beszéljünk. Persze, az igazi ellenség itt a diktatúra volt, de kaptunk azért egy személyt is, akitől őszintén a hideg rázott, hacsak megjelent. Nem akarok spoilerezni, így nem is mondanék többet róla, de fuhhhhh...

Egyetlen kifogásom van, mégpedig az utolsó jelenet előtti nagyjából 40 oldal, ahol váratlanul leült a sztori. Bár alapvetően az áradás előtti részeket preferáltam, utána is elég jó ritmust tartott a történet, megvolt a feszültség is, a kalandok, de valahogy eltűnt a feszültség, és csak nehézkesen sikerült visszahozni. Arról nem beszélve, hogy ott a régi istenek behozatalával kicsit meg lett bonyolítva az élet, és nem lett úgy igazán megmagyarázva, mégis mi a helyzet azokkal és hogy passzolnak az eddig felépített világba. Szerintem nagyon későn került be az a relatíve új elem, és nagyon kevés figyelmet kapott, így csak úgy maradt a levegőben. Persze, nem kizárt, hogy majd a folytatásban Pullman visszatér a témához, és kapunk rá választ.

Ezen kívül azonban igazán nagyon élveztem a La Belle Sauvage-t, egy élmény volt más szemszögből látni a világot és a már jól ismert karaktereket. Az új szereplők is szimpatikusak, remélem viszont látjuk őket a következő részben. Egyszerre örülök és sajnálom az időbeli ugrást a második részben: egyrészről kíváncsi vagyok, milyen lesz Lyra fiatal nőként, másrészről viszont tudván hogy bizonyos karakterek már nem fogják a történet részét képezni, kicsit sajnálom, hogy nem kapunk belőlük többet. Mint ahogy már említettem, főként azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik olvasták és szerették Az Úr sötét anyagait, mert ők garantáltan élvezni fogják!

Értékelés: 4,7/5

Kedvenc karakter: Lord Asriel, Hannah Relf

Kedvenc jelenet: amikor Asriel belógott az apátságba

Philip Pullman: A titokzatos kés - második könyv szindróma?

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 322

Lyra az előző kötet végén átlép egy ismeretlen világba. A kísérteties, elhagyatott városban egy fiúval találkozik. Will és Lyra sorsa szorosan összefonódik: közösen kell megszerezniük egy rejtélyes erővel bíró tárgyat: a titokzatos kést. Sokan ölni is képesek lennének azért, hogy megkaparinthassák…

Amikor elhatároztam, hogy újraolvasom a trilógiát a Por könyve megjelenése alkalmából, alig vártam, hogy belefoghassak az Arany iránytűbe, de kicsit tartottam attól, hogy a második rész pont annyira meg fog akadni a torkomon, mint régen. Anno ugyanis az történt, hogy miután keresztülszáguldottam az első köteten, nagyjából egy hónapot vergődtem A titokzatos kés első ötven oldalán, és egyszerűen képtelen voltam haladni vele. A már jól ismert szereplőket akartam, Lyra szemszögét, Lyra világát, nem ezt a rohadtul unalmasat, ami gyakorlatilag a mi világunk, és valami fura gyerek szemszögét, akiről azt se tudom kicsoda. Így hát untam, húztam a számat, és toporogtam egy helyben, azt várva, mikor történik már végre valami.

Nem tudom, hogy az évek (meg a rutin) hatása-e, vagy csak azé, hogy ezúttal már tudtam ki az a Will, és miért is fontos számunkra, és hogy mindez minek az előszele... de imádtam! Hipergyorsan pörögtek az oldalak, élveztem a magyarázkodást  mert érdekes volt, mert tágította a világot, értelmet adott az első rész végén kavargó katyvasznak! Hiszen Lyra nyilván nem érti a tudományos hátteret, ezért nagyon kellett a sztoriba Mary Malone, aki közelebb hozta, majdhogynem kézzel foghatóvá tette az egész regény mozgatórugóját, és valahogy szintetizálta Lyra világának a magyarázatait a modern tudomány magyarázataival, a biblai történetbe ágyazott metaforát a távol-keleti jóslásmódszerrel. Ezáltal pedig sokkal univerzálisabbá vált az egész kérdés: hirtelen Lyra világa csak egy lett a sokezernyi párhuzamos univerzum közül, ahogy a mienk is, ahonnan Will jött.

