2017. január 31., kedd

Réti László: Falak mögött

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 552

Európát ​szíven találta a két évtizedes migrációs hullám. 
A kontinens bezárkózott

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel. 
Tűzparancs van érvényben. 
Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista. 
Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. 
A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. 
A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt. 
Vajon most is igaza lesz?

***


Réti László neve nem volt ismeretlen a számomra - egy barátnőm imádja a könyveit, évek óta mondja, hogy olvassak már el egyet -, de eddig mindig hátrébb toltam a várólistámon őket, mert egyrészt halogatós típus vagyok, másrészt ritkán kerülök krimis hangulatba. Azonban emellett a regény mellett képtelen voltam elmenni. Annyira mellbevágóan aktuális, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet halogatni, mert amiről szól, az itt és most történik, a szemünk előtt, és amilyen képet lefest, az akár a jövőnk is lehet. 

A történet négy szálon fut, négy különböző álláspontból írja le a jövőbeli Magyarországot, és az EU helyzetét a világban. Sheila Ward, amerikai újságírónő, Malki Zakariás, egyetemi tanár és nem mellesleg bevándorló, Radnai Margit, az EBH tisztje, és Mukhtar, a körözött szír terrorista egymást keresztező útjain keresztül rajzolódik ki a világkép, ami minden, csak nem megnyugtató. Ez a könyv nem arra van, hogy megsimogassa a fejünket, és biztosítson arról, hogy minden rendben lesz. Könyörtelenül szembesít a valósággal, és egy nagyon is esélyes jövőképpel, amit nem hiszem, hogy bárki is akarna látni megvalósulni.

A cselekmény pörög, a stílus pedig rendkívül olvasmányos, de nem akarnék róla sokat elárulni. Réti olyan nehéz témákról ír, ami feltételezné a nehézkes olvasást, a lomha történetvezetést, de csak úgy repültek az oldalak az ujjaim alatt. Ha lassan haladtam, az maximum azért volt, mert néha meg kellett állnom szünetet tartani: akartam is tudni, mi fog történni a következő oldalon, meg nem is. Helyenként nagyon az elevenembe talált a könyv. Elérte, hogy megkérdőjelezzek dolgokat, amiket eddig maguktól értetődőnek gondoltam. Persze, ezek az ellentétek már eddig is ott feszültek a mélyben, de a Falak mögött kíméletlenül az arcodba tolja őket, és kénytelen vagy tudomásul venni, és szembenézni velük. Egy olyan helyen élek már három éve, ahol teljesen magától értetődő, hogy mindenféle bőrszín, mindenféle vallás, mindenféle ember nyugiban él egymás mellett, és ez nagyban alakította azt, ahogy hozzáállok kérdésekhez. Malki Zakariás tökéletesen megfogalmazta a problémát:

Amikor Mukhtar emberi sorsokról mesélt neki, általa is ismert távoli rokonok tragédiáiról hallott, a körülötte zajló történelem egyszeriben közelivé vált. Megfoghatóvá.
Színe lett, hangja és szaga.
Már semmi sem volt számára annyira világos, annyira egyértelmű.
Az embert megértette, a tömeget nem.
Az egyéni motivációkat felfogta. A tömegét nem.
Csakhogy a tömeg egyénekből áll. És ezt most leplezetlenül láthatta.

Az a fajta meghasonlás, amin keresztül megy, a belső vívódásai nagyon közel hozták őt hozzám. Nem kedveltem, de megértettem, és bizonyos szavai a fülembe csengtek napokkal később is. Ez a fenti idézet például teljesen beásta magát a gondolataimba. Azt kívánom, és velem együtt, azt hiszem még sokan, bár látnék megoldást. Bár látnám azt a tiszta kiutat, amin elindulva úgy lehetne megoldani ezt a konfliktust, hogy tükörbe is tudjunk nézni a végén, mint személy, mint nemzet, mint Európa. Nem feltétlenül szeretnék politikai részletekbe menni, de egy ilyen témájú könyv esetében ez majdhogynem lehetetlen. Az irodalom amúgy is régi témája, hogy mit is jelent embernek lenni, szabadnak lenni, mit jelent a kultúra, és mit tartogat a jövő itt momentán politikai köntösben manifesztálódik.

