Az őrület határáról innen és túl

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 192

Lili egy menő multinál dolgozik, és talpraesett marketingesként megszokta, hogy minden problémát gyorsan megold. Csakhogy egy nap behívják a tárgyalóba, és bizony, AZT a hírt közlik vele.

Munkanélküli lett.

Nincs mese, ideje új állás után nézni.

Fergeteges rodeó indul a magyar valóságban.

Elgondolkozik, legyen-e belőle aloe vera mlm ügynök, vagy elfuserált cukrász. Sofőr. Virágáruslány. Hallgasson-e a volt kollégára, aki felhívja a Nagy Ötlettel?

Várjon az igazira vagy vállaljon átmeneti munkát? Adja fel az álmait? És az elveit?

Miközben naplót ír, vagy épp lelkesen blogol, mellékesen várja a nagy Őt is, de főleg kicsiket talál.

Ám az Élet gyakran meglepőbb, mint gondolnánk…

A hol szomorkás, hol kacagtató történet üdítő színfoltja nemcsak a hazai könyvpiacnak, hanem lelket feltöltő olvasmány mindazoknak, akik épp hasonló cipőben járnak.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Ez a könyv olyan volt, mint egy friss tavaszi fuvallat, ami belibben a szobába, ha kinyitod az ablakot több óra magolás után, és rájössz, hogy az oxigénhiánytól olvasod újra ugyanazt a sort huszadszorra. Feltéve, hogy az ablakod Hollandiában van, mert kábé úgy röhögtem végig ezt a könyvet, mint aki valami nagyon finom brownie-t evett.

Egy 3 órás repülőút alatt olvastam el borítótól borítóig, és még egy kis szundikálást is be tudtam szorítani, szóval képzelhetitek, milyen gyorsan repültek az oldalak! A főhősnő, Lili nagyon szerethető, mert egyszerre önironikus és keresetlenül őszinte: nem fényezi a szitut. Mondhatni, úgy mondja meg a tutit, hogy nem akarod tőle a hajad kitépni. Azért ez egy kényes egyensúly, de számomra egyszer se billent el rossz irányba, így nem viszketett a kezem a péklapát után sem, inkább a fejemet fogva próbáltam palástolni a röhögésem az ablak felé fordulva, hogy ugyan ne nézzen már a fél repcsi sült bolondnak, hogy magamban nevetgélek.

Úgy érzem magam, mint akit otthagytak egy lakatlan szigeten. Azt hiszem, ez a mélypont. Se munka, se Shulcz, se Brúnó. Anyámékat már föl sem merem hívni. De legalább a TLC ott van nekem: a háromszáz kilós emberek bypass műtétjét nézem, miközben csokit zabálok.
Szép nap ez a halálra.

A fülszöveg (amit egyébként csak utólag olvastam el, mert Zsebi annyival nyomta a kezembe, hogy olvasd el, kicseszett jó, én meg vállat vontam és bevágtam a táskámba a reptérre menet) azt állítja, hogy hol szomorkás, hol kacagtató. Nos, szomorkásnak semmiképp nem mondanám, határozottan a vicces oldalt erősíti, viszont néha nyakon önt egy dózis valósággal, ahol azon kapod magad, hogy bólogatós kutyát játszol. Akad persze néhány drámai pillanat, de nem ez a meghatározó. Több az olyan helyzet, ahol nevetsz, de azért érzed a helyzet súlyát, hiszen ismerősek a szituk, akár pályakezdő valaki, akár felépítette a karrierjét és hirtelen kirántották alóla, mint Lili esetében.  Nyilván, hiszen a munkanélküliség témája a fő csapásirány, de természetesen van itt minden: család, barátok, romantikus kapcsolat, vagy épp azoknak hiánya. Még egy cica is kerül félúton.

forrás

Nemcsak Lili volt fergetes a benyögéseivel, de a mellékszereplők jó része is, különösen Shulcz és a kedves papa jelentett üde színfoltot, ők határozottan kedvencek lettek. Ide sorolnám még a temetős mukit is, de belőle túlságosan keveset láttunk, hogy ezt biztonsággal merjem állítani. Ha már itt tartunk, talán ez az egyetlen, amivel nem voltam teljesen elégedett: jó lett volna elsőkézből látni néhány jelenetet, mert nem lehetett semmi  (szándékosan ködösítek, spoilerek elkerülése végett). Bár azt kell mondjam, az a csavar full nyilvánvaló volt, de tudjátok mit, kit érdekel, úgysem ez volt a lényeg, én baromi jól szórakoztam.

Ja, egyébként apám reggel hétkor képes volt felhívni. Dühösen mesélte, hogy a „francos újságírója” előző nap este kilenc óra huszonhatkor hívta őt fel, hogy megkérdezze, vállal-e egy beszélgetést rólam. Apán dühösen lecsapta, mondván este nyolc után még a feleségével sem vállal beszélgetést, nemhogy a „firkászokkal”

De fontos ám megjegyezni, hogy azért ez a könyv több egy faintos poénfüzetkénél. Igen, könnyen olvasható, lightos szösszenet, de van mögötte igazi tartalom, amiből tényleg magaddal vihetsz értékes gondolatokat. Mindenki volt/van/lesz ilyen helyzetben, mert egyszer lent, egyszer fent, és tekintve a pályakezdők siralmas kilátásait, ez a könyv sokaknak adhat reményt. (Tudod, hogy ne vesd magad friss diplomásként mindjárt a Dunába.) Szóval tartom a véleményem, ez a könyv egy friss fuvallat, és már nagyon kellett, mert rólunk és nekünk szól. Nem akarja megváltani a világot, nem csomagolja celofánba a büdös nagy igazságot, de nem is tolja a képedbe erőszakosan a véleményét, mint szent dogmát, hogy akkor ezzel most így érts egyet légy szíves, köszönöm. Csak megnevettet, és megveregeti a vállad, hogy "ne aggódj, lesz ez még így se. Állj fel, aztán kezdd újra."

Remélem, lesz folytatás, vagy ha nem, előrukkol valami újjal az írónő, mert ez egy élmény volt!

Cover Reveal #17 Böszörményi Gyula: Nász és téboly

Halihó!

Látszik, hogy már nyakig benne járunk az őszben, hiszen itt jönnek sorban az izgalmasabbnál izgalmasabb megjelenések, és velük együtt a borítóleleplezések! Ezúttal Böszörményi Gyula legújabb Ambrózy kötetének borítójáról rántjuk le a leplet, aminek megjelenése se késik már soká. Ráadásul, ha minden igaz, ez lesz a lezáró kötete a sorozatnak!

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789634572626

Várható megjelenés: 2017. ősz

Tedd kívánság- és/vagy várólistádra >>> ide kattintva!

Rendeld meg a könyvet >>> itt!

Fülszöveg

1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak. 

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel? 

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el. 

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.

Az íróról

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró. A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett ismert országszerte. Színpadi, rádiós és televíziós munkái is jelentősek. Ötven éves korára már több, mint ötven regényt írt, a Lúzer Rádió, Rontásűzők és az Álomfogó sorozatok mellett önálló művekkel, esszékötetekkel és antológiákkal is jelentkezett. A gyerekeknek szánt könyveit a felnőttek is imádják, sőt, végigvigyorogják – ahogy az eKultura kritikusa is tette. Munkásságát számos díjjal jutalmazták. 2007-ben József Attila-díjat kapott, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnökének különdíjával tüntették ki, a Gergő-regények IBBY díjat kaptak az Év Legjobb Gyermekkönyve kategóriában, 2015-ben pedig a Könyvmolyképző Kiadó Nívódíját is átvehette.

***

Kicsit keserédes ez a borítóleleplezés, hiszen Mili és Ambrózy báró kalandjai ezennel véget érnek számunkra, de közben elképesztően izgatott vagyok miatta, és persze kíváncsian várom az író újabb könyveit! Nektek hogy tetszik a borító? Na és olvastátok már az Ambrózy köteteket?

Az első magyar subscription box!!!

Hello népek!

