Amie Kaufman & Meagan Spooner: Unearthed

Kiadó: Disney Hyperion
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 336

When Earth intercepts a message from a long-extinct alien race, it seems like the solution the planet has been waiting for. The Undying's advanced technology has the potential to undo environmental damage and turn lives around, and Gaia, their former home planet, is a treasure trove waiting to be uncovered.

For Jules Addison and his fellow scholars, the discovery of an alien culture offers unprecedented opportunity for study... as long as scavengers like Amelia Radcliffe don't loot everything first. Mia and Jules' different reasons for smuggling themselves onto Gaia put them immediately at odds, but after escaping a dangerous confrontation with other scavvers, they form a fragile alliance.

In order to penetrate the Undying temple and reach the tech and information hidden within, the two must decode the ancient race's secrets and survive their traps. But the more they learn about the Undying, the more their presence in the temple seems to be part of a grand design that could spell the end of the human race...

Amikor a Föld befogja egy rég kihalt földönkívüli faj üzenetét, úgy tűnik ez a válasz a bolygó problémáira. A Halhatatlanok fejlett technológiája talán eltörölheti a környezetszennyezés okozta súlyos gondokat és számtalan életet megmenthet. Gaia pedig, a korábbi anyabolygójuk egy igazi kincsesláda, ami csak arra vár, hogy végre felfedezzék.

Jules Addison és a többi tudós számára egy földönkívüli faj kultúrájának feltárása egészen eddig példátlan esélyt kínál... már ha az Amelia Radcliffe-hez hasonló sírrablók nem fosztanak ki mindent először. Mia és Jules teljesek más okból lógnak fel a Gaia-ra tartó hajóra, így nem csoda, hogy nem jönnek ki túl jól, de törékeny fegyverszünetet kötnek, miután hajszál híján megmenekülnek egy veszélyesre sikerült összezörrenésből a többi sírrablóval.

A két fiatal kénytelen együtt dolgozni, ha időben meg akarják fejteni a Halhatatlanok ősi templomának titkait és túlélni a halálos csapdákat. De minél többet tudnak meg a Halhatatlanokról, annál inkább tűnik ez az egész egy nagyobb terv részének, ami akár az emberi faj végét is jelentheti...

(saját fordítás)

Ezt a könyvet egyetlen egy okból olvastam el: mindenki az Indiana Joneshoz hasonlította. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire imádom az összes Indiana Jones filmet (jó, a Végzet templománál nekem is rezgett a léc, az még nekem is túl fura), így amikor több helyről is hallottam, hogy full olyan a hangulata, túlságosan is izgatni kezdte ahhoz a fantáziám, hogy én ezt kihagyjam.

Mondjuk ebből a szempontból pofáraesés volt a dolog, mert attól eltekintve, hogy itt is felfedezősdit játszunk, nekem nem igazán jött át az a fajta hangulat. Ettől függetlenül viszont nem mondhatnám, hogy negatív élmény volt ez a könyv. Eleve, szerintem nincs elég klasszikus kaland sztorira épülő YA, mint amilyen ez is. Imádom ezeket a fajta történeteket, ahol ősi civilizációkat fedeznek fel, de közben csöbörből vödörbe zuhannak és repkednek a poénok, meg a mérgezett nyilak. A Múmia filmeket (a régit of course, arról az új förtelemről nem beszélünk) is ezért szeretem annyira. Szóval már csak emiatt is örülök, hogy belebotlottam ebbe a könyvbe, mert az alapszitu hasonlít. Ám az, hogy mindezt kihelyezték egy másik bolygóra és belekeverték ezt a földönkívülis bizniszt új hangulatot hozott magával.

“When we allow ourselves to explore, we discover destinations that were never on our map.”

A történetvezetésbe egyébként remekül bele lehetett zökkenni. A váltott szemszög is jól működött, főként azért, mert a két főszereplőnk, Jules és Mia gyökeresen máshogy látták a dolgokat, és a váltások is jó ritmusban történtek. Persze, ilyenkor mindig nyilvánvaló, hogy a két jómadár egymás mellett fog kikötni, de jó lett volna kicsit kevesebb instalove-val dolgozni, főleg hogy a helyzet alapján inkább azt várná az ember, hogy fújjanak egymásra. Mindenesetre ezt így utólag nézve megbocsátom nekik, ugyanis a második fele a könyvnek túl jól sikerült ahhoz, hogy ilyen apróságokon túlságosan fennakadjak. Mondom ezt úgy, hogy amúgy én ezt a könyvet egyszer félbehagytam, még februárban. Nem utáltam már akkor sem, de nem is szerettem, és volt, ami jobban érdekelt, így egyszerűen letettem, és csak tegnap vettem kézbe újból. Azt hiszem, mindent elmond az a tény, hogy egy nap alatt végigsöpörtem a maradék 150-200 oldalon.

A karakterek szerethetőek, de nem sokkal többek, mint amit a tartalom is elmond. Ott van Jules, a tudós zsenigyerek, aki mindenét feltette erre az útra, hogy megtudja a Halhatatlanok titkát, és tisztázza az apja nevét, a másik sarokban pedig Mia, egy piti kis tolvaj, akinek ez az egyetlen esélye arra, hogy megvásárolja a testvére szabadságát. De persze semmi nem megy a tervek szerint, ahogy ez már csak lenni szokott, és végül arra eszmélnek, hogy nyakig ülnek az alienkakiban mindketten, mert ez az egész sokkal nagyobb annál, mint amekkorának ők elsőre gondolták.

“What we had was all we'd ever have-we couldn't simply flee the world we were destroying to find another.”

A fordulatok főleg a könyv második felére korlátozódnak, ezért is pörgött az sokkal jobban, és bár a többségét előre ki lehetett találni, éppen ezért a brutális függővég se rázott meg olyan szinten, volt egy-két kisebb mozzanat, ami meglepett.A romantikus szál is az abszolút kiszámítható, semmi különös kategóriába tartozik, de miután alapból elég másodlagos szerepet tölt be, nincs is ezzel semmi baj, teljesen jól kiegészítette az elsődleges történéseket.

Alapvetően egy jó kis könyv volt ez, nem bántam meg, hogy időt szántam rá. Nem világmegváltó darab, de nyárra a strand és egy hideg cider mellé remek választás, főleg ha te is szereted az old school kalandfilmek történetvezetését, mert arra valóban emlékeztet egy kicsit, még ha hangulatában más is.

Értékelés: 4/5

Dan Krokos: Hamis valóság

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 256

Miranda semmi másra nem vágyik, csak normális életre. Eltökélte, hogy túllép származása szörnyű valóságán, miszerint ő csak egy klón, és megpróbálja felhőtlenül élvezni a közösen töltött időt barátjával, Peterrel és többi társával az iskolában. Ám hamarosan kénytelen ráébredni: „normális” élet nem létezik – legalábbis nem egy olyan lány számára, akit arra teremtettek, hogy eleven fegyver legyen. Amikor egyik csapattársa renegáttá lesz, az esemény olyan háborút indít el, amely az egész világot veszélybe sodorja, Miranda pedig a végső áldozat meghozatalára kényszerül, hogy megmenthesse a bolygó jövőjét.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kisebb spoilereket tartalmaz az első részre vonatkozóan!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert nagyon-nagyon akartam szeretni. Az első részt tavaly nyáron olvastam, és abszolút pozitív élménynek könyveltem el, vártam, hogy mégis mi fog kisülni ebből az egészből. A molyos százalék is reményre adott okot, hiszen 85%-on áll, így nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba. 

Kezdjük a jóval, a borítóval: hát ez az új köntös egyszerűen telitalálat! Mindhárom borító csodaszép, tökéletesen passzol a hangulathoz, a tartalomhoz, a színek élénkek, az egész úgy purrfect, ahogy van. 

Forrás

Az előző részhez képest sokkal lassabban indul a cselekmény: egy középsuliban kezdünk, ahol a már előző kötetből megismert rózsáink próbálnak beolvadni és normális életet élni. Nekem már itt problémáim támadtak: nem a lassabb kezdettel, mert a könyv még így is olvastatja magát, és repülnek az oldalak, hanem hogy itt máris elkezdődött az a klisét klisére halmozás, amitől én a hajam téptem ki. Na de, erről majd később.

