2014. december 30., kedd

2014 legjei

Szerintem 2014 volt az eddigi legeseménydúsabb év az életemben. Elballagtam, leérettségiztem, felvételiztem, elköltöztem otthonról (többé-kevésbé :)), elkezdtem az egyetemet, és így tovább. Sokkoló volt, idegölő, rettenetesen izgalmas és kihívásokkal teli.
Talán ezért, talán más okból, majdnem a felére csökkent az olvasásaim száma tavalyhoz képest, így idén egy szerény 47 könyvvel zárom az évet. 2015 remélhetőleg termékenyebb évjárat lesz olvasás-ügyileg. :)

Ettől függetlenül, azért összeállítottam egy listát, ami talán dióhéjban összefoglalja az évemet, már ami a könyveket illeti. 

Leghosszabb: Lev Tolsztoj - Anna Karenina













1064 istenverte oldal. Átok annak az idiótának a fejére, aki ezt jelölte ki tételnek emelt magyarra. Brrrrrrhhhhh.... kevés könyvet gyűlöltem ennyire életem során. De komolyan. Máig nem értem, hogy bírtam ki.

Legrövidebb: Chloe Neill - Howling for You (Chicagoland Vampires 8.5)













El se tudom mondani, mennyire kíváncsi voltam Jeff és Fallon történetére! És bár nem lett annyira jó, mint amilyenre számítottam, egy délutánra azért szórakoztató kis olvasmány volt. Azért lehetett volna jobb. Meh... ez egy ilyen év. Könyv ügyileg, legalábbis.

Legviccesebb: On Sai - Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál













Ez a könyv az aduász az idén; szívem szerint az összes pozitív "leg"-hez beírnám. De miután hagyni kell a többieket is kibontakozni, ezért kettő leggel kell megelégednie. (Meg nekem is. Főleg nekem.)

Legizgalmasabb: Chloe Neill - House Rules (Chicagoland Vampires #7)













Ez a sorozat minden egyes résszel egyre jobb és jobb lesz. Az első kettő után még csak az "oké" kategóriában csücsült békésen, de a harmadik könyv után nem volt megállás! Imádom a karaktereket, a humort, és azt a lendületes cselekmény vezetést, amitől kínszenvedés letenni a könyvet még arra a három percre is, hogy elmenjek a wc-re. Kedvenc lett!

Legmeghatóbb: Gayle Forman - If I Stay













Ezt már bővebben kifejtettem az idén egy bejegyzésben, de igazából nagyon nehéz megfogalmazni, miért is annyira szívszorító ez a könyv. Nem csak az alaptörténet, nem csak a tragédia, hanem valami más... egyszerűen igazi. Nem sírtam rajta sokat (ami nálam csodaszámba megy), és mégis... 

Legszebb borító: Kieran Larwood - Rémségek













Kell ezt magyarázni? Tökéletesen passzol a történethez és gyönyörűen van megrajzolva. Emelem kalapom a grafikusnak.

Legegyedibb (vajon van ilyen szó? Most van!) koncepció: Michael Grant - Messenger of Fear













A neten nagyon megoszló vélemények terjengenek erről a könyvről, de én személy szerint IMÁDTAM! És főleg a teljesen újszerű mitológiát imádtam, meg a csavart, amit nem fogok elárulni. De úristen, mennyire jó volt ez! Sehol nem olvastam még csak hasonlót sem.
Azt se állítom, hogy értelmesen el tudnám magyarázni, de nézzétek ezt el nekem. Ez a könyv kis híján pudingot csinált az agyamból.

Legérdekesebb karakter: Calderon. Még mindig Calderon.













Sajnálom, nem bírom ki, hogy harmadjára is fel ne tegyem a listára. Hogy ne tudnál imádni egy olyan karaktert, aki saját magának a Genius keresztnevet adja. xD Azóta imádom, hogy az első részt szorongatva két éve majdnem a villamoson maradtam. Harmadik részt akarok!!!!

Legjobb főgonosz: Jack Randall (Diana Gabaldon - Outlander: Az idegen)













Ekkora rohadékot még elképzelni is kihívás. Az emberiség legalja, és az a legrosszabb benne, hogy a maga kifacsart módján, rettentő realisztikus is. Kiver a hideg veríték ettől a... most mondanám, hogy szörnyetegtől, de ez sértés lenne a szörnyetegekre nézve.

Legjobb kémia a szereplők között (nem feltétlenül szexuális értelemben): Calderon és Taina (On Sai - Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál)












Olyan szinten tökéletes párost alkotnak, ami már majdhogynem ijesztő. Kinek kell gondolatolvasás, amikor valaki annyira ismeri a másik minden rezdülését, mint ezek ketten? Tökéletesek, egyszerűen tökéletesek együtt! MÉG AKAROK!!! NEM AKAROM, HOGY VÉGE LEGYEN! MÉÉÉÉG! Légyszi, légyszi, légysziiiiiiiii....

