V. E. Schwab: This Savage Song

Kiadó: Titan Books Ltd.

Oldalszám: 407

There’s no such thing as safe in a city at war, a city overrun with monsters. In this dark urban fantasy from author Victoria Schwab, a young woman and a young man must choose whether to become heroes or villains—and friends or enemies—with the future of their home at stake. The first of two books.

Kate Harker and August Flynn are the heirs to a divided city—a city where the violence has begun to breed actual monsters. All Kate wants is to be as ruthless as her father, who lets the monsters roam free and makes the humans pay for his protection. All August wants is to be human, as good-hearted as his own father, to play a bigger role in protecting the innocent—but he’s one of the monsters. One who can steal a soul with a simple strain of music. When the chance arises to keep an eye on Kate, who’s just been kicked out of her sixth boarding school and returned home, August jumps at it. But Kate discovers August’s secret, and after a failed assassination attempt the pair must flee for their lives.

A biztonságos, mint kifejezés, nem létezik a városban, amely a szörnyektől hemzseg. Victoria Schwab sötét urban fantasy világában egy fiatalember és egy fiatal lány választás elé kényszerülnek: hősök lesznek vagy gonoszok, barátok vagy ellenségek. A tét pedig az otthonuk jövője. Egy duológia első része.

Kate Harker és August Flynn mindketten örökösei egy kettészelt városnak: egy városnak, ahol az erőszak igazi szörnyeket kezdett szülni. Kate pont olyan kegyetlen akar lenni, mint az apja, aki hagyja, hogy a szörnyek szabadon garázdálkodjanak, és csak azokat az embereket védi meg, akik hajlandók védelmi pénzt fizetni. August ember akar lenni, pont olyan jólelkű, mint az apja, hogy példát mutathasson az ártatlanok védelmében folytatott küzdelemben, de ő is a szörnyek közé tartozik: egy olyan fajtába, amely lelkeket tud lopni egy apró dallammal. Mikor felmerül a lehetőség, hogy rajtatartsa a szemét Kate-en, aki nemrég tért vissza a városba, miután kirúgták bentlakásos iskolájából, August kapva kap az alkalmon. Kate rájön a fiú titkára, azonban egy sikertelen gyilkossági kísérlet következtében menekülniük kell.

(hivatalos fordítás)

Aki ismer, az tudja, mennyire odavoltam és vagyok Schwab néni másik sorozatáért, az Archívumért, így nem csoda, ha az írónő összes könyve várólistás nálam. A Shades of Magic trilógiához és a Vicioushöz még nem volt szerencsém, de alig várom, hogy azokra is sort keríthessek! Ennek a nőnek a bevásárlólistáját is örömmel olvasnám. Ugyanis bármihez kezd, a stílusa ugyanolyan lenyűgöző, a szavai nyomán úgy szippant be a világ, mintha egy zsupszkulcsot kapnál el épp a jó időben (sorry not sorry, sok volt mostanság a HP), és már ott is vagy a könyv világában, és eszed ágában sincs a kijáratot keresni, mert... wow. Mindegyikben van valami egyedi, valami borzongató, valami lenyűgöző.

A This Savage Songról egyébként nagyon különböző vélemények láttak napvilágot, nem olyan egyhangú a hype, mint mondjuk az A Darker Shade of Magic körül. Mondanám, hogy emiatt voltam kíváncsi, vagy félve, esetleg szkeptikusan kezdtem neki, de nem. Schwab minden alkalommal elvarázsol, teljesen biztos voltam benne, hogy ezúttal sem lesz ez másként, és lám, igazam lett! A This Savage Song nem hibátlan, de túl sokat kaptam tőle ahhoz, hogy ne imádjam. Azok a problematikák, amiket mások kiemeltek kétségtelenül megjelennek helyenként - ezekre mindjárt ki is térek -, de valahogy nem érdekelt. Ami fura, mert az én agyam analitikus: ha valami nem logikus, ha nincs normálisan elmagyarázva, ha nem konzisztens, akkor kitérek a hitemből. Mondhatni speckó könyvmoly OCD-ben szenvedek. Illetve szenved mindenki más körülöttem, ez nézőpont kérdése. Szóval amikor én is felfedeztem lyukakat a világfelépítésben, és aztán megrántottam a vállamat, mondván, hogy "tudod mit, nem érdekel, én ezt imádom", hát... nem értem, de kiállok a döntésem mellett.

Na, de másszunk bele egy kicsit a világba, abban mindig élvezet vájkálni! Egy olyan világban járunk, ahol az emberek erőszakos tettei szörnyeket szülnek - igazi szörnyeket. A bűnök súlyossága illetve típusa szerint három szörnyfajta létezik: corsai, malchai és sunai. Más típusú bűnök szülik őket, ezért máshogy néznek ki, és máshogy is ölnek. Van a könyvben egy kvázi gyerek mondóka, amit állandóan ismételgetnek, és szerintem zseniális. Egyszerre hátborzongató és fülbemászó, főleg, hogy az én fejemben egy ártatlan kisgyerek hangján szól.

forrás

Ezeket a szörnyeket az ember ember ellen elkövetett erőszakos cselekedetei szülik, és Verity City tele van velük. Ez az alapötlet szerintem fantasztikus, viszont hagy maga után jó néhány kérdést. Például mi van az önvédelemmel? Úgy érzem, némi magyarázatra szorultak volna az apróbb részletek, de tagadhatatlanul volt valami varázsa annak, hogy nem tudtunk mindent. Csak utalás szinten van jelen, de nagyon úgy néz ki, hogy ez az új világrend az autonóm városokkal és a határokkal annak az eredménye, hogy egy nap egyszerűen elkezdtek születni ezek a szörnyek, és eltörölték a régi világot a föld színéről. Miután nagyon sok minden nem volt kimondva, és így csakis következtetni lehetett, így a világfelépítés bár kreatív és egyedi, de kicsit talán ingatagnak bizonyult itt-ott. 

“But the teacher had been right about one thing: violence breeds. Someone pulls a trigger, sets off a bomb, drives a bus full of tourists off a bridge, and what's left in the wake isn't just she'll casings, wreckage, bodies. There's something else. Something bad. An aftermath. A recoil. A reaction to all that anger and pain and death.” 

August egy szörny, egy sunai. Embernek néz ki, próbál is emberként viselkedni, de nem az. Viszont kétségbeesetten az akar lenni. Nem akar eltűnni, nem akar másokat bántani, csak élni akar, de mégcsak abban se biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e számára. Ez alapján úgy hangozhat, mint egy tipikus szenvedő, érző szívő bad boy a paranormális YA-k kánaánjából, de igazából nem ilyen. Az, ahogy a világról és az emberekről gondolkodik, ahogy próbálja őket megérteni egy görbe tükröt tart elénk. Nem csöpög az önsajnálattól vagy a keserűségtől, egyszerűen a helyét keresi a világban, és az értelmet az életben, és közben küzd saját magával, a természetével. A családja szintén érdekes: a bátyjától a falra másztam, de Ilsa egy elképesztően érdekes karakternek bizonyult. Henry Flynnről pedig jó lett volna többet megtudni. Talán majd a folytatásban. Mindenesetre imádtam August nézőpontját olvasni.

Forrás

Kate is érdekes volt, de teljesen másképpen. Vele kezdődik a könyv, ahogy felgyújtja a bentlakásos iskolája kápolnáját, hogy elérje amit akar: hogy végre hazatérhessen V Citybe, ahonnan az apja száműzte, miután az autóbalesetet csak ő élte túl, az anyja nem. Kate nem játszadozik: tudja, mit akar, és tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy elérje. Ki akarja vívni az apja elismerését, és bár ezt nem mondja ki, de a szeretetét is. Mindent a bizonyítási vágyának rendel alá. Kate igazi badass, de közben nem nehéz a páncélja alá látni. Viszont a száraz, cinikus humora és a gondolkodásmódja kellően megragadta a figyelmem ahhoz, hogy az ő szemszöge is maradéktalanul lekössön.