A Hamis emlékekben viszonylag kevés helyszínnel dolgoztunk. Persze, ment a bújócska-fogócska, de alapvetően kicsinek érződött a könyv világa, izoláltnak, és bár ezt nem mindig komálom, ott nagyon is jól működött. Itt viszont kinyílnak a kapuk, kitágul a világ, és olyan dolgok derülnek ki, amitől mindenkinek leesett az álla. Sajnos én pont nem tartoztam ezek közé. Az alapsztoriban annyi de annyi lehetőség lenne, de azok is maradnak, nem lesz belőlük semmi, legalábbis nekem nagyon is így tűnt. Félre ne értsetek, történnek dolgok, csak épp folyamatosan az az érzésem, hogy én ezeket a mozzanatokat olvastam már valahol. 

Nyilván nincs új a nap alatt, új dolgot kitalálni manapság már csaknem lehetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy az összes valaha volt YA sci-fi/fantasy/disztópia elemeit bele kell szuszakolni egyetlen trilógiába. Mindehhez pedig egy kellemes aláfestőzenét biztosított a szerelmi háromszög, amiből esetenként sokszög lett, de amúgy igazából háromszög az, csak kicsit sok a klón és néha nehéz számon tartani, hogy ki melyik verzióval mit csinált. Mindezt pedig olyan angst szinttel tolták meg, hogy komolyan, szerintem a Vampire Diaries földhöz verte magát, aztán pedig elbújt szégyenében, mert ezt a vergődést lehetetlen überelni. 

Igazából a probléma nem a tipródásnál kezdődik, mert oké,  érthető, hogy miután folyton keverednek az emlékek, meg a személyek, és ráadásul tinédzserekről van szó, szóval működnek a hormonok, nos még meg is tudnám érteni, hogy mindenki keresztbe-kasul akar romantikázni, és néha összezavarodnak az érzelmek. De néha annyira szájbarágós az egész. Egyébként lehet, hogy ez nálam ilyen egyéni szoc problem, mert Cassandra Clare-nél is gyakran ebbe a problémába ütközöm, de baromira utálom, amikor ilyen szinten a képembe tolnak érzéseket, meg belső konfliktusokat. Azokat ÉREZTETNI kell. Azért ÉRZÉSEK. A gyomromban kéne érezzem, meg a szívemben, leszűrni a karakter viselkedéséből, a sorok közül, a szünetekből a beszélgetésben. Hát itt ez nagyon nem volt meg, mert Miranda konkrétan mindent az orrunk alá tol, akár akarjuk, akár nem. Nos, én nagyon nem akartam. Megintcsak, ez egy egyéni preferencia, mert van akit abszolút nem zavar, de sajnos én háklis vagyok az ilyenekre.

A cselekményre visszatérve egyébként, az továbbra is pörög, csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a grandiózus húzás, amit az író bevetett, a sztori javára válik-e. Az elején már említettem, hogy ebben a részben elég erősen kitárul a világ, és még több dolog derül ki arról, hogy mi is folyik a háttérben. Az első kötetben még követhetőek voltak a klónok számai, meg az egész mindenség, de itt egy kicsit elszaladt a krokodil ló az íróval, mert annyi Miranda, meg Noah rohangált fel-alá, hogy néhol elvesztettem egy-egy pillanatra a fonalat, pláne amikor már a fekete trutyi is bekerült a képbe, ami némiképp megvariálta a felállást.

A fordulat. Mármint A fordulat, a sok kicsi mellett, mert amúgy meg kell hagyni, Krokos szereti csűrni-csavarni az eseményeket, amitől kifejezetten gyorsan olvashatóvá válik a regény. Nem akarok spoilerezni, akik olvasták, szerintem tudják, mire gondolok. Lehet, hogy csak nekem volt disztópia túladagolásom, de gyerekek... ha nekem erről nem egy az egyben a Divergent jutott eszembe. Amikor megláttam, csak így ültem, néztem ki a fejemből, aztán pedig nemes egyszerűséggel elkáromkodtam magam. Mert így... neeeeeeeeee. De tényleg. Neeeeee.

A karakterek, nos ők továbbra se állnak közelebb hozzám, mint az elsőben. Reménykedtem némi fejlődésben, egy kis mélységben, de csak itt-ott villan meg az, amiből én többet szerettem látni, így egyáltalán nem sikerült kötődnöm egyikükhez sem. A feszes tempójú cselekmény elérte, hogy nekik szurkoljak, de alapvetően mindenki megmaradt a kis dobozkájában, amit az író már az első részben kijelölt nekik. Mintha még mindig csak vázlatok lennének, pedig már bőven az árnyalásnál kellene járnunk.

A végére hagytam azt, ami beütötte az utolsó szöget a képletes koporsóba: a fordítást. Hűha. Hol kezdjem. Helyenként egészen oké volt, csupán a szöveg döcögött és nem volt olyan lendületes, amennyire lehetett volna, helyenként viszont egész egyszerűen katasztrofális. Az egy dolog, hogy itt-ott becsúszik egy félrefordítás, de amikor konkrétan magyarul sincs értelme a mondatnak, na azt túlzásnak érzem.

Összességében, sajnos nekem ez most nem volt akkora élmény, amekkorára én számítottam, vagy amekkorát szerettem volna. Az első rész sokkal jobban tetszett, de a molyos értékeléseket elnézve, könnyen lehet, hogy mindez csak azért van, mert a könyv kicsit túl sok olyan elemet alkalmazott, amit én személy szerint nehezen viselek, vagy egyenesen rühellek, így nem tudnám azt mondani, hogy egyáltalán nem ajánlom senkinek. Aki könnyed szórakozást keres, valami pörgős, kalandos sztorit, annak simán lehet, hogy pont ez lesz a telitalálat.

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 384

A ​St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda, időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc tudósok tanyáznak a szomszédságukban.

A történelemért, a csokoládéért, no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a sorozat következő kötetéért…

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Metropolis Media kiadónak!

Fuhh... hát ez mi volt? Percekkel ezelőtt fejeztem be a könyvet, és most csak itt ülök, és pislogok, mint hal a szatyorban. Annyi biztos, hogy egy igazi hullámvasúton vagyok túl már ami az olvasási élményt illeti: Jodi Taylor egy pillanatra se hagyott pihenni.

Amikor elkezdtem a regényt, be kell valljam, hogy kellemesen meglepődtem. Csábított a borító és tetszett a fülszöveg, de az eddig olvasott időutazós könyvekkel az volt a tapasztalatom, hogy hiába kellene pörögnie, igen gyakran leül a sztori: mert megy a dráma, a filozofálás, és az időutazás körüli állandó kérdések pedzegetése. Félre ne értsétek, ez is tud nagyon érdekes lenni, sőt, de kétségtelenül lassítja a cselekményt. 

Na, itt nem ez a helyzet. Négy napba telt befejeznem ezt a könyvet, és mindezt úgy, hogy ebből kettőn nem is volt időm kinyitni. Képzelhetitek, milyen sebességgel repültek az oldalak. Van benne valami addiktív, amitől egyszerűen olvastatja magát és letehetetlenné válik. Főleg az első felére igaz ez, azt tényleg rettentően élveztem, többször hangosan felnevettem, és Zsebiéknek ismételgettem, hogy "gyerekek, én tényleg nem hittem, hogy ez ilyen jó!"
Aztán egy kicsit túl a felén határozottan volt egy mélypont, nem csak nekem, de nagyjából az összes karakternek is. Így visszanézve van értelme, hiszen akkor már tényleg átesett volna a szürrealitás lovának túloldalára, ha mindent mindig elpoénkodnak, hiszen nem lehet úgy állandóan csöbörből-vödörbe zuhanni, hogy az ne viselje meg legalább egy kicsit az ember lányát. Viszont ez a reality check is elég furán vette ki magát, mert annyira éles ellentétben állt az addig megütött hangnemmel.

A könyvre egyébként a továbbiakban is jellemző volt ez a hullámvasút tendencia: egyszerűen sose tudtam, mi fog legközelebb történni. Egyik pillanatban még móka és kacagás, aztán meg dráma mindenhol, sokszor csak pillanatnyi átmenetekkel. Ez egyrészről remekül fenntartotta a figyelmemet, másrészről viszont néha már úgy éreztem, túl voltak csavarva a dolgok. Nem akarok spoilerezni - bár lehet, nem is tudnék, mert még mindig nem teljesen értem ezt az egészet - de amikor már a rosszfiúk is elkezdtek ugrálni az időben, az én agyam is beletekeredett abba, ahogy követni próbáltam, hogy kinek hogy illeszkedik az eseménysorozatába a dolog. És ha már eseménysorozatok, meg kontinuitás: első kötethez képest akkorákat ugrottunk az időben, hogy azt Tapsi Hapsi is megirigyelné, és itt most nem az időutazásra gondolok, hanem hogy a következő fejezetben tök véletlenül derült ki, hogy amúgy már 4 év eltelt azóta, hogy Maxet felvették az intézetbe, amikor az előzőben még épp hogy letette a vizsgáját. Én meg csak így... wait what

Ettől eltekintve már csak egy aspektusnál lóg ki a lóláb számomra, de ott nagyon, és aztán megígérem, hogy abbahagyom az értetlenkedést, az pedig az egész önszabályozó rendszer elmélet, amivel magyarázzák, hogy miért nem lehet igazából megváltoztatni a történelmet. Nem tudom, lehet, hogy a további részekben bővebb magyarázatot kapunk rá, de elég kevés logikát látok abban, hogy a rosszfiúkat nem billenti fenéken ez az entitás, vagy én nem is tudom micsoda, miközben elmeroggyant dolgokat művelnek, a St. Maryseket, akik meg azon munkálkodnak, hogy dokumentáljanak, de minél kevesebb vizet zavarva, lépten-nyomon kigáncsolja.

