Gabriella Eld: Talpig feketében (Legendák Bagolyvárosból 1.)

Kiadó: Főnix Nova

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 144

Az Impérium legfőbb alapszabálya: az Adottsághasználókat el kell távolítani a társadalomból.

Amikor Igor Blankenschwiftet a katonai rendőrök elkapják az utcán, bilincsbe verik és megkínozzák, tudja, hogy óriási bajban van. Akár a rábízott, titkos küldemény, akár az addig sikeresen rejtegetett adottsága az ok, menekülnie kell, erre pedig az egyetlen esélye egy öngyilkos akció.

Alaska Jones tizennégy napja ki sem lépett a lakásából, amikor egy feketébe öltözött idegen beesik az ablakán. Egyvalamit biztosan tud: ha a katonai rendőrség utoléri, Igor halott ember lesz, és őt is gondolkodás nélkül magával rántja.

Mindezek tetejébe érkezik a fenyegetés, amely rengeteg ember pusztulását ígéri, és veszélyesebb, mint ahogy azt a két Adottsághasználó fiú a legmerészebb álmaiban gondolta volna…

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Ez a könyv már a radaromon volt egy ideje, két okból kifolyólag is: 1) a címe akár az én mottóm is lehetne #deatheaterfashion 2) urban fantasynek emlegették a népek, és ha valamiből, hát jó UFből nincs elég a piacon. A magyar piacon meg pláne nem. Ja, meg hát az se ártott, hogy a borító atomjól néz ki. Van egy enyhe sztriptízbár beütése, de jó értelemben. Úgyhogy meg is ragadtam az alkalmat még a Könyvhéten, gyorsan az írónő orra alá dugtam az agyszüleményét, hogy firkantsa nekem alá, és vittem is haza nagy boldogan, hogy én akkor ezt most nagyon, de nagyon elolvasom.

Aztán jó moly módjára, ráhagytam némi érlelési időt, mert vártam, hogy rám törjön az UF olvashatnék, ami egyéni kórságom, kiszámíthatatlan időközönként jelentkezik, viszont ha akkor nincs kéznél valami, akkor tikkelni kezdek. Úgyhogy az év többi részében hörcsög módjára halmozom az UFeket az ínséges időkre (lásd, ezért nem olvastam még Anne Bishop sorozatát). Na de. Vissza a témához. A lényeg, hogy az egyik kedvenc műfajomról van szó.

Azt kell mondjam, a Talpig feketében végülis nem okozott csalódást! Nem egy hosszú darab, így pár óra alatt le lehet tolni, de nagyon is kerek egész cselekményt kapunk, egy nagyvonalúan felvázolt világgal és remek karakterekkel. Kicsit olyan volt, mint azok a hosszabb sorozatrészek, amik egy órásak, és ezért csak 10 rész van egy évadban (csak itt nem volt függővég, ezért nem maradtál fel hajnal ötig a körmödet rágva véreres szemeiddel a netflixre tapadva... khmm Tiempos de Guerra khmm).

A világ engem egy tipik különleges képességes UF-be oltott 1984-re emlékeztetett: az Impérium a totalitáriánus hatalom, aki agyzombítja (nyelvújítok, szállj le rólam) azon kedves elvtársakat, akikben egy csipetnyi Adottságot fel vélnek fedezni, mert legyen mindenki egyenlő, úgyhogy az Adottsághasználók érthető módon meghúzzák magukat, ha valamiképpen képesek átcsúszni a rostán gyerekként. Miután a cselekmény az Impériummal való bújócska-fogócska köré épül, így a világfelépítés nagyjából itt ki is merül a számunkra, de bőven elég is volt ennyi, egy 140 oldalas könyvet nem lehet telenyomni infóval. Azért remélem, a folytatásokban többet látunk majd belőle, mert nekem ez eddig tökre bejövős!

Két főhősünk Igor és Alaska, utóbbiról jó pár oldallal később fedeztem fel, hogy szintén fiú, mert nekem azonnal a John Green-féle Alaska ugrott be, akit eszeveszetten kerestek és nőnemű volt, szóval itt akadt némi pillanatnyi zavar, de egy idő után csak leesett a húszfilléres. Mindkettejüket könnyű volt megkedvelni, és jesszus, végre egy introvertált főszereplő! Alaska nem az a hős típus, nem kedveli túlzottan az emberi társaságot, és úgy általában szereti meghúzni magát, de mindez nem teszi sem hisztissé, sem gerinctelenné, amit nagyon tudtam értékelni. Ja, és az Adottságát egyenesen imádtam! Tök sok potenciál van benne, és nem is nagyon találkoztam még hasonlóval.

Két hete embert sem láttam, a tükörképemet kivéve, és most itt térdepelt egy a nappalimban, kilökve engem a komfortzónámból. Nem éppen kedvemre való cselekedet az illetéktelen behatolás az otthonomba, Mint említettem, az embereket sem kedvelem. A komfortzónámat ellenben nagyon is.

Ami Igort illeti, az ő jelleméről kevésbé vannak határozott elképzeléseim, inkább az idősebbik Blankenschwift testvér vitte el a pálmát ezen a téren (Kasja nem az a típus, akiről csak úgy meg lehet feledkezni), de ettől függetlenül ő is szerethető volt, mégha kicsit ki is lökdösték a reflektorfényből. Btw, nekem is kell banános-angyalszárnyas zokni.

A "főgonosz" viszont... (azért tettem idézőjelbe, mert nem feltétlen gonosz a szerencsétlen, csak durván eltévelyedett) hmm. Kicsit tucatnak éreztem? Bizonyos részei remekül ki voltak dolgozva, például ahogy beszivárgott a környezetébe, és végülis a motivációja is rendben volt, bár kicsikét elcsépelt, de elnézzük... viszont. Egyvalami nagyon megakadt a torkomon, és azt nem is a big bad jelentette ki, csak vele kapcsolatban jegyezték meg utólag, azt hiszem, pont Igor. Hogy ő is valószínűleg ugyanezt tette volna a helyében. Öhm. Nem? De így NEM. Lehet sajálni, lehet együttérezni vele és megérteni azt, hogy mi mozgatta, még meg is lehet bocsátani neki, de az SOSE lesz oké, hogy egy rakat embert offolunk, csak mert egyvalaki, akit igazán ki akarunk nyírni szintúgy ott van a tömegben! Hogy a többit, ami a rovásán van már ne is említsük.

Egyetlen másik negatívumot tudok még felhozni, ami kifejezetten zavart olvasás közben, főleg az elején, az a szerkesztés (hiánya) volt. Többször ismétlődnek információk rövid időn belül, a leírások pedig itt-ott tele vannak zsúfolva melléknevekkel és egyéb szükségtelen adalékokkal, amik főleg egy kisregénynél, ahol alapvetően gyorsabban pörögnek az események, rettentőmód feltűnő tud lenni. Nyilván ez szubjektív, kinek milyen stílus jön be, de én a kevesebb több irányelvet részesítem előnyben az esetek többségében. Inkább legyen ott egy jelző, de az jól megválasztva, mint mindjárt három egymás mellett. Elvonja a figyelmet, zilálódik tőle a narratíva, és nyúlnak a leírások, amik lassítják a cselekményt. Szerencsére a dialógusok megmentették a napot, ugyanis remekül működtek, így az imént felhozott probléma viszonylag ritkán jelentkezett, és könnyebb volt elfeledkezni róla, főleg az első 30 oldal után.

Összességében, egy nagyon üdítő, kalandos kisregényhez volt szerencsém, nagyon jól szórakoztam olvasás közben! Pont az a nagy könyvek közötti kis szösszenet volt, amire az embernek néha szüksége van, amikor csak ki akar kapcsolni egy pár órára anélkül, hogy egy 600 oldalas, 5 részből álló sorozatba vágna bele. Nagyon várom a folytatást!

On Sai: Esővágy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 248

Exkluzív válogatás On Sai novelláiból 

Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás. 

On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz. 

Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést; 

hol egy üde ötletet, felszabadító élcet. 

Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér! 

Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó. 

Csemegézz, érezz, érts!

***

Már abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, amikor először felreppentek a hírek a megjelenéséről. Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő könyveit, így alig vártam, hogy megtudjam, mégis mely történetek fognak szerepelni a kötetben. Aztán jött a borító leleplezés, és engem teljesen ledöbbentett a fehér alap és a gyönyörű tollrajz rajta. Az eddigi On Sai borítók alapján nagyon mást vártam, de így utólag azt kell mondjam, ez a stílus tökéletes választás volt ehhez a könyvhöz. László Maya tollrajzai valami olyan pluszt adtak a történetekhez, amitől tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha minden novella elkezdésével egy kincsesládát nyitna fel.

Először azonnal a Sose szólj be varázslónak! című novellához lapoztam, mert ahhoz már régebben volt szerencsém az írónő blogján, és betegre nevettem magam rajta. Így a vizsgaidőszak kellős közepén jól jött pár vidám perc. Még mindig egy szívderítően vicces kis történet, és örülök, hogy így bármikor lekaphatom a polcról.