Mukhtar részeit is érdeklődve olvastam, elvégre a lehetőség, hogy belelássunk egy terrorista fejébe ugyanazt a beteges kíváncsiságot hozza elő, mint egy sorozatgyilkos esetében. Lásd, Gyilkos elmék. És egészen addig, ameddig Mukhtar Magyarországon kívül volt, és még az ő személyisége se kezdett szétesni, nagyjából ugyanazt az érzést is hozta elő bennem, mintha csak egy Gyilkos elmék epizódot néznék este, elnyúlva a kanapén. A vége felé, amikor bonyolódnak az események, nyilvánvalóvá válik, hogy a hideg logika mögött ugyanaz a pusztító gyűlölet lapul, ami a többi fanatikust is mozgatja. Az az egyébként tőlünk sem túl távol álló hozzáállás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is, csak éppen itt a végletekig hajszolva. Akinek ilyen szinten elborul az agya, annak már az sem tűnik fel, hogy lépten-nyomon saját magát cáfolja meg. Itt a vallás nem ok, hanem kifogás. Aztán elérkezett egy éles váltás: amikor megjelentek a regényben az ismerős helyszínek, váratlanul összeugrott a gyomrom. Nem akarok lelőni semmit, de amikor a vége felé részleteibe menően olvashatjuk, mire készül... fizikailag rosszul voltam tőle. Mert ott hirtelen személyessé vált az ügy, eltűnt a kényelmes távolság, eltűnt a kanapé. Eszelősen ritka, hogy ilyen szinten hatással van rám egy könyv.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy bár a könyv erős álláspontokat mutat be, senkinek nem ad igazat. Nem rág az olvasó szájába egyetlen véleményt sem, mint a többi felett állót, nem próbálja rózsaszín felhőbe burkolni a rideg valóságot. Nem egyszer tartott görbe tükröt elém, ami egyszerre volt kényelmetlen és frissítően őszinte, és bizony az is előfordult, hogy egyszerűen csak a hajamig szaladt fel a szemöldököm. Ami egyáltalán nem negatívum, sőt. Kellenek ezek a felvetések, a kérdések, és az, hogy az ember igenis rágja meg őket alaposan, mielőtt elfogadja vagy elutasítja őket.

Amikor először elolvastam a tartalmat, azt hittem, már értem is a címet. Falak mögött. A fal, mely a görög határon húzódik. Tiszta sor. Csak olvasás közben döbbentem rá, hogy a falak már épülnek, mégpedig a mi fejünkben. Azok a falak, amiket az elménkben emelünk sokszor vastagabbak, mint bármi, amit a valóságban ember felhúzhat. Lehet, hogy reménytelenül idealista vagyok, de a falak emelése nem lehet megoldás, legalábbis nem hosszútávon.

Mi, emberek, figyelemre méltóan jók vagyunk a struccpolitikában, de ez a könyv kirángatja a fejünket a homokból. Éppen ezért, mindenkinek ajánlom! Lehet egyetérteni, lehet vitatni, lehet bárhogy hozzáállni, de olvasni kell és érdemes, mert ez nem olyan, mint a globális felmelegedés, amiről egyesek még mindig azt tettetik, hogy nem is létezik. Én nem vagyok az a vészmadár típus, de amikor eljutunk arra a szintre, hogy a disztópiákban a saját világunkat látjuk viszont, akkor már sejthetjük, hogy nagy gáz van.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés: 5*/5
Kedvenc szereplő: nem volt
Kedvenc jelenet: inkább kedvenc gondolatok voltak, abból is a számomra legmegragadóbbat fentebb idéztem

2017. január 28., szombat

Maria V. Snyder: Poison Study - Méregtan

Kiadó: Harlequin Teen (magyar fordítás: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 409

Choose: A quick death or slow poison ... 