Forrás

A cselekmény elég lassan indul, a könyvet a karakterek és az elképesztő hangulat viszi a hátán, de ez engem egyáltalán nem zavart. Nem találtam unalmasnak, még akkor se, ha nagyjából csak az utolsó száz oldal pörgött rendesen. A lassan kialakuló barátság Kate és August között, a fokozatosan kirajzolódó világ, és a családi dinamika teljesen lekötött. Szerelmi szál nincs, de a karakterek közötti kémia attól még működött: Kate és August ismeretsége, majd később tapogatózó barátsága gyönyörűen fel lett vezetve, és én imádtam az egészet, úgy ahogy van. Talán mondanom se kell, hogy az írásmód pedig egyszerűen csodálatosan szép. Meg se lepődtem, elvégre Schwabról van szó, de néha még így is meglepett, amikor újra felkaptam a könyvet, hogy folytassam.

Összességében, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet, sőt Victoria Schwab összes könyvét! Olvassátok, mert megéri időt szánni rá. A világa sötét és magával ragadó, a stílusa már-már lírai, és a karakterek pedig olyan igazinak tűnnek, hogy úgy érzem, bármikor belefuthatok August Flynnbe a hegedűtokjával a hátán, miközben épp az ingujját próbálja lejjebb rángatni, hogy eltakarja a tetoválását, vagy épp Kate Harkerbe ahogy szálfa egyenesen masírozik végig az utcán, mintha az utolsó kavics is az övé lenne.

Értékelés: 4.5/5

Kedvenc karakter: August, Ilsa

Kedvenc jelenet: August és Kate beszélgetései, Ilsa megjelenései

Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.

Dan Wells: Fragments - Töredékek

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 528

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG!!!

Dan Wells hazánkban is igéretesen mutatkozott be, a külföldön hatalmas sikert aratott Nem vagyok sorozatgyilkos című kötetével, a Partials trilógiája pedig még nagyobb siker kint.

Kira Walker megtalálta az RM vírus gyógymódját, de az emberek és a Részlegesek túléléséért vívott küzdelem még csak a kezdeténél tart. East Meadow-t elhagyván Kira kétségbeesetten próbálja kideríteni, hogy kicsoda is ő valójában. Nem lehet véletlen egybeesés, hogy az RM gyógymódja maguknak a Részlegeseknek a vérében található – ez nyilván valami nagyobb terv része, amelyben Kirának is szerepet szántak, és amely mindkét fajt megmenthetné. Kirához útja során többen csatlakoznak, köztük Samm, a Részleges is. De vajon megbízhat-e bennük? Ezalatt Long Islanden az emberiség utolsó képviselői felkészülnek a Részlegesek elleni háborúra, és Marcus tudja, az egyetlen reményük, hogy kitartsanak Kira visszatéréséig. Ám a lány útja hosszadalmas a posztapokaliptikus Amerika pusztaságán keresztül, és közben mindkettejük számára fokozatosan kiderül, hogy legnagyobb ellenségük létezéséről eddig nem is tudtak. A lélegzetelállító Részlegesek trilógia második része az emberiség utolsó előtti órájának krónikája. Utazás az ismeretlenbe, amely során fel kell fedeznünk hogyan élhetjük túl – és ami még fontosabb, hogy mi indokolná megmaradásunkat a Földön.

Rettenetesen vártam ezt a könyvet, de őszintén, féltem is tőle. Féltem, hogy nem lesz olyan jó, mint az egy, hogy csalódást fog okozni. Főleg, hogy az eleje egy kicsit nyögvenyelős volt a számomra. A történet több szálra bomlott, és egyik se ért fel azzal az adrenalin-hullámvasúttal, ami az előző részt jellemezte. Azonban így visszanézve, kellett az a kezdés ahhoz, hogy a vége ilyen szinten kibontakozhasson. Na de, kezdjük az elejéről...

Ugyebár az első rész egy igencsak sokkoló felfedezéssel zárult: Kira is Részleges. Egy másik modell, nem hadviselésre tervezték, de akkor sem ember. Ő viszont embernek érzi magát, hiszen közöttük nőtt fel, és őket próbálta megmenteni. Miközben a külvilág folyamatosan próbálja választásra bírni a két faj között, Kira azt a lehetetlen célt tűzi ki maga elé, hogy mindkét népet megmenti a pusztulástól: megtalálja az RM gyógymódját és megoldja a lejárati idő problémáját, mindezt pedig egy éven belül, hiszen a Részlegeseknek csak annyi idejük van.

Ha ez nem lenne elég, Dr. Morgan minden erejével azon van, hogy megtalálja Kirát, hogy kísérletezhessen rajta, és ennek érdekében még East Meadow-t is képes megszállni. A Részleges frakciók között háború dúl, és senki nem az, akinek mutatja magát. Nandita pedig még mindig sehol...

Őszintén meglepődtem, amikor az első fejezetek után leült egy kicsit a sztori. Sok mindent vártam volna, de ezt nem. Hiszen nagyon sokáig csak azt kísérjük figyelemmel, ahogy Kira papírokat nyálaz, régi irodaházakat kutat át és a dolgok ahelyett, hogy tisztulnának, egyre kevésbé nyernek értelmet. Így utólag viszont belátom, hogy pont ez tette annyira hihetővé és valóssá az egészet. A könyv második felében nagyon keményen kijönnek azok az etikai és morális dilemmák, amik már az első részben is ott lappangtak a felszín alatt, viszont a pergő cselekmény miatt csak néhány futó gondolatot szenteltem nekik. Annál sokkal jobban érdekelt, hogy mi fog történni, mint hogy megálljak filozofálgatni.

A második rész nem ilyen. Lelassul a cselekmény, és előtérbe kerülnek a komoly kérdések, a kőkemény társadalomkritika. Sikerül úgy mélységet adnia a karaktereknek és súlyt a történetnek, hogy nincs töltelék szaga a dolognak, és így elkerüli azt a hibát, amibe rengetegen beleesnek, ha trilógiákról van szó.

"Milyen apróságon múlhat, hogy egy ilyen csodás civilizáció csak egy kicsit túl messze menjen? Olyasmit tegyen, amit nem lenne szabad? Túl sok áldozatot, kompromisszumot, belemagyarázást fogadjon el? Ha valaki képes egy ilyen nagyszerű város megépítésére, mi gátolja meg, hogy létre hozzon egy embert? Ha irányítani tudja a tavat, miért ne akarná kontrollálni a lakosságot? Ha uralni tudja a természetet, hogy terjedhet el így egy betegség?"

Igen, fokozza a feszültséget, és még mindig több a kérdés, mint a válasz, de haladunk valahová! A másik, amit nagyon tudtam értékelni, hogy nem ismételte el lépten-nyomon, mi történt az első részben. Szóval mint folytatás, abszolút megállta a helyét.

A történetre nem pazarolnék túl sok szót. Egyrészt azért, mert nem szeretném lelőni a csavarokat, másrészt azért, mert számomra a cselekmény többé-kevésbé másodhegedűs szerepet töltött be. Persze, fontos volt, és még mindig rohadtul tudni akarom a válaszokat, de őszintén, a könyv nagy részében csak úton voltak A pontból B pontba, vagy pedig adatbázisokat kutattak át. Plusz ott voltak az East Meadow-ban és környékén zajló események, de azok inkább kitekintésként szolgáltak. Ott is lezajlottak fontos események, főleg a vége fele, de a hangsúly egyértelműen Kiráék kutatására helyeződött.

A karakterek már sokkal érdekesebbek voltak. Kira rendkívül idealista és állhatatos, ezért nagyon könnyű vele azonosulni, legalábbis a számomra. Szerintem a legtöbb emberbe szorult egy kis világmegváltó szikra, ami miatt könnyű együtt érezni Kirával. A lányt állandóan kétségek gyötrik, és képtelen eldönteni, hogy melyik oldalhoz legyen lojális, és hogy egyáltalán szükséges-e a választás. Érdekes volt figyelni, ahogy a külső világ és Kira belső érzései összecsaptak: a külső nyomás választásra késztette, ameddig a belső elvei azt sugallták, hogy nem kell, sőt nem helyes választani. Ebbe persze a saját döntésképtelensége is belekeveredett, hiszen ő maga se tudta eldönteni, hogy hová is tartozik. Hogyan dönthetne hát afelől, hogy az emberi vagy a részleges civilizáció maradjon fenn?