– Erős kétségeim vannak kijelentésed igazságtartalmát illetően.  

Azannya! Ilyen szépen még sose mondták, hogy hazudsz, ócska ribanc.

Scar első báljára szintén nagyon kíváncsi voltam, hiszen a Szivárgó sötétség sorozat nagy kedvencem, és bár Artúr az agyamra megy, valahogy mégis mindig élvezem a részeket, amikben szerepel. Főleg, ha Scarral veszekszik. És azért mégiscsak aranyosak együtt, még akkor is, ha ezen a ponton Scar még túl fiatal ahhoz, hogy bármiféle konkrétan romantikus irányba terelődjön a kapcsolatuk. Így a második kötet fényében már ezt is be tudom ismerni. :)

De a novellák nagy része inkább elgondolkodtató, és néha borzongató volt; a könnyed történetek voltak kisebbségben. Azonban ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom ezt a fajta filozofikus, kicsit sötét, kicsit talán már néhol beteges típusú történetmesélést, amikor felemeljük azt a bizonyos szőnyeget, és megnézzük, mit sepertünk be alá. A Hogyan ölne Jung c. novella még napokkal az olvasása után is ott motoszkált az agyam hátsó részében. Random pillanatokban eszembe jutott, felötlött belőle egy-egy mondat. Egyszerűen imádtam. Képtelen voltam elszakadni tőle, míg olvastam, és velem maradt azután is, hiába tértem át egy másik történetre. De nem csak én, Szonja is bezsongott tőle, szóval vele és Zsebivel egymásnak küldözgettük a Jungról tanult illetve guglizott infókat, mert annyira érdekelt minket az egésznek a háttere.

A Csak mi, lélekharcosok is elképesztő módon megmozgatott. Már az első mondat is nagyot üt:

Péntek este volt, így hár felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC-fedél lehajtása, vagy a papucs az ágy mellett.

Ezek után nem tudsz nem tovább olvasni. Egy pszichológus és egy pap találkozása és különös, ámde annál erőteljesebb kapcsolata, a transzcendens és a tudomány találkozása. Lenyűgöző téma, fantasztikusan és nagyon - nagyon emberközeli módon megragadva.

De az Emlékkufár is betalált a megfásult ördöggel, aki még így is megtalálja a kiskaput az emberi életek tönkretételéhez, vagy legalábbis megpróbálja. A mi lett volna ha csábítása, a főszereplő reakciói, a kapcsolatai benne, az egész nagyon is életszagú volt, pedig egy jövőben játszódó novelláról beszélünk, ahol az ördög emlékekkel kereskedik.

A címadó novella pedig, az Esővágy, tökéletes lezárásnak bizonyult. Persze, nem vagyunk kötelesek egymás után olvasni a novellákat, lehet össze-vissza is, ahogy éppen megtetszenek, de mégis úgy érzem, jól tettem, hogy az Esővágyat utoljára hagytam. Olyan gyönyörűségesen van megírva, olyan érzelmi töltettel rendelkezik, ami egyszerre teljesen egyedi, és nagyon is hasonlatos ahhoz, ahogyan a többi fenn említett novella megragadta a figyelmem. Az utolsó mondat után pedig egyszerre éreztem egy különös megnyugvást, és halvány kíváncsiságot: azon kaptam magam, hogy tovább szeretném olvasni Ezüst történetét. Várni vele együtt az újbóli találkozást. De a könyvnek vége lett, és hiába lapoztam, már csak a hátlap maradt az ujjaim között.

Talán említettem már, hogy nagyon tudom értékelni a nyitott befejezéseket, a kétértelmű mondatokat, amik úgy maradnak a levegőben lógva. Talán ezért is szeretek annyira novellákat olvasni, annak ellenére, hogy sokkal több regényt és sorozat akad alapjáraton a kezem közé, mint novelláskötet. Imádom a regényeket, a hosszú sorozatokat, amik folytán a szereplők régi barátokká, családtaggá válnak. De tagadhatatlanul vonz a rövidke történetek varázslata is, amikor pár oldalba egész életek, egész világok vannak bezárva.

A nagy helyzet pedig az, hogy On Sai mindkettőt mesterien csinálja! Komolyan, nem hiszem el, hogy eddig mindent imádtam, amit kiadott a kezei közül, de így van. A vicces és a komoly tökéletes keverékét jelenti számomra. Mindig megnevettet, mindig elgondolkodtat, és mindig úgy érzem, többé váltam azzal, hogy a kezembe vettem egy kötetét. Ennél többet nem is kérhetek.

Értékelés: 5/5*

Kedvenc novella: esélyem sincs választani

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Victoria Schwab: Felszabadulás

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 296

Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.

Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?

forrás

*Spoiler mentes értékelés mindkét részre vonatkozólag*

Szavak sincsenek rá, mennyire imádtam én ezt a könyvet! 2016 a zseniális folytatások éve számomra, legalábbis eddig nagyon úgy fest. Egy remek első élmény után a második részt mindig izgatottan, de azért félve veszem kézbe, eddig azonban hatalmas mázlim volt a választásaimmal, és a Felszabadulás se bizonyult kivételnek - hála a magasságosnak! Bár őszintén, Victoria Schwabtól nem is igazán számítottam másra.

Teljességgel lenyűgöz, ahogy ír, főként az a képessége, ahogy életet lehel a megteremtett világba és a karakterekbe. Hiszen lehet egy világ logikus, meg jól felépített és egyedi, de az Archívum atmoszférája teljesen körbevesz, és amikor már a falban lévő repedéseket vizsgálgatod, az átjárókat keresve, amelyek a sikátorba vezetnek, akkor jössz rá, mennyire beleitta magát a könyv minden gondolatodba. Legalábbis velem ez történt. A Felszabadulás pontosan az volt, amiben reménykedtem: tovább formálta a már az első részben megismert világot, annak minden csodájával és árnyoldalával együtt. Hiszen egy rendszer sem tökéletes, így az Archívum működése sem.

Bár elsőre talán nem úgy tűnik, a sorozat tematikája nagyon sokban idézi a  disztópiában megjelenő ismétlődő elemekét. Az Archívum elvégre mégiscsak egy abszolút hatalommal rendelkező szervezet, természetesen a megfelelő belső hierarchiával, és bizony, megvannak a maga problémái. De hogy rossz-e? Attól függetlenül, hogy Mac végül hogy dönt, Schwab ránk bízza ennek a megválaszolását. Sőt, nem is igazán próbálja kiprovokálni azt, inkább csak Mac belső őrlődései vezetnek ahhoz, hogy vele együtt mi is mindent megkérdőjelezzünk - beleértve a saját józan ítélőképességét is.

"– Minden, ami felemelkedik, el is bukik – mondja. – Birodalmak, társadalmak, kormányok. Egyik sem tart örökké. Miért? Mert bár ők maguk is a változás termékei, mégis ellenállóak lesznek a változással szemben. Minél tovább marad fenn egy társadalom, annál jobban ragaszkodik a hatalmához, és annál inkább ellenáll a haladásnak. Minél inkább ellenáll a haladásnak – ellenáll a változásnak –, annál több állampolgár fogja azt követelni. Erre válaszul a társadalom szorítása erősödik, kétségbeesetten igyekszik fenntartani a kontrollt. Fél, hogy elveszti az uralmat."

Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nálam ez máris recept a sikerhez: imádom az ilyen és ehhez hasonló boncolgatásokat, annak ellenére, hogy a disztópia mint műfaj nem tartozik feltétlenül a kedvenceim közé. Nem zárkózom el tőle, mindössze arról van szó, hogy a nagyobb hype-hullámok (Éhezők viadala, Divergent) nem rántottak magukkal, és alig akadt pár könyv a műfajban, amit tényleg imádtam. Valahogy jobban szeretem megközelíteni ezt a kérdéskört más műfajokon keresztül, azt hiszem. De még sosem láttam ilyen fantasztikusan ábrázolva egy YA urban fantasy világban. Mert az Archívumot végül is így lehetne a leginkább kategorizálni.

De a jól felépített világ mit sem érne remek karakterek nélkül. Szerencsére, ilyen probléma közelében se járunk a Felszabadulás esetében! Mackenzie, a főhősnőnk még mindig nagyon emberi és igazi, és a második részben is nagyon élveztem az ő szemszögéből látni az eseményeket. Egy erős női karakter, semmi kétség, de a hibái és a kétségei hozták igazán közel hozzám. Tetszett, hogy az előző rész eseményei nem tűntek el nyomtalanul. Bár az Archívum tekinthető egy lezárt történetnek a cselekmény szempontjából, a karakterfejlődés ami ott elindult, itt folytatódott, és bizony a tanulságok mellett a sebek sem váltak semmissé. Mac gyakorlatilag a könyv 90 százalékában azzal küzd, hogy feldolgozza az első rész eseményeit. És én imádtam! Mert valósnak hat tőle a belső őrlődése, és sokkal jobban értjük a motivációját és az egész személyiségét, hiszen ott voltunk vele az első kötetben, első sorból néztük végig az egészet.