Ma egy egészen különleges bejegyzéssel készültem nektek! Ha követitek a magyar könyves világ híreit, akkor bizonyára hozzátok is eljutott már a hír, hogy hivatalosan is megérkezett kis hazánkba a könyves subscription box, méghozzá a Book a Sloth Club jóvoltából! Maga a doboz következő hónaptól megy élesben, ez egyfajta "tesztüzem" a bloggerek és vloggerek körében, hogy egyrészt promotálják a doboz indulását, másrészt pedig javaslataikkal segítsék ezt az új kezdeményezést, hogy minél királyabb dobozt kaphassatok Ti, amikor rendeltek. :)

A Prológussal viszonylag korán felvették a kapcsolatot a doboz készítői, és jópáran jelentkeztünk nagy lelkesen tesztnyuszinak, hiszen mind odáig vagyunk a külföldi dobozokért, mint például az Owlcrate, vagy a FairyLoot, és többször is beszélgettünk már arról, milyen menő lenne, ha itthon is elindulna egy ilyen doboz, hiszen olyan szuper témák és könyves meglepetések szoktak szerepelni bennük.

De mit is tartalmaz egy ilyen doboz? Nos, az adott havi témának megfelelően - ami tesztdobozunk esetében az "Állatok" voltak - tartalmaz egy könyvet, ami általában friss megjelenés, és néhány meglepit. Na itt aztán tényleg nagy a szórás, hiszen a lehetőségeknek csak a készítők fantáziája szabhat határt, és remek dolgokkal szoktak előrukkolni.

Mielőtt rátérnék magára az unboxingra, fontosnak tartom kiemelni, amit a BASC csapata nekünk is hangsúlyozott: ez tényleg csak egy tesztüzemmód, vagyis a doboz, amit kaptunk csak egyfajta minta, hogy ők a jövőben mégis hogyan képzelik el ezt az egészet. Szerencsére a csapat nagyon nyitottan fogadott mindenfajta kritikát és javaslatot tőlünk, olvasóktól, és más bloggerektől egyaránt. Például most már a postázáshoz is több lehetőséget adnak meg, miután a tesztüzemből kiderült, hogy itt bizony nem ment simán minden. Hogy őket idézzem:

A designt (doboz), a logisztikát, illetve pár terméktípust teszteltünk ezzel, de nem vontunk még be kézműveseket, illetve az egyediség sem volt cél. Ami viszont a valós dobozoknál alap. Erre az alkalomra készített, egyedi termékek kerülnek többségében a dobozba.

Kaptunk a dobozkánk mellé egy online kérdőívet, hogy min változtatnánk, illetve azzal kapcsolatban is próbáltunk segíteni az ötletelésben, hogy milyen könyv kerüljön a már "éles" dobozokba következő hónapban, aminek egyébként a témája "Álom és varázslat" lesz.  Aki régebb óta követi a blogot, pontosan tudja, milyen szinten gyógyíthatatlan a fantasy mániám, szóval képzelhetitek, mennyire örültem, mikor véglegesítették ezt a tematikát!

Másik fontos dolog, aztán ígérem nem húzom tovább az agyatokat. A Book a Sloth Club csapata adott nekünk egy speckó kuponkódot is, amivel ti kedvezményesen (-10%) tudjátok megrendelni az első dobozt (ez vonatkozik egyszeri vásárlásra és előfizetésre egyaránt): PROLOGUS10. Ha úgy döntöttök, bizalmat szavaztok a doboznak, és ti is szeretnétek egyet, nincs más dolgotok, mint felmenni a http://www.bookasloth.club honlapra, és leadni a rendelést, ezt a fenti kuponkódot használva. Ha még a következő haviból szeretnétek, érdemes sietni, mert úgy hallottam, már csak pár maradt a fix. 100 darabból, ami minden hónapra jut (legalábbis egyelőre).

Most pedig térjünk is rá a dobozra!

A külcsíny

Ilyen lenne a külseje, mint láthatjátok, a címzést csak nagy nehézségek árán sikerült levakarnom róla, és még így is nyomot hagyott, ami hát nem túl esztétikus, de nem lehet vele mit kezdeni. Maga a fehér szín szerintem remekül mutat, a logó elhelyezésével, illetve tipográfiájával kapcsolatban többen tettünk javaslatokat, így a jövő havi dobozok már egy kicsit más dizájnnal fognak hozzátok megérkezni.

A kis cuki kabalafigurát, a lajhárt felnagyítják és középre helyezik, a szöveg pedig a doboz oldalára kerül. Elvileg a címzés ragasztására is találtak megoldást, de erről nem tudok közelebbi infót. Meg ez igazából csak nekünk bloggereknek szempont, hiszen így egy kicsit megnyüstölt állapotában tudjuk csak nektek megmutatni a külsejét.

Az új dizájnról egyébként már fenn van egy demo a BASC facebook oldalán, íme:

Halál aranyos, vagy halál aranyos?

Bevallom, kezdetben csak vonogattam a vállam erre a lajhár kabalaállatkára, de idő közben valahogy megtetszett, vagy megszoktam, vagy nem tudom, de most már nagyon bejövős.

Bár nemrég hivatalosan is papírt nyomtak a kezembe, azért még közel áll hozzám az egyetemista-lét, szóval magaménak érzem a lajhárt. ;)

A belbecs

Tádáááá!

Természetesen részletesebben is meg fogom nektek mutogatni, hogy pontosan mit is rejt a csomag, de a "lényeg" úgymond már látszik. Szépen be volt csomagolva, bár talán a párnázáson még lehetne javítani, ugyanis az én fürdőbombám kicsit megszenvedte az utat és összetört egy cseppet. Nem vészes, de talán elkerülhető.

Viszont minden más épségben ideért, szóval ezt sikerként könyvelem el. Különben is. Nincs fürdőkádunk, szóval max szipuzni tudom. Ettől eltekintve, remek kis kiegészítésnek tartom, főleg, hogy egy LUSH termékről van szó. Egészségtelen módon rajongok azért a márkáért.

Ahogy már fentebb említettem, illetve említették a készítők, a meglepis része a doboznak még egyelőre csak jelképes: a tea, fürdőbomba és keksz mellé három cuki képeslapot kaptunk. Ezeket majd a nektek szánt dobozokban már kézműves, egyedi termékek (könyvjelzők, matricák, és ki tudja még mik) fogják felváltani.
Vizsgáljuk is meg közelebbről a kincseket!

A dobozban szereplő könyv nem más, mint Lauren Fern Watt igaz történeten alapuló regénye, ami az Egy kutya bakancslistája címet viseli. Nem is állhatna közelebb hozzám ez a döntés, hiszen nekem is van egy kutyusom, illetve hatalmas állatbolond vagyok, habár azt látatlanba garantálom, hogy a lelkemet is ki fogom bőgni a könyvön. Amióta megvan a kutyám, maximum a Scooby doot vagyok képes bőgés nélkül végignézni, semmi mást, szóval nincsenek illúzióim e téren. A könyv molyos adatlapját ide kattintva csekkolhatjátok!

Egyébként az az aprócska zöld mancs nem a borító része, hanem egy aranyos kis mágneses könyvjelző! Elsőre észre se vettem, de nagyon édes kiegészítő, egészen biztos használni fogom!

A levélke az írónőtől egy remek ötlet, és nagyon kedves gesztus. Ehhez igazából csak annyit fűznék hozzá a jövőre nézve, hogy talán célszerű lenne magyarra lefordítani, és mellékelni mondjuk a kártya hátára, vagy a másik belső oldalára, hogy az angolul nem annyira, vagy egyáltalán nem tudó olvasók is megértsék az üzenetet. Esetleg digitalizálni a szöveget, hogy ne váljon el ennyire élesen a bescannelt füzetlap és a kártya háttere.

És íme a többi dobozlakó! A már emlegetett LUSH fürdőbomba fantázianeve egyébként a "Cheer Up Buttercup", ami nyilván arra szolgál, hogy összekaparja olvasás után a darabokra tört lelkedet a padlóról, ha netalán a fürdővízbe akarnád fojtani magad. Nem? Nem? Lehet, hogy csak nekem van ennyire morbid fantáziám. A magyar termék matricával ellátott tea mellé - ami egyébként vadcseresznye ízű, és fantasztikus illata van - kaptunk néhány aranyosan becsomagolt sütit is, hogy feldobja a hűvös őszi estéket, és persze az elmaradhatatlan képeslapok, amik szintén passzolnak a témához. Roald Dahllal kapcsolatban csak tippelgetek, de neki is idén volt egy fontos évfordulója, szóval talán ez volt az apropó: idén lenne 101 éves.