Samm pedig... abszolút kedvenc. Annak ellenére, hogy katona, Wells nem formálta őt egy tesztoszteron gőzgéppé. Ő inkább az a csendes lázadó típus, és újra és újra meglepett az, amennyire hitt Kirában. Vitatkoztak, sok mindenben nem értettek egyet, de a nap végén, Samm mindig támogatta a lányt, miközben megőrizte a saját elveit és véleményét a helyzetről.
A Calixszal való beszélgetése a vége felé nagyon sokat elmond a karakteréről. Nem az, amiket mond, hiszen eddig is tudtuk, hogy problémát okoz neki az emberi módja a kommunikációnak, hanem ahogy mondja. Rádöbbent, hogy lehet, hogy Samm egy részleges katona, akinek fejlettebbek a reflexei, tudja mit csinál a harctéren és a többi, de ha eltekintünk a kultúrsokktól - vagy pontosabban a kapcsolástól, és hogy Samm feromonok kibocsátásával fejezi ki az érzelmeit - a srác nem egy jégtömb. Teljesen átlagos, de a jó értelemben.

Heron egy igazán érdekes karakter, de nem kifejezetten szerethető. Ő egyértelműen a Részlegesek mellé teszi le a voksát - ami tulajdonképpen érthető - és az esetek túlnyomó többségében hülyének nézi Kirát, amiért nem adja fel magát Morgannek. Egy nagyon szépen felépített karakter, érthető motivációkkal, viszont nagyon kevés empátiával. Talán ezért is nehéz kedvelni.

A többiek is érdekesek, de a fentebb említettek azok hárman, akik a legtöbbet szerepelnek és akik a központi konfliktust kibontakoztatják. Elvégre, bár a katonai hadműveletek és a ki tud mit és mennyit játékok tartják mozgásban a cselekményt, a központi kérdések mégis e három szereplőn keresztül bontakoznak ki: mindenki más csak árnyalja az összképet.

Azért is szerettem ezt a könyvet, mert nagyon aktuális kérdéseket feszeget, amikkel mint modern társadalomnak, nekünk is szembe kell néznünk. A nem túl távoli jövőben egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az ember feltalál és teremt egy részlegesekhez hasonló létformát, amiért aztán felelős lesz. És akkor jönnek a zavaró kérdések: van-e jogunk Istent játszani? Ha egy élet nem emberi, az rögtön azt is jelenti, hogy alsóbbrendű? Hol fekszenek azok a morális határok, amiket már nem léphetünk túl? Tekinthetjük-e az így létrehozott létformát személynek? Ha igen, akkor ugyan hogy is nevezhetnénk tulajdonnak? Ez is csak egy formája a rabszolgatartásnak? Elkerülhetetlen a forradalom?

És ha ettől el is tekintünk, a másik kérdéskör még mindig ott lebeg: elkerülhetetlen-e az, hogy az emberiség elpusztítsa önmagát? Arrogánsan világvégének nevezzük az emberi civilizáció lehetséges végét, pedig az csak a mi világunk végét jelentené. Ahogy Dan Wells is írta...

– (…) Eddig azt gondoltam, hogy a világ megszenvedte, amit tettünk, amit mindkét faj elkövetett, de idekint úgy érzem, hogy a világot nem is érdekli, hogy kik vagyunk. Vagy voltunk. Jöttünk és mentünk, az élet meg megy tovább, és az a föld, ami itt volt már előttünk is, még mindig itt lesz, amikor már mind meghaltunk. A madarak még mindig repülni fognak, az eső még mindig esni fog. A világnak nem lett vége, csak… újraindult.

Nagyon sokáig nem igazán értettem Ikarosz legendáját. Miért ment túl közel a naphoz, amikor tudta, hogy az a halálát jelenti? Amikor pontosan tudta, mi fog történni? Ennyire nem lehet valaki nehézfejű...

Ez a könyv viszont közelebb vitt Ikarosz megértéséhez, és a világunk megértéséhez. Gondolom, az a hátulütője, hogy amit látok, az többségében elkeserítő.
Amit ebből a mérhetetlen pesszimizmusból ki akarok hozni, az az, hogy ezt a trilógiát bizony érdemes elolvasni! Nem csak azért, mert szórakoztató és érdekes, habár ez is igaz. Hanem azért is, mert Dan Wells valami olyasmit próbál elmondani nekünk, ami bár nem újdonság, mégis képtelenek vagyunk megérteni.

És mindezek után, az író utószavából szívmelengető optimizmus árad:

"Az ember a leghihetetlenebb teremtménye az univerzumnak.
Vállald fel az összetettségedet, terjeszd ki a kreativitásodat, váltsd valóra a lehetőségeidet.
Te teszed naggyá a világot."

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: Samm és Kira utolsó közös jelenete, Calix és Samm beszélgetése
Kedvenc karakter: Kira, Samm

Rajzolt valóság - a Libanoni keringő

Kiadó: Metropolitan Books
Oldalszám: 128

One night in Beirut in September 1982, while Israeli soldiers secured the area, Christian militia members entered the refugee camps of Sabra and Shatila and began to massacre hundreds, if not thousands, of Palestinians. Ari Folman was one of those Israeli soldiers, but for more than twenty years he remembered nothing of that night or of the weeks leading up to it. Then came a friend’s disturbing dream, and with it Folman’s need to excavate the truth of the war in Lebanon and answer the crucial question: what was he doing during the hours of slaughter?

Challenging the collective amnesia of friends and fellow soldiers, Folman painfully, candidly pieces together the war and his place in it. Gradually, the blankness of his mind is filled in by scenes of combat and patrol, misery and carnage, as well as dreams and hallucinations. Soldiers are haunted by inexplicable nightmares and flashbacks—snapping, growling dogs with teeth bared and eyes glowing orange; a recurring image of three young men rising naked out of the sea to drift into the Beirut battlefield. Tanks crush cars and buildings with lethal indifference; snipers pick off men on donkeys, men in cars, men drinking coffee; a soldier waltzes through a storm of bullets; rock songs fill the air, and then yellow flares. The recollections accumulate until Ari Folman arrives at Sabra and Shatila and his investigation reaches its terrible end.

The result is a gripping reconstruction, a probing inquiry into the unreliable quality of memory, and, above all, a powerful denunciation of the senselessness of all wars. Profoundly original in form and approach, Waltz with Bashir will take its place as one of the great works of wartime testimony.

1982-ben, egy szeptemberi éjszakán Beirútban palesztínok százait, ha nem ezreit mészárolták le, amikor a Keresztény milícia behatolt az izraeli katonák által védett, Sabra és Shatila nevű menekült táborokba. Ari Folman azon izraeli katonák egyike volt, de több mint húsz éven keresztül semmire nem emlékezett abból az éjszakából, vagy az azt megelőző hetek történéseiből. De mikor egy barátja elmeséli neki egy bizarr visszatérő rémálmát, Folman elhatározza, hogy kideríti az igazságot a libanoni háborúról, és a választ a legfontosabb kérdésére: mit csinált ő a mészárlás órái alatt?

Folman fájdalmasan őszinte kutatása a háborúról és a saját részvételéről egyben a bajtársait és barátait is emlékezésre készteti. Az elméjében lévő űrt szépen lassan kitöltik az ütközetekről, őrjáratokról, nyomorúságról és vérontásról szóló jelenetek, amik közé álmok és hallucinációk is vegyülnek. A katonákat megmagyarázhatatlan rémálmok és flashback-ek kísértik - morgó, vicsorgó kutyák világító narancssárga szemekkel; egy visszatérő kép három fiatalemberről, ahogy a tengerből kiemelkedve a beirúti hadszíntérre sodródnak; rockzene a levegőben, majd a sárga villanások. Az emlékek egyre csak torlódnak, egészen ameddig Ari Folman nyomozása eléri rettenetes célját Sabra és Shatila képében.