On the eve of her execution for murder, Yelena Zaltana is offered an incredible reprieve - on the condition that she becomes the food taster for the military leader of Ixia, Commander Ambrose.

Avoiding poison is the least of her troubles, however ... General Brazell, father of the man she killed, has vowed bloody revenge; she's beginning to have feelings for her captor, Valek; and someone is plotting the downfall of the current regime.

In a desperate race against time, Yelena must learn to control the growing magical talent withinn her and master the demons of her past. The Commander's life, the future of Ixia and all those she loves depend on it ...

Merénylet, ​​mágia, megpróbáltatások…

A koporsószerű sötétbe zárva nincs körülöttem az égvilágon semmi, ami elterelhetné figyelmemet az emlékeimről. Megöltem Reyadot. Megérdemelte a halált – ám a törvény szerint a tettemért én is halált érdemlek. Ixiában a gyilkosságért kivégzés jár. S most már csak a hóhér kötelére várok.

Ám ugyanaz a törvény, amely ítélettel sújt, akár meg is mentheti az életemet. Ixia ételkóstolója, akit arra választottak ki, hogy a Parancsnok egészségét a mérgezett ételektől megóvja, immár holtan hever. A törvény pedig kimondja, hogy a soron következő halálbüntetésre ítélt fogolynak – vagyis nekem – fel kell ajánlani a tisztséget.
(hivatalos fordítás)

***
Ez is azon regények egyike, amelyekkel már régóta szemezek, ugyanis tartalom alapján gyakorlatilag garantált, hogy imádni fogom. Mérgek, intrika, mágia, morálisan problematikus karakterek, némi stockholm szindróma... gotta love those pshychopaths. Khmm. Értitek. Ehhez hozzájárult, hogy kb. mindenhol az jött velem szembe, hogy jó jó jó, de VALEK!!!! A lényeg, hogy voltak elvárásaim, ami egy biztos módja annak, hogy művészien előkészítsd a saját pofára esésed, de hát a könyvmoly szeret veszélyesen élni. 

Szerencsére azt kell mondjam, a Poison Study nagyon is pozitív élmény volt. Többnyire. Jó, szóval egy nagyobbacska problémám volt, de erről majd később. Kezdjük a világgal: alapvetően high fantasyre hajaz, de az egyenruhákkal, a kerületekkel, meg a diktatúrával (ami egyébként egyáltalán nincs démonizálva, megmutatva, hogy egy diktatúra lehet az emberek javára, csak túl sok minden múlik egyetlen emberen, ami önmagában véve problematikus, főleg hosszú távon), szóval ezekkel az elemekkel vegyítve, kicsit Orwell feelingem volt tőle helyenként. Mindenesetre azért maradtunk a fantasy talaján, csak az írónő kicsit megcsavarta a hagyományos királyi udvar stílusát, és így Commandert (Parancsnokot) kaptunk, illetve egy militarizált, szigorúan szabályozott birodalmat az udvari dekadencia helyett. Azt kell mondjam, nekem ez így bejött. Jó koktél volt, az írónő okosan építette fel a világot, és végül értelmes indokot is kaptunk arra, hogy a Commander miért tiltotta ki a mágiát a birodalom területéről, és határolódott el a szomszédos Sitiától, ahol gyakorlatilag a mágia használatára épül a társadalom.
forrás

Yelena egy halálra ítélt rab, aki a kivégzésére vár már majdnem egy éve a kastély börtönében. Aztán egy nap felrángatják a második legfontosabb ember elé az egész birodalomban, és Valek ajánlatot tesz neki: lehet életkóstoló, vagy felakasztják. A leányzót eszelősen könnyű volt megkedvelni, de egy gyilkosságért elítélt fiatal lánytól egy kicsit több... hát, pszicho tempót vártam volna. Persze, később kiderülnek a gyilkosság részletei (amit egyébként végig sejteni lehetett), de mégis. Ettől függetlenül, remek főhősnek bizonyult: okos, találékony, és nagy ritkán megcsillant a humora is, amitől vigyorogni támadt kedvem. 