Romantikus szál határozottan van, de nagyrészt csak a háttérben húzódik meg: néha kapunk tőle egy kis plusz érzelmi löketet, meg egy-egy angst-fesztet, ha épp nem lenne elég a világ megmentése, de amúgy alapvetően elvan a háttérben, és ez nekem tökéletesen megfelelt így. A karaktereket többségében szerethetőnek találtam, a főhősnő Max enyhén elcseszett pszichével, de cserébe remek humorral rendelkezik (és szerintem vasból van a mája), így egyáltalán nem bántam a szemszögéből olvasni. 

Ami a fordítást illeti... ehh? Nem rossz, de brit szlenget még mindig nem lehet értelmesen fordítani, szerintem amúgy semmilyen nyelvre, és itt ez határozottan érződött. Miután épp költözés közben vagyok, félig magyarul, félig angolul olvastam, attól függően, hogy épp a papír, vagy épp az ebook akadt a kezembe, de így is érezhető volt, hogy a magyar szöveg néha nagyon nem tudta, mit kezdjen magával. Például, amikor Max egy alkalommal azt találta mondani, hogy "durcis lenne" vagy valami ilyesmi, hát a szemöldököm a hajamig szaladt fel. Szóval akadtak vele kisebb problémáim, de alapvetően meg tudom érteni a dilemmát.

Röviden összefoglalva, a cselekmény legalább akkora diliház volt mint maga St. Mary's. A mázli az, hogy a diliház feeling remek humorral van átszőve, így feleannyira se zavart az alig - illetve esetenként semennyire - féken tartott káosz, ami a könyvet jellemezte, mint általában szokott. Talán jobb lett volna, ha egy kicsit strukturáltabb a narratíva, és nem kötélhúzáshoz hasonlatos módon rángatja magával a kedves olvasót, de én így is élveztem. Valahogy sikerült annyira lelazítania ennek a sok őrültségnek, hogy a végére már nem is próbáltam logikus és higgadt módon hozzáállni. A cím tényleg tökéletesen jellemzi ezt a könyet: csak egyik átkozott dolog jön a másik után. Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra! Jó hosszú sorozatról van szó, így meglátjuk, meddig jutok benne, de mindenképp szándékomban áll folytatni. A fordítás kicsit döcög itt-ott, de még így is egy rendkívül szórakoztató olvasási élményt nyújtott. Gail Carriger rajongóknak mindenképp tudnám ajánlani, ők valószínűleg értékelni fogják ezt a fajta humort.

Értékelés: 4/5

Andy Weir: Artemis

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 318

Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

A marsi sikerlista-vezető szerzője, Andy Weir újabb lenyűgöző főszereplőt alkotott, Jazz történetét pedig a rá jellemző humorral és tudományos alapossággal írta meg. Az Artemis filmes jogai már a könyv bejelentésének napján elkeltek, a 20th Century Fox és a New Regency máris dolgozik az adaptáción.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!

Azóta a radaromon van ez a könyv, hogy elterjedtek a hírek a megjelenéséről. Miután A marsi olyan kellemes meglepetés volt anno 2015-ben, egyértelmű volt számomra, hogy a közben beérkező erősen vegyes vélemények ellenére is teszek egy próbát az Artemisszel. Az elhatározás megvolt, de azért nem mondom, hogy félelem nélkül kezdtem neki ennek a sztorinak. Lehet, segített, hogy a negatív kritikák már előzetesen lerángatták az elvárásaimat az égből, én ugyanis kellemesen meglepődtem. A dologhoz hozzátartozik, hogy félig olvastam, félig pedig az angol hangoskönyvet hallgattam Rosario Dawson előadásában, aki valami zseniális munkát végzett! Szóval, ha angol hangoskönyvet kerestek... az Artemis tökéletes választás! Komolyan. Az már csak hab a tortán, hogy Rosario egy az egyben úgy néz ki, ahogy én Jazzt elképzeltem.

Gyerekek, hát ez nem volt rossz!

Nem azt mondom, hogy megváltotta a világomat, de lekötötte a figyelmemet és helyenként csak úgy hirtelen meglepett egy-egy poénnal, amitől önkéntelenül is kicsúszott egy-egy vihogás a számon. Na, de kezdjük az elejéről.

Weirnek nagyon megy a sci-fi világfelépítés, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudja, miről beszél. Én mondjuk full laikus vagyok, tehát lehet, hogy a műszaki beállítottságú egyedek nem így fognak vélekedni, de a magam részéről egyszer se kellett megállnom megkérdezni, hogy mi a jó isten folyik itt, mert ennek így semmi értelme. Maga az Artemis mint város a holdon tök jól működött, a létezés szabályait pedig sikerült logikus és közérthető módon elmagyaráznia az írónak.

Ami a főszereplőt illeti, Jazz Bashara az elején rohadtmód idegesített. Erőltetettnek éreztem a lazáskodó stílusát, meg a mindenre sz*rok életfilozófiáját, és kissé lerágott csontnak tűnt megint az apakomplexussal előhozakodni. De! Úgy nagyjából az első nyolcvan oldal után mindennek ellenére elkezdtem megkedvelni. Nem tudom, hogy csak én szoktam hozzá a stílusához, vagy a poénjai lettek jobbak, de a végére egészen megenyhültem vele szemben és már nem irritált a személyisége olyan elemi szinten. Meg azért azt is illik itt megjegyezni, hogy legalább van önkritikája a csajnak, amit tulajdonképpen becsültem benne. Elég szilárd volt a saját értékrendje ahhoz, hogy ne legyen olyan hatalmas morális konfliktus abból a tényből, hogy Jazzt nem igazán izgatják a törvények - még az a kevés se, ami Artemist összetartja.

A karakterekről egyébként úgy összességében elmondható, hogy habár nem voltak lövészárok mélységűek, de miután ez egy cselekményközpontú könyv, ez annyira nem is zavart. Svoboda, az ukrán csávó például nekem egy az egyben Scotty volt a Star Trekből (az újból, ahol Simon Pegg alakítja), egy kicsivel fiatalabb kiadásban és jobb hajjal, ami már csak azért is vicces, mert még emlegették is a sorozatot. Néha előfordul, hogy beugrik egy ilyen asszociáció, és aztán nem tudok megszabadulni a gondolattól, és így voltam vele itt is.

A cselekmény kellemesen pörgött, a második felére kifejezetten érdekes lett, és bár a végén volt egy kisebb WTF momentumom, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy most hogyan is érzek vele kapcsolatban, de ezen túlmenően tök oké volt. Helyenként egy kis öniróniát illetve parodisztikus hangulatot véltem felfedezni, de lehet, hogy ezt csak én éreztem így. Pl. amikor kedvenc kínai csávónk még arra az öt perc élet-halál harcra se hagyta abba a picsogását, és végig ott rinyált. Kicsit olyan volt, mint a Katasztrófafilmet nézni: fáj, de azért önkéntelenül is röhögsz közben.

Az a helyzet, hogy sajnáltam egy kicsit ezt a könyvet, mert alapból vesztes helyzetből indult: ha ez lett volna Weir első könyve, fele ennyien nem köpködtek volna rá. De hát ott van neki A marsi nagytesónak. Az Artemis a sci-fi Ron Weasleyje: az elődje már a csillagokat is lehozta az égről és kipipálta az összes dobozt, amit ki lehetett, ezek után pedig igen nehéz színre lépni és nem lebőgni. Mindenki A marsit akarta újra olvasni, de úgy, hogy közben más legyen, meg újszerű, de ne túlságosan, csak épp annyira, hogy megint leessen mindenkinek a zoknija tőle.