Összességében azt kell mondjam, hogy ez igazán remek kezdés volt! Színes, jópofa, kellemes meglepetés, és ennél csak jobbak lesznek, hiszen igazi kézműves termékekkel fog kiegészülni a jövőben a tartalom. A könyv szintén nagyon pozitív meglepetés volt, bár egyáltalán nem számítottam rá. Talán pont ez a jó benne.

Az összes rendelésre vonatkozó infót megtaláljátok a fentebb linkelt weboldalon, illetve a Book a Sloth Club facebook oldalán, ahol lajhárokra egyáltalán nem jellemző gyorsasággal válaszolnak az összes nyűgre, így ha kérdésetek/problémátok van, bátran forduljatok hozzájuk, mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy megoldják a helyzetet.

Az árfekvés pedig a következő:

• 1 doboz: 6.990 Ft
• 3 doboz (3 havi előfizetés): 19.990 Ft
• 6 doboz (6 havi előfizetés): 39.990 Ft.
• 12 doboz (egy éves előfizetés): 76. 990 Ft

Mint azt fentebb is említettem, ebből még 10% lejön a kuponkóddal (PROLOGUS10), így az első doboz 6290 Ft-ra rúg. Az előrendelés egyébként ma reggel 8 órától (2017. 10. 13.) él, tehát már ti is tudtok előrendelni, ha szeretnétek.

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget a BASC csapatának, izgatottan várom, hogy mit rejt a következő havi doboz! Egy tippem már mindenképpen van a könyvre nézve. Hát nektek?

Lajhár legyen veletek!

Riley E. Raines: Chloe, a titokzatos

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 200

Trizantonban kegyetlen háború dúl, amely nem kíméli a Ricofeld anyahajó legénységét sem. Egy napon új fejlesztésű, hatalmas és szörnyen bonyolult Humanoid harci gép érkezik a hajó hangárába, amelynek karbantartását a tizenöt éves Dionra bízzák. A gép „tartozékai” között szerepel Ethan, a legmogorvább sztárpilóta is, akivel az ifjú szerelő valaha találkozott. 

Dion soha nem látott kihívással néz szembe. Hogyan lesz képes megbirkózni azzal a feladattal, amelyre a műszaki személyzet nála tapasztaltabb tagjai sincsenek felkészülve? Hogyan fejthetné meg a fenséges robot titkait, ha egyszer nem mehet a pilótafülke közelébe? Mindennek a tetejébe Ethannel nem csak hogy képtelenség szót érteni, de még a gépére sem tud vigyázni. 

Trizanton pilótái a sorozat első kötetében egy távoli, forrongó világba repítenek, ahol a birodalmak között dúló, ádáz háborúban a káprázatos gépeknél csak a barátság értékesebb.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

A Trizanton pilótái első része egy újabb próbálkozásom gyümölcse a middle grade könyvek területén. Be kell valljam, nem vagyok hozzászokva a korosztályhoz, miután nálam a middle grade könyvek olvasása kimerült a nagy klasszikusokkal, mint például a Percy Jackson, az Úr sötét anyagai, vagy éppen a Harry Potter (amik aztán mind korosztályt ugrottak, miután a szereplők felnőttek a könyvek alatt.) Ha mégis a kezembe akad egy MG könyv, az valószínűleg azért van, mert vagy extra meseszerű, vagy extra sötét - legalábbis besorolásához képest. Tudom, fura, de hát az én ízlésem is kicsit eklektikus. Ez még csak nem is feltétlen szándékos, egyszerűen csak ritkán ragadnak meg az MG könyvek, és mindig azon kapom magam, hogy kérdésekkel bombázom a narratívát olvasás közben: de miért, de honnan, de mi a nagyobb konfliktus, hol vannak az erőviszonyok, kinek az érdeke ez, és miért bízzák az egészet három tizenegy évesre. Lehet, hogy ez megint csak az én fránya analitikus gondolkodásomnak az eredménye, de szeretem, ha elmagyarázzák nekem a dolgokat. Az, hogy ezt a célközönség számára mennyire lehet szórakoztatóvá tenni persze már egy megint másik problémakör, aminek a megítéléséhez valószínűleg egy tizenpár éves gyerkőcre lenne szükségünk, uncsihuginak pedig ahhoz még cseperednie kell, hogy kikérhessem a szakvéleményét, így egyelőre maradjunk ennyiben. 

Azt kell mondjam, hogy kisebb fennakadásaim ellenére azért nagyon élveztem olvasni a Chloe, a titokzatost. Ennek fő oka talán az lehetett, hogy maga a műfaj közel áll a szívemhez, főleg ez a verziója: mozgó katonai bázis, pilóták, vadászgépek, légi összecsapások, hangárok és az egész műszaki suskus. Az én bölcsész agyamnak aztán mágia is lehetne. Ne kérdezzétek miért, egyszerűen szeretem a hangulatát az ilyen sztoriknak. Igen gyakran ez ugyan azzal jár, hogy igencsak koncentrálni kell a zsargonra, illetve a technikai leírásokra, de miután a Chloe fiatal olvasóknak lett szánva, ezek kellően le lettek korlátozva, így rendkívül gyorsan olvashatóvá téve az amúgy is rövidke könyvet. Plusz pont, hogy így azok számára is élvezhető lesz, akik annyira nem mozognak otthonosan ebben a settingben.

Viszont, a már előre felvázolt kérdéseim csak nem hagytak nyugodni. Nyilvánvalóan háborús helyzet van, és nem most kezdődött, de mi az oka a konfliktusnak? Miért állnak hadban Shinaria birodalmával? Mi a tét? Na és mi van a többi országgal? Van egyáltalán többi ország?Na és mi van ezzel az országgal? Még az államformáját se tudjuk. Szó szerint semmit nem tudunk erről a világról, és hiányoltam egy kis kikerekítést, ha már egy ismeretlen univerzumba csöppentünk. Még ha Ethan és Dion nem is túl gyakran filozofálnak a külpolitikán, Amirez karakterén keresztül talán jót tett volna becsepegtetni egy kis kitekintést, legalább pár mondat erejéig, de ő is csak a saját nyűgjeire koncentrált.

A másik nagyobbacska problémám az volt, hogy sehol, de sehol nem volt még csak meg se említve, nem hogy megmagyarázva, hogy főhőseink mi a fészkes fenéért dolgoznak ilyen fiatalon a frontvonalon. Oké, hogy ez egy szép új világ, de például Ethan komolyan végez a katonai iskolával plusz a speciális kiképzéssel olyan korán, hogy alig tizennégy évesen már bőven löveti le magát az égből? Dion pedig szintén 13-14 évesen már befejezte az iskolát, a tanulási időt, és már a saját csapatát válogatja össze a szerelőállomáson. Én értem, hogy mindkét srác zseni, de kicsit megrökönyödve fogadtam, hogy sehol senki egyetlen egyszer se még csak megjegyzést se tesz arra, milyen fiatal mindkettő. Hogy ez most ott normális, vagy ezek ketten különleges esetek, vagy ilyenkor most mi van. És ha ez normális, akkor miért így alakult ki a társadalom? A közvélemény általában nem szeret gyerekeket háborúba küldeni, hacsak nem muszáj. Én értem, hogy middle grade, és had érezzék magukat királyságosnak a tizenéves kissrácok, de... egy kis magyarázat maybe? Lehet világot menteni pelenkásan is, csak legyen értelme.

A karakterek egyébként jópofák voltak, bár itt még el tudtam volna viselni egy kis kakaót, de tekintve, hogy sorozatkezdő kötet, így nem zavart annyira. A két főszereplő kapcsolata is bőven még alakulóban van, de már látszik, hogy remekül ki fogják egészíteni egymást, ha majd kicsit összecsiszolódnak. A mellékszereplők közül talán Tira volt a kedvencem, bár ez azért is lehetett, mert még őt ismerjük meg legjobban. Egyelőre a többség csak nagyon felületesen lett leskiccelve, megintcsak azt remélem, hogy ez a következő részekben majd tovább fog formálódni.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, igazán lényegretörő, de teljesen jól működik. Pörgős, rendesen átgondolt, de azért érdekes, így semmi esélyünk unatkozni. Talán a végső összecsapásban lehetett volna kicsit fokozni az izgalmakat, tekintve, hogy nem tesz jót az adrenalin löketnek, ha az olvasót szembeállítják azzal, hogy a másik oldal már jóval előbb úgy érzi, vesztésre állnak.