Az eredmény egy megragadó újragondolás, egy tapogatózó nyomozás, ami az emberi emlékezet megbízhatatlanságának mélységeibe enged bepillantást, és mindenekelőtt, egy erőteljes állásfoglalás a háború - minden háború - értelmetlensége mellett. Elképesztően eredeti mind kivitelezésben, mind megközelítésben, a Libanoni keringő méltán foglalja el helyét a legjobb háborús tanúságtételek között.
(saját fordítás)

Ez egy kicsit rendhagyó poszt lesz, ugyanis a Vals im Bashir, azaz magyar címén Libanoni keringő, nem a szokásos könyv-film kombó. Adaptációkról már volt szó többször is - még Top 10 is készült belőle, szóval mondhatni ismerős a terep, - azonban ez egy kicsit más tál tészta.

A film, amivel Ari Folman izraeli rendező európai hírnévre tett szert 2008-ban jelent meg és először a Cannes-i filmfesztiválon vetítették le. A siker elsöprő volt, és a necces témát tekintve igencsak meglepő is.

Ami igazán különlegessé teszi, az a formátum: animált dokumentumfilm. Oximoronnak hangzik, mi? Nem az. Egyszerűen zseniális! Ez a Cartoon Network és a National Geographic szerelemgyereke!
Amikor megtudtam, hogy épp mit készülök megnézni, teljesen biztos voltam benne, hogy ez vagy fantasztikus lesz, vagy eszméletlenül pocsék. Ilyenkor egyszerűen nincs középút. És egyébként a hozzászólásokból is, amiket olvastam ez jött le - és hidd el, rengeteget elolvastam. Az utóbbi pár hétben a fejem búbjáig voltam a témában. Az utálat mondjuk általában az érzékeny téma kezelésének szól, és nem a formátumnak, de ez egy másik kérdés.

A képregény egy évvel később jelent meg egy new yorki kiadó gondozásában, tehát a szokásos folyamat itt megfordult. És miután a képregény a filmben mozgóképként megjelenő rajzokat tartalmazza, nincs sok értelme külön kezelni a kettőt. Ha már láttad a filmet, a képregény nem fog sokat nyújtani, ugyanis pontosan ugyanaz a látványvilág köszön vissza, ugyanazzal a történettel. Semmit nem hagytak ki, vagy variáltak át, inkább egy kivonatnak tekinthető a könyv, mintsem egy különálló műnek. De ez nem negatívum, legalábbis számomra abszolút nem tűnt annak, ugyanis a film olyan szinten kifilézett agyilag és lelkileg, hogy jól jött a képregény, amihez nyúlhattam, ha valami nem rémlett kristálytisztán.

Így viszont, azt javasolnám, hogy hacsak nem jársz az én cipőmben, és nem kell beadandót írnod a Libanoni keringőből, hagyd a francba a képregényt és inkább csak nézd meg a filmet. Semmit nem ad az élményhez, és mégiscsak a film az igazi. Arról nem beszélve, hogy a képregény esetében lemaradnál a fantasztikus soundtrack-ről!

A film felépítése erősen mozaikos; amint a flashbackek elkezdődnek, a valóság és hallucináció határai finoman egybemosódnak. Gyönyörűen van érzékeltetve, hogy maga a főszereplő sem biztos abban, hogy mi az emlék, és mi a képzelgés, és erre ráadásul tudományos magyarázatot is kapunk. Ugyanis Ari a nyomozása folyamán nem csak volt bajtársaival veszi fel a kapcsolatot, hanem egy pszichológussal, aki világhírű PTSD szakértő, és egy híres riporterrel is, aki a nyolcvanas években a frontról tudósított. Ezek az interjúk a valóságban is lezajlottak, mi több, két szereplő kivételével, a hangjuk is a sajátjuk. Talán ezért is nem lett szinkronizálva soha: csakis héberül, felirattal található meg. Nem mondanám, hogy bántam volna ezt a tényt. Amúgy is az eredeti nyelvet szoktam preferálni, és héberül még sose néztem filmet. Nekem tetszett a nyelv hangzása, hozzáadott az élményhez.

A szereplőknek nem csak a hangja, a kinézete is elképesztően realisztikus és valósághű, de határozottan a rajzfilm birodalmában marad. Bizonyos jeleneteknél az erős kontúrok és drámai kontrasztok az amerikai képregények stílusát idézték. Furcsa volt az én X-Menen meg Batmanen meg egyéb szuperhősökön szocializálódott agyamnak ilyen komoly, nyomasztó témát ebben az ismerős stílusban feldolgozva látni.

Ari Folman:

Ron Ben-Yishai

Csak kettejükről sikerült viszonylag értelmes képeket előhalásznom az internet végtelen útvesztőiből, de szerintem a képek így is magukért beszélnek. Órákat tudnék még beszélni csak a formátumról (van hozzá anyagom, most írtam róla 3000 szót), de megkíméllek titeket. Inkább áttérek a sztorira, mert ott is van bőven mit kitárgyalni.

A sok elismerés mellett, rengeteg kritikát is kapott a film: nulla történelmi kontextus, kitekintés, csak a hatásvadászatra mentek rá, nincs semmi a felszín alatt, stb.
Egyetlen reakcióm van: mi most ugyanazt a filmet láttuk???

Nagyon-nagyon kényes a történelmi aspektusa, egy politikai viperafészek, mindenki ujjal mutogat, középen pedig ott van az a rengeteg áldozat, így érthető, ha nagyon sokak számára fájó, érzékeny pont a '82-es mészárlás. Azonban fel szeretném hívni egy nagyon fontos tényre a figyelmet. Valamire, amire maga Ari Folman is felhívta majdnem az összes interjúban, amit adott. A Libanoni keringő NEM egy történelmi film. Azért nem ad kontextust, mert nem az az elsődleges cél, hogy egy képet kapjunk a konfliktusról. 

Ez egy nagyon személyes hangvételű vallomás, aminek a főszereplője részt vett a nyolcvanas években lezajló eseményekben. Ergo, a film szempontjából nem szükséges perspektívába helyezni az eseményeket, miután maguk az események tekinthetők a kontextusnak. A film szól arról, hogy mit jelent fiatalon katonaként szolgálni, hogy milyen láthatatlan sebeket hagy maga után, szól az emberi emlékezet megbízhatatlanságáról, és van egy nagyon határozott háború-ellenes állásfoglalása.

De nem igazán töri magát, hogy a politikai nüanszokat bemutassa. Ez abból is adódik, hogy Ari egy alacsony rangú újonc volt, alig nagykorú, így rohadtul semmit nem kötöttek az orrára. Az ott lévő katonáknak halvány lila ibolyájuk se volt a politikai játszmákról, amik a háttérben zajlottak a vezetőség szintjén.
Ari Folman azért kezd nyomozásba, mert a felvillanó flashbackek nem hagyják nyugodni, és azt reméli, hogy ha mások meg tudják erősíteni, vagy meg tudják cáfolni azt, hogy mit csinált és mit nem, békére lelhet. A film felvet kérdéseket moralitásról, felelősségről, bűntudatról, de azon kívül, hogy az akkori vezetőséget nyíltan elítéli, mást nem igazán rág a néző szájába. Megismertet a saját valóságával, ami a személyes vonatkozáshoz mérten bizonyos fokig nyíltan szubjektív, és innentől fogva ott hagy gondolkodni.
Igen, tényleg nem árt, ha van némi sejtelmünk a történelmi eseményekről, de azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni. Azonban megéri utána olvasni, mert számomra megdöbbentő volt, hogy még soha életemben nem hallottam a nyolcvanas években lezajlott libanoni háborúról. Lehet, hogy egyszerűen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek, de te jó ég! EZT miért nem tanítják az iskolában?

Ahogy a főszereplő próbálja kideríteni, mire nem emlékszik, eszelősen rémisztő dologgal kell szembesülnie: az, amire annyit támaszkodunk, ami nélkül széthullana az életünk, olyan mint egy részeg hároméves. Az emberi memória, mint olyan, eszméletlenül könnyen befolyásolható. Elég egy photoshoppolt kép, és olyasmire is emlékszik az ember, ami soha nem történt meg. És ez nem valami feltételezés, vagy elszigetelt eset: ez egy tudományos kísérlet eredménye, és nincs kivétel. Egyesek elsőre tagadták, hogy az eléjük tett fotón lévő esemény megtörtént, de egy idő után "emlékezni" kezdtek rá. Mert így működik az agyunk. Mindenféle tudatos döntés/erőfeszítés nélkül a részünkről, egyszerűen kitölti a fekete foltokat.