Az a nagy büdös helyzet, hogy ez nem A marsi. Persze, a humor hasonló, és ez is az űrben játszódik, de az Artemis totál más tál tészta. És őszintén, ha kicsit megpróbáljuk kiverni a fejünkből a big brothert, és önmagában csak az Artemisre fókuszálni, ez egy tök szórakoztató, gyorsan olvasható, kalandos könyvecske, amivel szuperül el lehet lenni. Én legalábbis szerettem olvasni, egy percig se unatkoztam, és többször is hangosan felnevettem. Tudom ajánlani!

Értékelés: 4/5

Samantha Shannon: The Bone Season

Kiadó: Bloomsbury
Kiadás éve: 2017 (utánnyomás, új borítóval)
Oldalszám: 480

19-year-old Paige is working in the criminal underworld of Scion London. Her job: to scout for information by breaking into people's minds. It is raining the day her life changes for ever. Attacked, drugged and kidnapped. She is assigned to Warden, a Rephaite. He is her master. Her trainer. Her natural enemy. But if Paige wants to regain her freedom she must allow herself to be nurtured in this prison where she is meant to die.

2059. Scion London. 

Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel 

Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…

(hivatalos fordítás)

***

Kedvenc Alpakám, So-So hatalmas rajongója a sorozatnak, és azóta rágja a fülemet emiatt a könyv miatt, amióta gyakorlatilag ismerjük egymást. Jó ideig kitartottam, de aztán csak rávettem magam, főleg mert én magam is nézegettem már ezt a könyvet, csak aztán valahogy elfeledkeztem róla, miután elmaradtak a folytatások. Viszont tavaly megjelent a harmadik rész, és a Bloomsbury ennek örömére újranyomta az első kettőt is ezzel a fentebb látható fehér alapú dizájnnal puhaborításban, így ez megadta a szükséges kezdőlöketet, hogy most már tényleg belevágjak.

Azt kell mondjam, mindenképp jó volt az időzítés. Egyrészt azért, mert végre kimásztam a már jó régóta húzódó olvasási válságomból, hiszen a lassú kezdet miatt nem kizárt, hogy ezt még nyáron letettem volna az első 30 oldal után. Másrészt, ez a könyv aztán nem a kezdő angolosoknak való: manapság már viszonylag ritkán találkozom olyan szóval, amit nemhogy még a büdös életben nem láttam, de ha nem angol szövegkörnyezetben lenne, abban se lennék biztos, hogy angolul van, így inkább segítségül hívtam a Merriam-Webstert, mert piszkálta az agyamat, hogy mi a vihar ez. (Csak hogy mind tanuljunk valamit: cantankerous - zsémbes) Amit ebből ki akarok hozni: kifejezetten nehéz a nyelvezete, eredetiben csak erősen haladóknak ajánlom. Viszont a stílus purrfect! Samantha Shannonnek nem csak eszelős a szókincse, de remekül teremt hangulatot. Az egész regénynek rendkívül egyedülálló az atmoszférája, és a karakterek is szuperül össze lettek rakva, de erről majd később.

Először ugorjunk neki annak a monstrumnak, ami a világfelépítés. Olyan masszív info dumpot kapunk az elején, hogy az első ötven oldalon kb. a fanwikiből éltem, ahol fenn volt ez a cuki szemléltető ábra, hogy legalább kábé fogni tudjam a hatvanmillióezer féle clairvoyance típust, ami létezik. 

Forrás

Azon kívül, hogy rendkívül komplex a különleges képességek mindenféle besorolása, kapunk mellé egy teljesen új szókincset, amitől az első ötven oldalon csak pislogsz, mint hal a szatyorban, hogy tessék parancsolni?? Szerencsére a könyv hátuljában van egy glosszárium, amit viszonylag sokszor fellapoztam, pedig általában túlságosan belemerülök a sztoriba, hogy közben keresgélésre adjam a fejem, és csak a végén futom át hogy hmm, király, ilyen is van benne. Amúgy is szeretem magamtól összerakni a képet. De a Csontszüretnél inkább nem vállalkoztam csak a saját logikámra, mert félő volt, hogy szétrobban tőle a buksim, és volt-nincs blogger. (Mint a szekrény a HP-ben, csak véresebb.)

Lehet, hogy a világ kegyetlen bonyolult, viszont legalább annyira érdekes és egyedi is! Még csak bekategorizálni se lehet igazán ezt a könyvet, mert valahogy egyszerre érződik disztópiának, sci-finek, fantasynek, paranormálisnak, és így.... nem tudom, mi folyik itt, de tetszik!

Viccet félretéve, komolyan csak csodálni tudom Samantha Shannont, amiért ennyi energiát belefektetett a Csontszüret világának a kialakításába, hogy minden klappoljon, és egy koherens, lenyűgöző egészet alkosson, amitől úgy érzed, tényleg átléptél egy párhuzamos, ijesztő, de közben baromi érdekes univerzumba, ahol szindikátusok léteznek, meg a Scion diktatúrája, plusz ez a rengeteg különleges képesség, meg rephaite-ok, ezek a más dimenzióból jött fura alienek, akikről a populáció többsége nem tud, viszont a kormány stikában alkut kötött velük... kicsit lehet, úgy tűnik, mintha csak szavakkal dobálóznék, de ezt a könyvet egyszerűen nem lehet röviden és értelmesen elmagyarázni, szóval inkább meg se próbálnék mélyebben belemászni, mert itt ülhetnénk még egy hét múlva is. Nem hiába rúg majdnem 500 oldalra.

Ami a karaktereket illeti, Shannon itt se bánt velünk kesztyűs kézzel. Paige Mahoneyt, a főhősnőnket kemény fából faragták, ebben a kiscsajban aztán tényleg van spiritusz. Hiába próbálnak rabszolgát csinálni belőle, ő aztán nem fekszik le senkinek. Mindezek mellett persze nem tökéletes, neki is megvannak a maga hibái, tévedései, belső bizonytalanságai, viszont egyszer se vált számomra idegesítővé. Nem állítom, hogy ő a kedvenc karakterem az egész világon, de szerettem követni a kalandjait, és azon kaptam magam, hogy akut idegrángások közepette szorítok neki, hogy ne ölesse meg magát.

Arcturus, a főgonosz banya vérhitvese is említésre méltó egy figura. Bár az én kiadásomban többet emlegették Wardenként (magyarul nem tudom, mire fordították, ha ugyan lefordították), így nekem is inkább így ragadt meg, semmint a keresztnevén, ami úgy hangzik, mintha egy Shakespeare tragédiából szalajtották volna. Ő az a fajta karakter, akit nagyon nem akarsz bírni, de aztán valahogy mégis azon kapod magad, hogy fokozatosan megkedveled. Szeretem az ilyen típusú karaktereket, akik úgy rejtélyesek, hogy nincs túltolva, és nem érzed erőltetettnek, vagy mintha direkt csinálnák. Nem jár folyton a lepénylesőjük, mint a kacsa feneke, de amikor mondanak valamit, annak súlya van, és alig várod, hogy kiderüljön, mi lapul azalatt a mély csönd alatt. Ő határozottan kedvenc lett!

Ami így visszatekintve megdöbbentő, hogy mindezek mellett valahogy még a mellékszereplőkre is maradt ideje és energiája az írónőnek! Nem igazán tudnék olyat megnevezni, akinél azt éreztem volna, hogy papírmasé figura, vagy épp töltelékkarakter, mindannyian egyéniségek voltak, éltek. Akit mindenképp ki akarok emelni, az Jaxon Hall, Paige elrablása előtti főnőke, az egyik mime-lord, aki a saját kis bűnszervezetét működteti, és aki igencsak ideges, amiért megfújták az orra alól a kedvenc álomjáróját. Jaxnek határozottan volt stílusa, annyi szent. Zseniálisan egyensúlyozott az égetnivaló szemétláda és az angol úriember között: nem volt nehéz látni, miért ő az egyik legerősebb gengszter Londonban, mindeközben viszont kivillant az emberi oldala is, hiszen Paige a mentoraként tekintett rá. Rétegelt, komplex, briliáns karakter, komolyan le a kalappal!

Persze főgonoszt is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet. Nashira, az oxfordi kolónia vezetője olyan szinten ijesztő, amit már rég nem tapasztaltam könyvben. Okos, számító, a végletekig kegyetlen, és mindeközben nem igazán nevezhető őrültnek (max szociopatának). Jó volt végre egy olyan női ellenfélről olvasni, akitől rendesen meghűlt a vér az ereimben, akitől tényleg félteni tudtam hőseinket, és nem hátradőlve tömtem a fejem popcornnal, mondván hogy "mit izgulsz, úgyis túlélik, ez hálivúd."