Összességében, egy abszolút szórakoztató kis könyvecskéhez volt szerencsém, bátran ajánlanám fiúknak, lányoknak egyaránt! Helyenként akadtak vele problémáim, de nem olyan rettenetesen nagyok, és a gördülékeny stílus, illetve a pörgős cselekmény aztán nem hagyta, hogy túl sokat töprengjek rajtuk. A Chloe a titokzatos endületes, könnyen olvasható első kötet, a második rész pedig hamarosan érkezik, Hecate, az engedetlen címmel!

Értékelés: 3,75/5

A. M. Aranth: A liliom kora

Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 140

A ​Város otthon, béke, biztonság.

Lily, amióta az eszét tudja, a Városban élt. A Város volt hazája, táplálója és élete. Egy nap azonban, amikor rejtélyes emberek rabolják el, rá kell döbbennie, hogy a mélyben a Város szörnyű titkokat rejt: az utcák kövei alatt, a dübörgő gőzgépeknél és kavargó csatornajáratoknál is mélyebben iszonyatos sötétség lapul, amellyel egyedül ő veheti fel a harcot.

Vincent mindent elvesztett. A lány, akiért az életét is odaadná, eltűnt. A nyomozás során a férfi mindennel és mindenkivel szembeszáll, hogy visszakaphassa – közben nem is sejti, hogy ellenségei már rég kivetették hálójukat, és minden lépés csak közelebb viszi a végzetéhez.

Közben megállíthatatlanul közeledik újév napja, egy új korszak hajnala, amikor a Város acél szíve lángra lobban és ünneplő embertömegek lepik el a ködlepte utcákat. És egyikük sem tudja, hogy közben éhes szempárok milliói, mint megannyi csillag pislognak a Városra a külső sötétségből.

Mert a Város már nem csak otthon és béke, hanem egy ősi, titkos háború frontvonala, amely egész világok sorsát dönti el.

Most megint legszívesebben rögtön a végéhez ugranék, úgy néz ki, A. M. Aranth könyveinél ez már lassan standard gyakorlat. Ugyanis az epilógus - legalábbis a számomra - egy masszív másfél csillagot rántott a könyvön. Egy szórakoztató, steampunkos, nyomozós kisregényből csinált egy érzelmi, idegi, és morális szinten is szétziláló WTF bombát, amitől nagyjából tíz percig csak meredten néztem magam elé. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Adott nekünk A város, ahol az emberek kasztokba osztva, szigorú keretek között élik mindennapjaikat, és látszólag mindenki ki van békülve ezzel a felállással. Persze, akad néhány Szabad, aki arról álmodozik, hogy majd vidékre költözik, és lesz egy kis házikója, távol a város zajától és koszától, de valahogy sose teszik meg, és csak beszélnek róla a kocsmákban, ahol aztán le is isszák magukat a sárga föld alá, mert miért ne. A Nemesek a gyártulajdonosok, a befektetők, a felső irányító réteg, ameddig a Bankárok a Város pénzügyeit intézik, habár még egyetlen Szabad se látott Bankárt soha életében. De ott vannak, a kerületükben, és végzik a dolgukat. A Mérnökök a spirituális vezetők és a tervezők is egyben, akik folytonos újításaikkal biztosítják a Város megfelelő működését és fennmaradását. Itt az érzelem és vágyakozás nélküli matematika és a fizika a vallás, a tökéletes egyensúly, az állandó status quo. Fegyelem, Rend, Éberség.

forrás

Nagyon tetszett a világfelépítés, számomra kétségtelenül a legerősebb pontja a kisregénynek az, ahogy a Város ki van találva, és ahogy az egész funkcionál, arról nem is beszélve, hogy mivé válik a végére. Habár elsőre rendkívül zavaros, főleg a vallás, ahogy haladunk előre a történetben, úgy tisztulnak le folyamatosan a részletek, és áll össze a kép. A zavart fokozza, hogy a fejezetek nem kronologikusak, hanem három különböző idősíkon esszázunk, ami három szereplőhöz tartozik: Lilyhez, Vincenthez és Gregorhoz. Főleg az elején, többször visszalapoztam, hogy megnézzem, mikor is játszódik az adott jelenet, mert egyszerűen nem állt össze a fejemben a dolog, de megintcsak, ahogy haladtunk előre, erre egyre kevésbé volt szükség. Még a fura időszámításukba is egészen belerázódtam.

Vincent nyomozása kifejezetten érdekes volt, főleg, amikor rendre ki akart menni a Városból, de valahogy sose jött össze neki. Annak ellenére, hogy mi pontosan tudtuk hol van és mit csinál Lily, Vincent frusztrációja és kétségbeesése meglepően könnyen átérezhető volt és fenntartotta a figyelmemet. Bár néhány fordulatot könnyen lehetett előre látni, főként annak köszönhetően, hogy a három idősík miatt egy csomó elejtett utalás hullott az ölünkbe, de ez csak arra szolgált, hogy azt hidd, hogy érted, miről van itt szó.

Egészen az epilógusig abban a hitben éltem, hogy ezt a történetet a már fentebb említett három főszereplő viszi előre. Az ő sorsuk a fókusz, az ő boldogságuk, kudarcuk, küzdésük a lényeg, és bár a Város fiktív falai mintha körülöttem is kezdtek volna szép lassan összenyomódni, próbáltam figyelmen kívül hagyni a fokozódó klausztrofób érzést, és rájuk koncentrálni, még akkor is, ha amúgy nem ők voltak a világ legkomplexebben összerakott egyedei. Pedig ott már leeshetett volna. 

Itt egy rendkívül rétegelt világ, viszonylag egyszerű, bár éppen könnyen kedvelhető szereplőkkel. Valami nem stimmel, nem? Nem? Úgy gondoltam, nem. Mert hát, mégiscsak össz-vissz 140 oldalról beszélünk, nincs túl sok hely itt mélységes karakterdrámára, meg finom ábrázolásokra. Sajnos én is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ha irodalomról van szó, tényleg nem a méret a lényeg. Sokszor a legrövidebb művek vágnak az elevenedbe a legjobban, főleg, ha működik a csattanó. Hát, itt működött.

Olvassátok el, gyerekek! Rövidke, de jesszusom, megéri!

Most viszont SPOILER következik. Így, ha nem olvastad A liliom korát, akkor sipirc, told le, és utána gyere vissza, mert hidd el, ezt nem akarod lelőni magadnak!

.

.

.

Mire vársz még? HESS!

Tikk-takk, tikk-takk, miért vagy még itt???

.

.

.

Utolsó figyelmeztetés.

.

.

.

Te tudod, öregem.

Nah, a vége. Remélem, azért vagy itt, mert Te már tudod, mi vágott így földhöz. Az utolsó fejezet még úgy is teljesen hülyére vett, hogy Zsebi előre figyelmeztetett: a vége nagyot szól. De így is elhittem. Hittem az eltúlzott, kissé szükségtelenül nyálas happy endben, amin egyébként húztam is a számat, mert annyira erős kontrasztban volt az addigi hangulattal, hogy egyszerre úgy éreztem, mögém lopózott egy csillámpóni, és nyakon okádott csillámporral. Tudhattam volna, hogy soha semmi nem ennyire egyszerű, hogy a happy endnek bizony ára van. 

Egyik pillanatban még a Városban voltam Lilyvel és Vincenttel, szorítottam nekik, hogy sikerüljön, hogy elkezdődjön az új kor, a Liliom kora. Hogy végre valahogyan feloldódjon az a bezártság érzettel megfűszerezett paranoia, ami egyre csak növekedett és növekedett, és végre legyen valami nagy bumm, ami megrázza az egészet, és elolszik ez az érzés. Lett, csak nem úgy, ahogy én gondoltam.

Vártam, hogy kitáguljon a világ, és kilépjünk a falak mögül. Mert az lehetetlen, hogy abszolúte semmi ne legyen a falakon kívül. Valami mindig van. És aztán ott volt az Epilógus, ami kirántott a Városból és megmutatta azt a világot, amit a Próféta védelmezett. A miénket. És az év 1914.