Legnagyobb csalódás: Jó néhány könyv "versengett" ezért a címért, de végül egy olyannak adtam, amelyik valóban tőrt döfött a pici könyvmoly szívembe.
Nalini Singh - Archangel's Shadows (Guild Hunter/Angyali vadász #7)













 Hüpphüpp... sírógörcs....
Nem volt rossz a könyv, csak épp... hát, jó se. Oké volt, és ez nagyobb csapás a számomra, mintha csapnivaló lenne. Ashwini és Janvier voltak a kedvenceim az egész sorozat alatt, mégse tudok felidézni egyetlen olyan jelenetet se a SAJÁT KÖNYVÜKBŐL, amiben mindketten benne voltak és emlékezetes lett volna. Meh... :(

Legkiborítóbb: Ez a pont eredetileg nem is szerepelt volna, de az év utolsó napjaiban kezembe akadt egy csoda, ami egyszerűen kikövetelte.
Nalini Singh - Rock Addiction













Bejegyzés is lesz róla, bár valószínűleg már csak az újévben, ahol elregélem, mit is gondolok pontosan a "két lábon járó magatehetetlen Mary Sue könyvtáros sztereotípia" és a "rocksztár, kinek piercingjéről több szó esik, mint a személyiségéről" kapcsolatáról.
De nem lesz szép...

Nos, ennyi lenne erre az évre. Decemberben cseppet eltűntem, de hát itt voltak az ünnepek, a család és a tömérdek beadandó, így sajnos a blogolás kicsikét háttérbe szorult. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nincs új olvasási élmény, amit meg szeretnék osztani veletek, úgyhogy januárban pótolom azt, ami a ebbe a hónapba már nem fért bele.

Addig is, BUÉK mindenkinek!
Legyen csodálatos 2015-ös évetek! :)

RavenS

2014. november 19., szerda

Michael Grant - Messenger of Fear


Kiadó: Electric Monkey (UK területén)
Oldalszám: 416

"Who are you?"

That was the first question I asked the boy in front of me. The pale, solemn young man in the black coat with small silver skulls for buttons.
But he didn't answer it. Instead he answered the question I never asked, but which was nevertheless what I really wanted to know.
Am I dead?

No. Not dead, he told me.

But surely not quite alive, either. How could I be? I remembered my name - Mara. But, standing in that ghostly place, still shuddering at the memory of the creeping yellow mist that had awoken me in that strange, silent land, I could recall nothing else about myself.

And then the games began.


Think you know the meaning of suspense? Think again.
The Messenger sees the darkness in young hearts, and the damage it inflicts upon the world. If they go unpunished, he offers the wicked a game. Win, and they can go free. Lose, and they will live out their greatest fear.
But what does any of this have to do with Mara? She is about to find out...


"Ki vagy te?"

Ez volt az első kérdés, amit az előttem álló fiúhoz intéztem. A sápadt, komoly fiatalemberhez, aki ezüst koponyás gombokkal díszített hosszú fekete kabátot viselt.
Nem válaszolt. Helyette arra a kérdésemre felelt, amit igazából fel akartam tenni.
Halott vagyok?

Nem. Halott az nem vagy - mondta.

De ezek szerint élő sem. Hogy is lehetnék? Tudtam a nevemet - Mara. Azonban ezen a csendes, szellemjárta, fura helyen, ahol már a hideg is kirázott annak a lassan kúszó sárga ködnek a gondolatára, képtelen voltam előhívni bármilyen más emléket arról, hogy ki vagyok én.

Aztán elkezdődtek a játékok.

Azt hiszed, tudod mi a bizonytalanság? Gondold végig újra.
A Hírnök látja a fiatal szívekben rejlő sötétséget és hogy az mennyi kárt tud okozni. Ha büntetlenül marad, egy játékot ajánl a bűnösöknek. Ha nyernek, szabadon távozhatnak. Ha veszítenek, a legszörnyűbb félelmüket kell átélniük.

De mi köze mindennek Marához? Nemsokára kiderül...
(saját fordítás)

A goodreads-en és az interneten általában egy kicsit másféle tartalmat fogtok találni, ami szerintem félrevezető és sokkal kevésbé megragadó, mint amit ide kiraktam. Ez annak a kiadásnak a fülszövege, amelyik nekem is megvan, és ami miatt nem bírtam kiverni a fejemből a könyvet azóta, hogy a számat húzogatva ott hagytam a könyvesboltban, egészen addig, ameddig az interneten féláron le nem sikerült vadásznom.

Nem is tudom, volt valami az idézetben, ami nagyon megfogott és - bár ebben az is közrejátszott, hogy a cseppet fura borító ellenére ez a kiadás valami gyönyörűséges - ami miatt majdhogynem fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem vihettem magammal elsőre (sajnos a könyvvásárlás nem mindig élvez prioritást). Bár az is lehet, hogy az azért volt, mert a barátnőm több-kevesebb sikerrel próbálta lefeszegetni róla az ujjaimat. Ez tulajdonképpen lényegtelen.

Szóval, maga a könyv. Tipikusan az a fajta, amit vagy imádsz, vagy utálsz. Nem igazán van középút (skalpemelgetés a kivételnek). Én személy szerint az első táborba tartozom, de tökéletesen meg tudom érteni azokat, akik a falra másztak tőle. Mindjárt ki is fejtem, miért.