– Hol voltál? -szegezte nekem a kérdést.
– Jancóval. -feleltem. (…)
– Na és mégis mit csináltatok? – faggatott tovább Valek, csípőre tett kézzel felállva.
Hirtelen felvillant szemem előtt a féltékeny férj mulatságos képe. Elfojtottam egy mosolyt.

Ami Valeket illeti, meg tudom érteni, miért van odáig érte mindenki. Rohadék, de szerethető rohadék a lelkem. Izgalmas, rejtélyes, pont amilyet egy ilyen karaktertől el lehet várni. Nagyon tetszett, ahogy a kapcsolata alakult Yelenával... az elején. A másik kóstolgatása, a tapogatózó barátság, a bizalom kialakulása tökéletes tempóban zajlott, és mindezek alatt ott lappangott a kémia a két szereplőnk között, úgy nagyjából 70%-áig a könyvnek. Ameddig Yelena vonzalma nagyon fokozatosan alakul ki, addig Valek nagyjából semmi jelét nem adja ilyesminek, amikor csak így egyszerre fénysebességgel romantikázni kezdenek.  Én meg így néztem, mint Rozi a moziban, hogy he? Ez így hogy? Meg mikor? Kimaradt 40 oldal? Persze, annak örülünk, hogy nem úszik nyálban a könyv, és értem én, hogy Valek egy alapvetően zárkózott karakter, és volt is néhány utalás, de... ehh, ennél azért többet vártam. Hirtelen túl sokat akart a szarka. Abszolút random, és kissé illuzióromboló volt az a lépésváltás ott a vége fele. Olyan érzésem volt, mintha az írónőnek lekoppant volna, hogy hupika, mindjárt vége a könyvnek, ezek még nem jöttek össze. Csávóka dobja már be magát, és akkor még egy gyors menetre szorítunk időt két harcjelent között. 


Szóval, igazából ez volt a legnagyobb problémám: a romantikus szál kibontása. Mert a cselekmény további része amúgy teljesen jól stimmelt. Izgalmas volt, bár nem rágtam tőle le a körmömet, de azért fenntartotta a figyelmem, annak ellenére, hogy a csavarok nagy része fájdalmasan egyértelmű volt, és legszívesebben megráztam volna Yelenáékat néhányszor, hogy "HÁ' NEM LÁTOD, GYÖKSI????"
Nos, nem látták. Illetve de, csak jóval később. De ezek csak apró bosszúságok voltak, mert ennek ellenére, nem vádolhatom egyik főszereplőt se krónikus sötétséggel, mint egyeseket (khmm.... Feyre... khmm...).

A mellékszereplők is rendben voltak, különösen tetszett, ahogy Yelena barátságokat kötött, és az, hogy annak ellenére, hogy nem ők voltak a fókuszban, senki nem csak egy merő járkáló sztereotípia volt. Ez különösen megmutatkozott a szakács, Rand esetében, aki őszintén meglepett. Ahogy az is, hogy a Commander se csak egy BIG BAD diktátor volt. Ezt már említettem korábban is, de azon túl, hogy egy karizmatikus vezető, ennél több is volt benne, amibe a vége felé kapunk igazán bepillantást. Az igazi negatív karakter itt Brazell, akit lehet is utálni rendesen, szóval egy szavam se lehet rá. Mondjuk, néhol már rajzfilmes szinten ment át gonoszba, de nekem nagyon feküdt ez a fajta számító kígyó stílus, amit ő képviselt.