A kíméletlen igazság ott volt, talált, süllyedt. Egy világ boldogságáért a másik fizetett, és ez továbbra is így maradt, épp csak a mérleg billent át egyik oldalról a másikra. Ahhoz, hogy beköszönthessen a Városban a Liliom kora, a Földön be kellett hogy köszöntsön a világháború. Az elképedést düh követte, majd bűntudat. Persze, mindez csak fikció, de nagyon is igazi gondolatokat vág az arcodba, amit emészteni kell. Egy pillanatig igenis nehezteltem Lilyékre, pedig három oldallal ezelőtt még nekik szurkoltam. De hiszen akkor még szó sem volt arról, hogy a mi világunk fizet az ő happy endjükért. Hirtelen valósnak és személyesnek érződött az egész, ami teljesen váratlanul ért. Kijózanító volt az élmény: nemrég még teljesen ki voltam békülve a döntéseikkel. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyükben. Egészen addig, ameddig meg nem láttuk az érme másik oldalát, ameddig a Föld be nem került a képbe. Ameddig nem az I. és II. világháború, vagy akár a mai világpolitikai helyzet volt a boldogságuk ára. Eredetmítosz a világháborúhoz. Ezt tényleg nem láttam előre. Bravó, Peti! Jól kicsesztél a lelki világommal.

A. M. Aranth: Oculus

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 420

Mit ​tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.

***

Nehéz megszólalni azután, hogy a végére érsz ennek a könyvnek, és főként olyan szavakra gondolni, amiket nem kell kapásból kicsillagozni, nyomdafestéket nem tűrő természetük miatt. (Gyermek - és családbarát blog ez, kérem szépen. Többnyire.) És azt kell mondjam, hogy még hónapokkal az olvasás után is nehéz bármi egyébre is gondolni, mint a végére. Fura innen kezdeni egy értékelést, de így van. Mindenesetre azért megpróbálunk eltekinteni ettől, és mégiscsak az elejéről indítani, mert rend a lelke mindennek (mondá a világmindenség legrendetlenebb egyede.)

Emlékszem, mikor még megjelent tavaly, legalább négy kört mentem a Könyvfesztivál körül, mire elhatároztam, hogy megveszem az Oculust. Mármint... nem Truth-t, hanem a könyvet, az én szemem még csak -0.5-ös, túlzásnak érezném. Főként Uszáma és Zsebi állandó nyaggatásának eredménye, hogy mégis hazajött velem, ugyanis be nem állt a szájuk róla, így hagytam, hogy az egyetemes nyomás elfeledtesse velem, hogy én igazából csak 3 drágaszágot engedélyeztem magamnak. És milyen jól tettem, mert imádtam az Oculust! Mi több, kedvet kaptam a Holdárnyék sorozathoz is, úgyhogy hozzá is csaptam a circa 400-as várólistámhoz #yolo

A sztori eleve ütősen indul: Truth a műtőasztalon fekszik, és éppen operálják bele a fejébe azt a micsodát, ami oculusszá teszi (elnézést a rendkívül szakmai szőkenős leírásért, bölcsész vagyok, you know), majd pedig Verity Cadogan, az új tulajdonosa átutalja az apjának az összeget. És mit csinál mindenki? Pezsgőt bont. Határozottan disztópikus a hangulat, és persze ez csak fokozódik, ahogy Truth próbálja elfogadni a helyzetet, őrlődik magában, ahogy minden valamire való tininindzsa főszereplő, és igyekszik lezárni magában az eddigi életét. Mert ő már nem személy, nem ember, hanem oculus.

Sokan nyammogtak, hogy Truth így idegesítő, meg úgy hisztis, meg amúgy nyavalygós... és az? Persze hogy az. MOST ADTÁK EL RABSZOLGÁNAK, HAVER! Méghozzá a saját családja. Egészen elképzelhető, hogy én se lennék viháncolós kedvemben. Helyzethez képest, szerintem Truth egész normálisan viseli. Számomra abszolút feküdtek a hangulatingadozásai, ahogy kezdeti önuralomból depresszióba zuhan, majd dühbe, lázadásba, aztán szépen bejárja az érzelmi spektrum kábé teljes negatív felét, és megtalálja önmagát, miközben már nem is kéne, hogy embernek tekintse magát.

Az az érzéki csalódás, amit az egyéniségemnek hittem, azért örült volna, ha nem dörgölik reggeltől estig az orra alá, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik.

Annak ellenére, hogy ebben a regényben aztán minden megvolt ahhoz, hogy egy újabb HG koppintás váljék belőle, szerencsére nem így alakult a helyzet. Már csak azért is szerencsére, mert engem a HG (meg a Beavatott is, ha már itt tartunk) egyszerűen lehozott az életről. Ennek a könyvnek a végére érve viszont? Kénytelen voltam az állam keresésére indulni, mégpedig rohadt gyorsan. Konkrétan emlékszem, hogy a volánbuszon értem a végére, és bár mostanság már egész jó vagyok hangeffekt-elfojtásban, amikor nyilvánosan merülök bele egy regénybe, itt kiszaladt egy halódó bálnahang. Asszem' egy néni furán is nézett rám. Elnézést, hogy mindig a végére kanyarodok vissza, de ÉDESJÉZUSNAGYONJÓVOLT.

A mellékszereplők is teljesen jól ki lettek dolgozva, Truth és Aoi barátsága nagyon szépen sikerült, és az is imponált, hogy bár volt szerelmi szál, nem szorított ki minden mást. Bár Aoi nekem személy szerint kicsit sok volt, és néha az agyamra ment, mint karakter, ő is tök jól össze lett rakva, ezt pedig tudtam értékelni. Verity Cadogan is egy érdekes figura, már azon túlmenően, hogy az esetek 80 százalékában legszívesebben kiskanál vízben fojtanád meg, de jó lassan, hisz jó ember volt. SE. A maradék 20 százalék viszont? Erősen elgondolkodtató, pláne hogy általában olyankor érkezünk el ezekhez a részekhez, amikor már az olvasó is ragadná a géppuskát, hogy segítsen az Annun kutyáinak és kinyírja ezt az elcseszett társadalmat.

És a legnagyobb arc az egészben? Vessetek meg, én a főgonoszt imádtam a legjobban! Hogy ez mit árul el az én lelkivilágomról, azt inkább ne firtassuk, de atyaisten, Szellem kegyetlen szórakoztató volt, miközben kellemesen lúdbőröztem tőle, főleg amikor nekikezdett öreg vénasszonyt játszani a templom előtt, és mindenkinek a fülébe sugdosott mindenfélét. Falusi pletyka játék lvl 10000. Még egy ilyen gőgös, fennhéjázó, megalomániás, zseni szemétládát... komolyan, ritka kincs.

Kopp-kopp, Avalon, meghoztuk az Égi Háborút! Hova támasszuk?

A cselekmény bár a közepe tájékán leült egy jó időre, a végére nagyon felpörgött (tudom, már megint a végével jövök, de... CSAK OLVASD EL, JÓ??) és rendkívül izgalmas finálét kaptunk, amire mindenképpen megérte várni egy kicsit. Tetszett, ahogy szépen összefonódtak a szálak, és valahogy megfért egymás mellett egy fiatal lány belső küzdelme, az ő mindennapjai, és egy teljes bolygófoglalás, mert a honfoglalók nyilván nem gondolkodtak elég nagyban anno. Így kaptunk mindenből egy kicsit, aminek az eredménye egy rendkívül szórakoztató koktél lett. A karakterek szerethetőek és esendőek voltak, a világ érdekes, a problémakör disztópiák között elég tipikus, de kreatívan tálalt változatát kaptuk, pont a megfelelő drámával, humorral és akcióval fűszerezve. Atomjó film lehetne ebből a könyvől, de komolyan! (Muhhhahahaha, atom, meg Szellem... jó, befejeztem.) Szóval én mindenképpen tudnám ajánlani, ha szereted a YA disztópiákat, akkor azért, ha meg nem, akkor azért!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: Szellem benyögései, Truth és Kaled jelenetei, az Oculus találkozó

Cover Reveal #14 Fekete Judit: Az őrület határán

Hello népek!

Véget ért a nyári uborkaszezon, és hamarosan érkeznek az őszi megjelenések! Ennek alkalmából, most egy érkezőben lévő Könyvmolyképzős könyv borítójáról rántjuk le a leplet. Ez pedig nem más, mint Fekete Judittól Az őrület határán c. regény, amely egyben a debütálása is az írónőnek.

Fülszöveg

Mit tehetsz, ha minden veszni látszik?

Lili egy menő multinál dolgozik, és talpraesett marketingesként megszokta, hogy minden problémát gyorsan megold. Csakhogy egy nap behívják a tárgyalóba, és bizony, AZT a hírt közlik vele.