Wesleyt pedig még jobban imádom, mint eddig, pedig nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges! A srác még mindig eszelősen szórakoztató, és a legtöbb vicces pillanatot neki köszönhetjük, de ebben a részben végre az ő múltja, illetve problémái is előtérbe kerülnek egy kicsit. Kilép a fura, mindig arrafelé ólálkodó srác szerepéből, aki szereti Dantét, és rajta keresztül megint bebizonyosodik, hogy senki se csak 2 dimenziós. Már az egyben is kedveltem satírsrácot, de itt...

Jah. Kicsit belezúgtam Wesbe. Kicsit.

"Wesley valahogy úgy hangos, hogy az ember észre se veszi, csak már amikor nincs itt."

És miután mindketten ennyire a szívemhez nőttek, hát szavakkal kifejezni lehetetlen, mennyire szorítottam ennek a párosnak, hogy találjanak végre egymásra! Mit ne mondjak, a drága írónő egyáltalán nem könnyítette meg sem a szereplők, sem az olvasó életét e téren. De talán pont ettől működött olyan jól az egész. Anélkül volt tele érzelmi töltettel, hogy elnyomta volna a cselekményt, és átmentünk volna José Armando és Maria Luisa - féle szappanoperába. Mert néha a kevesebb több.

A mellékszereplők is remekeltek egyébként, különösen Roland, akivel nagyjából ugyanaz játszódott le, mint a galambocskáinkkal: már az első részben is kedveltem, de itt megkaptuk azt a pluszt, amitől valóban, igazán kötődni lehet egy karakterhez. 

Ahogy azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy annak ellenére, hogy Mac kénytelen titkolózni a szülei előtt, így ők kb. semmiről nem tudnak, ami a fő cselekményhez tartozik, attól Schwab nem söpri őket félre, és nem kreál lehetetlen körülményeket, hogy ne kelljen az "idegesítő felnőttekkel" foglalkozni. Igenis szerves részei a történetnek, és Mac életének, és igenis tesznek fel kérdéseket, méghozzá alkalmanként igen kényelmetleneket.

Úgy összességében, a felnőttek megformálása számomra nagyon pozitívan jött le, legyen szó szülőkről, tanárokról, az Archívum tagjairól, vagy az iskolapszichológusról. Mind hitelesek voltak, nem csak azért kerültek elő, hogy megőrizzük a látványát a normalitásnak, vagy hogy idegesítsék és/vagy akadályozzák a tini titánokat. Persze, az is előfordult néha, de ezen túlmenően mindenkinek önálló személyisége volt, korrekt motivációval, ami igazán ritka madár a YA regények világában.

forrás: tumblr

A cselekmény izgalmas, rejtélyes, az a fajta, aminél te magad se tudod pontosan, hogy mit higgy, és ez tovább fokozódik, amikor maga Mac is elkezdi megkérdőjelezni a saját épelméjűségét. Na meg persze mindenki más körülötte. A személyes karakterdráma remekül összefonódik a nyomozós szállal, és mindez tökéletesen illeszkedik az átlagos mindennapokba, ahol bizony iskolaváltással, szülőkkel, barátokkal és hasonlókkal is meg kell birkóznia az ember lányának. Ettől érződik annyira teljesnek a könyv világa, és többek között, ezért is akkora élmény elmerülni ebben a sorozatban.

Az utolsó oldalra érve semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy HOL A KÖVETKEZŐ??? Pedig nem volt függővég, vagy ilyesmi. Úgy vettem észre, hogy Schwabnak nem igazán szokása alkalmazni, amiért csak hálásak lehetünk, ugyanis bár a harmadik kötet előkészületben van, semmi konkrétat nem tudni a külföldi megjelenésről. Még címe sincs! Sírni támad kedvem, hacsak eszembe jut ez az apró-cseprő probléma. Azt hiszem, kénytelen leszek újraolvasni az első két részt, hogy csillapítsam a kiújult mániámat.

Ha ti is hasonlóan éreztek, és tudtok angolul, akkor jó hírem van számotokra! A drága írónő firkantott nekünk egy aprócska szösszenetet, ami a Felszabadulás vége után játszódik közvetlenül, és Wesley szemszögéből íródott. Ja, és ingyenesen hozzáférhető.

FONTOS: csakis a második rész olvasása után olvasd! Kár lenne elspoilerezni a finálét. :)

A novelláért katt ide! 

Műfajok kavalkádja - Urban fantasy és a paranormális

Hello népek!

A Kis Könyves Bloggerekkel ezúttal a műfajok eszeveszett labirintusába ugrottunk fejest. Az elkövetkezendő napokban, mind posztolni fogunk egy-egy műfajról, legyen szó jellemzőkről, kedvencekről, borítókról. Határ a csillagos ég! Úgyhogy mindenképpen nézzetek vissza a hétvége folyamán, hiszen a bejegyzés alatt található linktár csak egyre bővülni fog érdekesebbnél érdekesebb tartalmakkal, egészen vasárnapig bezárólag.

Én egy olyan témát választottam, ami már elég régóta böki a csőrömet, és egyébként is terveztem belemászni mélyebben, így a KKB ehavi megmozdulása pont kapóra jött, hogy ezt megtehessem. Ez pedig nem más, mint a különbség az urban fantasy és a paranormális között. Ez csak egy pár hónapja tűnt fel először, de a legtöbb könyves portálon, hogy az online áruházakról már ne is beszéljünk, elég következetlenül használják ezt a két műfaji megjelölést. Miután abban biztos voltam, hogy ezek nem szinonimák, így azt rögtön kizártam, hogy felcserélhetőek lennének egymással (még ha néhányan így is használják őket), szóval úgy döntöttem, utána nézek, mégis mi a helyzet ezzel a két műfajjal.

Kezdjük Ádámtól és Évától. Mindkét górcső alá vett besorolás a fantasy egy-egy alműfaja. A fantasy egy rendkívül tág műfaji fogalom; rengeteg mellékága és alműfaja létezik, így igen nehéz határok közé szorítani. Alapjaiban egy mű akkor tekinthető fantasynak, ha a történet valamely (vagy akár az összes) aspektusát varázslatos, avagy természetfeletti elemek uralják. Vonatkozhat ez a világfelépítésre, a szereplőkre, és a cselekményre egyaránt, illetve gyakran megjelennek mitológiai alakok és varázslények is.

Eddig tiszta sor: egy mű akkor fantasy, ha van benne valami varázslatos. Logikus. Viszont miután a fantasy műfaj eszelősen gyorsan fejlődik, és köpdösi ki magából az újabb és újabb hibrid műveket, amik felrúgják az eddig felépített szabályokat, így nem csoda, ha rengeteg szürke terület van, ahol igazi kihívás eldönteni, hogy az adott mű éppen hova sorolandó. Az irodalomban amúgy is kevés az abszolút kőbe vésett szabály, és a műfajok közel sem határolódnak el olyan mérnöki precizitással, ahogy azt mi szeretnénk.

Az Urban Fantasy sajátja, hogy a hagyományosan középkori világgal és technikával operáló fantasyt a modern korba helyezi át. Ez lehet a mi világunk, vagy lehet egy elképzelt alternatív valóság is. A Paranormális is ugyanezt teszi, tehát a modern kor jelenléte az egyik legjelentősebb közös vonásuk.

forrás

A különbség a konkrét világfelépítésnél ütközik ki elsődlegesen. Az Urban Fantasy erősen hagyatkozik a mágiára, ami átszövi a világot. A paranormális esetében ugyanis a fantasy az esetek túlnyomó többségében csak a természetfeletti lényeken mutatkozik meg; senki nem varázsol, konkrétan. Ékes példa: Twilight (utálkozást hagyjuk máskorra).
Az Urban fantasyban viszont domináns szerepet tölt be a mágia és annak használata. Például ott vannak Kate Daniels világában a technika és a mágia váltakozó hullámai, vagy Cassandra Clare Árnyvadászos sorozatában a köd, ami elrejti a természetfeletti világot az emberek elől.

Ha nagyon nem tudjuk eldönteni, hogy az adott mű épp hova tartozik, több online fórumon javasolták azt a trükköt, hogy próbáljuk meg "kivenni" a mágiát a világból. Ha képesek vagyunk rá anélkül, hogy a felépített világ drasztikusan megváltozna/összeomlana, a történet pedig értelmét vesztené, akkor bizony urban fantasyval van dolgunk. Ha nem, mert máskülönben nem lenne értelme a történetnek/világnak, akkor a szóban forgó mű a paranormális vonalat erősíti.