Összességében ez egy remek kis könyvecske volt, abszolút érdemes a dicséretre. A szerelmi szál kibontását kifogásoltam, de ezen kívül, és ennek ellenére nagyon is élveztem, és várom a folytatást, elvégre igencsak a szitu közepén hagytuk ott a történéseket. Nem kifejezett függővég, de azért piszkálja a kíváncsiságom. A Magic Study-ra még idén szeretnék sort keríteni, és ahogy hallottam, a kiadóhoz magyarul is érkezik a folytatás, szóval pont aktuális lesz a dolog itthon is. Akik az Üvegtrónt szerették, ezt is élvezni fogják. Kevesebb divatbemutató, több intrika, zéró szerelmi háromszög.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Valek kis tesztjei. Olyan köcsög, imádom.
Kedvenc karakter: Yelena, Valek


2017. január 5., csütörtök

On Sai: Esővágy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 248


Exkluzív válogatás On Sai novelláiból 


Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás. 
On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz. 
Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést; 
hol egy üde ötletet, felszabadító élcet. 
Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér! 
Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó. 



Csemegézz, érezz, érts!

***


Már abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, amikor először felreppentek a hírek a megjelenéséről. Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő könyveit, így alig vártam, hogy megtudjam, mégis mely történetek fognak szerepelni a kötetben. Aztán jött a borító leleplezés, és engem teljesen ledöbbentett a fehér alap és a gyönyörű tollrajz rajta. Az eddigi On Sai borítók alapján nagyon mást vártam, de így utólag azt kell mondjam, ez a stílus tökéletes választás volt ehhez a könyvhöz. László Maya tollrajzai valami olyan pluszt adtak a történetekhez, amitől tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha minden novella elkezdésével egy kincsesládát nyitna fel.

Először azonnal a Sose szólj be varázslónak! című novellához lapoztam, mert ahhoz már régebben volt szerencsém az írónő blogján, és betegre nevettem magam rajta. Így a vizsgaidőszak kellős közepén jól jött pár vidám perc. Még mindig egy szívderítően vicces kis történet, és örülök, hogy így bármikor lekaphatom a polcról.

– Erős kétségeim vannak kijelentésed igazságtartalmát illetően.  
Azannya! Ilyen szépen még sose mondták, hogy hazudsz, ócska ribanc.

Scar első báljára szintén nagyon kíváncsi voltam, hiszen a Szivárgó sötétség sorozat nagy kedvencem, és bár Artúr az agyamra megy, valahogy mégis mindig élvezem a részeket, amikben szerepel. Főleg, ha Scarral veszekszik. És azért mégiscsak aranyosak együtt, még akkor is, ha ezen a ponton Scar még túl fiatal ahhoz, hogy bármiféle konkrétan romantikus irányba terelődjön a kapcsolatuk. Így a második kötet fényében már ezt is be tudom ismerni. :)


De a novellák nagy része inkább elgondolkodtató, és néha borzongató volt; a könnyed történetek voltak kisebbségben. Azonban ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom ezt a fajta filozofikus, kicsit sötét, kicsit talán már néhol beteges típusú történetmesélést, amikor felemeljük azt a bizonyos szőnyeget, és megnézzük, mit sepertünk be alá. A Hogyan ölne Jung c. novella még napokkal az olvasása után is ott motoszkált az agyam hátsó részében. Random pillanatokban eszembe jutott, felötlött belőle egy-egy mondat. Egyszerűen imádtam. Képtelen voltam elszakadni tőle, míg olvastam, és velem maradt azután is, hiába tértem át egy másik történetre. De nem csak én, Szonja is bezsongott tőle, szóval vele és Zsebivel egymásnak küldözgettük a Jungról tanult illetve guglizott infókat, mert annyira érdekelt minket az egésznek a háttere.

A Csak mi, lélekharcosok is elképesztő módon megmozgatott. Már az első mondat is nagyot üt:
Péntek este volt, így hár felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC-fedél lehajtása, vagy a papucs az ágy mellett.
Ezek után nem tudsz nem tovább olvasni. Egy pszichológus és egy pap találkozása és különös, ámde annál erőteljesebb kapcsolata, a transzcendens és a tudomány találkozása. Lenyűgöző téma, fantasztikusan és nagyon - nagyon emberközeli módon megragadva.