A vége pedig... a vége kegyetlen. Teljesen lerombol, számos kérdést hagy maga után. Kiránt az addig gondosan felépített világból és a nagybetűs valóság arcába hajít, de úgy, hogy felcuppansz a szélvédőjére. Egyszerűen rövidzárlatot okozott: percek múltán is csak ültem és bámultam a képernyőt. De nem fogom elmondani miért. Nézzétek meg!

Íme a nemzetközi trailer magyar felirattal:

Orhan Pamuk - Nevem Piros



Kiadó: Ulpius

Oldalszám: 604

Nevem Piros című regényével a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk akárha első szerelmét, a festészetet köszöntené. Ő maga "legszínesebb és legoptimistább" regényének nevezi. A történet 1591 havas téli napjaiban, Isztambulban játszódik.

Bevallom, ezt a könyvet én angolul olvastam, ugyanis kötelezőnek adták fel az egyetemen, de miután a magyar és az angol is egyaránt fordítás az eredeti törökről, úgy gondoltam, ez így egyszerűbb lesz. Viszont a magyar tartalom nem árul el túl sokat a történetről, így mielőtt belemennénk a részletekbe, mesélek nektek egy kicsit elfátyolozott török szépségekről, művészetről, ármányról és gyilkosságról.

Az eredeti borító képét maga az író festette

Tehát, a történet szerint 1551-et írunk, és Isztambulban járunk. A regény rögtön egy gyilkossággal kezdődik, de ami rendhagyó benne, az az, hogy az olvasó a hulla szemszögéből látja az eseményeket. Finom Efendit, aki miniatúrákat festett a helyi műhelyben és az egyik legjobbként volt számon tartva, meggyilkolja valaki és egy kút mélyén végzi, azonban a gyilkos kiléte ismeretlen. A nyomozást végül Fekete vállalja magára, aki 12 évnyi távollét után tér vissza a városba, és még mindig reménytelenül szerelmes Sekürébe, aki a műhely vezetőjének, Eniste Effendinek a lánya. Seküre férjhez ment, amíg Fekete távol volt és született két fia, de miután a férje nem jött haza a háborúból, nem hivatalosan már özvegy, és a sógora, Hasan mindent elkövet annak érdekében, hogy feleségül vehesse.

Ez az alapfelállás, innen indul ez a szerteágazó, lenyűgöző mese egy letűnt kor csodáiról, amik nyomán mi is úgy érezhetjük, mintha a középkori Isztanbul utcáit rónánk.

Azonban ez közel sem minden: a művészet, vallás és filozófia éppen olyan fontos szerepet játszik, mint maga a cselekmény, sőt. Kelet és Nyugat állandó viaskodása, a vágy a felsőbbrendűség bizonyítására ezúttal a művészeten keresztül jelenítődik meg.

"Egy képet önmaga tesz legendássá, vagy az, amit mondanak róla?"

Bevallom, nekem ez az aspektusa tetszett a legjobban a könyvnek, és nem a konkrét történések, de erre majd még később kitérek.

Különösen érdekes volt úgy olvasni, hogy akaratlanul is folyton az Egri csillagok jutott eszembe. Hiába olvastam nagyon-nagyon régen, az egyik kedvenc kötelezőm volt és mai napig élénken él bennem az élmény. Eger ostroma 1552-ben volt, így a két regény mondhatni egy időben játszódik, sőt a Nevem Pirosban többször is emlegetik a magyar követeket, bár jelentősebb szerepet nem játszanak. Ezen a regényen keresztül vethetünk egy pillantást az érem másik oldalára, és ez volt az, ami igazán megragadott benne.

A történet ugyanis elég vontatott. Az eleje nagyon ígéretesnek tűnik, de aztán lelassul és csak vonszolja magát, majd a közepe tájékán újra felpörög és érdekes lesz, majd a vége annyira el van nyújtva, hogy szinte minden jelentőségét veszti. Tudom, hogy Nobel-díjas, és szépirodalom és stb, de nekem akkor is gondjaim voltak a ritmizálással.

A regény elég szerteágazó, nagy a szereplőgárda, de ami összefogja és előreviszi a cselekményt az egyértelműen a krimi szál. Ki ölte meg Finom Effendit? Néhány ponton már tényleg csak azért olvastam tovább, mert egyszerűen elviselhetetlennek tartottam a gondolatot, hogy még mindig NEM TUDOM KI A FENE A GYILKOS! Ekkor pedig pörögtek a lapok az ujjaim alatt. Azonban sajnos a feszültség nagyban megcsappant a vége felé, aminek semmi értelme, hiszen pont akkorra kellett volna a tetőfokára hágnia. Ehhez képest, a végét untam a legjobban. Az utolsó kb ötven oldal teljesen szét van csúszva.

A karakterek... a karakterek színesek és érdekesek voltak, de nem igazán tudtam azonosulni egyikőjükkel sem. Jól megformáltak voltak, de egyáltalán nem emberközeliek. Ez talán a szerkezet számlájára is írható - többek között. Az E/1-nek elvileg közel kéne hoznia a karaktereket az olvasóhoz, de miután minden fejezetet valaki más nézőpontjából láthatunk, senkihez se kerülünk igazán közel. A másik, hogy a szereplők úgymond tudatában vannak az olvasó jelenlétének: gyakran kiszólnak, és ezzel emlékeztetnek arra, hogy mi nem vagyunk részesei a történetnek. Számomra ettől csak még nagyobbnak tűnt a távolság, de ez igazából kétélű fegyver. Hiszen pont ennek a technikának köszönhető az az érzet, hogy az olvasónak össze kell raknia a képet, ugyanis ő tudja és ő látja a legtöbbet az eseményekből.

A gyilkos is többször feltűnik a mesélők között, az ő részeit szinte kivétel nélkül élveztem. Lenyűgöző volt látni a dolgokat az ő szemszögéből, miközben eszelősen kutattam mindenféle nyom után, hogy vajon ki lehet ő.

Érdekesség, hogy nem csak emberek fejébe nyerhetünk bepillantást, hanem tárgyak, sőt elvont fogalmak "gondolataiba" is. A piros, mint szín, egy aranyérme, egy lónak a rajza, maga a Sátán, csak hogy felsoroljak egy párat. Ezek voltak a kedvenceim, bár a cselekményhez, mint olyanhoz viszonylag keveset tettek hozzá, inkább a gondolatiságát szolgáltatták a műnek, de mint korábban említettem, ez - néhány kivételt leszámítva - sokkal jobban lekötött, mint mondjuk a románc Seküre és Fekete között.

Rengeteg érdekes kérdést felvet a mű. Főként a tradíció és haladás kényes egyensúlyát feszegeti, illetve azt, hogy a haladás egyet jelent-e azzal, amit a Nyugat képvisel.
Az Oszmán birodalomban a vallás és művészet szétválaszthatatlan, miniatúrát festeni olyan, mint Allah szemeivel látni a világot (ezért is kelt akkora felháborodást a perspektíva használata). Azonban az új stílus, a Reneszánsz emberközpontúsága és realisztikus ábrázolásmódja megállíthatatlanul szivárog át a világukba, és miközben elítélik, csodálják is az új művészetet.

Számomra ebben rejlik a könyv igazi varázsa, így bárkinek tudom ajánlani a könyvet, aki érdeklődik a művészettörténet iránt.

"The beauty and mystery of this world only emerges through affection, attention, interest and compassion... open your eyes wide and actually see this world by attending to its colors, details and irony."

Kedvenc idézetem, muszáj volt megmutatnom, de sajnos nem találtam meg a magyar megfelelőjét, bármennyit kutattam. Rettentő kevés idézet van fenn neten ebből a könyvből.