Sokan állítják, hogy a nem emberi fajok jelenléte alapján is meg lehet különböztetni a kettőt, azazhogy vannak olyan lények, amik szorosan a paranormálishoz tartoznak, míg mások az urban fantasyhez, de túl sok kivétel jut eszembe ahhoz, hogy ebben én bármi rációt találjak.

Például, a sárkányok és wyvernek elvileg az urban fantasy háza tájához sorolódnak, de Thea Harrisonnak egy millió részes paranormal romance sorozata bizonyítja az ellenkezőjét. Aztán a vámpírok elvileg paranormális berkekben szívogatják a nyakakat, de Kate Danielséknél is ott vannak (igaz, eléggé megváltozott minőségben). A boszorkányok és boszorkánymesterek pedig szerény személyem szerint abszolút besorolhatatlanok ebből a szempontból.

Hangulatában általában az urban fantasy a sötétebb, esetenként véresebb is, de ez megintcsak nagyon visszás kijelentés, hiszen számtalan kivételt találni ezalól is. Példának okáért Jeaniene Frost nagysikerű sorozatát, a Cat és Bonest én a paranormálishoz sorolom, de bőven van benne vérontás, és az akciójelenetek mennyisége, illetve a pörgős cselekmény határozottan az urban fantasy hangulatát idézik, így csakis a világfelépítés miatt nevezném paranormálisnak UF helyett.

A romantika mennyiségét és jelentőségét is sokat láttam emlegetni, de én itt se bocsátkoznék messzemenő következtetésekbe, mégpedig azért, mert az inkább a paranormal romance műfaját hivatott elkülöníteni az összes többitől, amilyen például Nalini Singh illetve, Larissa Ione könyvei, vagy Kresley Cole Halhatatlanok alkonyat után c. sorozata. A sima paranormálisnál nem segít annyira sokat, főleg miután az urban fantasy és a paranormális műfajában is igen gyakran találunk szerelmi szálakat,és az már csak a szerzőtől függ, hogy mennyi romantikus jelenetet kapunk. Nyilván nem veszi át az elsődleges szerepet, hiszen akkor már más műfajba csúszna át, de még így is hatalmas különbségek adódhatnak, így ez nem segít kifejezetten sokat.

Ezen okokból kifolyólag, én a fentebb is említett trükköt találtam eddig a legcélravezetőbbnek. Természetesen az se tökéletes, de szerintem egy igen jó kis kapaszkodót nyújt, ha bajban vagyunk a besorolással.

Nos, ennyi lett volna az én kis szösszenetem a fantasy szövevényes útvesztőjének eme kis szegletéről. Remélem, tetszett és tudtam segíteni. Ti voltatok már bajban ilyesmivel? Melyik könyv okozott fejtörést? Írjátok meg nekem kommentben, vagy chaten, és ne felejtsetek el bekukkantani a többiekhez!

Cover Reveal #4 - Ilona Andrews: Pusztító Mágia

Fantörpikus napot mindenkinek!!!

Mostanság Cover Reveal túltengés van, de ez egy ilyen időszak, mindenféle szuper könyv jelenik meg, hogy még időben a fa alá kerülhessen, úgyhogy örüljünk ennek a sok szépségnek! Lehet, hogy feltűnt, hogy egész picikét lelkes vagyok *majdkiugromabőrömből*, de el kell néznetek nekem, ugyanis ez a Cover Reveal az egyik abszolút kedvenc sorozatom első kötetének magyar borítójáról rántja le a leplet!

"Remek, metsző stílusú urban fantasy, kellő mennyiségű humorral fűszerezve" - állítja Patricia Biggs, a Megszólít a Hold szerzője. Végre, Magyarországon is megjelenik az egyik legsikeresebb Ilona Andrews regény, a Kate Daniels-sorozat első kötete, a Magic Bites!

tetszik ezt látni? *.* annyira állat, hogy oroszlán!

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Magic Bites

Fordító: Mergl-Kovács Bernadett

Megrendelési linkért katt >>>ide<<<, ahol akár a karácsonyi kívánságlistára is felteheted! Hátha a Jézuska épp arra pislog. ;)

Csekkold le a könyv >>>molyos adatlapját<<< és tedd a kívánság és/vagy várólistádra!

Fülszöveg:

Kate Daniels az Atlanta városában előforduló paranormális problémák felgöngyölítésével megbízott zsoldosként tengeti napjait. A szókimondó lány ereiben is mágia csordogál, de ő jobban bízik a kardja erejében. Ő maga is bármikor célponttá válhat, de nem futamodik meg a kihívás elől. Amikor azonban Kate gyámját meggyilkolják, válaszút elé kerül: vagy megvárja biztonságban, amíg elcsitulnak a kedélyek, vagy a természetfeletti gyilkos nyomába ered.

Kate az utóbbit választja, így akarata ellenére belekeveredik Atlanta két legerősebb természetfeletti körének hatalmi harcába. Az egyik oldal a vámpírokat irányító Halottidézők. A másik a Falka, az alakváltók félkatonai klánja. És mindkét fél azt akarja, hogy Kate találja meg a gyilkost.

A New York Times sikerszerzője, Ilona Andrews Kate Daniels világának megismerésére hívja az olvasót a sorozat első kötetében.

Gondolatok:

afpodáksgnornfdkvclxá *kékhalál*
El se tudom mondani, mennyire eszelősen örülök annak, hogy végre itthon is megjelenik a Kate Daniels sorozat első kötete! Ebben a bejegyzésben már elregéltem, mennyire imádtam én az első részt, itt és itt pedig a folytatásokat, így hát igazán nem csoda, mennyire bezsongtam, amikor megtudtam, hogy a KMK kiadja kis hazánkban is! Ha igazi, izgalmas, vicces urban fantasyra fáj a fogatok, ebben nem fogtok csalódni! A szereplőgárda fergetes, a cselekmény pergő, a világ pedig érdekes és eredeti, tele remek sztorikkal! És tudjátok mit? Minden résszel egyre csak jobb és jobb lesz! Figyelem, fantasy rajongók, új potenciális kedvenc a láthatáron!

Részlet a könyvből:

(Már ha az én eszelős fangirl - epizódom nem győzött meg teljesen:D)

„Egy pillantással felmértem, hogy szikét ebben a szobában biztosan nem találok, úgyhogy előhúztam Gyilkost a hüvelyéből. Füstölni kezdett, amint megérezte az élőholtat. Finom köd szállt fel kígyózva a pengéről.
– Nehogy levet eressz nekem! – mormogtam, és nekinyomtam a pengét a sebhelynek.
Az élőholt bőre sisteregni kezdett, amint a penge belemélyedt a húsba. Egészen aprócska, hat milliméteres bevágást ejtettem csak. Megfogtam a bőrlebenyt, és finoman húzni kezdtem. Végül megpillantottam egy huszonöt milliméter széles és tizenkilenc milliméter hosszú égési sebet. A seb közepén egy billog volt: egy nyílvessző, de nem nyílhegyben, hanem egy körben végződött. Ez Ghastek ismertetőjele. Miért is nem vagyok meglepve?
– Ugye tudja, hogy büntetés jár a holttestek megrongálásért? – szólalt meg mögöttem egy férfihang.
Megpördültem, kezemben a kardommal. Egy magas férfi támaszkodott az ajtónak. Köpenyt viselt, úgyhogy minden bizonnyal több joga volt ott tartózkodni, mint nekem.
– Hé, lassan a testtel! – mondta.
– Ne haragudjon! – Leengedtem a kardot. – Csak nem szeretem, ha megzavarnak.
– Én sem. Kivéve, ha csinos, fiatal nők zavarnak meg. – A férfi a harmincas évei közepén járhatott. A váll-lapján lévő csík világos narancssárga volt. Harmadik szintű engedély. A köpenyére erősített biléta pedig arról árulkodott, hogy épp most kaptam a nyakamba egy osztályellenőrt.
És az osztályellenőr egy szempillantás alatt kitilthat innen.
A férfi megvárta, amíg nem bámulom tovább a kitűzőjét, majd kinyújtotta felém a bal kezét.
– Crest.
Lehámoztam a bal kezemről a kesztyűt, de Gyilkost szorosan tartottam a jobb kezemben. Kezet ráztunk.
– Kate. És a Cresthez tartozik keresztnév is?
– Igen, de nem szeretem.”

A szerzőkről:

Bizony, ketten vannak. A frappáns írói álnév egy házaspárt rejt! Ilona és Andrew a neveikből hozták létre. Közösen alkotnak horror és fantasy műfajban, mindezt modern környezetbe helyezve. Ilona Oroszországban született, tinédzserként költözött az Államokba. A Western Carolina egyetemen találkozott férjével.
Most Texasban élnek, két gyönyörű lányuk van, és az írás a fő hivatásuk. Az egyik legnagyobb sikerük a Kate Daniels sorozat, aminek az első kötete 2015 decemberében jelenik meg Magyarországon.

Kukkants be a szerzőpáros hivatalos oldalára, vagy kövesd őket a facebookon!