Összességében, egy nagy pozitív meglepetés volt ez a könyv. Nem könnyű olvasmány, nem csúszott gyorsan, de tartalmas volt, egyedi, izgalmas, és abszolút megérte a belefektetett időt és energiát! Ha belekezdesz, azt tanácsolnám, ne tedd le az első ötven oldal után. Igenis várd ki a végét, mert totálisan megéri. Alig várom a következő részt! Az hót ziher, hogy még idén sorra kerül nálam!

Értékelés: 5/5

Kedvenc karakter: Jax, Warden

On Sai: Szürke szobák

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 120

Soha ne add fel! 

Scar a szexvizsgán kitartott az elvei mellett. Ám mindennek ára van, cserébe a titkosszolgálat félelmetes börtönébe kerül. A hatalmas csarnokban nincsenek őrök, minden automatizált, de négyszáz keménykötésű rabbal van összezárva. Vajon elég erős a túléléshez? 

Rossz döntést hozott? Hol van Isten, amikor olyan közeli a Gonosz? 

Vagy pontosan ott van, ahol lennie kell? 

Késes, a festett szemű arénaharcos, a börtön öntörvényű magányos farkasa minden lépését figyeli. Miért köt bele Scarba újra és újra? Mi ez a különös kapcsolat kettejük között? 

Szivárog a sötétség, de szivárog a világosság is, míg kettejük párharca folyik. Ha minden elveszett, és nincs kiút a reménytelenségből, akkor is elég az emberben lobogó fény? 

A kisregény a Szivárgó sötétség 2. kötete, a Lucy után játszódik.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

AZ ELŐZŐ RÉSZEK TARTALMÁRA NÉZVE SPOILERES A BEJEGYZÉS!

Kicsit fura, hogy megjelenés után ilyen sokkal jutottam el a Szürke szobákig, tekintve, hogy általában up to date vagyok On Sai könyveiből - értsük ez alatt azt, hogy amint megjelenik, sprintelek a boltba, aztán pedig elszigetelem magam az emberiségtől, ameddig a végére nem érek - de őszintén, jobb, hogy nem estem neki ott rögtön azonnal, mert így van mihez nyúlni, ha rám jön a hoppáré. Több kedvenc íróm könyveivel is így vagyok: mint a mókus, raktározom őket ínségesebb időkre. Ja, lehet, hogy ez nem teljesen egészséges. #menjorvoshozdegyorsan

De térjünk is a tárgyra. A Szürke szobák egy kisregény, ami a Szivárgó sötétség sorozat második része, a Lucy után játszódik. Ugye ott tartunk, hogy Scart meghúzták a szexvizsgán (nem úúúgy, éppen ez a probléma), és ebből kifolyólag bedutyizták a Szürke szobákba, Lucy hírhedt börtönébe. A kisregény innen veszi fel a vonalat: Scar és a börtönlakók életét követjük végig, miközben odakinn teljes a káosz és Lucy is felszívódott.

Senkit sem fog meglepetésként érni, ha már itt az elején kijelentem, hogy IMÁDTAM! Lenyűgöző volt bepillantani a Szürke szobák falai mögé, főleg így, hogy Scar érkezése totálisan felkavarta az állóvizet. A rabok a legveszélyesebb, legbetegebb bűnözők, akiket összezártak egy nagy térbe, mindenféle kijutási lehetőség nélkül: itt nincs olyan, hogy jó magaviseletért hamarabb szabadul. Kezditek kapizsgálni a problémát, igaz?

Scar továbbra is remek főhős, és elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt két kötetben, ami itt kifejezetten meglátszik, tekintve hogy ilyen csodás társaságban kell nőként és újoncként megállnia a helyét, miközben szétveti az ideg, hogy mi folyik odakint a világban.

Ahhoz képest, hogy egy két nagyobb rész közé beszorított százhúsz oldalas kis szösszenetről beszélünk, tartalmas és kerek egész történetet kapunk. Sokszor az ehhez hasonló részek közé vetett novellák és kisregények csak úgy lógnak a levegőben, és se fülük se farkuk, vagy épp rohadtul semmi nem történik bennük, de itt egyáltalán nem ez volt a helyzet. A szokásos Szivárgó sötétség koktélt kaptuk: érdekes karakterek, komoly témák, nehéz döntések, egy kis spirituális háttér, és néhány váratlanul vicces beszólás, amin akaratlanul is felnevetsz.

"Mennyit ér egy ember élete? Mérhető-e valami ehhez?"

A börtön lakói közül egyértelműen Késes volt a kedvenc, bár ezen nem nagyon van mit csodálkozni, hiszen ő volt itt a főattrakció: amellett, hogy ő virít a borítón, olvashatunk a szemszögéből is - amiket egyszerűen imádtam, még egy ilyen enyhén kicsavart személyiségű és mindeközben éleslátó pasast!  - és úgy összességében, vele töltünk el a legtöbb időt, róla tudunk meg a legtöbbet. Tipikusan az a fajta karakter, akivel inkább nem szeretnél egy légtérbe kerülni a való életben, de olvasni róla? Hát azt bármikor!

Maga a cselekmény nem egy nagy dobás, egyértelműen a karakterek hajtják előre, de hát mit is várhatnánk egy ilyen alapszitutól? Viszont az egész pszichológiai hadviselés és manipuláció lenyűgözővé teszi a Szürke szobákat. Volt benne egy váratlan fordulat, amitől kiszaladt egy nem túl úrihölgyhöz méltó kifejezés a számon olvasás közben, de ezt nem fogom lelőni nektek. Inkább olvassátok el! Ha még nem volt szerencsétek a sorozathoz, akkor pedig nyomás, tessék nekiesni annak a féltégla Scarnak, higgyétek el, hogy megéri!

Én a magam részéről tűkön ülve várom az Artúrt, de addig még tartogatom egy kicsit a Miogin bázist, a másik kisregényét a sorozatnak, hogy ha már nem bírnám tovább, legalább még az legyen raktáron. Továbbra is csak áradozni tudok róla, az egész úgy zseniális, ahogy van. 

Böszörményi Gyula: Mindörökké várni

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 304

Ha azt hiszed, hogy nem a tiéd, akkor is… 

„A magány, amit érzett, szavakkal leírhatatlan volt. Szerencsére nem is kívánta tőle senki, hogy megfogalmazza a kínt, ami egészen apróra préselte a lényét. Ült az ezüstös csillogású, fagyba dermedt metánhullám peremén és a fekete eget bámulta.” 

Böszörményi Gyuláról, a mára klasszikussá vált Gergő és az álomfogók, valamint a kirobbanóan sikeres Ambrózy báró esetei és sok más népszerű regény szerzőjéről kevesen tudják, hogy a science fiction nagy kedvelője és művelője. A szerző 2016-ban az Isȧ, por ës homou című novellájáért megkapta a hazai SF-irodalom legrangosabb kitüntetését, a Zsoldos Péter-díjat. Kiadónk ezen alkalomból jelenteti meg Böszörményi Gyula első science fiction novellagyűjteményét. 

Bölcsesség, szellem, mély érzések. 

Olvassa mindenki, még ha azt hiszi is, hogy nem szereti a sci-fit. Te is, kedves Olvasó! Meg fogsz lepődni.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Fuhh, bajban vagyok ezzel a könyvvel, több szempontból is. Novellásköteteket mindig nehezebb értékelni, hiszen minden történet egy-egy külön világ, hangulat, életérzés. Persze, maga a varázslat is ebben rejlik, ezért szeretjük a novellákat: pár oldalba zárt külön világok mind.

Böszörményi Gyula novelláskötetére pedig különösen kíváncsi voltam, hiszen imádtam a Leányrablás Budapestent, és a sci-fi műfajával is igen baráti viszonyt ápolok, így biztos voltam benne, hogy imádni fogom a Mindörökké várnit. Erre a kombóra már csak hab volt a tortán, hogy László Maya illusztrálta ezt is, pont mint az Esővágyat.

Ehhez képest azonban igencsak vegyesre sikeredett az élmény.

Nem sorban haladtam, hanem ilyen rábökés szinten kezdtem bele a Vörös kendővel a válladon című novellába, ami máris erős WTF érzetet keltett bennem, és csak néztem, hogy ez mi. Én szeretem a fura dolgokat, az elején még röhögcséltem is, de a közepe fele már kezdtem totálisan elveszíteni a fonalat, és félbe is hagytam aztán a novellát, mert nagyon nem feküdt. De így meglepően nagyon nem. Ezután a nagyon fura élmény után inkább úgy voltam vele, hogy kezdjük mégis az elején, mert ez a találomra sztori választás nagyon nem az én asztalom. Már tételhúzáshoz se volt érzékem soha.