Végül is csak egyetlenegy világ volna, amely a többi világról álmodik?

Való igaz, ez a fajta világépítés és filozofálás lelassította egy cseppet az események folyását, főként a könyv első felére, viszont abszolút megérte kivárni, ugyanis a második fele eszelősen pörgött! Amint a titokzatos kés képbe került, elkezdődött a világok közötti bújócska-fogócska az összes karakterrel, és meg kell mondjam, Pullman fantasztikusan csinálta! Mindig tudta melyik szálat kell rángatni és mennyire, hogy frontálisan ütközzenek a többiekkel, így még nagyobb galibát okozva.

Az új karakterek közül Will és Mary Malone volt a két legfontosabb. Amennyire nem kedveltem első olvasáskor a srácot, annyira szerettem most. Karakán, okos, csökönyös, abszolút Lyra mellé való, és remekül is működnek együtt. Maryről már nem lehet ugyanezt elmondani: nem utálom, de nem a kedvencem. De legalább a részei érdekesek voltak, hiszen végig a Porról volt szó bennük, így túl tudtam lendülni a karakterén, és az infóra koncentrálni.

Lee Scoresby itt végre sokat szerepelt, aminek rettenetesen örültem, mert az egyik kedvenc karakterem az egész trilógiában. Nemkülönben a boszorkányok, akik bár már az első részben is hangsúlyos szerepet játszottak, itt többüket megismerjük, és persze Lord Asriel szándékairól is többet sikerül megtudnunk, habár ő maga szinte alig szerepel az egész könyvben. Na majd a háromban, már előre csikorgatom a fogamat.

Sokan mondják, hogy A titokzatos késnek erősen második könyv szindrómája van. Lehet benne valami? Ehh. Talán. De az a helyzet, hogy ameddig tényleg jelentős az átkötő szerepe, mindhárom rész összességében olyan erősen támaszkodik egymásra, hogy a harmadik rész akár klingonul is lehetne az első kettő nélkül. Átvezetésnek átvezetés, de semmi esetre sem töltelék! Nagyon-nagyon fontos dolgokat fed fel és magyaráz el az író, ehhez pedig kell a hely és az idő, mert Pullman egy rendkívül komplex világot épített fel. A végére pedig olyan szinten beindulnak az események, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és  - esetemben legalábbis - szipogunk mint a taknyos ovisok, mert az író aztán nem kíméli az érzelmeinket sem.

Ahhoz képest, hogy ezt tartják - és tartottam én is ezidáig - a trilógia leggyengébb részének, sikerült kellemesen meglepődnöm. Mindezt úgy, hogy a cselekmény jó 80%-ára azért emlékszem a korábbi élményeimből. Ez a trilógia még mindig lenyűgöző, és bizony A titokzatos kés hozza a szintet, még akkor is, ha elsőre nem esik jól az északon kalandozó olvasó lelkének, hogy könyörtelenül átrántják a szürke valóságba. Türelem, türelem. Várnak vissza a páncélos medvék. Látjuk még Ioreket.

Philip Pullman: Az arany iránytű

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 392

Lyra Belacqa kalandvágyó, fékezhetetlen kislány. Miután szülei meghalnak, nagybátyja a Jordan-kollégium tudósainak gondjaira bízza. Lyra a kollégium Mesterétől titokzatos tárgyat kap, az aletiométert, s ezzel kezdetét veszi egy rendkívüli utazás, mely a messzi északra vezet ahol boszorkányok és harcos jegesmedvék vívják csatáikat. Lyra küldetése nem pusztán a saját világára jár mérhetetlen következményekkel, de a párhuzamos világok sorsát is meghatározza, melyeknek létezéséről nem is tudunk…

Évek óta tervezem újraolvasni ezt a klasszikust, de egészen addig halogattam, ameddig ki nem derült a fantasztikus hír, miszerint Philip Pullman végre, így több mint húsz év után, tovább fűzi a mesét, és újra bepillantást kapunk Lyra Belacqua lenyűgöző világába. Bizony, én is azok közé tartozom, akik az Úr sötét anyagain nőttek fel. A kissé már viharvert, megsárgult lapú, megtört gerincű trilógiám idén tíz éve került a polcokra, amibe már csak belegondolni is megdöbbentő. Egyrészről, hogy ennyi idő eltelt, másrészről, hogy én ezt 11-12 évesen olvastam és annyira imádtam, hogy aztán még 2-3-szor lecsúszott gyors egymásutánban.