A fenti idézet majdhogynem a legelejéből van kiragadva, hiszen azzal kezdődik a könyv, hogy Mara felébred ezen a fura helyen és a sárga köd veszi körbe. Semmire sem emlékszik a saját nevén kívül, így az E/1-es nézőpontnak köszönhetően a könyv jó részében mi is pont annyira vagyunk összezavarodva, mint ő. Egyrészt ez rettentő idegesítő, a könyv első harmadában tulajdonképpen csak a fejemet kapkodtam, hogy mi az isten folyik itt, másrészt viszont így visszanézve, brilliáns húzás.

Az információk adagolása tökéletes. Nincsenek nagy magyarázatok vagy hosszú monológok, mindig csak az aktuális helyzettel kapcsolatosan tudunk meg néhány dolgot és ebből áll össze szépen és idegölően lassan a teljes kép.
A cselekmény erősen mozaikos felépítésű, de nem annyira töredezett, hogy elveszítsük a fonalat. Főként az idő rendkívül rugalmas kezelése adja ezt a hatást, ami miatt ha egyszer kizökkensz a regény folyamából, nehéz újra visszazökkenni. Én legalábbis hajlamos voltam elfelejteni, hogy egy-egy jelenetnél mi az, ami már megtörtént, és mi az, ami még nem. Mindez amiatt van, mert Mara és Messenger egy külön síkon mozognak, és Messengernek nem okoz gondot ide-oda "pörgetni" az idő kerekét. Bennem ez számos kérdést felvetett, ami megválaszolatlanul maradt. Most akkor ezek már mind megtörténtek? Vagy Messengernek bejárása van a jövőbe? Vagy végtelen számú párhuzamos valóság van? 
Igencsak nehezményeztem, hogy Grant nem ment bele ennek a magyarázatába, de reménykedem, hogy majd a következő részben kárpótol.
Három teljesen különálló szál fut végig a könyvön, plusz Mara története, ami így négy, és miután a végét nem fogom lelőni, maradjunk is ennyiben.
Kifejthetném a másik hármat, de nem teszem, mert akit érdekel, az majd elolvassa. Próbálom a minimumra szorítani a spoilert, mert ezt a könyvet annál jobban élvezi az ember, minél kevesebbet tud róla előzetesen.

Minden Mara és Messenger (hírnöknek fordítottam, mert nem tudtam jobbat kitalálni, de számomra természetellenesen hangzik, szóval nekem marad Messenger) körül központosul. Mara Messenger tanítványa, bár nem emlékszik, hogyan lett azzá, sőt egy darabig azt hiszi, ez az egész valami bizarr álom, amiből majd felébred. Messenger annak a híve, amitől csakúgy mint Mara, én is a falat kapartam: "majd megtudod, ha készen állsz rá".
Kettejük nagyrészt kényszerből eredő kapcsolatán csavar még egyet a tény, hogy Messenger vette el Mara emlékeit, és nem hajlandó visszaadni őket, mert szerinte a lánynak egyelőre nem kell tudnia. Innentől fogva előáll némi ambivalencia, hiszen Mara nincs odáig ettől az ötlettől, és az még inkább zavarja, hogy az összes ütőkártya Messengernél van. Ezt valamennyire tompítja az, hogy Messenger nem űz sportot abból, hogy ezt az orra alá dörgölje, és úgy egyáltalán, nem egy ideges típus. Egyedül Oriax tudja valamelyest felpiszkálni, Mara kétségbeesett és teljesen hiábavaló lázadozása biztosan nem.
Különös karakter; megközelíthetetlen és nyugodt, olyan halálosan nyugodt, hogy nagyon kíváncsivá tett: vajon milyen az, amikor feldühítik?
Mindennek ellenére képes érzelmekre, ugyanis egy nagyon halovány, ki nem mondott romantikus szál ott húzódott a háttérben Ariadne személyében, aki Messenger szerelme (?). Nem derül ki, hogy csak plátói a dolog, vagy Ariadne ismeri is a fiút, esetleg volt-e valami kettejük között. Azonban ez többé kevésbé kizárja bármilyen más szerelmi szál jelenlétét, szóval azok, akik romantikát várnak ettől a könyvtől, nagyot fognak csalódni. Ezen kívül, ugyan még egyet találni az egyik mellékszálban a három közül, de ennyi. Tulajdonképpen engem kellemesen meglepett ez a fejlemény.


A főszereplő, Mara, na ő már teljesen más tál tészta. Heves természetű és érzékeny, gyakran hoz elhamarkodott ítéleteket. Attól eltekintve, hogy az esetek nagy részében együtt éreztem vele, főleg az elveszettsége miatt, amiket az emlékei hiánya okozott, néha rettentő idegesítő volt. Főleg olyankor, amikor azt éreztem, hogy csak azért von le elhamarkodottan sablonos következtetéseket, hogy az író megoszthasson velünk valami életbölcsességet. Ami remek, ne értsetek félre (különben is, ez a könyv aztán tele van filozofikus gondolatokkal), csak ne hatna ennyire erőltetettnek.