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: azok a részek, ahol a művészetről vitatkoznak mindig lekötöttek :)

Kedvenc karakter: egyetlen fejezet erejéig szerepel, de akkor is azt mondanám, hogy a Sátán

Üvegkastélyok, hercegek, szép ruhák... jah, meg van egy bérgyilkosunk is

Kiadó: Bloomsbury Publishing (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 416

 

After serving out a year of hard labor in the salt mines of Endovier for her crimes, 18-year-old assassin Celaena Sardothien is dragged before the Crown Prince. Prince Dorian offers her her freedom on one condition: she must act as his champion in a competition to find a new royal assassin. Her opponents are men-thieves and assassins and warriors from across the empire, each sponsored by a member of the king's council. If she beats her opponents in a series of eliminations, she'll serve the kingdom for three years and then be granted her freedom.

Celaena finds her training sessions with the captain of the guard, Westfall, challenging and exhilarating. But she's bored stiff by court life. Things get a little more interesting when the prince starts to show interest in her... but it's the gruff Captain Westfall who seems to understand her best.

Then one of the other contestants turns up dead... quickly followed by another.

Can Celaena figure out who the killer is before she becomes a victim? As the young assassin investigates, her search leads her to discover a greater destiny than she could possibly have imagined.


Az ismert világ leghíresebb orgyilkosa. Celaena Sardothien gyönyörű és halálos. A sors nagy dolgokat tartogat a lenyűgöző, ifjú nő számára.
Távolvég sötét, nyomorúsággal teli sóbányáinak mélyén egy megviselt,tizennyolc éves lány robotol a rabszolgák között. Életfogytiglanig tartó kényszermunkára ítélték. Hiába képezték ki a földrész legjobb orgyilkosai. Hiába lett a halálos mesterség leghíresebb művésze. Elkövetett egy végzetes hibát. Elfogták.
A kegyetlen börtönbe egy napon különös látogató érkezik. Az ifjú és felettébb jóképű Westfall kapitány meglepő ajánlatot tesz a rettegett orgyilkosnak. Szabad lehet, ha előtte végrehajt egy hihetetlenül vakmerő és elképesztően nehéz feladatot. Az ország koronahercege bajnokot akar küldeni az apja halálos versenyére. Csatasorba állnak a birodalom legtehetségesebb tolvajai és legkönyörtelenebb harcosai. A küzdelem tétje az életben maradás. Ha győz, Celaena visszanyeri a szabadságát. Függetlenül attól, hogy képes lesz-e megnyerni a kegyetlen versengést, megrázó felfedezés vár az ifjú hölgyre. Már csupán az a nagy kérdés, hogy meglágyulhat-e egy orgyilkos kőszíve.
(hivatalos fordítás)

Cseppet átverve érzem magam, hogy teljesen őszinte legyek. Mintha a tartalmat (angolt és magyart egyaránt) egy másik könyvhöz írták volna. Igen, a nevek stimmelnek és úgy nagyobb vonalakban a cselekménynek is köze van hozzá, de... kőszívű orgyilkos? Westfall kapitány ajánlata (ami a koronahercegé, ugyanis Chaol végig ellenzi, hogy Celaena-t is bevonják)? És ami a legfontosabb...
MI AZ ISTENNEK NEM SZÓLT NEKEM SENKI ÉLETEM MEGKESERÍTŐJÉRŐL???

Bezony. Szerelmi átkozott háromszög.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fel nem bírom fogni, hogy miért nem szól egyik tartalom se Dorianról, amikor többet szerepel, mint Chaol (nagy bánatomra). Na de, erre majd még a karaktereknél kitérek.

 

Szóóóval, a történet. Amikor elkezdtem olvasni, teljesen biztos voltam benne, hogy én ezt imádni fogom. Elnyomó hatalom, diktatúra, rabszolgák a sóbányákban, ármány, cselszövés, mágia trallala. Ez egészen tartott a könyv kb harmadáig.

Mármint az, hogy vártam, hogy elkezdhessem imádni.

Sokan felhozták, hogy lassan indul be a sztori, sokat tötymörögnek az elején, de engem nem zavart a lassú építkezés. Ellenben az, hogy végig csak építkeztünk és vakaróztunk, az nagyon. Öcsém, hát itt alig történik valami!!! Ami bosszantó, tekintve, hogy MINDEN adott volt egy rettentő izgalmas high fantasyhoz, és már olyan rég olvastam ebben a műfajban (megjegyzés: ezt sürgősen orvosolnom kell), hogy ki voltam éhezve. Ha kapok egy lebilincselő történetet, eskü nem érdekelt volna az a nyamvadt szerelmi háromszög se.

 



 Az elején legalább lekötött a világ, meg a karakterek megismerése, és abszolúte imádtam, hogy hajaz egy kicsit a tündérmesékre, de közben sokkal árnyaltabb és élvezettel vetettem bele magam a könyvbe. Nagyjából a verseny első fordulójáig ezzel teljesen jól elvoltam. Utána viszont, még a rejtélyes gyilkosságok ellenére is nagyrészt csak vártam, hogy történjen valami. Nem azt mondom, hogy konkrétan unalmas volt a könyv, csak abszolút úgy éreztem, hogy most azért csücsülünk egy helyben, mert valami hatalmas és lenyűgöző fog történni mindjárt a következő oldalon... csak nem történt.

Szerintem ez volt a világ legvontatottabb viadala. Hiába az egy-két nagyjából érdekes jelenet, ha voltak fordulók, amiket két részletes ruhaleírás közepette megemlítettek, hogy jah, azon is túl vagyunk.

Ehhez kapcsolódó problémám, hogy mind tudjuk, mi lesz a vége a könyvnek. SPOILER (már akinek nem teljesen nyilvánvaló a tartalomból), de Celaena megnyeri a bajnokságot. Itt tulajdonképpen a hogyan lett volna érdekes... de miért is lennének izgalmas, kiélezett harcjelenetek, ha helyette tudunk ruhákkal foglalkozni és billiárdozni tanulni?? Nem,kiborulást késleltetjük, majd a karaktereknél... nem létező SPOILER VÉGE (csak a biztonság kedvéért.)

Maga a világ nagyon tetszik, de még jobban tetszene, ha többet tudnánk róla. Az elejét leszámítva, az egész cselekmény a királyi udvaron belül játszódik, ezért nem nagyon kapunk kitekintést, de ezt nem éreztem annyira nagy hibának, ugyanis abban reménykedem, hogy a következő részekben ez változni fog. Még így is, rengeteg kérdésem maradt. Miért tiltották be a mágiát? Hogy biztosította a zsarnok király a hatalmát? Kik állnak mellette? Hiszen ha most józanul gondolkodunk, egy ekkora kiterjedésű területet anélkül nem lehet megtartani, hogy ne lennének udvar szimpatizánsok a leigázottak között, vagy pedig baromi erőskezű helytartóság a meghódított területeken.

a német borító képe

Na, most jön a fekete leves, a szereplők. Ugyanis a vontatott cselekményen kívül, nálam itt hasalt el a könyv. Celaenát nagyon bírtam... az elején. Igen, öntelt volt és pökhendi, viszont éleslátó, okos és baromi badass! Imádtam, hogy olyan ravasz és számító, de közben azért szimpatikus, ilyennek kell lennie egy bérgyilkos főhősnek, elvégre azok nem a becsületről híresek.

Csakhogy, valahol a történet folyamán, amikor egy pillanatra nem figyeltem, Celaena átváltozott disney hercegnővé és abból a vagány hősnőből az elejéről szinte semmi nem maradt. Itt-ott még felvillant, és akkor megint feltámadt bennem a remény, de összességében, benne ragadt ebben a hisztis, sekélyes és nagyon is elhamarkodott döntéseket hozó kislány szerepében. Nem értem, miért, abszolút karakter-idegen volt a viselkedése és a gondolkodása.

"Celaena undorodó pillantást vetett az ételre. Elfintorított az orrát.
- Nem szereted a lazacot?
- Utálom a halat. Inkább meghalok, minthogy egyek belőle.
- Ez meglepő - felelte a testőr, és nagyot harapott az ételbe.
- Miért?
- Mert árad belőled a halszag.
Celaena dühösen eltátotta a száját. Odabent jól látszott a félig megrágott kenyér és marhahús. A férfi megcsóválta a fejét.
- A harcban egész jó vagy, de viselkedni meg kellene tanulnod."