Tudnám még ajánlani a blogjukat, amit egyébként a weboldalukról is elérhettek, de azért belinkelem külön is. Ők azon kevés szerzők közé tartoznak, akiknek a blogjukat napi rendszerességgel, szinte vallásosan olvasom, ugyanis egyrészről, nagyon imádom őket, és minden írói moccanásukról tudni szeretnék, másrészről pedig azért, mert mint emberek is iszonyat jófejek, és még a mindennapi életükről szóló kis bejegyzéseik is mindig megmosolyogtatnak. Arról nem beszélve, hogy rendszeresen kapunk picike részleteket az épp készülő könyvükből, amiket kistányér szemekkel lesek és háromszor egymás után elolvasok.

Ja... lehet, hogy ez nem teljesen normális. xD

Ennyi lett volna a Cover Reveal mára, de érdemes lesz visszanézni a napokban, mert gyors egymásutánban három könyv is megjelenik, amit mindenki figyelmébe ajánlanék, így még két borítóleleplezésre még számíthattok holnap és holnapután.

Elég, ha annyit mondok, hogy lesz mit a fa alá rakni!

Üdv,

A. R. Kahler: The Immortal Circus - Act One

Kiadó: 47 North

Oldalszám: 231

Murdered contortionists aren't exactly what Vivienne signed up for when she ran away to join the circus. But like most things under the big top, nothing is what it seems. With a past she can't quite remember, Vivienne finds that running away forever might not be as appealing as it once sounded—especially not when she realizes the devilishly attractive ringleader, Mab, is the Faerie Queen of legend—and that she and the rest of the troupe are locked in an age-old rivalry between the otherworldly Courts. 

Aided by her friends Kingston—a feisty stage magician whose magic is quickly stealing her heart—and his smart-ass assistant, Melody, Vivienne finds herself racing against the clock to discover the culprit behind a series of deaths that should be impossible. However, the answer she seeks might reveal more about her own bloody past—and future—than she bargained for. 

The show's just beginning. Step right up...

Vivienne nem épp meggyilkolt kígyóemberekre számított, amikor csatlakozott a cirkuszhoz, de ahogy az már szokott lenni a nagy sátor árnyékában, semmi sem az, aminek látszik. Ugyan nem emlékszik a múltjára, de arra kezd rájönni, hogy örökké menekülni nem is olyan jó ötlet, mint ahogy azt gondolta. Különösen, amikor kiderül, hogy az ördögien gyönyörű porondmester, Mab igazából a legendákból ismert tündérek téli udvarának királynője, és a társulat egy a két udvar közötti ősi rivalizálás kellős közepén találja magát. Barátai, Kingston és Melody segítségével Vivienne versenybe száll az idővel, hogy megtalálja a felelőst a gyilkosságokért, amik eleve nem is történhettek volna meg. Azonban a válaszok, amiket kutat talán többet felfednek a saját múltjáról és jövőjéről, mint amire emlékezni szeretne. Az előadás csak a kezdet.

(saját fordítás)

Nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a könyvet, de az első fele kicsit nyögvenyelős volt. A főhősnő, Vivienne nem volt különösebben szimpatikus, sőt kifejezetten idegesített, és Kingstonnal is csak egy kicsit volt jobb a helyzet. Az első száz oldalon biztos voltam benne, hogy ez a könyv csak egy középszerű koppintása Morgenstern Éjszakai cirkuszának és Moning Tündérkrónikák sorozatának. De szerencsére tévedtem, ugyanis a hátralevő száz oldal bőven kárpótolt, és azon kaptam magam, hogy a végéhez közeledve már alig tudom letenni a könyvet.

A történet kicsit lassan indul be az elején, főként csak a karaktereket ismerjük meg. Személy szerint, én nem pazaroltam volna erre ennyi időt, főleg miután a „semmi nem az, aminek látszik” sora a tartalomnak nem csak egy agyonhasznált marketingfogás, hanem egy tárgyilagos kijelentés. Nos, én nem vettem elég komolyan, tekintve, hogy minden harmadik könyv hátuljára ráírják manapság, de a The Immortal Circus azon kevesek egyike, amelyeknél ez valóban fennáll.

Ez viszont nem változtat a tényen, hogy a két főszereplőnket sehogy se tudtam megkedvelni, és ennek következtében nálam a szerelmi szál se működött. Vivienne túlságosan tesze-tosza kezdetben, és halálosan bosszantott azzal, hogy abszolút nem érdekelte a saját múltja. Utólag erre magyarázatot kapunk, úgyhogy ezt nem igazán róhatom fel neki, de ettől függetlenül irritált a személyisége. Szerencsére észrevehető volt némi karakterfejlődés a végére, így végül nem mondhatom azt, hogy utáltam volna, de nem is szerettem meg a leányzót. Az már csak hab volt a tortán, ahogy Kingston után ácsingózott. Kedvem lett volna jól megrázni néha, és leüvölteni a fejét, hogy szedje már össze magát. Enyhe Bella Swan feelingem támadt néha, és ez az álmoskönyv szerint se jelent sok jót. Szerencsére azért drága főhősnőnk azért értelmesebb, mint Bellácska és kevesebbet nyavalyog, úgyhogy annyira azért nem kell megijedni.

Kingston pedig úgy tűnt, mint aki csak szórakozik Vivienne-nel, a végén meg kvázi hagyja magát sodródni az árral, és ennyi lenne a szerelmi szál. Egyébként Kingston egész érdekes karakter, csak nem túl szerethető. Boszorkánymesterként elég jó trükkök vannak a tarsolyában, (meg persze tökkkkkéletes teste van és annyira szexi, hogy minden csajról leesik a bugyi félmérföldes körzetben) és határozottan érdekel, mit tartalmazhat a szerződése, ami miatt Mab ennyire dróton tudja rángatni az egész könyv alatt. De hogy álompasi lenne? Ehhh... egyelőre nem igazán. 

A kétpólusú világ, amit Kahler felépített nem túl eredeti, de vannak benne egyedi elemek, amik érdekessé teszik. Ilyen például a szerződés, amit minden cirkuszhoz csatlakozóval aláírat Mab, és ami abszolút személyre szóló. Nincsenek korlátok. Ami a szerződésben le van írva, azok a feltételek, amik a cirkuszosok életét alakítják, és nem lehet kibújni alóla. 

Ééés egy viszonylag nagy SPOILER, úgyhogy tekerj lejjebb picit, ha nem szeretnéd lelőni a meglepit!

3...

2...

1...

Egyszerre zseniális csavar és magyarázat nélkül hagyott félmegoldás, amikor kiderül, hogy a különös változások, amik a cirkuszban történtek (gyilkosság, baleset, etc.) azért történtek, mert valaki besurrant Mabhoz és megváltoztatgatta a szerződések egyes pontjait. Most akkor ez hogy is van? Ebbe akárki belefirkálhat? Miért nem próbálták meg hamarabb az elégedetlenkedők? Miért nem próbálták elégetni a szerződéseket? Kell hozzá varázslat, hogy megváltoztathassa valaki a szerződést? És így tovább. Kicsit sok a megválaszolatlanul maradt kérdés ezzel kapcsolatban.

SPOILER VÉGE

Aztán ott van még az álmokkal való kereskedés. Kicsit a görög mitológiát idézte számomra az ötlet, miszerint a tündérek az emberek álmaiból táplálkoznak. Ezért is szivárogtattak ki annyi infót magukról, hogy létrejöhessenek a tündérmesék. De manapság a felnőttek már nem álmodnak, és Mab ezért hozta létre a cirkuszt. Azonban nyilván a saját udvarának sokkal kevesebbet számít fel, ameddig a nyári udvar szenved az adóktól és a magas áraktól, amiket kiszabott, de kénytelenek fizetni, hiszen létszükséglet a számukra. Egy félvállról odavetett megjegyzésből az is kiderül, hogy a nyári udvar a könyvkiadásba fektetett be, de az fele ennyire se hatékony. Kevés lehet a könyvmoly arrafelé.

Tehát a konfliktus forrása egyrészről az, hogy a nyári udvar be akarja szüntetni az álmokkal való kereskedést, a másik pedig abból, hogy Mab anno megmentett egy kislányt, akinek pusztító ereje miatt meg kellett volna halnia a békeszerződés egyik feltételeként. Lilith, vagy eredeti nevén Kassia határozottan elmebeteg, és Mab nem szívjóságból mentette meg, hanem azért, hogy fegyverként használhassa. A nyári udvar hercege, Oberos démonnak nevezi, de igazából nem tudjuk pontosan, mi is ő. Itt is több a kérdés, mint a válasz, de hát ez egy trilógia első része, így ez várható volt.