Az első novella, A dogma azonnal kedvenc lett! Őszintén, valószínűleg jobb lett volna az elejéről kezdeni, hogy ez adja meg az alaphangulatot, mert tényleg imádtam. Rövid, de csattanós, egy rendes adag társadalomkritikával és gondolkodnivalóval megküldve, amin utána akár napokig is rágódhat az ember.

De egyébként ez a két merőben ellentétes élmény velősen összefoglalja az olvasási élményemet: konkrétan minden hangszeren játszottunk. Sokszor éreztem úgy, hogy biztos velem van a baj, és ez valami zseniális, csak nincs meg hozzá az irodalmi műveltségem, vagy nem veszek észre valamit, ami mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ennyire nem fekszik ez a novella. Gondolok itt a már említettre, illetve a Xonsi körzetre is többek között. 

Zavaró volt még számomra, hogy állandó jelleggel visszatért a középkorú kereskedő archetípusa, akinek se kutyája, se macskája, csak az űrhajója. Mintha ugyanarról az emberről olvastam volna különböző világokban, és őszintén, olyan szinten se színe se bűze nem volt a karakterének, hogy szétuntam rajta az agyam.

Voltak olyanok, amik a vállvonogatós kategóriába estek: nem voltak rosszak, de nem hagytak bennem mély nyomot, vagy épp hiányoltam még valamit belőlük. Ilyen volt A kutya, illetve a Tű és Pajzs. Utóbbinál értékeltem az ötletet, de mire kezdtem belelendülni, vége lett a novellának, és nem kaptunk választ arra az elég lényeges kérdésre, hogy mi a fenére volt jó mindez? Megváltoztatták akkor a múltat? Megnyerték a csatát? Vagy csak annyi történt, hogy kiderült az igazság. Ha megváltozott a múlt, nem változott vele a jelen is? Ültem, néztem, és ha ott belém csap a villám, se értettem, hogy most akkor itt mi történt.

Természetesen jelen van a spektrum másik vége is, hiszen másoknál pedig teljesen kifeküdtem attól, hogy ez milyen fantasztikus. A Dogma, a Három nappal később..., illetve maga a címadó novella is, a Mindörökké várni ebbe a kategóriába sorolhatók. Zseniálisan megírt, elgondolkodtató művek, rendesen beleborzongtam mindbe. Nem épp a vicces, könnyed műfajt erősítik, de ez alapvetően nem probléma. Azok a novellák szoktak igazán mély nyomot hagyni, amiknek a vége gyomorszájon vág. (Mit csináljunk, én már csak ilyen mazochista alkat vagyok.)

A várakozás őrült vágya gyors iramban kergette őket születéstől halálig. Figyelték a szelet, az esőt, a vadállatokat és egymást.Azután Következtetéseket vontak le.A Következtetések pedig - főleg ha hibásak - végül mindig isteneket szülnek.

Ha csak egyetlen kedvencet kellene választanom, akkor valószínűleg a címadó novellára esne a választásom. Tetszett a felépítése, a gondolatok, a tematika, még akkor is, ha a végére érve bennem is ébredezni kezdett a depresszióra való hajlam. Erőteljes hangulatú írás, de tedd el a konyhakést, mert a végére érve még a végén fel találod vágni az ereidet.

Viszont ha már a tematika, illetve a visszatérő gondolatok a könyvben... azt azért nem ártana leszögezni, hogy lehet, hogy a kötetre valamilyen rejtélyes okból kifolyólag piros pötty került, de attól ez nem YA. Nem is értem a besorolást, mert sem a gondolatvilág, sem a szereplők nem passzolnak a korosztályhoz, és elég biztos vagyok benne, hogy nem tizenéveseknek íródtak ezek a novellák. Inkább tudnám elképzelni az arany pöttyös sorozatban, vagy esetleg a hard selectionben.

Végezetül azt kell mondjam, igencsak felemás élmény volt ez a kötet, ami őszintén meglepett. Kicsit tanácstalan is vagyok az értékeléssel, éppen emiatt. Azt hittem, legalább akkora szerelem lesz, mint a Leányrablás, de mintha két teljesen különböző ember írta volna. Nyilván, ennek jó része visszavezethető a műfajváltásra, de még így is ledöbbentett. A stílus, a hangvétel, a tematika... egy teljesen új arcát mutatta meg nekünk az író. Szóval aki abból indulna ki, hogy az Ambrózyt szerette, annak azt mondanám, járja körbe ezt a témát még egyszer. Nézegessen bele molyon az idézetekbe. Mert A Mindörökké várni nem egy könnyed esti mese, és nem való mindenkinek. Még a novellák között is nagy a szórás: egyesekben csalódtam, másokat nagyon szerettem. Alapvetően nem bántam meg, hogy időt szántam rá, de nem is lett kedvenc belőle.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc novella: Mindörökké várni, Három nappal később..., A Dogma

Riley E. Raines: Chloe, a titokzatos

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 200

Trizantonban kegyetlen háború dúl, amely nem kíméli a Ricofeld anyahajó legénységét sem. Egy napon új fejlesztésű, hatalmas és szörnyen bonyolult Humanoid harci gép érkezik a hajó hangárába, amelynek karbantartását a tizenöt éves Dionra bízzák. A gép „tartozékai” között szerepel Ethan, a legmogorvább sztárpilóta is, akivel az ifjú szerelő valaha találkozott. 

Dion soha nem látott kihívással néz szembe. Hogyan lesz képes megbirkózni azzal a feladattal, amelyre a műszaki személyzet nála tapasztaltabb tagjai sincsenek felkészülve? Hogyan fejthetné meg a fenséges robot titkait, ha egyszer nem mehet a pilótafülke közelébe? Mindennek a tetejébe Ethannel nem csak hogy képtelenség szót érteni, de még a gépére sem tud vigyázni. 

Trizanton pilótái a sorozat első kötetében egy távoli, forrongó világba repítenek, ahol a birodalmak között dúló, ádáz háborúban a káprázatos gépeknél csak a barátság értékesebb.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

A Trizanton pilótái első része egy újabb próbálkozásom gyümölcse a middle grade könyvek területén. Be kell valljam, nem vagyok hozzászokva a korosztályhoz, miután nálam a middle grade könyvek olvasása kimerült a nagy klasszikusokkal, mint például a Percy Jackson, az Úr sötét anyagai, vagy éppen a Harry Potter (amik aztán mind korosztályt ugrottak, miután a szereplők felnőttek a könyvek alatt.) Ha mégis a kezembe akad egy MG könyv, az valószínűleg azért van, mert vagy extra meseszerű, vagy extra sötét - legalábbis besorolásához képest. Tudom, fura, de hát az én ízlésem is kicsit eklektikus. Ez még csak nem is feltétlen szándékos, egyszerűen csak ritkán ragadnak meg az MG könyvek, és mindig azon kapom magam, hogy kérdésekkel bombázom a narratívát olvasás közben: de miért, de honnan, de mi a nagyobb konfliktus, hol vannak az erőviszonyok, kinek az érdeke ez, és miért bízzák az egészet három tizenegy évesre. Lehet, hogy ez megint csak az én fránya analitikus gondolkodásomnak az eredménye, de szeretem, ha elmagyarázzák nekem a dolgokat. Az, hogy ezt a célközönség számára mennyire lehet szórakoztatóvá tenni persze már egy megint másik problémakör, aminek a megítéléséhez valószínűleg egy tizenpár éves gyerkőcre lenne szükségünk, uncsihuginak pedig ahhoz még cseperednie kell, hogy kikérhessem a szakvéleményét, így egyelőre maradjunk ennyiben. 

Azt kell mondjam, hogy kisebb fennakadásaim ellenére azért nagyon élveztem olvasni a Chloe, a titokzatost. Ennek fő oka talán az lehetett, hogy maga a műfaj közel áll a szívemhez, főleg ez a verziója: mozgó katonai bázis, pilóták, vadászgépek, légi összecsapások, hangárok és az egész műszaki suskus. Az én bölcsész agyamnak aztán mágia is lehetne. Ne kérdezzétek miért, egyszerűen szeretem a hangulatát az ilyen sztoriknak. Igen gyakran ez ugyan azzal jár, hogy igencsak koncentrálni kell a zsargonra, illetve a technikai leírásokra, de miután a Chloe fiatal olvasóknak lett szánva, ezek kellően le lettek korlátozva, így rendkívül gyorsan olvashatóvá téve az amúgy is rövidke könyvet. Plusz pont, hogy így azok számára is élvezhető lesz, akik annyira nem mozognak otthonosan ebben a settingben.