(Alapvetően vicces jelenet, de nehéz elhinni, hogy valaki, aki rabszolga volt egy sóbányában ilyen válogatós legyen.)
　Szedd össze magad, te lány!

Mindennek ellenére, amikor épp nem tört ki belőle ez a hülyeség, akkor nagyon-nagyon kedveltem orgyilkos Hamupipőkénket, főleg amikor használta a buksiját, mert egyébként meg nem volt sötét. Az is nagyon tetszett, hogy az Endovierben töltött idő ellenére se keseredett meg és elképesztő élni akarás szorult belé. Ez is azt mutatja, hogy a sekélyes sallang alatt egy erős női karakter bujkál valahol. Komolyan, mintha bipoláris lenne a leányzó. Különösen a Chaollal közös jeleneteit szerettem, amiből bár nem volt sok, azok nagyon is jól sikerültek lettek.

Chaol Westfall. Na, őt imádtam... egészen a legvégéig. Kellően badass volt, cseppet mogorva és előítéletes, és néha legszívesebben jól elmagyaráztam volna neki, hogy merre hány méter, de ettől függetlenül -vagy talán éppen ezért - nagyon-nagyon szerethető karakter. Egyike azon keveseknek, aki egyszer se félt Celaenától, habár nem is bízott meg a lányban. Igen, ettől talán kevésbé kellett volna kedvelnem, de az a helyzet, hogy ő sokkal ésszerűbben viselkedett, mint mondjuk Dorian. Ha az ország legjobb bérgyilkosát a királyi palotába viszik és az én felelősségem lenne a biztonság, én se lennék elragadtatva, és tuti nem győzne néhány szép mosoly. Arról nem is beszélve, hogy nagyon-nagyon tetszett az a változás, ami végbement a viselkedésében, szerintem az övé a legjobb karakterfejlődés a könyvben.

Az illúziót az utolsó pár oldalon sikerült lerombolni, amikor is... sorry emberek, de SPOILER!!!!!!! Szóval, amikor is kiderült, hogy még nem ölt meg senkit, és totál kiborult azon, hogy leszúrta Káint. Na már most, nem azért, de milyen kapitány az ilyen?! Ő egy katona lenne és feltételeztem, hogy nem a gyakorlótérről pakolták azonnal a királyi gárda élére. Meg úgy őszintén, mi az istent várt, amikor ezt a karriert választotta? SPOILER VÉGE!

a kép forrása: deviantart

És aki kimaradt a tartalomból, Dorian Havilliard. Őt is főként az elején szerettem nagyon, utána sok lett belőle. Ő lenne az arrogáns, de azért elbűvölő koronaherceg, aki ajánlatot tesz Celaenának: legyen a bajnoka, nyerje meg a viadalt és négy év múlva szabad lehet. És hát ő lenne a harmadik szöge ennek az istenverte szerelmi nyűglődésnek. Na jó, ez most így túlzás, mert végül is nem nyűglődnek annyit, aminek kifejezetten örültem. Eléggé le van tompítva a szappanopera, csak ezért nem téptem ki a hajamat olvasás közben. Azért még így se voltam elragadtatva, de elviseltem.

Könyvmoly, playboy és teeermészetesen tragikusan félreértett a mi drága hercegünk. Tulajdonképpen jót akar, de az esetek többségében képtelen kiállni magáért, és én így nem igazán tudtam őt komolyan venni. Pedig jó a humora, és az esetleges elkényeztetett-kisfiú kitöréseitől eltekintve egy pozitív karakter.

De ha már szerelmi háromszög, és választani kell, akkor én bizony Team Chaol vagyok!

Ami a mellékszereplőket illeti, Nehemia volt az egyik kedvencem, vele tényleg semmi gondom nem volt. Szimpatikus, őszinte, de megvan a magához való esze és hercegnőhöz méltón viselkedik, igazi hercegnőhöz méltón, aki bármit megtenne a népéért.

A legnagyobb meglepetést egyértelműen Perrington okozta, akit az első pillanatban leírtam, de végül sokkal ravaszabbnak bizonyult, mint azt bármikor is feltételeztem volna róla. Ez a meglepetés volt az egyik oka annak, hogy végülis azt mondhatom, mindennek ellenére tetszett a könyv, ugyanis itt felvillant az a körmönfont politikai játszma, amiből én többet szerettem volna látni, tekintve, hogy ez a királyi udvarok sajátja.

Káin viszont abszolút nem hatott meg, nagyon kidolgozatlan maradt, amit sajnáltam, mert ha kicsivel több figyelmet kap, sokkal izgalmasabbá tehette volna az eseményeket. A nagy fináléra annyira felkészültem, hogy már majdnem a körmömet rágtam, és iszonyat jó lehetett volna, de nálam valahogy nem működött.

Azonban összességében egy pozitív élménynek könyvelem el az Üvegtrónt. Igen, voltak gyengeségei és igen, néha dühös voltam rá, viszont el is varázsolt és a karaktereket minden idiotizmusuk ellenére mégiscsak megkedveltem. Arról nem beszélve, hogy tényleg úgy érzem, mintha egy négyszáz oldalas bevezetőt olvastam volna, és még csak most kezdődne a történet úgy istenigazából, szóval nagyon várom a folytatást!

Értékelés: 4/5 (ez után a vélemény után én magam sem értem, de a 3,5-öt még így is kevésnek érzem hozzá)
Kedvenc jelenet: Chaol x Celaena beszélgetések
Kedvenc szereplő: Chaol, Nehemia






Mi az istennek nem olvastam én ezt el előbb???

Kiadó: Ace

Oldalszám: 260

 

Kate Daniels is a down-on-her-luck mercenary who makes her living cleaning up paranormal problems. Atlanta has two factions struggling for power. Masters of the Dead are necromancers who control vampires. The Pack are a paramilitary clan of shapechangers. When Kate's guardian is killed, she is caught between.

 

Kate Daniels egy jobb napokat is megélt zsoldos, aki azzal keresi a kenyerét, hogy paranormális zűröket old meg Atlantában, ahol két csoport tagjai feszülnek egymásnak az erőért folytatott küzdelemben: a halottak mesterei a nekromanták a vámpírokat irányítják, a Falka pedig egy alakváltókból álló paramilitáris klán. Amikor Kate gyámját meggyilkolják, a lány kereszttűzbe kerül.

(saját fordítás)

 

Ó, igen. Engem is elért a Kate Daniels - szindróma.

Tünetek: wc-re könyvvel járás, heveny röhögőgörcs tömegközlekedésen, káromkodással teletűzdelt, heves gesztikulációval kísért pszichotikus kitörések.

 

Jó, szóval ennek nagy része a második résznél teljesedett ki, de a lappangás már a ebben a kötetben megkezdődött. És miután ez kvázi előrevetítette mennyire rákattantam én erre a sorozatra, akkor kezdeném a negatívumokkal. (Csak mert olyan aranyos és megértő vagyok.)

Először is, én nem tudom felfogni, miért nem képesek Andrews-ék egy valamire való szinopszist összerántani. Mi ez a tartalom??? Rendben, ez elsősorban igazából a kiadó hibája, de most komolyan! 

 

Egyrészt hibás, mert Kate NEM Greg halála miatt kerül ennek az egész katyvasznak a közepére, hanem mert mindenáron meg akarja találni a gyilkost (tudom, hogy nem is konkrétan ezt mondja, de akkor is rohadtul félrevezető), másrészt pedig ha nincs épp heveny Ilona Andrews - hiányom a Burn for Me után, ez alapján soha nem kezdtem volna neki ennek a sorozatnak. A tartalom figyelemfelkeltésre szolgálna, elviekben legalábbis, de ettől maximum ásítani lenne kedvem.

 

A második negatívum, amit említeni tudnék nem is igazán negatívum, csupán egy észrevétel. Akik először a későbbi munkáikat olvasták (mint én is), azoknak fel fog tűnni a különbség. A szerzőpáros nagyon sokat fejlődött és a legkésőbb kiadott könyvüktől visszaugrani 7 évvel korábbra megteszi a hatását. Feltűnővé válnak az olyan apróságok, amelyek felett elsőkönyves íróknál - én legalábbis - hajlamos vagyok elsiklani, mert egyszerűen másra figyelek.