De az Emlékkufár is betalált a megfásult ördöggel, aki még így is megtalálja a kiskaput az emberi életek tönkretételéhez, vagy legalábbis megpróbálja. A mi lett volna ha csábítása, a főszereplő reakciói, a kapcsolatai benne, az egész nagyon is életszagú volt, pedig egy jövőben játszódó novelláról beszélünk, ahol az ördög emlékekkel kereskedik.

A címadó novella pedig, az Esővágy, tökéletes lezárásnak bizonyult. Persze, nem vagyunk kötelesek egymás után olvasni a novellákat, lehet össze-vissza is, ahogy éppen megtetszenek, de mégis úgy érzem, jól tettem, hogy az Esővágyat utoljára hagytam. Olyan gyönyörűségesen van megírva, olyan érzelmi töltettel rendelkezik, ami egyszerre teljesen egyedi, és nagyon is hasonlatos ahhoz, ahogyan a többi fenn említett novella megragadta a figyelmem. Az utolsó mondat után pedig egyszerre éreztem egy különös megnyugvást, és halvány kíváncsiságot: azon kaptam magam, hogy tovább szeretném olvasni Ezüst történetét. Várni vele együtt az újbóli találkozást. De a könyvnek vége lett, és hiába lapoztam, már csak a hátlap maradt az ujjaim között.

Talán említettem már, hogy nagyon tudom értékelni a nyitott befejezéseket, a kétértelmű mondatokat, amik úgy maradnak a levegőben lógva. Talán ezért is szeretek annyira novellákat olvasni, annak ellenére, hogy sokkal több regényt és sorozat akad alapjáraton a kezem közé, mint novelláskötet. Imádom a regényeket, a hosszú sorozatokat, amik folytán a szereplők régi barátokká, családtaggá válnak. De tagadhatatlanul vonz a rövidke történetek varázslata is, amikor pár oldalba egész életek, egész világok vannak bezárva.

A nagy helyzet pedig az, hogy On Sai mindkettőt mesterien csinálja! Komolyan, nem hiszem el, hogy eddig mindent imádtam, amit kiadott a kezei közül, de így van. A vicces és a komoly tökéletes keverékét jelenti számomra. Mindig megnevettet, mindig elgondolkodtat, és mindig úgy érzem, többé váltam azzal, hogy a kezembe vettem egy kötetét. Ennél többet nem is kérhetek.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc novella: esélyem sincs választani

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

2017. január 3., kedd

2016 legjei


Bár már átléptünk az új évbe, és úgymond tiszta lappal kezdtünk, azért egy gyors visszatekintést még megér az elmúlt év, már ami a könyveket illeti (mert különben mindenki alig várta már, hogy végre vége legyen). Vessünk egy pillantást a számokra:
Az idén elolvasott könyveim száma 72 volt, amivel nem hogy nem értem el a kitűzött 100-at (már megint), de még a tavalyi teljesítményemtől is lemaradtam 8 könyvvel. C'est la vie, remélem, idén jobban alakul majd a mutatóm.
Most pedig nézzük az idei kategóriákat!

Leghosszabb olvasmány:

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury

626 oldal, és még így se éreztem elég hosszúnak. Az ACOWAR idén tavasszal érkezik, és ahogy tudom, még ennél is hosszabb lesz. Bevallom, nem vagyok a legnagyobb SJMaas rajongó, de ez a könyv... ez zseniális volt. 3 nap alatt kivégeztem, és olyan bookhangovert kaptam tőle, ami több hónapig kitartott.
Értékelés itt.