Csak egy példa, ami megmaradt bennem: egy fiatal srác gyilkosságot követett el és börtönbe került, ahol a többi rab, lévén sokkal gyengébb náluk, azonnal prédának tekinti. Erre Mara rávágja, hogy ha gyilkosságot követett el, akkor megérdemli.
Adja magát a kérdés, és ha mondjuk a kishúgát akarta megvédeni az erőszakos apjuktól?
Nem ez történt, de ez is történhetett volna. SEMMIT nem tudtunk a gyilkosság körülményeiről, csak annyit, hogy megtörtént, Mara mégis rögtön ítélkezett.
És persze utána jött a kioktatás, és folyt tovább a cselekmény. Mégis, annyira nem passzolt a karakterével, hogy sikítani tudtam volna. Viszonylag gyakran nagyon értelmes megfigyelései voltak, alapvetően jó volt a szemszögéből olvasni, akkor miért kell ilyen abszolút karakteridegen hülyeségeket csinálnia?

A világfelépítés igazából csak a legvégén tisztul le, egészen addig maximum találgatni tudunk, mert Messenger nem igazán töri kezét-lábát, hogy elmagyarázza a dolgokat. De érdekes és újszerű, és mindez üdítően hatott rám. Két jó nagy problémám volt, mégpedig az, hogy 1) miért csak fiatalokat talál meg Messenger 2)mi alapján dönti el, hogy ki érdemli meg, hiszen mindenki hibázik. Meg persze egy csomó apróbb kérdésem, ami menet közben felmerült, de mindenre kapunk választ, így nem tátonganak hatalmas lyukak magán a koncepción sem, hála a magasságosnak.

A mellékszereplők sem a megszokott, milliószor látott sablonfigurák voltak. Talán ehhez az is hozzájárult, hogy viszonylag kis létszámú szereplőgárdával operált a könyv.
 Oriax volt talán az, akit ellenségnek lehetne nevezni, de ő sem volt kifejezetten egy főgonosz alkat. Épp csak magának akarta megkaparintani Marát, de olyan hatalmas összecsapás, amit én vártam volna, nos abból nem lett semmi. Még mindig nem tudom, sajnálom-e ezt a tényt.
Daniel, aki olyan barátféle szerepet tölt be, nos ő jött, megmondta a tutit, aztán el is tűnt, mielőtt kettőt pisloghattunk volna, de alapvetően nem zavart sok vizet. Szívesen láttam volna belőle többet is. Talán a folytatásban?

Tulajdonképpen a legérdekesebb aspektusokról egy szót sem ejtettem, de nézzétek ezt el nekem. Tényleg senkinek nem akarom lelőni, még a spoiler-alert viszonylagos védettsége alatt sem. Hiszen pont az az alapja a könyvnek, hogy halvány fogalmad sincs semmiről.

De a csavar a végén... az a csavar... komolyan, azért minden hibáját elnézem! Teljesen ledöbbentett, abszolút készületlenül ért, és még napok múltán is ezen kattog az agyam, hogy hogy nem gondoltam én erre! Zseniális, egyszerűen zseniális!

Mindent összevetve, én bizony az imádók táborát gyarapítom. Tetszett a történetvezetés, a mitológia, a karakterek, még azok a zen bölcsességek is, amiket mintha szerencse sütikből loptak volna.
Azonban megértem, ha valakinek felállt a szőr a hátán, amikor ömlesztve jött ez a "majd én megmondom a tutit és megváltom a világot" attitűd. Nekem még a tűréshatáromon belül volt, és miután én nem a kifejezetten nagyvonalú tűréshatáraimról vagyok híres, azt mondanám, elviselhető mennyiségben volt jelen. 

De! Filozofálással viszont dugig volt, úgyhogy akit nem hat meg az efféle, annak biztos nem fog tetszeni.

Végezetül megosztanék egy idézetet, ami szerintem remekül demonstrálja azt a fajta látásmódot, amivel ez a könyv már csak témájánál fogva is át van itatva:

"We do not have the duty of changing the world, of substituting our own wills for those of the people involved. A human deprived of freedom becomes something less than human. There must be free will. (...) People are free to make choices, even terrible ones. But when they make bad choices, when they do evil, then it may be that justice, fairly and ruthlessly applied, can show a person a new path. Justice is our cause, not human happiness."

Ami engem illet, a kisebb szájhúzogatásom ellenére, nagyon-nagyon tetszett és alig várom a folytatást! Valamint azt hiszem, felkutatom a szerző másik sorozatát is. Ha emlékezetem nem csal, az magyarul is megjelent Köddé váltak címmel. Ráadásul az Éva és Ádám, ami nemrég tűnt fel az otthoni boltokban, amit Grant a feleségével együtt írt.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: a csavar. Mindent visz, komolyan.
Kedvenc szereplő: Messenger, Oriax (nem egy kedves jelenség, de rettentő érdekesnek találtam)





2014. november 12., szerda

Depressed? Headphone on and ignore the world

Jó tanács ;)

Szóval zenés poszt, mert már túl régen volt ilyen, és mert megint ráakadtam egy bandára, amelyiknek azelőtt még sosem hallottam a nevét, (bár így utólag visszagondolva, néhány száma azért ismerős volt) de teljesen rákattantam az elmúlt pár hétben.

Ha esetleg az fordulna meg a fejedben, hogy ez vajon mennyire egészséges, akkor biztosítalak afelől, hogy abszolúte semennyire, de annyira nagyon megéri!