Munkanélküli lett.

Nincs mese, ideje új állás után nézni.

Fergeteges rodeó indul a magyar valóságban.

Elgondolkodik, legyen-e belőle Aloe vera MLM ügynök, vagy elfuserált cukrász. Sofőr. Virágáruslány. Hallgasson-e a volt kollégára, aki felhívja a Nagy ötlettel?

Várjon az igazira vagy vállaljon átmeneti munkát? Adja fel az álmait? És az elveit?

Miközben naplót ír, vagy épp lelkesen blogol, mellesleg várja a nagy Őt is, de főleg kicsiket talál.

Ám az élet gyakran meglepőbb, mint gondolnánk...

A hol szomorkás, hol kacagtató történet üde színfoltja a hazai könyvkínálatnak, és lelket feltöltő olvasmány mindazoknak, akik épp hasonló cipőben járnak.

Kövesd Lili történetét és találd meg önmagad!

Gondolatok

Nekem abszolút bejön ez a fiatalos vibe, amit a borító áraszt magából, a tartalmat elolvasva is passzolni látszik a sztorihoz, úgyhogy kíváncsian várom a megjelenést! :)

Az írónőről

Fekete Judit 1979-ben született Budapesten. Marketinges, szövegíró, betűgyáros. A szabadidejében blogol, könyvkritikákat ír, melyek korábban a hir24 hírportál kultúra rovatában, majd az Olvassbele.com oldalon és a Könyvjelző magazinban jelentek meg. Gyerekkora óta szeret írni, de huszonévesen fedezte fel a különböző internetes íróköröket, ekkor kezdett el tudatosabban foglalkozni az írással. Első regénye az Őrület határán - Kálmán Lili munkanélküli naplója, ami egy munkanélküliséggel foglalkozó humoros, felnőtteknek szóló regény, melyet a Könyvmolyképző Kiadó ad ki 2017 őszén. 

Blog
Instagram
Facebook

Nektek hogy tetszik?

Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 248

„Úgy ​akarnak rajtunk abortuszt végrehajtani, hogy már régen megszülettünk.” 

Perzselő, kora nyári nap, és egy filozófiatanár, akinek elhullnak az érettségizői. Az egyik holnap nélkül, öntudatlanul várja a halált. A másik végigvágja az ereket a csuklóján. Nincs más nyom, csak az óránkénti SMS, ez tudatja, hogy a lány még nem vérzett el. 

Mi ez, egy különös hatalmi játszma? Vajon hol a pendrive, ami kulcsot ad mindenhez, és megállíthatja a pusztulást? 

A cinikus, fiatal filozófiatanár küzd, kutat, megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, és visszafordítani a visszafordíthatatlant. Válaszokat keres olyan kérdésekre, melyeket senki sem szeretne feltenni. 

Útján nem csak halál, de nagy filozófusok gondolatai is elkísérik. A létezés új értelmet nyer, ha közel a pusztulás. 

Egy olyan világban, ami a szeretet tagadására épül, létezhetnek még hősök? 

Vajon akad bárki köztünk, aki ártatlan? 

***

Most, hogy szokásomhoz híven frankón beillesztettem nektek ide a tartalmat, jelezném, hogy legjobb, ha el se olvasod! Miért? Mert én se tettem, és olvasás közben döbbentem rá, hogy milyen jó döntés volt ez. Amikor a kezembe vettem a könyvet, fogalmam se volt, miről fog szólni. Vonzott a cím, ami fura módon ismerősen csengett, (bár normálisan megjegyezni azt nem tudtam, mert Szenilla kórság az jól van, köszöni szépen) a sötét borító, és Uszáma amúgy is rágta a fülem, hogy olvassam már el, mert imádni fogom, és kíváncsi a véleményemre, szóval úgy voltam vele, miért is ne.

Ez már önmagában is fura volt, mert amúgy szinte mindig elolvasom a fülszöveget - szeretem a meglepetéseket, de bizonyos fokig azt is szeretem tudni, hogy mit várjak az adott könyvtől. Női lélek rejtelmei, ne próbálj értelmet keresni benne. Itt viszont, halvány lila ibolyám se volt, hogy mit várjak. Meglepett, hogy egy pesti gimibe csöppentem, meglepett, hogy egy filozófiatanár bőrébe bújva bontakoztak ki előttem az események, és meglepett, hogy te jó ég, milyen állati jól van ez a könyv megírva. Jó, szóval ez az utolsó nem hangzik túl szépen, de megpróbálom megmagyarázni, mire is gondolok pontosan.

Alapvetően ritkán olvasok kortárs irodalmat, ami nem egyetemre kell, és még ritkábban olvasok magyar kortárs irodalmat, mert egyrészt keveset vagyok itthon, így nem igazán találkozom velük, másrészt még mindig a fantasyk és sci-fik felé húz a szívem alapvetően. Ha mégis a kezembe akad valami ilyesmi, az is a lightosabb YA kategóriába esik, amit nyáron a strandon, vagy a kertben üldögélve elolvasgat az ember lánya. A végtelen térségek örök hallgatása sok minden, de lightos biztos, hogy nem. Gyakran kifejezetten nyomasztó, de közben eszelősen érdekes. Az első mondattól kezdve beléd ereszti a karmait.

Ez a könyv inkább a kortárs szépirodalom felé tendál stílusban, némi thrillerrel megfűszerezve. Nem tudom konkrétan mihez hasonlítani, ugyanis szerintem még soha semmi ilyesmit nem olvastam, így maradjunk ennyiben. Az ilyesfajta könyvekben megvan rá a veszély, hogy 1) kegyetlen unalmasak lesznek és bealszol rajtuk 2) érdekesek, viszont fennakad a szemed a sok forgatástól, mert rettentő fennköltek akarnak lenni, sikertelenül. És itt lép életbe az a mondatom, hogy meglepett, mennyire jól van megírva.Gördülékenyen folyik a szöveg, miközben olyan súlyú mondatokat vág hozzád, hogy ide már Godzilla kéne, hogy kiásson alóla és életet rázzon beléd, de közben olvasol tovább, mert a thriller cselekményszál eléri, hogy kétségbeesetten tudni akard, mi a fene folyik itt a Dunán kívül.

Egyébként érdekes, mennyire visszhangnak érződtek bizonyos mondatok, helyzetek. Kezdve azzal, hogy gimiben én is rettenetesen szerettem a filozófia tanáromat, meg magát a tantárgyat is, így a könyvben leírt mondatok, amik Pascaltól, Descartes-tól, és társaiktól származtak, azonnal visszaidézték a filo faktos plusz óráimat, illetve a tanárommal folytatott beszélgetéseket. Persze az én tanárom nem volt ilyen szinten lelkileg elcseszett, de még így is visszacsengtek mondatok, kérdések, és hogy mennyire imádtam én ezeket az órákat. 

"-És mik ezek a lényegi kérdések?
-Hogy miért éppen itt élünk, nem pedig másutt. Hogy miért éppen most élünk, nem pedig máskor. Hogy miért éppen azok vagyunk, amik, és nem mások. Hogy miért emésztik fel önöket a saját lángjaik még ma. Ha az ember elgondolja, milyen végtelen az idő és megmagyarázhatatlan pontja ő e végtelenségnek, megrémül. Ha nincs hazugság, csak rémület marad. A végtelen térségek örök hallgatása ugyanis rettegéssel tölt el bennünket."

Aztán ott van az a tény, hogy volt szerencsém katolikus gimibe járni (ezt inkább hagyjuk, senkit nem kívánok megsérteni). A tisztesség kedvéért hozzáfűzném, itt sokkal sötétebb színezetet kap az egyház mint szervezet, főleg Kutrovác, a kiugrott pap karaktere kapcsán, akinél nagyjából egy személybe sűrűsödik minden, ami az egyházzal, az oktatással, és a bürokráciával kapcsolatban erősen problematikus, hogy finoman fogalmazzak. Pillanatok alatt felkerült a leginkább gyűlölt fiktív karakterek listájára. Hogy egy jól ismert hasonlattal éljek: sokan mondják, hogy a Harry Potterből Umbridge-et azért utálják jobban az emberek Voldemortnál, mert Umbridge-ekkel nap mint nap találkozni. Na, Kutrovác Umbridge a köbön. A valóság főgonosza.