Legrövidebb:

Ilona Andrews: Silver Shark

96 oldalával a Silver Shark volt a legrövidebb olvasmányom idén. Ez a kisregény a kedvenc írópárosom tollából származik, így egyértelmű volt, hogy elolvasom, különösen, hogy már az első rész is nagyon bejött. Élvezetes kis sztorik ezek, bár lenne belőlük több! Meg lehetnének hosszabbak, mert a világuk szerintem tök érdekes. Andrewsék bevallása szerint ebből, illetve a Kinsmen első részéből nőtte ki magát a Burn for Me, aminek a világfelépítése viszonylag hasonlít hozzá. Ettől függetlenül, ezek a szösszenetek teljesen megállnak a saját lábukon, szóval ha egy pár órás kikapcsolódásra vágyna az ember egy hosszú nap után, erre tökéletesek. Persze, a borító szokásosan borzasztó. Már meg se lepődök. xD

Legviccesebb:

Janet Evanovich & Lee Goldberg: A nagy hajsza

A Fox és O'Hare második része talán egy leheletnyit gyengébbre sikerült, mint az első kötet, de még így is rettentően szórakoztatónak bizonyult. Nick és Kate továbbra is bomba páros, de most már úgy érzem, kicsit áshatnánk mélyebbre a tipikus sztereotípiáknál. Szóval, ezt hiányoltam.
De a poénok még mindig ütnek, és így visszatekintve, szerintem ezen a könyvön nevettem a legtöbbet ebben az évben. Alig várom a folytatást!





Legizgalmasabb:

Amie Kaufman & Jay Kristoff: Illuminae

A szavakat is nehezen találom, amikor erről a könyvről van szó! Eleinte nem értettem, mi ez a hatalmas őrület az Illuminae körül, de aztán a bookdepo leértékelte, és engedtem a kísértésnek, meg főleg a kíváncsiságnak, ami alattomban bevette magát a vállvonogatásom szkepticizmusa mögé. Amikor először kibontottam, szerelem volt első látásra, egyszerűen a kezemhez ragadt. Ez a könyv nemcsak gyönyörű, de lehengerlően izgalmas, majdhogynem addiktív. Nem bírod letenni, mert teljesen beszippant, és kétségbeesetten tudni akarod, mi fog történni a következő oldalon, hogy vajon ki lesz a következő...
Értékelés itt.

Legmeghatóbb:

Fisher Amelie: Vain

Ezt a könyvet teljesen random módon kaptam fel, mert kellett valami brainfreeze a vizsgaidősuck tengernyi szenvedésében, de sokkal többet kaptam, mint egyszerű figyelemelterelést. Sok goodreads-es értékelés hangsúlyozta, hogy ez nem a szokványos YA szerelmi történet, de ezt a dalt már hallottam, így őszintén, nem vettem túl komolyan. A Vain így teljesen oldalba kapott.
Értékelés hamarosan...



Legszebb borító:


Legjobb világfelépítés:

On Sai: Lucy

A Szivárgó sötétség világa az első perctől fogva lenyűgözött. Akkora volumenű az egész sorozat, hogy nehéz szavakba foglalni. A világa pedig passzol a cselekmény méretéhez. Számtalan bolygó, kultúra, számtalan érdekes karakter. Fény és sötét, emberek és mentálok, kalózok és keresztények, és egy fiatal császár, aki nagyon nem az, mint akinek látszik.

Legcsattanósabb befejezés:


A. M. Aranth: Oculus

Bár Zsebi és Uszáma már egy jó ideje kitartóan nyaggat, hogy olvassak már az írótól, ez az első regénye, ami a kezeim közé került. Vonzott a tartalom, imádtam a borítót, így Könyvfeszten végre megadtam magam az egyetemes nyomásnak, és beszereztem az Oculust. Az egész könyv nagyon tetszett, de a vége tette igazán feledhetetlenné az élményt. Egyszerre imádtam és utáltam, de főként imádtam, hogy az író ezt meg merte csinálni, és ráadásul így merte hagyni. Nem titok, hogy élvezem a nyitott befejezéseket, és az Oculus egy teljesen más szintre emelte a nyitott befejezés fogalmát. Mondanám, hogy mééééég, de nem. Ez így tökéletes, ezzel a falkaparós frusztráló érzéssel, ami a végén benned marad. Bővebb értékelés hamarosan...