Viszont, a már előre felvázolt kérdéseim csak nem hagytak nyugodni. Nyilvánvalóan háborús helyzet van, és nem most kezdődött, de mi az oka a konfliktusnak? Miért állnak hadban Shinaria birodalmával? Mi a tét? Na és mi van a többi országgal? Van egyáltalán többi ország?Na és mi van ezzel az országgal? Még az államformáját se tudjuk. Szó szerint semmit nem tudunk erről a világról, és hiányoltam egy kis kikerekítést, ha már egy ismeretlen univerzumba csöppentünk. Még ha Ethan és Dion nem is túl gyakran filozofálnak a külpolitikán, Amirez karakterén keresztül talán jót tett volna becsepegtetni egy kis kitekintést, legalább pár mondat erejéig, de ő is csak a saját nyűgjeire koncentrált.

A másik nagyobbacska problémám az volt, hogy sehol, de sehol nem volt még csak meg se említve, nem hogy megmagyarázva, hogy főhőseink mi a fészkes fenéért dolgoznak ilyen fiatalon a frontvonalon. Oké, hogy ez egy szép új világ, de például Ethan komolyan végez a katonai iskolával plusz a speciális kiképzéssel olyan korán, hogy alig tizennégy évesen már bőven löveti le magát az égből? Dion pedig szintén 13-14 évesen már befejezte az iskolát, a tanulási időt, és már a saját csapatát válogatja össze a szerelőállomáson. Én értem, hogy mindkét srác zseni, de kicsit megrökönyödve fogadtam, hogy sehol senki egyetlen egyszer se még csak megjegyzést se tesz arra, milyen fiatal mindkettő. Hogy ez most ott normális, vagy ezek ketten különleges esetek, vagy ilyenkor most mi van. És ha ez normális, akkor miért így alakult ki a társadalom? A közvélemény általában nem szeret gyerekeket háborúba küldeni, hacsak nem muszáj. Én értem, hogy middle grade, és had érezzék magukat királyságosnak a tizenéves kissrácok, de... egy kis magyarázat maybe? Lehet világot menteni pelenkásan is, csak legyen értelme.

A karakterek egyébként jópofák voltak, bár itt még el tudtam volna viselni egy kis kakaót, de tekintve, hogy sorozatkezdő kötet, így nem zavart annyira. A két főszereplő kapcsolata is bőven még alakulóban van, de már látszik, hogy remekül ki fogják egészíteni egymást, ha majd kicsit összecsiszolódnak. A mellékszereplők közül talán Tira volt a kedvencem, bár ez azért is lehetett, mert még őt ismerjük meg legjobban. Egyelőre a többség csak nagyon felületesen lett leskiccelve, megintcsak azt remélem, hogy ez a következő részekben majd tovább fog formálódni.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, igazán lényegretörő, de teljesen jól működik. Pörgős, rendesen átgondolt, de azért érdekes, így semmi esélyünk unatkozni. Talán a végső összecsapásban lehetett volna kicsit fokozni az izgalmakat, tekintve, hogy nem tesz jót az adrenalin löketnek, ha az olvasót szembeállítják azzal, hogy a másik oldal már jóval előbb úgy érzi, vesztésre állnak.

Összességében, egy abszolút szórakoztató kis könyvecskéhez volt szerencsém, bátran ajánlanám fiúknak, lányoknak egyaránt! Helyenként akadtak vele problémáim, de nem olyan rettenetesen nagyok, és a gördülékeny stílus, illetve a pörgős cselekmény aztán nem hagyta, hogy túl sokat töprengjek rajtuk. A Chloe a titokzatos endületes, könnyen olvasható első kötet, a második rész pedig hamarosan érkezik, Hecate, az engedetlen címmel!

Értékelés: 3,75/5

A. M. Aranth: Oculus

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 420

Mit ​tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.

***

Nehéz megszólalni azután, hogy a végére érsz ennek a könyvnek, és főként olyan szavakra gondolni, amiket nem kell kapásból kicsillagozni, nyomdafestéket nem tűrő természetük miatt. (Gyermek - és családbarát blog ez, kérem szépen. Többnyire.) És azt kell mondjam, hogy még hónapokkal az olvasás után is nehéz bármi egyébre is gondolni, mint a végére. Fura innen kezdeni egy értékelést, de így van. Mindenesetre azért megpróbálunk eltekinteni ettől, és mégiscsak az elejéről indítani, mert rend a lelke mindennek (mondá a világmindenség legrendetlenebb egyede.)

Emlékszem, mikor még megjelent tavaly, legalább négy kört mentem a Könyvfesztivál körül, mire elhatároztam, hogy megveszem az Oculust. Mármint... nem Truth-t, hanem a könyvet, az én szemem még csak -0.5-ös, túlzásnak érezném. Főként Uszáma és Zsebi állandó nyaggatásának eredménye, hogy mégis hazajött velem, ugyanis be nem állt a szájuk róla, így hagytam, hogy az egyetemes nyomás elfeledtesse velem, hogy én igazából csak 3 drágaszágot engedélyeztem magamnak. És milyen jól tettem, mert imádtam az Oculust! Mi több, kedvet kaptam a Holdárnyék sorozathoz is, úgyhogy hozzá is csaptam a circa 400-as várólistámhoz #yolo

A sztori eleve ütősen indul: Truth a műtőasztalon fekszik, és éppen operálják bele a fejébe azt a micsodát, ami oculusszá teszi (elnézést a rendkívül szakmai szőkenős leírásért, bölcsész vagyok, you know), majd pedig Verity Cadogan, az új tulajdonosa átutalja az apjának az összeget. És mit csinál mindenki? Pezsgőt bont. Határozottan disztópikus a hangulat, és persze ez csak fokozódik, ahogy Truth próbálja elfogadni a helyzetet, őrlődik magában, ahogy minden valamire való tininindzsa főszereplő, és igyekszik lezárni magában az eddigi életét. Mert ő már nem személy, nem ember, hanem oculus.

Sokan nyammogtak, hogy Truth így idegesítő, meg úgy hisztis, meg amúgy nyavalygós... és az? Persze hogy az. MOST ADTÁK EL RABSZOLGÁNAK, HAVER! Méghozzá a saját családja. Egészen elképzelhető, hogy én se lennék viháncolós kedvemben. Helyzethez képest, szerintem Truth egész normálisan viseli. Számomra abszolút feküdtek a hangulatingadozásai, ahogy kezdeti önuralomból depresszióba zuhan, majd dühbe, lázadásba, aztán szépen bejárja az érzelmi spektrum kábé teljes negatív felét, és megtalálja önmagát, miközben már nem is kéne, hogy embernek tekintse magát.

Az az érzéki csalódás, amit az egyéniségemnek hittem, azért örült volna, ha nem dörgölik reggeltől estig az orra alá, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik.

Annak ellenére, hogy ebben a regényben aztán minden megvolt ahhoz, hogy egy újabb HG koppintás váljék belőle, szerencsére nem így alakult a helyzet. Már csak azért is szerencsére, mert engem a HG (meg a Beavatott is, ha már itt tartunk) egyszerűen lehozott az életről. Ennek a könyvnek a végére érve viszont? Kénytelen voltam az állam keresésére indulni, mégpedig rohadt gyorsan. Konkrétan emlékszem, hogy a volánbuszon értem a végére, és bár mostanság már egész jó vagyok hangeffekt-elfojtásban, amikor nyilvánosan merülök bele egy regénybe, itt kiszaladt egy halódó bálnahang. Asszem' egy néni furán is nézett rám. Elnézést, hogy mindig a végére kanyarodok vissza, de ÉDESJÉZUSNAGYONJÓVOLT.

A mellékszereplők is teljesen jól ki lettek dolgozva, Truth és Aoi barátsága nagyon szépen sikerült, és az is imponált, hogy bár volt szerelmi szál, nem szorított ki minden mást. Bár Aoi nekem személy szerint kicsit sok volt, és néha az agyamra ment, mint karakter, ő is tök jól össze lett rakva, ezt pedig tudtam értékelni. Verity Cadogan is egy érdekes figura, már azon túlmenően, hogy az esetek 80 százalékában legszívesebben kiskanál vízben fojtanád meg, de jó lassan, hisz jó ember volt. SE. A maradék 20 százalék viszont? Erősen elgondolkodtató, pláne hogy általában olyankor érkezünk el ezekhez a részekhez, amikor már az olvasó is ragadná a géppuskát, hogy segítsen az Annun kutyáinak és kinyírja ezt az elcseszett társadalmat.