Szóval, a szóban forgó együttes.... a Livingston!
Nem ismerős? Nekem sem volt az! De egyszerűen zseniális.
Talán az évszak is közrejátszik abban, hogy ennyire beleszédültem a zenéjükbe, ugyanis a számaikat mintha csak borongós szürke reggelekre találták volna ki. Rock, de nem az erőszakos fajtából (nem mintha azzal baj lenne, hatalmas Papa Roach fan vagyok, többek között) és pont elég melankolikus ahhoz, hogy passzoljon az általános hangulathoz, de nem annyira, hogy eret akarjak vágni miatta.

A pörgősebb számaik még edzéshez is tökéletesek. (leteszteltem :))

Angliában alapították az együttest, de hamarosan áttették a székhelyüket Berlinbe, és immár 12 éve tolják. A Sign Language albumukkal váltak híressé, a legutóbbi lemezük pedig az Animal címet viseli, de az én személyes kedvencem a Set Fire to Fire.

Komolyan, szégyellem magam, hogy csak most fedeztem fel őket. Szóval aki szereti az ilyen zenét, annak csak ajánlani tudom (aki nem, annak is xD)! Mentségemre legyen szólva, eszelősen nehéz megtalálni őket. A youtube-on fenn van néhány számuk, de közel sem az összes és semmilyen fájlmegosztón nem találtam őket. Ha többre vagytok kíváncsiak, akkor javaslom a spotify-t, mert ott fenn vannak, illetve a CD/ITunes mp3 fájl megvételét.

Addig is, ezeket a számaikat sikerült jó minőségben felkutatnom, úgyhogy hallgassátok és élvezzétek! :)


2014. október 19., vasárnap

Miért NEM fogok kritikát írni a The Fault in Our Stars-ról


Ez egy eléggé rendhagyó bejegyzésnek ígérkezik, és nem is igazán tudom, minek nevezzem, de van két dolog, amiben viszont biztos vagyok:
  1. Erről a könyvről nem tudok és nem is akarok rendes véleményt írni
  2. Képtelen lennék szót sem ejteni róla
Ezért íme egy lista az okokról, amik a fenti helyzetet előidézték. Hátha kissé sikerül felhomályosítani titeket erről az agymenésről (mármint a sajátomról, nem John Green-éről). Bár talán előbb saját magamat kéne. Megkísérlem mindkettőt a méltán híres "két legyet egy csapásra" - módszerrel.

Tehát az okok:

  • Hatvanmilliárd plusz egy kritika/vélemény/random gondolat és megfigyelés kering a nagy világban ezzel a könyvvel kapcsolatban. Bár már jelentősen lecsendesedett a hype, azért még mindig jelen van. Ezért is olvastam el most. Nem szeretek épp akkor olvasni valamit, amikor az épp a csapból is folyik. Ez nem valamiféle béna hipster képzelgés arról, hogy nem olvasok olyasmit, amit mindenki más, egyszerűen csak számomra tönkreteszi, de legalábbis megváltoztatja az olvasási élményt, ha csak az egyetemes nyomásnak engedve veszek a kezembe egy regényt. Én pedig pont úgy szeretem az olvasási élményeimet, ahogy azok vannak, köszönöm szépen. És bár a hype sose zavart (bizonyos fokig lenyűgözőnek tartom) és sose fogott vissza a vélemény nyilvánításban, most valamiért igen. Hogy miért? Ha tudnám, nem pampognék itt róla a nagyérdeműnek, elhiheted.

  • Nem igazán tudom, hogy érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Beleestem abba a hibába, hogy öntudatlanul is az If I Stay kategóriájába soroltam. Jó nagy hülyeség volt, de legalább tanultam belőle, nem igaz? Semmi köze hozzá. Soha nem is volt. Talán azért ásta be magát a tudatalattimba ez az asszociáció, mert akkor láttam először az If I Stay trailerét, amikor ennek az adaptációját mentem megnézni a moziba. Megintcsak gőzöm sincs, miért döbbentett meg ilyen mélyen ez az egyszerű tény, de hát... jó sok mindent nem értek ezzel a könyvvel kapcsolatban, még egy kérdés nem oszt, nem szoroz.

  • Miután elkövettem azt a hibát(?), hogy a filmet néztem meg előbb, ez számomra már nem csak egy könyv, hanem valami nagyon szokatlan térben és időben létező apró világ, amit a film és a könyv teremtett tele megannyi kérdéssel, érzéssel és ambivalenciával. A film teljesen a hatása alá vont; sírtam, nevettem, majd sírtam és nevettem, mindezt pedig egy számomra nagyon fontos személlyel, aki ide s tova már 13 éve része az életemnek. Különleges nap volt, különleges film és ezért vitán felül áll a helye a szívemben. Viszont ameddig a filmen szó szerint zokogtam, ezen alig morzsoltam el néhány könnycseppet, és nem tudom, miért van ez. Azt pedig még kevésbé, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Tíz mindenre elszánt pszichológus nem tudná ezt kibogozni, én mondom.

  • Az a sanda gyanúm, hogy a fenti okból kifolyólag, maga a filmadaptáció nekem jobban tetszett, mint maga a könyv. Hékás! Te, igen te! Most szépen tedd le azt a kést. Mondom tedd le! Úgy. Köszi. Az én lelki békémet is épp eléggé feldúlta ez a megfigyelés.