Annak ellenére, hogy ez a könyv tele volt filozófiával, lélektani problémákkal, és összességében olyan attribútumokkal bír, amikből teljesen nyilvánvaló, hogy az én stílusom, ráadásul mindenki csak ajánlotta, én magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy mennyire tetszett. Mert persze, a remek stílus és a feszes cselekmény olvastatja magát, de a végére érve, nem éreztem azt, hogy ezt a könyvet aztán soha többé nem bírnám a kezembe venni, mert olyan szinten kiábrándított az emberekből és a világból, amit a híradó is tökéletesen meg tud tenni. Sőt, legszívesebben kezdtem volna elölről. Át akartam forgatni magamban minden egyes mondatot újra és újra.

A hangulat nyomasztó, néhol egészen sötét, de valahogy nem támad tőle akut emberutálatod. Nincs meg benne az a 21. századi first world spleen, amitől alapból a falnak megyek, és ami miatt például Christos Tsiolkas A pofon című regényét is képtelen voltam élvezni. Inkább egy kissé cinikus, kissé kétségbeesett, néhol beteges, de őszinte keresés jellemzi a regényt: keresik az értelmet, az okot, a célt, az igazságot, a megváltást, miközben a főszereplő maga is tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a keresés teljesen hiábavaló. Ahogy már a prológusban is le van szögezve: az életet előrefelé éljük, de csak visszafelé nyer értelmet. És ezekkel az esendő, távolról sem tökéletes, de rendkívüli módon emberi karakterekkel együtt keressük mi is, pedig számunkra is fájdalmasan nyilvánvaló, hogy csak azért keresünk, hogy ne őrüljünk meg. Mert néha mindenki érzi saját magát, az életet, a világot karikatúrának.

A kozmosznak nincs értelme, mi azonban a lehető legerőszakosabban próbáljuk jelentéssel teli beszédre bírni az univerzumot. És ebből következnek játékaink.
Ebből következnek a mindennapok keretéül szolgáló élethazugságaink.

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: inkább gondolatok, semmint jelenetek ragadtak meg bennem

Kedvenc karakter: Trenka

Réti László: Falak mögött

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 552

Európát ​szíven találta a két évtizedes migrációs hullám. 

A kontinens bezárkózott

Sötét korszak köszöntött ránk. A kontinens déli- és keleti határát hat méter magas építmény, a Fal szegélyezi. Kétszáz méterenként őrtornyok állnak géppuskákkal, mesterlövészekkel. 

Tűzparancs van érvényben. 

Ezrek halnak meg, mert megkísérlik átmászni vagy áttörni a falat.

A kontinenshez tartozó szigetvilágot fel kellett adni. Szicília, Kréta, Ciprus, Málta – mind elvesztek. Földjükön anarchia tombol, nincs jog, nincs rend, csak forrongó, reményvesztett embertömeg.

Radnai Margit az Európai Bevándorlási Hivatal tapasztalt ügynöke ebben a világban próbálja megvédeni azt, ami számára igazán fontos. A saját elveiért áll ki, akárcsak a többiek: a budapesti egyetem fiatal, radikális elveket való tanára, a New York-i könnyelmű oknyomozó újságírónő, és a világszerte körözött, hidegvérű muszlim terrorista. 

Négyük élete egyre gyorsuló pályán tart egymás és talán a katasztrófa felé.

Min múlik, hol arat a halál?

Réti László izgalmas akcióregénye a nem is oly távoli, sötét jövőbe visz minket. 

A szerző volt rendőrnyomozó, minden szava hiteles, amikor arról ír, ami vérre megy. 

A Célpont Párizsban című thrillerében egyszer már megjósolta a szörnyű jövőt. 

Vajon most is igaza lesz?

***

Réti László neve nem volt ismeretlen a számomra - egy barátnőm imádja a könyveit, évek óta mondja, hogy olvassak már el egyet -, de eddig mindig hátrébb toltam a várólistámon őket, mert egyrészt halogatós típus vagyok, másrészt ritkán kerülök krimis hangulatba. Azonban emellett a regény mellett képtelen voltam elmenni. Annyira mellbevágóan aktuális, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet halogatni, mert amiről szól, az itt és most történik, a szemünk előtt, és amilyen képet lefest, az akár a jövőnk is lehet. 

A történet négy szálon fut, négy különböző álláspontból írja le a jövőbeli Magyarországot, és az EU helyzetét a világban. Sheila Ward, amerikai újságírónő, Malki Zakariás, egyetemi tanár és nem mellesleg bevándorló, Radnai Margit, az EBH tisztje, és Mukhtar, a körözött szír terrorista egymást keresztező útjain keresztül rajzolódik ki a világkép, ami minden, csak nem megnyugtató. Ez a könyv nem arra van, hogy megsimogassa a fejünket, és biztosítson arról, hogy minden rendben lesz. Könyörtelenül szembesít a valósággal, és egy nagyon is esélyes jövőképpel, amit nem hiszem, hogy bárki is akarna látni megvalósulni.

A cselekmény pörög, a stílus pedig rendkívül olvasmányos, de nem akarnék róla sokat elárulni. Réti olyan nehéz témákról ír, ami feltételezné a nehézkes olvasást, a lomha történetvezetést, de csak úgy repültek az oldalak az ujjaim alatt. Ha lassan haladtam, az maximum azért volt, mert néha meg kellett állnom szünetet tartani: akartam is tudni, mi fog történni a következő oldalon, meg nem is. Helyenként nagyon az elevenembe talált a könyv. Elérte, hogy megkérdőjelezzek dolgokat, amiket eddig maguktól értetődőnek gondoltam. Persze, ezek az ellentétek már eddig is ott feszültek a mélyben, de a Falak mögött kíméletlenül az arcodba tolja őket, és kénytelen vagy tudomásul venni, és szembenézni velük. Egy olyan helyen élek már három éve, ahol teljesen magától értetődő, hogy mindenféle bőrszín, mindenféle vallás, mindenféle ember nyugiban él egymás mellett, és ez nagyban alakította azt, ahogy hozzáállok kérdésekhez. Malki Zakariás tökéletesen megfogalmazta a problémát:

Amikor Mukhtar emberi sorsokról mesélt neki, általa is ismert távoli rokonok tragédiáiról hallott, a körülötte zajló történelem egyszeriben közelivé vált. Megfoghatóvá.
Színe lett, hangja és szaga.
Már semmi sem volt számára annyira világos, annyira egyértelmű.
Az embert megértette, a tömeget nem.
Az egyéni motivációkat felfogta. A tömegét nem.
Csakhogy a tömeg egyénekből áll. És ezt most leplezetlenül láthatta.

Az a fajta meghasonlás, amin keresztül megy, a belső vívódásai nagyon közel hozták őt hozzám. Nem kedveltem, de megértettem, és bizonyos szavai a fülembe csengtek napokkal később is. Ez a fenti idézet például teljesen beásta magát a gondolataimba. Azt kívánom, és velem együtt, azt hiszem még sokan, bár látnék megoldást. Bár látnám azt a tiszta kiutat, amin elindulva úgy lehetne megoldani ezt a konfliktust, hogy tükörbe is tudjunk nézni a végén, mint személy, mint nemzet, mint Európa. Nem feltétlenül szeretnék politikai részletekbe menni, de egy ilyen témájú könyv esetében ez majdhogynem lehetetlen. Az irodalom amúgy is régi témája, hogy mit is jelent embernek lenni, szabadnak lenni, mit jelent a kultúra, és mit tartogat a jövő itt momentán politikai köntösben manifesztálódik.

