On Sai: Scar

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 528

Scar körül sok a titok.

Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.

Artúr körül sok a halál.

Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.

Don körül nagy a csend.

A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.

Lucy körül nagy a rend.

Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.

Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.

Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?

Létezik egyáltalán szabad akarat?

A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?

Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.

A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete.

***

Nagyon sokáig halogattam a Scar olvasását. Már a megjelenés óta csücsül a polcomon, és szuggerál, hogy ugyan, olvassam már el, de valahogy sose került rá a sor. Az elsődleges visszatartó elem pedig a vallás központi szerepe volt, ezt hiába is tagadnám. Ez egy igen kényes téma, nehéz a helyén kezelni úgy, hogy közben senkit nem bántasz meg, és az már csak fahéj a tejszínhabon, hogy az én kapcsolatom a kereszténységgel sem épp problémamentes.

Pedig tudhattam volna, hogy ha valaki, On Sai biztos remekül és nagyon fair módon fogja kezelni ezt a nehéz témát, úgyhogy ha esetleg csak emiatt idegenkednétek a könyvtől, akkor tűnés olvasni! Nem lesz vele problémátok. Igen, nagyon hangsúlyos benne a vallás, de nem akarja lenyomni a torkodon egyik "tábor" véleményét sem. Rengeteg szereplőnk van, akik mindegyike máshogy áll a témához, és az, hogy valaki keresztény, egyáltalán nem jelenti automatikusan azt, hogy jó ember. Úgyhogy igazán semmi okom nem lehetett panaszra ezt illetően.

Ami okozott néhány döccenést olvasás közben, az igazából a saját hülyeségem volt. Hiába tudtam én az agyammal, hogy ez nem a Calderon, ez egy teljesen másik sorozat, mégiscsak azt vártam volna vissza, más köntösbe bújtatva. Pedig igazán tudhattam volna jobban, hogy nem azt fogom kapni, és így elkerülhető lett volna egy kisebb pofára pottyanás. 

Ugyanis... MEGLEPETÉS! - ez nem a Calderon. Következésképpen, egyáltalán nem a könnyed humor, és a lazán elegáns beszólások jellemzik. Sőt, Ez a regény nagyon komolyra veszi a figurát, alig van benne néhány poén elvétve. Ez nem hiba, mert nem olyan volt a téma sem, egyszerű tény, amit - főként azok, akik olvasták és szerették a Calderont - jobb ha észben tartanak.

Ennyi előzetes nyammogás után, térjünk is rá a sztorira. Gyerekek, én ugyan el nem tudom mondani, hogy ez miről szólt. Olyan eszméletlenül monumentális az egész, hogy biztos nem tudnám értelmesen összefoglalni a lényeget, így szerintem maradjunk annál, amit a tartalom elárul. Scar, Artúr, Lucy és Don valóban a tengelyét képezik a történéseknek, de a játékmester az olyasvalaki, akire soha nem gondolnál. Nekem, személy szerint leesett az állam. Piros pont azért, mert terjedelme ellenére egyáltalán nem lomha, vagy terjengős; mindig történik valami. Talán ez az oka annak, hogy totál pudingot főzött az agyamból.

A világ nagyon hasonló a Calderonéhoz, legalábbis első látásra, de ahogy egyre inkább haladunk előre, egy teljesen más univerzum bontakozik ki a szemünk előtt. Sokrétű, színes, eredeti, bőven akad benne felfedezni való. Főleg a mentálokat találtam nagyon érdekesnek, remekül ki lettek találva. Nem csak emberek x-men képességekkel, hanem tényleg egy másik faj. Más az értékrendjük, a gondolkodásmódjuk, még akkor is, ha külsőre akár embernek is tűnhetnének. Nem emberek, de mégis nagyon könnyű együttérezni velük. Személyes kedvencem Lucy volt. Esendő, okos, büszke, bonyolult személyiség, élvezet volt olvasni róla. Dont is kedveltem, de Lucyt a szívembe zártam, még akkor is, ha ő biztos felháborodna ezen. :)