  • Végül, de nem utolsó sorban pedig Hazel egyszer azon tűnődött, hogy milyen jó könyvek léteznek: Vannak, amelyekről mindenkinek szólni akarsz, hogy olvassák el, mert annyira fantasztikus. És vannak azok, amelyekről nem szeretsz beszélni. Mert annyira a magadénak érzed, mert annyira ritka az ilyen és mert szinte árulásnak hat úton-útfélen hirdetni, mennyire szereted. (Nem idézet, de ez volt a lényege. Nézzétek el nekem, nem vagyok abban az állapotban, hogy megkeressem az eredetit. Ez amúgy sem egy rendes kritika ;)) Na már most, ezzel így nem teljesen értek egyet, és azt se mondanám, hogy a The Fault in Our Stars ennyire bevette volna magát a bőröm alá, mert nem. Nem ebben az értelemben. De az biztos, hogy a gondolatok és érzések, amik keringtek bennem olvasás közben, amiket még én sem értek teljesen, sőt kicsit sem, azok nem tartoznak senki másra. Nem kell valami hatalmas titokra gondolni, semmi ilyesmi. Nem tudom megragadni, nem tudom megfogalmazni, de ott volt, ott van és ott lesz újból, ha leveszem a polcról ezt a regényt és újból fellapozom. És eltökéltem, hogy a végére járok. Talán nem ma, talán nem holnap, de egy nap rá fogok jönni, mik ezek és mit jelentenek. De ez egy egyszemélyes utazás.

Ez a könyv nem tökéletes, távolról sem. Találhatnék benne hibát, de úgy érzem, a fürdővízzel kiönteném a gyereket is. Különben is, a tökéletesség koncepciója baromira túl van értékelve manapság, arról nem is beszélve, hogy rettentő unalmas. Ez a könyv jó. Örülök, hogy elolvastam és örülök, hogy ott van a polcomon, hogy még sokszor olvashassam. És azt hiszem, ez olyan közel van egy vélemény nyilvánításhoz, amilyen közel én kerülhetek ezzel a regénnyel kapcsolatosan.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Okay?
Okay.

2014. október 7., kedd

Gayle Forman - Where She Went


Kiadó: Definitions (a fenti borítóval), Dutton Juvenile (magyar fordításban: Ciceró)
Oldalszám: 260

If you had a second chance at first love... would you take it?

It's been three years since Adam's love saved Mia after the accident, that annihilated life az she knew it... and three years since Mia walked out of Adam's life forever.

Now living on opposite coasts, Mia is Juilliard's rising star and Adam is LA tabloid folder, thanks to his new rock star status and celebrity girlfriend. When Adam gets stuck in New York by himself, chance brings the couple together again, for one last night. As they explore the city that has become Mia's home, Adam and Mia revisit the past and open their hearts to the future - and each other.

Told from Adam point of view in the spare, powerful prose that defined If I Stay, Where She Went explores the devastation of grief, the promise of new hope, and the flame of rekindled romance.

Három év múlva... képzeld el, hogy azt az életet éled, amiről álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan sikeres lett, hogy soha többet nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a világon. Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt benned. Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az marad a kérdés, hogy tudsz-e élni vele. De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen árat kell fizetni érte?
(hivatalos fordítás - bár ezt azért durva dolog lenne fordításnak nevezni. Inkább tartalom - újraírás. Néha indokolt, de ebben az esetben, szerintem az eredeti jobban megragadja a lényeget.)


SPOILERT TARTALMAZ MINDKÉT RÉSZRE VONATKOZÓAN!

Bár azt terveztem, hogy hagyom ülepedni az If I Stay élményét, és csak később kezdek neki a folytatásnak, egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog. Egészen pontosan három napig bírtam az első rész befejezése után. És hogy miért csak most írok róla, cirka másfél hónappal később?
Mert bár a Where She Went folytatása az If I Stay-nek, teljesen más reakciókat váltott ki belőlem.

Drámaian megváltoztatta az alaphangulatot az, hogy ezúttal Adam szemszögéből bontakoztak ki az események. Az ő szemein keresztül láttuk a világot, és az ő emlékeibe kaptunk bepillantást. Bár nagyon kíváncsi voltam rá, azért tartottam is tőle, mert lássuk be, női íróként férfi szemszögből könyvet írni, ráadásul ilyen műfajban úgy, hogy az realisztikus, de legalábbis hihető legyen.... nos, finoman szólva nehéz. (Kevésbé finoman, könnyebb egy tériszonyos mamutot átédesgetni egy üveghídon.)

De láss csodát, működött. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sántított néhány helyen, de ez nem feltétlenül a fent említetteknek köszönhető, hanem annak, hogy ez a nyilvánosságtól szenvedő, mindenkitől elzárkózó szupersztár séma már annyira lerágott csont, hogy azt el nem lehet mondani. Nem, nem osztom azoknak a véleményét, akik azzal érvelnek, hogy "színésznek/énekesnek ment, akkor viselje el", mert szentül hiszem, hogy a privát szférához mindenkinek joga van, akár színész, akár tudós, akár űrhajós.
De: ettől még fárasztó egy olyan ember vinnyogását hallgatni/olvasni, akinek mindene megvan.
Csakhogy ebben az esetben ugyebár nem igazán ez volt a helyzet.
Ugyanis Adam elvesztett valamit. Valami nagyon-nagyon fontosat három évvel ezelőtt. Nemcsak Miát, nemcsak a szerelmét, hanem azt a biztonsági hálót, ami megtart minket a szakadék felett.  És így már azért joggal "vinnyoghat". Ettől függetlenül, néha nagyon klisésnek hatott.
De az esetek többségében, egyszerűen szívbemarkoló volt. Senkinek nem szabadna megtapasztalnia ezt a fajta magányt. Annyira eltávolodott a családjától, a barátaitól, az egész világtól, hogy néha úgy tűnt, abban se biztos, hogy egyáltalán a része-e még.
Tett érte? Szó se róla.
De megérdemelte? Nem.