Összességében egyáltalán nem volt ez rossz. A cirkusz hangulatát imádom, voltak tündérkék is, meg némi égzengés, és jó adag intrika, ami elérte hogy tudni akarjam, ki borítja ki a bilit a következő oldalon, így abszolút tudom ajánlani azoknak, akik valami érdekes, könnyed, kicsit sötét olvasmány után keresgélnek. Nem lett kedvenc (főként a karakterek és az apróbb logikátlanságok miatt), de azért abszolút kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc jelenet: 

Tollas disztópia - posztapokaliptikus Éhezők viadala angyalokkal

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 342

Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn bármit megtenne, hogy visszaszerezze a húgát. 

Bármit. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal. 

Rafi félelmetes harcos, de most legyőzötten, szárnyaitól megfosztva, haldokolva hever a földön. Korszakokon átívelő háborúkban vívott győztes csatákat, most pedig egy éhezéstől legyengült tinilány kell, hogy megmentse az életét. 

Miközben átvágnak a sötétségbe és káoszba merült Észak-Kalifornián, csak egymásra támaszkodhatnak a túlélés érdekében. Kénytelenek együtt megtenni az utat, hogy eljussanak San Franciscóba, az angyalok erődítményébe, ahol a lány mindent kockára tesz, hogy megmentse a húgát, az angyal pedig kénytelen legnagyobb ellenségeinek könyörületességére bízni magát, hogy újra ép és egész lehessen.

***

Végre én is elértem idáig, hogy megnézzem magamnak személyesen, mire ez a nagy felhajtás az Angelfall körül. Ezt mondjuk leginkább annak köszönhetem, hogy drága barátosném, Ivy a kezembe nyomta a könyvet azzal a felkiáltással, hogy takarodjak már el olvasni végre, mert én ezt imádni fogom. Nos, ha nem is estem teljesen hanyatt, azért határozottan tetszett az Angyalok bukása.

Forrás: Pinterest

A történet pár héttel a világvége után kezdődik. Ezt már önmagában érdekesnek találtam, hiszen nem magát a világvégét írja le, és nem is a később kialakult új világrendet, hanem a rövidtávú hatásokat, amikor a por már leszállt, de még képlékeny a rendszer.

A tartalom egyébként elég korrektül leírja az alapszituációt, úgyhogy erre nem is igazán pazarolnék több szót. Az elnyomó hatalom ezúttal angyalkák képében jelenik meg. Habár én elég problematikusnak tartottam az indokot, hogy miért is rohanták le a Földet, de ezzel legalább nem voltam egyedül, hiszen Penryn is hasonló véleményen volt, és úgy érzem, erre majd még a továbbiakban választ fogunk kapni.

És ha már itt tartunk. Penryn. Katniss 2.0 (lásd: a poszt címe). Most elkezdhetnék hisztizni emiatt, de nem fogok, mert igazság szerint nagyon kedveltem a leányzót. Jobban, mint Miss Everdeent bármikor is. Egy értelmes, bátor, cseppet szemtelen karakter kissé sablonos, de azért átérezhető motivációval és egy leheletnyi anya-komplexussal, remekül megírva. Amiért viszont sikerült igazán közel kerülnie a szívemhez, az a humorérzéke volt. Drága főhősnőnk jóféle szarkasztikus beszólásokkal tüzdeli tele a sorokat, de azért Rafit, az ügyeletes szépfiút se kell félteni.

Mindjárt illusztrálom is:

– Sosem viccelnék a harcos félisteni mivoltommal.
– Te. Jó. Ég. – Lehalkítom a hangom, elfelejtettem suttogni. – Te nem vagy más, csupán egy beképzelt madár. Oké, van rajtad némi izom. Ennyit elismerek. De tudod, a madár az csak egy, az evolúció során kissé megváltozott gyík.Hát ez vagy te.
Kuncogni kezd.
– Evolúció. – Felém hajol, mint aki valami titkot készül rám bízni. – Elárulom neked, én ilyen tökéletes vagyok már az idők kezdete óta. – Olyan közel van hozzám, hogy a lehelete a fülemet simogatja.
– Ó, kérlek. Akkora az arcod, hogy alig férsz el az erdőben. Mindjárt beszorul a fejed a két fa közé, és nekem kell majd megmentenem téged. – Lemondó pillantást vetek rá. – Ismét.

Rafi azon tökéletes hímpéldányok egyike, akik kötelezőek a Young Adult könyvekbe, de elnéztem neki, mert hát angyal. Most tényleg, milyen legyen? Átlagos? Mindenesetre nem volt túl sok nyáladzás Penryn részéről, így annyira nem zavart, hogy már megint minden olyan átkozottul tökéletes a szereplőkön. És sokat segít a tény, hogy őt is elég könnyű volt megkedvelni. Penrynnel ketten elképesztően viccesek tudtak lenni, remek párost alkottak.

– Tényleg arkangyal vagy? (…)
– Le vagy nyűgözve?
– Nem. (…) Csak panaszt szeretnék benyújtani a beosztottaid ellen.
– Fordulj az ügyfélszolgálathoz.

A mellékszereplők is kellően érdekesek voltak, különösen Paige és Penryn anyja, és ahogy a dinamika hármójuk között működött. Ezt ugyan nem sokáig láthatjuk, hiszen Paige-t már az első fejezetekben elrabolják, de időről-időre előkerül. Ezen a ponton határozottan éreztem az Éhezők viadala hatását, de az írónő máshogyan fogta meg a dolgot, így nem zavart annyira, csak egyszerűen tudomásul vettem.

A romantikus szálat szerencsére elég óvatosan kezelte az írónő, amit határozottan értékeltem. Nem folyt el a könyv a kezemben. Arról nem beszélve, hogy meglepően komoly akadályok vannak a párocskánk előtt/között, a faji különbségek és a háborús helyzeten túlmutatóan is, így nem csak a "szeret/nem szeret" huza-vonát játsszák egész végig. Kíváncsi leszek, hogy mi fog ebből kisülni (rántott csirke. - jó, erre a posztra most már befejeztem a béna poénok gyártását).

Forrás

És pontosan ez az, ami miatt nem tudom nem szeretni ezt a könyvet. Mert szórakoztató irodalom a javából. Vicces, izgalmas, jó, de nem túl bonyolult karakterekkel, némi borzongással, egy kis érzelemmel. Nem mutat sok újat, de amit hoz, azt jól hozza.

Ráadásul olyan szinten addiktív, hogy alig bírtam letenni! A ritmizálást tanítani kéne, annyira zseniális. Egy pillanatra sem ül le a könyv, végig pörög, mindig történik valami, és tökéletesen megragadja az olvasó figyelmét. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az írónő aztán nem fél gyötörni a hőseit. Így aztán nem vártam kényelmesen hátradőlve, hogy épségben megtalálják Paige-t, hanem lerágtam a körmömet, hogy mi lehet Penryn húgával, és ha meg is találják, vajon  milyen állapotban. Nem spoilerezek.
Majd megtudjátok, ha elolvassátok. ;)

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Penryn és Rafi szócsatái
Kedvenc karakter: Penryn, Rafi

Top 10 világfelépítés

Hello népek!

Lassan kezd hagyománnyá válni, hogy a hónap legutolsó napján esek be a havi Top10-el. Sose így tervezem, de valahogy mindig így sikerül. Pláne, hogy ez a hónap aztán kergemarhakór volt a javából. Na de, nem nyávogni jöttem, térjünk is a tárgyra. :)

Lenyűgöznek a részletesen kigondolt világok. Még ha a könyv más szempontból hagy is maga után kívánni valót, de a világ, amelyet bemutat kellően érdekes, elég sanszos, hogy szeretni fogom, mert azzal leszek elfoglalva. Több regény is így úszta meg azt, hogy a földbe döngöljem. Így nem is volt kérdés, hogy előbb-utóbb havi Top10 téma lesz belőle.

Úgyhogy következzenek azok a könyvek, amiknek - szerintem - a legjobb a világfelépítése.

10. Cassandra Clare: Csontváros

Főként az első három könyv az, ami instant kedvenc lett, a Bukott angyalok városa nekem már túl lett nyúzva, de tagadhatatlan, hogy Clare remek ifjúsági urban fantasy-t alkotott ezzel a sorozattal. Nem mindenben teljesen eredeti (elvégre egy HP fanfictionből indult a dolog), számos dolgot láttunk már máshol is, de az árnyvadászok még így is iszonyatosan badass-ek, és a mágia benne érdekes és kreatív. Rengeteg természetfeletti lény is előkerül, ami eleve a gyengém, és az egész nagyon szépen illeszkedik az emberek világába.

9. Rick Riordan: Percy Jackson és az olimposziak

Bezony, megint egy YA. Meglepően sok került fel az ehavi listára. Az is igaz, hogy kb. egy évvel ezelőttig obszcén mennyiségű YA fantasy-n rágtam magam keresztül, mint valami túlbuzgó hód, szóval ez annyira nem meglepő. A Percy Jackson sorozat a görög mitológián alapul, szóval alapanyagot tekintve nincs új a nap alatt, de elképesztően szórakoztató az, ahogy az író mindezt átülteti a 21. századba. Arról nem is beszélve, hogy nagyon képben van a görög mítoszok világában, így nem csak a szokásos koktélt kapjuk. Komolyan, a zseniális humora után ezt szeretem benne a legjobban. Mindig azt lesem, hogy ki hogyan jelenik meg a könyvben. Állítom, hogy jó néhány töri ötöst köszönhetek annak a tudásnak, amit a görög mitológiáról felszedtem a Villámtolvajból anno.