És a legnagyobb arc az egészben? Vessetek meg, én a főgonoszt imádtam a legjobban! Hogy ez mit árul el az én lelkivilágomról, azt inkább ne firtassuk, de atyaisten, Szellem kegyetlen szórakoztató volt, miközben kellemesen lúdbőröztem tőle, főleg amikor nekikezdett öreg vénasszonyt játszani a templom előtt, és mindenkinek a fülébe sugdosott mindenfélét. Falusi pletyka játék lvl 10000. Még egy ilyen gőgös, fennhéjázó, megalomániás, zseni szemétládát... komolyan, ritka kincs.

Kopp-kopp, Avalon, meghoztuk az Égi Háborút! Hova támasszuk?

A cselekmény bár a közepe tájékán leült egy jó időre, a végére nagyon felpörgött (tudom, már megint a végével jövök, de... CSAK OLVASD EL, JÓ??) és rendkívül izgalmas finálét kaptunk, amire mindenképpen megérte várni egy kicsit. Tetszett, ahogy szépen összefonódtak a szálak, és valahogy megfért egymás mellett egy fiatal lány belső küzdelme, az ő mindennapjai, és egy teljes bolygófoglalás, mert a honfoglalók nyilván nem gondolkodtak elég nagyban anno. Így kaptunk mindenből egy kicsit, aminek az eredménye egy rendkívül szórakoztató koktél lett. A karakterek szerethetőek és esendőek voltak, a világ érdekes, a problémakör disztópiák között elég tipikus, de kreatívan tálalt változatát kaptuk, pont a megfelelő drámával, humorral és akcióval fűszerezve. Atomjó film lehetne ebből a könyvől, de komolyan! (Muhhhahahaha, atom, meg Szellem... jó, befejeztem.) Szóval én mindenképpen tudnám ajánlani, ha szereted a YA disztópiákat, akkor azért, ha meg nem, akkor azért!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: Szellem benyögései, Truth és Kaled jelenetei, az Oculus találkozó

Dan Krokos: Hamis emlékek

Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 262

Miranda egy padon ébred, egyedül, emlékek nélkül. Rémületében rejtélyes energiát bocsát ki magából, amely rettegéssel tölt el mindenkit a közelében, kivéve egy Peter nevű idegent, aki a legkevésbé sem lepődik meg a lány megdöbbentő képessége láttán.

Más lehetőség híján Miranda kénytelen megbízni benne, és szembenézni a ténnyel, hogy őt magát fegyvernek képezték ki, és egy genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat tagja, akik emberfeletti képességükkel akár egy egész várost képesek káoszba és pusztulásba taszítani.

Régi énjéhez azonban nem könnyű visszatalálni, ráadásul a múlt már nem is számít igazán, amikor a jövő kerül veszélybe…

***

Már azóta kíváncsi vagyok erre a könyvre, hogy pár éve megjelent azzal az erősen félresikerült borítóval. Azonban most, hogy a Főnix újból megjelentette ebben gyönyörűséges új köntösben, egy csapásra előreugrott a várólistámon. Mondanom sem kell, hogy nagy reményekkel ugrottam neki az első kötetnek.

Szerencsére nem kellett csalódnom, imádtam olvasni a Hamis emlékeket. Amúgy is szeretem ezeket az enyhén sci-fis beütéssel keveredő, összeesküvés elméletekben tobzódó akció/kaland regényeket és filmeket egyaránt, de sokkal akad az a probléma, hogy lelassul és vontatottá válik, mikor ezeknek az adja a lényegét, hogy végig pörög, mint a búgócsiga. Dan Krokos pedig nem kímélt bennünket, ugyanis a történet az első oldalaktól fogva egy igazi hullámvasút, ami aztán csak fokozódik. Valahogy az író mindig képes volt rátenni még egy lapáttal, ami feledtette azt, hogy a csavarok itt-ott elég kiszámíthatónak bizonyultak.

A karakterek is mind jól fel voltak építve, különösen igaz ez a négy főszereplőnkre, Mirandára, Olive-ra, Noah-ra, és Peterre. Még a köztük feszülő drámázás, illetve szerelmi sokszög se zavart, mégpedig azért, mert annak fényében, hogy összezárva nőttek fel, és más velük korú személlyel soha nem volt alkalmuk kapcsolatot létesíteni. Várható volt, hogy a hormonok így négyük között fognak pingpong világbajnokságot rendezni.

Az ellenségnek még nem volt alkalma úgy igazán kibontakozni, egyértelmű, hogy még nagyon sok mindent nem tudunk róluk, meg az egész helyzetről. Rhysszel egyébként ugyanez a helyzet, de alapvetően szimpatikus a srác, már csak a neve miatt is. ;)

Talán az egyetlen kivetni valót a fordításban találtam, ami néhol nagyon félrecsúszott. Nemcsak a ''tiniszleng'' volt benne idegesítő - mert teljesen mindegy, hány éves, egy katonai létesítményben felnevelt és kiképzett tizenhét éves se fogja azt mondani, hogy ''vágod?" amikor titkosított információkról meg hasonlókról folyik a diskurzus. Viszont ezen túlmenően egyszerű félrefordítások is akadtak (mert olyan még mindig nincs, hogy vacsorázó.)

Összességében egy végtelenül szórakoztató, pörgős ifjúsági regényhez volt szerencsém, és a bravúros történetvezetés elérte, hogy túllendüljek az esetleges negatívumokon. A Hamis emlékek jól sikerült sorozatkezdő, de abszolút nyilvánvaló, hogy a java még hátravan. Alig várom, hogy kezdhessem a második részt!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten

Kedvenc karakter: még nem sikerült eldöntenem. Talán Peter.

Cover Reveal #13 On Sai: Miogin bázis

Hello népek!

Újabb borítóleleplezés a láthatáron, mégpedig egy olyan várható megjelenéssel a középpontban, amit már tűkön ülve várok! Ez nem más, mint On Sai új kisregénye, a Miogin bázis, ami a Szivárgó sötétség 2.7-ik része (értsd: a Lucy és Szürke szobák után következik a sorban.) Aki nem up to date a Szivárgó sötétség sorozattal, annak figyelmébe ajánlom az első részt, a Scart! Bolygóközi fogócska lázadó keresztényekkel, űrkalózokkal, mentálokkal és egy gyerekcsászárral, akiről inkább befogom a számat, mert Chestert úgyse tudom röviden összefoglalni. Ha bővebben érdekelnek az ömlengéseim khmm izé gondolataim a könyvről, értékelésemet ide kattintva megtalálod.

Na, de kanyarodjunk vissza a Miogin bázishoz!

Fülszöveg

A Miogin szerelőbázis bajban van, hamarosan elfogy az élelem. A kalózok hitelbe szereltetnek, és egy nagyúr is elvesz a Ferringtonnak szánt adóból.

Márk és a szerelők isteni csodában reménykednek, ám Artúr inkább az entitások nélkül oldaná meg a helyzetet.

Artúr nyíltan kimondja a kétségeit, de ez nem várt következményhez vezet…

Mi történik, ha egy vezetőt nem követnek?

Márk megpróbálja megérteni Artúrt, aki látványosan a vesztébe rohan, és talán a bázist is magával rántja.

Vajon mennyire erős a kapocs kettejük között? Hol a barátság határa?

Mit tegyen, ha Artúr már Adalbert kispap titkát kockáztatja?

A háború zajlik, és lehet, hogy az álcázva élő keresztény csapatot nem csak a kalózok kerülgetik…

A borító

Oldalszám: 200

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789634571254

Várható megjelenés: 2017. nyár

Rendeld elő >>> ide <<< kattintva,

illetve csekkold le a könyv >>> molyos adatlapját <<< és tedd a kívánság és/vagy várólistádra!

A szerzőről

On Sai 1975-ben született író, szerkesztő, viselkedéselemző. Írásaira jellemző az árnyalt humor, az ötletes fantasztikum, és a lebilincselő szereplők. Nem csak ír, de oktatja is az írást, és a hazai tehetséggondozás aktív vezetője. Korábbi regényei közül az Apa, randizhatok egy lovaggal? kötet a legsikeresebb, nyolc hónap alatt utánnyomást ért el. A Miogin bázis a Szivárgó sötétség sorozat második kisregénye.

Az írónőt keresd a Facebookon, Ask.fm-en, vagy a saját blogján!