Ami Miát illeti, nos ő is sokkal ambivalensebb érzelmeket keltett bennem, mint az előző részben. De csakúgy, mint ott, itt se tudtam ítélkezni felette. Sőt, igazából megintcsak rádöbbentett valamire.
Rájöttem, hogy mekkora idióta voltam, amikor az If I Stay utolsó mondata után úgy voltam vele, hogy hál istennek, most már minden rendben lesz velük.
Pedig a harc pont abban a pillanatban kezdődött el, és a döntés csak a csatakiáltás volt. És Mia harcolt, ám a harc áldozatokat követelt. A legnagyobb pedig a kapcsolata volt Adammel.
Én pedig őszintén azt hittem, hogy azzal a kézszorítással minden jóra fordult. Pedig attól, hogy Mia hozott egy döntést, az alapvető tények nem változtak meg. A családja halott, rá pedig rengeteg műtét és fájdalmas rehabilitáció vár. 

"That's the thing you never expect about grieving, what a competition it is."

És nemcsak Mia gyászolt, hanem Adam is. Ő is sokat veszített azon a napon, de valahogy ebbe sosem gondoltam bele, és mint kiderült, Mia sem.

"You know, I thought about that a lot these last couple of years," She says in a choked voice. "About who was there for you. Who held your hand while you grieved for all that you'd lost?"

Na és az a teljesen irracionálisnak tűnő magyarázat, hogy Mia Adamet hibáztatta? Annak, aki keresztül ment azon, amin ez a lány, minden joga megvan arra, hogy irracionális dolgokat csináljon. 

Az If I Stay a döntésről szólt. A Where She Went pedig arról, hogyan kell együtt élni az adott döntéssel. 

Arról nem is beszélve, hogy Mia gyakorlatilag nem is emlékszik arra, hogy mi történt, ameddig kómában volt. Sejti, hogy mi történt, vannak kósza emlékei, de nem igazán tudja hova tenni. Ez pedig teljesen ledöbbentett. Egyrészt, mert teljesen evidensnek tekintettem, hogy Mia tudja, hogy ő döntött, másrészt pedig nagyon furcsa volt abban a tudatban olvasni a második részt, hogy a főszereplő tulajdonképpen nincs tisztában azzal, hogy az első rész megtörtént.
De egyvalami rémlett neki:

"It would've been easier to die. It's not that I want to be dead now, I don't. I have a lot in my life that I get satisfaction from, that I love. But some days, especially in the beginning, it was so hard. And I couldn't help but think it would've been so much simpler to go with the rest of them. But you - you asked me to stay. You begged me to stay. You stood over me and you made a promise to me, as sacred as any vow."

Az, ahogy Adam könyörög neki, hogy maradjon. "I'll let you go, if you stay."
És innentől fogva, értelmet nyer mindaz, ami három éve történt. Ahogy Mia és Adam kapcsolata megroppant a súly alatt, és ahogy Mia elvágott minden szálat kettejük között.

Végső soron, meglepő, megrázó folytatása volt egy csodálatos könyvnek, és egyáltalán nem csalódtam benne. A szerkezete ugyanaz volt, mint ami az első részé; emlék és jelen váltotta egymást, de ezúttal Adam dalszövegei kezdtek minden fejezetet, amik kivétel nélkül fantasztikusak voltak. Ha létezne ez a lemez, tuti isten, megvenném!

Közel sem veséztem még ki minden aspektusát a könyvnek, de szerintem nem is fogom. Olvassátok el, hagyjátok, hogy elragadja az érzelmeiteket, váljatok többé az élménytől és vonjátok le a következtetéseiteket.

Az, hogy elmondhatom, kevesebb lennék, ha nem került volna a kezembe ez a sorozat, a legnagyobb ajándék, amit kaphattam és a legnagyobb dicséret, amit adhatok. Nem olyasmi, amivel gyakran dobálózok, és kifejezetten nem olyasmi, amit Young Adult könyvekre használni szoktam.
De itt a bizonyíték, hogy bármely műfajban lehet értékeset, őszintét, maradandót alkotni, ami több puszta szórakoztatásnál.

Értékelés: ezúttal kihagyom, nem hiszem, hogy ezek után szükség van rá.

2014. szeptember 21., vasárnap

Whatever happens in London...

... stays in London - mondja az Ivan and the Parazol szám.

Gondoltam, pont itt az ideje, hogy megmagyarázzam, mi ez a hatalmas csend a blogon mostanában, úgyhogy here we go, emberek!




Pont ma van egy hete, hogy Londonba költöztem.







Huh, na ez igencsak drámaian hangzott. Szóval tulajdonképpen nem teljesen költöztem ki, de még legalább három esztendőn át az év kb. felét itt fogom tölteni, hogy okosodjak az egyetemen Comparative Literature szakon.