Scarral már más volt a helyzet. Alapvetően egy egész kompetens karakter, még szerethető is, de nehéz volt belerázódnom a szemszögébe. Nem tudok máshogy fogalmazni, egyszerűen túl jó. Túl ártatlan, túl kedves, túl... túl és kész. Hiába nem tökéletes, és neki is vannak hibái, és csak néhány jelenetnél jött ki ennyire erősen az, hogy Scar majdhogynem szent, de nekem így is sok volt. Nem utáltam meg, de annyira nem is kedvelem a leányzót, legalábbis egyelőre.

Artúrt viszont nagyon utáltam. Öregem, hát halálra idegesített. Az Astor bolygón ő mindenkinek a példaképe, ő a tökéletes, a leg-leg-leg, de mégis egy sekélyes libát akar feleségül venni, és ha Scar nem rendezi meg a saját halálát, ami megrázza Artúr világának az alapköveit, még lett is volna olyan hülye, hogy megtegye. Aztán meg végigszenvedi az egész könyvet, és amikor végre eljön a pillanat, és... ehh, bocsi, gyerekek, de SPOILER ALERT!!!

forrás: weheartit

... szóval, amikor végre eljön a pillanat, és az újonnan felfedezett érzelmeivel - csak nem Scart szereti Helén helyett? Várjunk csak, dehogynem! - végre Scar elé tud állni, akkor újra felteszi a szemellenzőt. Komolyan, arról a szerelmi vallomásról, amit sikerült kiizzadnia magából, egy az egyben a Büszkeség és balítélet jutott eszembe. Tudjátok, az a rész, amikor mindenki kedvenc Mr. Darcyja hatalmas hülyét csinál magából, ugyanis a létező legnagyobb sértések közepette fedi fel érzelmeit Elizabethnek, és utána ő van meglepődve, amikor drága főhősnőnk elküldi a fészkes fenébe. Na, itt is kb. ez zajlott le, csak egy űrhajón. Csak remélni merem, hogy a továbbiakban Artúr is legalább annyira magához tér, mint Mr. Darcy tette. Akkor talán majd jobban kijövünk egymással.

SPOILER VÉGE

Ami a többieket illeti... nos, Chestert, a fiatal uralkodót még nagyon bírtam. Szédületes egy figura, nagyon csavaros észjárással és rengeteg titokkal. Mindig azon kaptam magam, hogy hatszor annyira figyelek azokra a részekre, amikben ő is szerepel, és azt próbálom kitalálni, hogy most épp mire készül. Nos, nem mindig jöttem rá -sőt! -, de épp ez tette annyira élvezetessé a dolgot. Ő az a fajta karakter, akit egyszerűen lehetetlenség figyelmen kívül hagyni.

Nagyon sok mindent és mindenkit nem említettem még, és azt hiszem, nem is fogok, legalábbis nem ennek a résznek a kapcsán. A folytatásra ugyanis amint lehet, szeretnék sort keríteni - már csak azért is, mert Lucy nevét viseli.

Összességében, egy érdekes, bonyolult, de elég komor könyvet olvashattam, ami nem fél belenyúlni a nehéz témákba, de pont ez a jó benne. A szórakoztatás mellett ugyanis bőven ad gondolkodni valót, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még újra fogom olvasni a Scart, mert sajna nekem nem mentálagyam van, így nem fér meg benne ennyi minden egyszerre. Tudom ajánlani azoknak, akik egy kalandos, izgalmas, de komoly olvasmányra vágynak, Azok viszont, akik inkább nevetésre és lazításra vágynak, meg némi adrenalin löketre, inkább vegyék kezükbe a Calderont, és tartogassák ezt a könyvet egy másik alkalomra.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: Chester vs. a nevelője és/vagy a mentáltanács
Kedvenc karakter: Lucy, Chester