Mukhtar részeit is érdeklődve olvastam, elvégre a lehetőség, hogy belelássunk egy terrorista fejébe ugyanazt a beteges kíváncsiságot hozza elő, mint egy sorozatgyilkos esetében. Lásd, Gyilkos elmék. És egészen addig, ameddig Mukhtar Magyarországon kívül volt, és még az ő személyisége se kezdett szétesni, nagyjából ugyanazt az érzést is hozta elő bennem, mintha csak egy Gyilkos elmék epizódot néznék este, elnyúlva a kanapén. A vége felé, amikor bonyolódnak az események, nyilvánvalóvá válik, hogy a hideg logika mögött ugyanaz a pusztító gyűlölet lapul, ami a többi fanatikust is mozgatja. Az az egyébként tőlünk sem túl távol álló hozzáállás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is, csak éppen itt a végletekig hajszolva. Akinek ilyen szinten elborul az agya, annak már az sem tűnik fel, hogy lépten-nyomon saját magát cáfolja meg. Itt a vallás nem ok, hanem kifogás. Aztán elérkezett egy éles váltás: amikor megjelentek a regényben az ismerős helyszínek, váratlanul összeugrott a gyomrom. Nem akarok lelőni semmit, de amikor a vége felé részleteibe menően olvashatjuk, mire készül... fizikailag rosszul voltam tőle. Mert ott hirtelen személyessé vált az ügy, eltűnt a kényelmes távolság, eltűnt a kanapé. Eszelősen ritka, hogy ilyen szinten hatással van rám egy könyv.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy bár a könyv erős álláspontokat mutat be, senkinek nem ad igazat. Nem rág az olvasó szájába egyetlen véleményt sem, mint a többi felett állót, nem próbálja rózsaszín felhőbe burkolni a rideg valóságot. Nem egyszer tartott görbe tükröt elém, ami egyszerre volt kényelmetlen és frissítően őszinte, és bizony az is előfordult, hogy egyszerűen csak a hajamig szaladt fel a szemöldököm. Ami egyáltalán nem negatívum, sőt. Kellenek ezek a felvetések, a kérdések, és az, hogy az ember igenis rágja meg őket alaposan, mielőtt elfogadja vagy elutasítja őket.

Amikor először elolvastam a tartalmat, azt hittem, már értem is a címet. Falak mögött. A fal, mely a görög határon húzódik. Tiszta sor. Csak olvasás közben döbbentem rá, hogy a falak már épülnek, mégpedig a mi fejünkben. Azok a falak, amiket az elménkben emelünk sokszor vastagabbak, mint bármi, amit a valóságban ember felhúzhat. Lehet, hogy reménytelenül idealista vagyok, de a falak emelése nem lehet megoldás, legalábbis nem hosszútávon.

Mi, emberek, figyelemre méltóan jók vagyunk a struccpolitikában, de ez a könyv kirángatja a fejünket a homokból. Éppen ezért, mindenkinek ajánlom! Lehet egyetérteni, lehet vitatni, lehet bárhogy hozzáállni, de olvasni kell és érdemes, mert ez nem olyan, mint a globális felmelegedés, amiről egyesek még mindig azt tettetik, hogy nem is létezik. Én nem vagyok az a vészmadár típus, de amikor eljutunk arra a szintre, hogy a disztópiákban a saját világunkat látjuk viszont, akkor már sejthetjük, hogy nagy gáz van.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés: 5*/5
Kedvenc szereplő: nem volt
Kedvenc jelenet: inkább kedvenc gondolatok voltak, abból is a számomra legmegragadóbbat fentebb idéztem

On Sai: Esővágy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 248

Exkluzív válogatás On Sai novelláiból 

Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás. 

On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz. 

Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést; 

hol egy üde ötletet, felszabadító élcet. 

Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér! 

Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó. 

Csemegézz, érezz, érts!

***

Már abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, amikor először felreppentek a hírek a megjelenéséről. Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő könyveit, így alig vártam, hogy megtudjam, mégis mely történetek fognak szerepelni a kötetben. Aztán jött a borító leleplezés, és engem teljesen ledöbbentett a fehér alap és a gyönyörű tollrajz rajta. Az eddigi On Sai borítók alapján nagyon mást vártam, de így utólag azt kell mondjam, ez a stílus tökéletes választás volt ehhez a könyvhöz. László Maya tollrajzai valami olyan pluszt adtak a történetekhez, amitől tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha minden novella elkezdésével egy kincsesládát nyitna fel.

Először azonnal a Sose szólj be varázslónak! című novellához lapoztam, mert ahhoz már régebben volt szerencsém az írónő blogján, és betegre nevettem magam rajta. Így a vizsgaidőszak kellős közepén jól jött pár vidám perc. Még mindig egy szívderítően vicces kis történet, és örülök, hogy így bármikor lekaphatom a polcról.

– Erős kétségeim vannak kijelentésed igazságtartalmát illetően.  

Azannya! Ilyen szépen még sose mondták, hogy hazudsz, ócska ribanc.

Scar első báljára szintén nagyon kíváncsi voltam, hiszen a Szivárgó sötétség sorozat nagy kedvencem, és bár Artúr az agyamra megy, valahogy mégis mindig élvezem a részeket, amikben szerepel. Főleg, ha Scarral veszekszik. És azért mégiscsak aranyosak együtt, még akkor is, ha ezen a ponton Scar még túl fiatal ahhoz, hogy bármiféle konkrétan romantikus irányba terelődjön a kapcsolatuk. Így a második kötet fényében már ezt is be tudom ismerni. :)

De a novellák nagy része inkább elgondolkodtató, és néha borzongató volt; a könnyed történetek voltak kisebbségben. Azonban ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom ezt a fajta filozofikus, kicsit sötét, kicsit talán már néhol beteges típusú történetmesélést, amikor felemeljük azt a bizonyos szőnyeget, és megnézzük, mit sepertünk be alá. A Hogyan ölne Jung c. novella még napokkal az olvasása után is ott motoszkált az agyam hátsó részében. Random pillanatokban eszembe jutott, felötlött belőle egy-egy mondat. Egyszerűen imádtam. Képtelen voltam elszakadni tőle, míg olvastam, és velem maradt azután is, hiába tértem át egy másik történetre. De nem csak én, Szonja is bezsongott tőle, szóval vele és Zsebivel egymásnak küldözgettük a Jungról tanult illetve guglizott infókat, mert annyira érdekelt minket az egésznek a háttere.

A Csak mi, lélekharcosok is elképesztő módon megmozgatott. Már az első mondat is nagyot üt:

Péntek este volt, így hár felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC-fedél lehajtása, vagy a papucs az ágy mellett.

Ezek után nem tudsz nem tovább olvasni. Egy pszichológus és egy pap találkozása és különös, ámde annál erőteljesebb kapcsolata, a transzcendens és a tudomány találkozása. Lenyűgöző téma, fantasztikusan és nagyon - nagyon emberközeli módon megragadva.

De az Emlékkufár is betalált a megfásult ördöggel, aki még így is megtalálja a kiskaput az emberi életek tönkretételéhez, vagy legalábbis megpróbálja. A mi lett volna ha csábítása, a főszereplő reakciói, a kapcsolatai benne, az egész nagyon is életszagú volt, pedig egy jövőben játszódó novelláról beszélünk, ahol az ördög emlékekkel kereskedik.

A címadó novella pedig, az Esővágy, tökéletes lezárásnak bizonyult. Persze, nem vagyunk kötelesek egymás után olvasni a novellákat, lehet össze-vissza is, ahogy éppen megtetszenek, de mégis úgy érzem, jól tettem, hogy az Esővágyat utoljára hagytam. Olyan gyönyörűségesen van megírva, olyan érzelmi töltettel rendelkezik, ami egyszerre teljesen egyedi, és nagyon is hasonlatos ahhoz, ahogyan a többi fenn említett novella megragadta a figyelmem. Az utolsó mondat után pedig egyszerre éreztem egy különös megnyugvást, és halvány kíváncsiságot: azon kaptam magam, hogy tovább szeretném olvasni Ezüst történetét. Várni vele együtt az újbóli találkozást. De a könyvnek vége lett, és hiába lapoztam, már csak a hátlap maradt az ujjaim között.

Talán említettem már, hogy nagyon tudom értékelni a nyitott befejezéseket, a kétértelmű mondatokat, amik úgy maradnak a levegőben lógva. Talán ezért is szeretek annyira novellákat olvasni, annak ellenére, hogy sokkal több regényt és sorozat akad alapjáraton a kezem közé, mint novelláskötet. Imádom a regényeket, a hosszú sorozatokat, amik folytán a szereplők régi barátokká, családtaggá válnak. De tagadhatatlanul vonz a rövidke történetek varázslata is, amikor pár oldalba egész életek, egész világok vannak bezárva.

A nagy helyzet pedig az, hogy On Sai mindkettőt mesterien csinálja! Komolyan, nem hiszem el, hogy eddig mindent imádtam, amit kiadott a kezei közül, de így van. A vicces és a komoly tökéletes keverékét jelenti számomra. Mindig megnevettet, mindig elgondolkodtat, és mindig úgy érzem, többé váltam azzal, hogy a kezembe vettem egy kötetét. Ennél többet nem is kérhetek.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc novella: esélyem sincs választani

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!