Számomra abszolút lehetetlen erről a könyvről, vagy a sorozatról, vagy úgy általában Philip Pullman munkásságáról elfogulatlanul nyilatkozni, így meg sem próbálom. Kevés trilógiát dédelgetek ennyire közel a szívemhez, de talán nem hatalmas túlzás azt állítani, hogy alapjaiban formálta azt, akivé váltam, így ez egyáltalán nem is meglepő. Ez volt az első könyv, amin emlékszem, hogy sírtam. Hamarabb rákattantam, mint a Harry Potterre (amitől évekig féltem, mert az első filmből csak a sikító könyv maradt meg, amit Harry kinyit a könyvtárban, így legközelebb negyedikes koromban merészkedtem a közelébe a sorozatnak xD). Arra már nem mernék megesküdni, hogy az első fantasy is volt, ami könyv formátumban a kezembe került - másik tippem az Eragon, nagyjából ugyanezekben az években repültem azon is keresztül - de tagadhatatlan, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ennyire hozzáragadtam ehhez a műfajhoz a későbbiekben.

Hogy tartottam-e attól, hogy így felnőtt fejjel nem fog annyira tetszeni? Érdekes, de meg sem fordult a fejemben egészen addig, ameddig Horsegirl molyon meg nem kérdezte tőlem. És bár mindenképpen kicsit más szemmel olvastam ezúttal, mint anno 12 évesen, örömmel jelenthetem ki: ez a könyv még mindig zseniális, még mindig csodálatos, és még mindig olyan egyedülálló a hangulata, mint régen.

Viszont így huszonkét éves fejjel rácsodálkoztam, hogy valójában mennyire sötét is ez a történet. A képzelet, a csodák, a meseszerű kalandok mellé élesen megfogalmazott valláskritika, halál, emberi kegyetlenség társul. Ha nem tudnám saját tapasztalatból, mennyire imádtam én ezt régen, nem biztos, hogy bátran merném ajánlani annak a korosztálynak, amit elméletben megcéloz a besorolása, azaz a middle grade. 

Valahol odakint van a Por, a halál, a bűn, a nyomorúság, a világ minden romboló erejének az eredete. Az ember akármit lát, menten le akarja rombolni. Ez az eredendő bűn, Lyra.

Persze, mint sok más MG könyv, ez is a határon billeg, főként, hogy láthatjuk benne Lyrát felnőni. Azonban miután ebben az első könyvben még ő is csak 12-13 éves körül van, így ez még határozottan a middle grade korosztályába tartozik. Talán ezért is van, hogy ez a könyv, ez az egész trilógia korra és nemre való tekintettel elvarázsolhat bárkit: nem romantizálja a képet, nem takarja el a történetben rejlő sötétséget, viszont közben olyan gyönyörű gondolatokat és tanulságokat fogalmaz meg, amik megragadnak az emberben, attól függetlenül, hogy épp mennyire ért egyet az egész vallásos konnotációjával, ami már csak abból is sejthető, hogy már az első oldalon John Milton: Az elveszett paradicsom című művéből idéz az író.

A csillagok élnek, gyermek. Odakint minden él, és mindennek magas rendű célja van! A világegyetem csupa-csupa szándék. Mindennek, ami történik, rendeltetése van. A te rendeltetésed, hogy erre emlékeztess.

A világfelépítés finomságai ebben a részben még csak éppen csak megcsillannak itt-ott. Az elsődleges fókusz, ami átöleli az egész trilógiát, és ami az újat is át fogja - nem semmiért A Por könyve a címe - az ez a rejtélyes anyag, a Por, ami áthatja az univerzumot. Minden konfliktusnak ez a forrása, elvégre a megmásíthatatlan tényeknél csak egy ijesztőbb létezik az emberiség számára: az ismeretlen. Az egyik legegyedibb elem, a daimónok létezése is természetesen a Porhoz kötődik. A daimón az ember lelkének egy darabja, ami állat formájában jár mellette. Gyerekkorban szabadon vált alakot, ám ahogy eljön a pubertáskor, és a gyermekből felnőtt lesz, a daimón állati alakja is megállapodik. Változatlanul imádom ezt az egész kialakított rendszert és a kulturális szokásokat, amiket a daimónok köré épített Pullman, például, hogy egy daimónt egy másik embernek megfogni abszolút tabu.