8. Maria Dahvana Headley: Magonia

Az első idei olvasás. Akadt jó néhány problémám a könyvvel, de a világfelépítése NEM tartozott közéjük. Fantasztikusan kreatív, színes, jól átgondolt világot tár elénk a szerző repülő hajókkal, félig madár - félig ember lényekkel és egy kis adag mágiával. Még egyszer megismétlem: repülő hajók!
Nem mai találmány, de olyan ritkán találkozni vele, és én egyszerűen imádom az ötletet! Arról nem beszélve, hogy az író valós történelmi feljegyzéseket is belekevert a mixbe, így én - már amikor nem a szereplők hülyeségével voltam elfoglalva - csillogó szemekkel merültem el Magonia világában.

7. Karen Marie Moning: Tündérkrónikák

Kevés sorozatot imádtam ennyire, mint ezt. Persze, ennek az egyik fele az izgalmas sztorinak és a remek karaktereknek tudható be, de a másik fele egyértelműen a Moning által felépített világot illeti. Izgalmas volt látni, ahogy a kelta mitológiára felépített, varázslatos, kicsit horrorisztikus tündérek világa és a miénk egy totálkáros autóbalesetet produkál, amit a népek csak úgy hívnak: apokalipszis. Az eredmény? Egy kifacsart, egyedi, rémisztő világ, amiben semmi nem az, aminek látszik, és ahol az ember könnyedén elveszítheti önmagát. Teljesen beszippantott.

6. Laini Taylor: Füst és csont leánya trilógia

Annyira meseszerű, hogy az szavakkal alig leírható. Pedig Laini Taylor azért megoldotta. Szeráfok és kimérák epikus küzdelme, egy szívet tépő Rómeó és Júlia sztorival meghintve. De komolyan... kimérák! Lélekvándorlás, gyönyörű szörnyek, különleges képességek, angyalok lángoló szárnyakkal... mi más kell még egy igéző meséhez?

5. Victoria Schwab: Az archívum

Nagyon eredeti elgondolása annak, hogy mi vár a halál után. Minden lélek az Archívumba kerül, ahol Történetek formájában véget nem érő polcsorokon pihennek, és a Könyvtáros figyel arra, hogy álmuk zavartalan legyen. Azonban ha egy Történet felébred, és megszökik ki a Sikátorba, Mac és a hozzá hasonlóak feladata az, hogy visszavigye őt az Archívumba, mielőtt még teljesen megőrülne és esetleg kiszabadulna az emberek világába.
Abszolúte zseniális, sehol nem találkoztam még csak hasonlóval sem!

4. Ilona Andrews: Burn for Me

Jah, ez az a könyv, amit nem szabad a borítójáról megítélni. Nem ám világvégés ötven árnyalatról van itt szó, ugyanis, hanem egy nagyon is szórakoztató urban fantasyról, egy kis nyomozással, egy kis szikrázással a főszereplők között, és egy zseniálisan felépített világgal. Egy kísérlet eredményeként a múltban bizonyos emberek különleges képességekhez jutottak. A kísérletet hamar leállították, de a baj megtörtént, és a képességektovább  öröklődtek, ahelyett hogy kikoptak volna a populációból. A vérvonalak nyomán pedig kialakultak a Házak, amik a nagy hatalmú családokat tartják egyben, és úgy funkcionálnak mint egy modern kori arisztokrácia. Olyan ez a világ, mint egy ezerágú libikóka. A képességek különféle csoportokba vannak sorolva, és attól függően, hogy ki az ellenfeled, változnak az esélyeid ellene. Senki képessége nem abszolút, még a legerősebbeké sem. Ettől lesz érdekes az egész. Annyira imádtam, hogy arra szavak sincsenek!

3. Philip Pullman: Az Úr sötét anyagai trilógia

Egy nagyon régi történet ez, de még mindig lenyűgöző. Hiába, van ami nem megy ki a divatból. Részben ennek a könyvnek köszönhetem, hogy ennyire imádom ma a fantasy műfaját, hiszen ez volt az egyik első élményem a műfajjal kapcsolatosan. Számtalan világ, boszorkányok, páncélos jegesmedvék, daimónok, angyalok, és egy arany iránytű, amit ha olvasni tudsz, akkor olyan titkokat tudhatsz meg, mint senki más. És Lyra, egy bátor, makacs leányzó, aki mindenáron meg akarja menteni a barátját, akit elraboltak. Kalandos, lenyűgöző utazás egy páratlanul gazdag világban. Legszívesebben minden gyerek kezébe nyomnám.

1. J. K. Rowling: Harry Potter és J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

Észrevehettétek, hogy kimaradt a kettes szám. Nos, ez azért van, mert a rovat történelmében először, megosztott első helyezetteket hirdetek. Bezony. Ennek is eljött az ideje. Ugyanis igazán nem várhatjátok tőlem, hogy eldöntsem, a Harry Potternek vagy A Gyűrűk Urának van királyabb világfelépítése.  Annyira más a kettő, hogy nincs is sok értelme hasonlítgatni. Tolkien kitalált néhány új nyelvet, meg egy elképesztően csodálatos világot, ami megalapozta a mai high fantasy műfaját csak úgy hobbiból, mert unatkozott. Ej, ezeknek az oxfordi professzoroknak milyen sok idejük van. Rowling meg... nos, mind tudjuk, Rowling mit teremtett. Egy egész generáció gyerekkorát. Nem tudok úgy elsétálni a King's Cross mellett, hogy ne mosolyodnék el, és ne jutna eszembe körbepillantani, nem igyekszik-e egy fura szedett-vedett társaság hatalmas utazóládákkal és bagolyketreccel megpakolva a 9 3/4-ik vágány felé, nehogy lekésse a Roxfort Expresszt.

Szóval, ez lett volna az én nem egészen szabályos Top 10 listám a legjobb világfelépítésekről, amikhez valaha szerencsém volt. Jó néhány kedvencem sajnos nem fért fel a listára, de hát ez már csak így van. Így is csalnom kellett egy kicsit.

Kihagytam a ti kedvenceket? Hiányoljátok a Trónok harcát, vagy esetleg valami mást?
Írjátok meg itt lent a kommentekben, molyon, vagy esetleg a blog privát e-mail címén, amit a Kapcsolat menüpont alatt találtok.

Üdv,

Maria Dahvana Headley - Magonia

Kiadó: HarperCollins
Oldalszám: 320

Aza Ray is drowning in thin air.

Since she was a baby, Aza has suffered from a mysterious lung disease that makes it ever harder for her to breathe, to speak—to live.

So when Aza catches a glimpse of a ship in the sky, her family chalks it up to a cruel side effect of her medication. But Aza doesn't think this is a hallucination. She can hear someone on the ship calling her name.

Only her best friend, Jason, listens. Jason, who’s always been there. Jason, for whom she might have more-than-friendly feelings. But before Aza can consider that thrilling idea, something goes terribly wrong. Aza is lost to our world—and found, by another. Magonia.

Above the clouds, in a land of trading ships, Aza is not the weak and dying thing she was. In Magonia, she can breathe for the first time. Better, she has immense power—and as she navigates her new life, she discovers that war is coming. Magonia and Earth are on the cusp of a reckoning. And in Aza’s hands lies the fate of the whole of humanity—including the boy who loves her. Where do her loyalties lie?

Aza Ray fuldoklik a levegőtől.

Aza kicsi kora óta egy rejtélyes tüdőbetegséggel küzd, amitől nehezére esik lélegezni, beszélni... élni. Így amikor a lány meglát egy hajót az égen, a családja csak a gyógyszere szörnyű mellékhatásának tulajdonítja. De Aza nem hiszi, hogy képzelődik, hiszen valaki a hajóról az ő nevét kiabálja, hívja magához.

Csak Jason, a legjobb barátja hisz neki. Jason, aki mindig a lány mellett állt. Jason, aki iránt Aza talán többet is érez, mint barátságot. De mielőtt Aza egyáltalán megfontolhatná ezt a felvillanyozó lehetőséget, minden széthullik. Aza eltűnik a világunkból - csakhogy egy másikban keljen új életre. Magóniában.

A felhők felett, a kereskedő hajók birodalmában, Aza nem az a gyenge, haldokló teremtés, aki addig volt. Magóniában képes szabadon lélegezni, életében először. Ráadásul, az ereje több mint figyelemre méltó - de ahogy próbálja megtalálni önmagát az új életében, rádöbben, hogy háború közeleg.