Legérdekesebb karakter:

Wesley Ayers (Victoria Schwab: Archívum & Felszabadulás)

Már az első részben is rettenetesen imádtam Wesley karakterét, de a második részben teljes volt a fangörcs. Annyival több volt benne, mint amit elsőre feltételeztem - és amit Mac feltételez -, hogy csont nélkül elvitte az idei legérdekesebb karakter címét. Annyira emberi, a felszínen megközelíthető, és pont ez az, ami a legmegtévesztőbb benne. Wesben örök kedvencet avattam. Nagyon-nagyon remélem, hogy az írónő hamarosan visszatér ehhez a sorozathoz, és megírja a folytatást, mert nem bírok szembenézni a ténnyel, hogy nem követhetem tovább Wes és Mac kalandjait.
Fangörcs khmm... Értékelés itt.

Legjobb főgonosz:


A Rengeteg (Naomi Novik: Rengeteg)

Nincs is annál félelmetesebb és érdekesebb, mint amikor nem egy konkrét szörnyet kell legyőzni, hanem valami sunyit és alattomosat, ami észrevétlenül belopózik az emberek szívébe és bábuként használja őket. Imádtam az egész ötletet, néhányszor komolyan kirázott a hideg.
Értékelés itt.






Legjobb kémia szereplők között:

Rhys & Feyre (Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury)
Nyx & Ignifex (Rosamund Hodge: Kegyetlen szépség)




Oké, itt kénytelen vagyok holtversenyt hirdetni, ugyanis képtelen vagyok dönteni a kettő között, és még így is nagyon nehéz volt a döntés! Ez a két páros azonban teljesen levett a lábamról ebben az évben, így ők a nyertesek.
Bővebben a könyvekről:
Kegyetlen szépség értékelés
ACOMAF értékelés


Legjobb folytatás:

Marissa Meyer: Scarlet

A Cindert szerettem, de a Scarletet imádtam! Egyetlen este alatt söpörtem rajta végig, és még ezen a nyáron a Cresst is kivégeztem. Azt is élveztem, de a Scarletnél olyan szinten beállt a fangörcs, hogy kifejezetten örültem, amiért a Cressben is fontos szerepet játszottak. Most meg már a Winterért viszket a kezem. Továbbra se értem, hogy kaszálhatták ezt a sorozatot itthon, amikor ennyire zseniális!
Értékelés itt.

Legnagyobb csalódás:

Kelley Armstrong: Bitten

A Sötét erők trilógiát nagyon szerettem az írónőtől, így úgy vágtam bele ebbe a sorozatába, hogy majd egy lightos, de jól megírt és izgalmas paranormal romance világába kerülök, ami tökéletes lesz arra, hogy elszórakoztasson, amikor valami lazábbra vágyom. Hát, ez nagyon nem jött össze. A Bitten nagy része kriminálisan unalmas, a karakterek idegesítőek, és van benne egy szerelmi háromszög, ami miatt még dühös se voltam, mert csak a szemforgatásig jutottam. Nem volt éppen pocsék... de jó sem. Többet vártam Kelleytől. :(
Értékelés itt.

Legkiborítóbb élmény:

Christos Tsiolkas: The Slap

Ez volt az a könyv, amitől azonnal elment az életkedvem, és elvesztettem minden hitem az emberiségben. A könyv maga jól volt megírva, és érdekes szociális szituációkat jár körbe, ami fenntartotta az érdeklődésem, de amilyen hangulati hatást gyakorolt rám, az által teljesen elveszett minden élvezeti faktor.





Nos, ennyi lett volna a 2016-os legek összefoglalója. Eseménydús év volt ez a számomra, sok remek könyvet olvashattam - sajnos nem is került fel mind a listára -, de most ideje előre tekinteni. Ezúton kívánok nektek, így utólag is, könyvekben és sikerekben gazdag boldog új évet!

Üdv,

Limk Related Widget