A főszereplő Lyra vakmerő nyughatatlansága és éles nyelve egy mélyen érző, megalkuvást nem ismerő szívet takar, amitől azonnal megkedveli az ember, és képtelen haragudni rá, bármit is művel. Az sem árt, hogy vág az esze, mint a borotva, így sosem érzi azt az olvasó, hogy a drága hősnő már megint le van maradva. Persze, ez a szüleit tekintve igazán nem nagy meglepetés, de mindig rácsodálkozom, Pullman mennyire fantasztikusan összeállította nemcsak Lyra karakterét, de mindenkiét. Egy MG könyvhöz képest elképesztő mélységgel rendelkeznek. Különösen igaz ez Lord Asrielre és Mrs. Coulterre, de nem maradhat említés nélkül a Jordan kollégium Mestere sem, aki pedig abszolút minimális szerepet kap, és ennek ellenére mégis nagyon igazinak érződik.

forrás: a szerző hivatalos oldala

A többi mellékszereplő is remekül meg van formálva, őket csak azért nem soroltam most hirtelen ide, mert ők igazából a következő két kötetben bomlanak ki. Itt is szerethetőek voltak, de a folytatásokban mutatkozik meg igazán, mire is képes Philip Pullman. Vonatkozik ez elsősorban Lee Scoresbyra és Iorekre, de mindenki rengeteget változik. Pullman nem arról híres, hogy kímélné a karaktereit, így előre fáj a szívem értük, hiszen bár a részletek talán már nem annyira élesek, azért élénken él az emlékezetemben, milyen szinten darabokra szedett ez a trilógia.

Persze nem hibátlan ez a könyv sem. Itt-ott bizony leül a sztori, elcsúszik a ritmizálás, és Lyra születésének körülményeire is kissé antiklimatikus úton derül fény, de számít ez bármit is összességében? Számomra nem. És persze, ez összefüggésben áll azzal, hogy minden, amit szeretek az olvasásban benne van ebben a trilógiában, de nem csak a gyógyíthatatlan elfogultságomról és a nosztalgiáról van szó. Őszintén úgy gondolom, hogy ha most kerülne először a kezembe, akkor se zavarnának túlzottan ezek a kisebb bökkenők az úton, mert a hangulat, a karakterek, a gondolkodnivaló, amit ad bőven kárpótol az esetlegesen unalmasabb részekért. 

Hogy a fináléról már ne is beszéljünk! Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, és még így is elakadt a lélegzetem. Pullman mestere az utolsó mondatoknak. A második rész talán kicsit kilóg, mert annak az utolsó mondata most így kapásból nem rémlik, de annyi szent, hogy az első és az utolsó rész vége egyszerre inspiráló, szívszakasztó és pont annyira nyitott és lehetőségekkel teli, amennyire ez az egész világ, amit az író teremtett.

Ha ebből az ömlengésből nem lett volna nyilvánvaló, bátran merem ajánlani bárkinek, aki hajlandóságot érez rá! Lehet, hogy te nem leszel olyan szinten megszállott, lehet, hogy nem fog annyira feküdni, még az is lehet, hogy unni fogod. De az, hogy elgondolkodtat majd, azt garantálni tudom! Sokszor kérdezték tőlem, melyik lenne az a könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, és én erre mindig azt felelem, hogy a kényszer kapásból elveszi legalább a fele élvezetet, másrészről meg annyira mások vagyunk, nehéz lenne olyat választani, ami tényleg mindenki számára releváns, élvezhető és érdekes. De talán az Úr sötét anyagai áll a legközelebb ahhoz, amit ilyen szinten univerzálisnak tartok. Ajánlom kislányoknak, hogy merjenek Lyrák lenni, fiúknak, hogy élvezhessék a kalandos északi sarkot a vad tatárokkal, felnőtteknek, hogy eltöprengjenek a filozófiai hátterén is az élvezet mellett, és gyermeklelkűeknek, akik mindig is páncélos medvén akartak lovagolni.