Magónia és a Föld egy hajszálnyira vannak a végső leszámolástól. Az emberiség jövője Aza kezében van - beleértve azét a fiúét, akit szeret. Vajon melyik oldalt választja?
(saját fordítás)

Mielőtt még belecsapnánk a lecsóba, álljunk meg egy pillanatra és értékeljük ezt a könnyfakasztóan szépséges borítót, rendicsek?

Oké, megvolt.

Másnak is feltűnt, milyen baromi hatásvadász ez a tartalom? Az emberiség sorsa egyetlen lány kezében! Tudom, tudom... egy pillanatra a hozzám hasonló cinikus lelkek is kapcsolják ki a szenzoraikat, mert érdemes mélyebbre ásni.

A könyv legnagyobb erőssége egyértelműen a világfelépítés. A valóság és az emberek elől rejtőző másik világ – a címadó Magonia - nagyon szépen egymásra vannak építve. Az első fejezetekben olyan érzésem volt, mintha egy realisztikus ifjúsági regényt olvasnék – emlegették is sokan a Csillagainkban a hibát és John Green stílusát a könyvvel kapcsolatban, nem alaptalanul. Aza és Jason valóban Green fura, de azért szerethető „nerdy” karaktereit idézik, és nem a halálos betegségek emlegetése miatt.

A fantasy akkor kezd beszivárogni a könyv világába, amikor Aza először látja az égben úszó hajót. Kis kutatást követően kiderül, hogy nem ő az egyedüli: a XVIII. századi folklórban mesélnek erről a jelenségről. Tulajdonképpen ez az első írott megemlékezés az UFO-ról, amit az emberek Magoniának neveztek el, és ezek az iratok igazából is léteznek. Ez mennyire király már!

Aztán ott vannak az égen úszó hajók. IMÁDOM az ötletet! Jó, persze, láttunk már hasonlókat, hiszen rögtön ez ugrott be nekem is:

De a hasonlóságok csak felületesek! 

Itt egy egész társadalom él fenn a felhőkben, tele izgalmas és még áldottan ismeretlen fajokkal, mint például a rostrae-k, akik madárból emberré tudnak változni, a magoniaiak, akik a testükben fészkelő madárral közösen énekelve teremteni tudnak, illetve viharcápák, krakenek, és így tovább. 

Nem kapunk túl sok kitekintést a hajóról, de miután így is annyi mindent kellett beleszuszakolni a könyvbe, ezt nem is igazán bántam. Ráadásul sorozat, így lesz még esély az - egyébként fantasztikus - világ kibontására. Tényleg ritkán látni ennyire eredeti ötleten alapuló urban fantasyt, különösen a YA-k sorában.

A történet E/1-ben, Aza és Jason közötti váltakozó nézőpontból íródott, így párhuzamosan tisztában voltunk a Földön és Magoniában zajló eseményekkel. Aza egy kompetens, jó humorú főszereplő, könnyű volt megkedvelni, de néha nagyon karakter-idegen dolgokat művelt. Amint a hajóra kerül, mintha nem látná a fától az erdőt. 

Jasont is szerethető volt, különösen mert nem tipikus főhős alapanyag. Az utóbbi években különösen hiányoltam az ilyen szereplőket a könyvekből, akik se nem nyakig begombolt ingű jó kisfiúk, de nem is Daemon Black - imitátorok, csak úgy egyszerűen emberek. Nem lehet a hasán megszámolni a kockákat pólón keresztül, de minden különösebb probléma nélkül beveri az orrát annak, aki megjegyzést mer tenni a két anyukájára, akik nevelik. Jason ugyan nem átlagos - közel sem, elvégre zseni a lelkem -, de nem igazán passzol egyik sablonba sem, és pont ez teszi annyira élethűvé. 

Ugyanakkor teljesen kizárt, hogy tizenhat évesen valaki olyasmiket műveljen, mint ez a srác. Szó nélkül elhúz Norvégiába, betör egy jól őrzött komplexumba, kormány által titkosított anyagokat szerez meg nem teljesen legális üzletek bonyolításával, és a többi.

Azáról még akár el is tudom hinni, hogy tizenhat, de Jasonről biztos, hogy nem. Nem egyedi eset ez a YA-k között, Marie Lu Legendája ugyanebből a sebből vérzik.

A szerelmi szál végig jelen van, de a háttérben marad és csak egy-két jelenet erejéig kerül előtérbe. Aza és Jason kapcsolata nem derült égből villámcsapás – jellegű, nem is túl rózsaszín és éppen ezért abszolút hihető. Nem sóhajtoztam, de nem is forgattam rajtuk a szemem, és ez már jó kezdet. Különben is, nagyon érezhető, hogy a java még csak most jön. Nincs éppen függővég, de annyi minden maradt a levegőben lógva (én kérek elnézést, eddig bírtam gyökér szóviccek nélkül), hogy nagy reményeket fűzök a folytatáshoz.

A mellékszereplőkre nem lehetett panasz, nem voltak egydimenziós papírmasé karakterek. Bár Aza igazi anyja, aki egyben a hajó kapitánya is, cseppet be lett skatulyázva, mint fanatikus elmebeteg, de a folytatásban bízom benne, hogy árnyaltabb képet kapunk mind róla, mind a Magóniában feszülő konfliktusokról, amikre mindjárt ki is térek egy kicsit bővebben. 

Dai még megérne egy misét, hiszen elvileg őt szánta Zal Aza partnerének az éneklésben. Hogy ez romantikus kapcsolatot is hozott volna magával, vagy csak szimpla együttműködésről volt szó, az nem derül ki egyértelműen, de én az első verzióra tippelek. Ninó, ninó, szerelmi háromszög kialakulás - veszélyt jeleznek az érzékelők!

De ne legyen igazam! Egyébiránt Dai nem volt túl szimpatikus, olyan volt mint egy hálás kiskutya, aki bármit megtett, amire a gazdi khmm, pardon, Zal utasította, még akkor is, ha legbelül tudta, hogy az rossz, de volt valami nagyon emberi az ő karakterében is, amiért nem tudtam utálni. Az az érzésem, hogy még rá is elég nagy karakterfejlődés vár.

A cselekmény elég kiszámítható volt, a szokásos "két tűz közé került főszereplő, akinek választania kell" vázra épült. Azának el kell döntenie, kihez marad hű és kezébe kell vennie a saját életét. Láttuk már ezt néhányszor, nincs új a nap alatt.

A fő konfliktust Zal (a kedves mama) terve adja, aki fel akarja használni a lányát a személyes bosszúhadjáratában az emberiség ellen.

KICSI SPOILER

Ráveszi Azát, hogy törjön be abba a raktárba, ahol az összes vetőmagot őrzik, mint a vésztartalékot, azonban nem csak egy különleges magot akar elemelni, ami nő a felhők felett is, és így felszámolná az éhezést Magoniában, hanem gallyra is akarja vágni az egész helyet. Kedves, nem?

SPOILER VÉGE

Ezzel csak annyi volt a problémám, hogy Aza egyszer se kérdőjelezi meg az anyja állításait, holott ő is tudja, hogy Zal nem megbízható. Többen figyelmeztették rá, és tanúja is volt egy esetnek, amikor nem tartotta meg az adott szavát. Arról nem beszélve, hogy az anyját megtagadta a saját canwr-ja - a madár, aki a testében fészkel, igen, tudom kissé morbid -, Caru. Aza fura kötődése Caruhoz szimpatikus volt, de – megintcsak – abszolút nem meglepő. 

Az írónő azon túl, hogy szerethető karaktereket, és izgalmas világot hozott létre, remekül kezelte a váltott nézőpontot is. A stílusa is gördülékeny, néhol már-már költői. Az a fajta stílus, ami vagy fekszik valakinek, vagy nem. Nekem, személy szerint, nagyon bejött. Szép volt, és néhol nagyon elgondolkodtató.

"I think about celestial junk. Like, maybe every planet in this solar system is discarded by giant hands. Each star a crumpled ball of paper, a love letter lit on fire, a smoldering bit of cigarette ash."

"Az űrben lebegő szemétre gondolok. Mintha minden bolygó a naprendszerben, egy hatalmas kéz ujjai közül csusszant volna ki. Minden csillag egy gyűrött papírgalacsin, egy elégetett szerelmes levél, egy cigarettavégről lepöccintett, még parázsló darabka hamu." 

(saját fordítás) 

A Magonia tipikus sorozatkezdő. Még csak most lendültek mozgásba a dolgok, úgyhogy ebből még bármi lehet. Így összességében azt mondanám, hogy egy szórakoztató, lendületes, de elég kiszámítható regényt olvashattam, érdekes világfelépítéssel. Sok a potenciál benne, ebből egy remek sorozat kerekedhet ki. Ajánlom azoknak, akik unják a sablonos világokat, és valami újra vágynak, illetve John Green rajongóknak, akik nyitottak a fantasyra. 

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: a harcok a hajókon atomkirályak voltak

Kedvenc karakter: Aza, Caru