 

Ilyen volt például az, hogy itt még néhol a leírások szinte megszakítják a cselekményt, ahelyett, hogy beleilleszkednének. Hirtelen kapunk rengeteget és nagyon részletesen, utána pedig bekezdésekig szinte semmi. Fel se bírja dolgozni hirtelen az ember lánya (pláne ha olyan tornádóként száguld végig a könyvön, ahogy én tettem, úgyhogy magamra vessek, mi?).

 

A másik, amin csak a szemöldököm emelgettem, hogy tulajdonképpen húzhattam volna a strigulákat, hogy két héten belül hányszor szerzett drága főhősnőnk halálos sérüléseket, amelyek hajszál híján az örök vadászmezőkre repítették. Ehhez képest vígan ugrált tovább, és persze ilyen-olyan módon meg lett magyarázva a dolog, de akkor is valószerűtlennek hatott. Ha túl sokat sütöd el ugyanazt a poént, egy idő után elveszti a jelentőségét. Pedig nem hátrány, ha az olvasót érdekli, hogy a főhős majdnem meghal.

 

Most, hogy kinyavalyogtam magam a két legnagyobb problémámat illetően, akkor had mondjam el, hogy új kedvenc sorozatot avattam! Úristen, mennyire imádtam én ezt!

A világ alapötlete meglepően kreatív, a mágia benne komplex, a mitológia színes, a karakterek pedig... a "kick-ass" kifejezés összetenné a két kicsi kacsóját, ha a szótárban definícióként Kate és Curran neve állna mellette.

 

 

 

Na de, kezdjük a történettel, arra úgyse szeretnék túl sok szót pazarolni. Egyszerűen azért, mert bár érdekes és izgalmas, egy tipikus urban fantasys nyomozós szálról beszélünk, természetesen Ilona Andrewshoz méltó kidolgozottsággal és frankó akciójelenetekkel. A cselekmény tisztességes, bár talán egy cseppet egyszerű de nem is ez a fontos. Tipikus sorozatkezdőhöz méltóan, az elsődleges cél az, hogy nagyjából megismertessen a világgal, bemutassa a főbb karaktereket és lefektesse az erőviszonyokat, illetve a kapcsolatok alapjait, hogy legyen honnan fejlődnie a dolognak.

 

Ezt pedig remekül csinálja, de ez nem változtat a tényen, hogy a lezajló események nagy része csak arra szolgál, hogy mindenki találkozzon azzal, akivel találkoznia kell, megismerje azt, akit meg kell ismernie és előkészítse a terepet a rákövetkező részeknek. Ez nem egy rossz dolog, hanem egyszerű tény. Sőt, így visszanézve azt mondanám, remekül működött a dolog ilyen téren, így kell sorozatot kezdeni, kérem szépen!

 

Úgyhogy térjünk is át a világra. A helyszín Atlanta napjainkban, azonban egy alternatív valóságban, ahol a tech és mágia hullámok irányítanak mindent. Ha a tech uralkodik, akkor van elektromosság, viszont a varázslat nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben működik, ha a mágia akkor vice versa. A helyzetet az cifrázza, hogy a hullámok különböző erősségűek és ennek megfelelően különböző mértékben nyomják el a másik oldalt, illetve hogy a mágia nem igazán kedveli a magas épületeket, így Atlantát egy cseppet posztapokaliptikus hangulat lengi be a kibelezett felhőkarcolóknak és a mágia által átkozmetikázott látképnek köszönhetően. Nagyon tetszett ez a fura, groteszk világ, ahol a lefulladt kocsik között tevéken meg lovakon utazó emberek baktatnak az AUTÓPÁLYÁN! Ez mennyire király már? Én már csak hasonló helyzeteket elképzelve is tök jól elszórakoztam.

 

Drága főhősnőnk, Kate enyhén ön - és közveszélyes, nagyszájú és szarkasztikus hölgyemény egy menő karddal, ami füstöl, ha dühös lesz. Ja, és figyelemre méltó mértékben vonzza a bajt. Kate rettentően szerethető, ugyanis Ilonáéknak valahogy sikerült tökéletesen kiegyensúlyozni a pozitív és negatív tulajdonságait. Erős, de nem legyőzhetetlen, kemény és önfejű de elismeri, ha hibázott, nem tökéletes a kinézete, de nincsenek önértékelési problémái, ismeri a világot, amelyben él és a benne élő fajok szokásait, de azért ő se tud mindent. És ami a legfontosabb: eszelősen vicces!

 

“As one, the shapechangers turned and looked at me. I wondered what they'd do if I asked to borrow a cup of sugar.”  

 

"Az összes alakváltó egyszerre fordult meg és nézett rám. Eltűnődtem, vajon mit csinálnának, ha kérnék tőlük egy kis cukrot kölcsönbe."

(saját fordítás)

 

Komolyan, minden második megszólalásán hülyére röhögtem magam.

Viszont annak ellenére, hogy Kate szemszögéből látjuk a dolgokat egész végig, így is maradnak titkai. Példának okáért fogalmam sincs, hogy mi is ő tulajdonképpen. Elég nyilvánvaló, hogy Ilona Andrews jó sokáig akarja rángatni az orrom előtt a mézesmadzagot rejtélyes elszólásokkal és újabb és újabb fura képességekkel, úgyhogy nyilván nem fogja lelőni a poént, de igazán ritka, hogy E/1-ben a főhős maga ekkora titkot rejtegessen még az olvasó előtt is.

 

Curran... nos, az első rész olvasása után még nem vagyok benne biztos, hogy mit gondoljak róla. Mindenképpen látom benne a potenciált egy remek karakterre, de őszintén, nem láttunk belőle eleget ahhoz, hogy igazából megismerjük. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem volt megmagyarázhatatlan azonnali kémia a két főszereplő között, amint egymásra néztek. Persze, az is izgalmas, de most jó valami mást olvasni. Ennek ellenére nagyon szerettem olvasni minden interakciójukat.

Kate ott és azonnal a szívembe lopta magát, amikor Currant, a Falka választott alfáját képes volt úgy üdvözölni, hogy “Here, Kitty, Kitty, Kitty...”

 

A mellékszereplők közül egyértelműen Derek a kedvencem. A tini vérfarkas kicsit esetlen ugyan, és még bőven van mit tanulnia, de akadnak jó pillanatai és a zűrös családi háttere ellenére egy rendes gyereknek tűnik. Gyerekeket és tiniket talán még nehezebb hihetőre kreálni, mint felnőtteket, úgyhogy mindenképpen pirospont amiért ilyen realisztikusra és szerethetőre írták Derek karakterét.

Ha nem bánjátok a romantika hiányát és az igen részletes és sokszor gyomorforgató véres leírásokat (mert azok vannak benne dögivel, szóval akik nem bírják az erőszakot, azok ezt se fogják szeretni), akkor csak javasolni tudom. Nem tökéletes, rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, de én nem hinném, hogy ez akkora probléma.

 

Rengeteg olyan értékeléssel találkoztam, ami nehezményezte az írói stílust (van benne valami, de ez volt az első könyvük, mit vártak? Ebbe is bele kell tanulni, később jobb lesz.) és azt, hogy semmire se kapunk választ, vagy ha mégis, akkor sokkal később és hogy csak úgy behajítanak a világba. Nos, van alapja, de ha mindent állandóan megmagyaráznának, akkor nem urban fantasy regény lenne, hanem lexikon. Ez egy bonyolult világ, sokrétű és nem lehet elintézni pár mondatban.

Nekem tetszik, hogy bíznak az olvasó intelligenciájában, hogy majd szépen összerakja a képet, ahogy zajlik a cselekmény. Igen, sok mindent nem tudunk még. De ez egy sorozatkezdő! Szép is lenne, ha nem lennének kérdéseink, akkor mi a fenének akarnánk folytatni?

 

 

Értékelés: 4/5 (hármat akartam adni, mert hat részes és úgy érzem, ennél csak jobb lesz, de gyenge vagyok és esendő, nagyon imádtam xD)

Kedvenc jelenet: a végén, amikor Curran a tetőt javítja

Kedvenc karakter: Kate, Derek