A költözés, meg az egyetem elkezdése (ami még folyamatban van, ugyanis holnap lesz az első tanítási napom *retteg és izgatott és rágja a körmét*) pöppet macerás tud lenni, ezért nagyjából a fele nyaramat az tette ki, hogy eszelősen bámultam az emailjeimet, ügyintéztem és rohangáltam és körmöt rágtam, hogy minden rendben legyen. :)

Úgyhogy a nyár jött, köszönt szépen, majd hátra se nézve elhúzott, miközben én speedező kisegér módjára próbáltam rájönni, hogy akkor most eszik vagy isszák az egyetemet. Nem kifogás, tényközlés.

Most, hogy itt vagyok legalább beújítottam a repertoáromba néhány finomságot, ami miatt idegeskedhetek, szóval ez kitölti az utolsó nyugis hétvégémet, és mindennek közepette gondoltam, magyarázkodom egy sort a nagyérdeműnek, hogy mi is zajlik errefelé.

Mindennek direkt kihatása a blogra nem lesz (legalábbis remélem), esetleg azt leszámítva, hogy meg fog nőni a külföldi könyvek előfordulásának a száma a blogon, de amennyire én le vagyok maradva a várólistámmal, és amilyen tempóban jelennek meg mostanában a könyvek otthon (persze sose az, amelyiket épp nagyon akarná az ember lánya, de hát ilyen az élet), nem hiszem, hogy ez annyira feltűnő lenne.

Valószínűleg lesznek problémáim az időm beosztásával (ismerem magam, nem vagyok a szervezés királynője), úgyhogy csendesebb periódusok előfordulhatnak, de igyekszem, és előbb-utóbb belerázódom az új ritmusba. :)

Ma még szeretnék felrakni egy kritikát, remélem össze fog jönni, miközben várok a csomagra, amit anyám utánam küldött hazulról. (Igen, máris. xD)

2014. augusztus 21., csütörtök

Gayle Forman - If I Stay


Kiadó: Dutton Juvenile (magyar fordításban: Ciceró)
Oldalszám: 201

Just listen, Adam says with a voice that sounds like shrapnel.

I open my eyes wide now.
I sit up as much as I can.
And I listen.

Stay, he says.


Choices. Seventeen-year-old Mia is faced with some tough ones: Stay true to her first love—music—even if it means losing her boyfriend and leaving her family and friends behind?

Then one February morning Mia goes for a drive with her family, and in an instant, everything changes. Suddenly, all the choices are gone, except one. And it's the only one that matters.

If I Stay is a heartachingly beautiful book about the power of love, the true meaning of family, and the choices we all make.


Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.

Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.

Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.

Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?

(hivatalos ford., szvsz nincs sok köze az eredetihez)

Azóta tologatom ezt a könyvet a várólistámon, amióta megjelent.  Nehezen veszem rá magam az ilyen témájú könyvekre, mert általában teljesen tönkretesznek lelkileg. Mégis, amikor ültem a moziban és először megláttam a film adaptációnak a trailerét, tudtam, hogy muszáj elolvasnom még mielőtt a film kijön, és azt is, hogy alig várom, hogy láthassam a vásznon is. Libabőrös lettem, elakadt a lélegzetem és tágra nyílt szemekkel figyeltem, mi zajlik előttem, és hetek múltán is képtelen voltam kiverni a fejemből az aláfestő zenét.
Say something, I'm giving up on you....


Elolvasva a könyvet, most már tudom, hogy ez nemcsak egy kísértetiesen gyönyörű szám, hanem tökéletes választás is. Annyi minden elmondhatatlan érzést közvetít ez a zene. Meg se próbálom leírni. Hiszen Gayle Forman megtette helyettem. 

Várakozásaimmal ellentétben, nem használtam el egy rakat zsebkendőt, nem dagadt be a szemem a sírástól és nem lettem lelki roncs sem. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy szoktam.
Ez nem az a fajta könyv, amely mellbe vág, ledönt a lábadról és a szívedbe tipor. Nem. Az If I stay olyan, mint a köd. Soha életemben nem láttam még leszállni a ködöt, mert egészen addig észre sem vettem, hogy van, ameddig hirtelen már az orromig se láttam. Ez a könyv lassan kúszik be a bőröd alá, fel se tűnik először.  Gyengéd, finom, nem próbál drámai hatást vagy feszültséget kelteni.

Miután nagyjából a felét Mia emlékei teszik ki, nincs egy határozott cselekményvonala, nem akciódús, nincs benne sok párbeszéd. Valahogy mégis tele van tartalommal. Nem csak a halálról szól, vagy a gyászról és a veszteségről. Nem csak szenvednek benne és sírnak. Tulajdonképpen ez volt az, ami igazán lenyűgözött benne. Egy ilyen tartalommal azt vártam, hogy egyenesen a depresszióba fog taszítani, hogy nyomasztó lesz. De nem.

Miát könnyű megszeretni, éppen úgy, ahogy Adamet és Kimet és szinte minden szereplőt, aki megjelenik. Mindannyiuknak jó életük van. Nem tökéletes, nem hibátlan de jó, sőt remek. Aztán egy reggel megváltozik minden. Tipikus történet egy karambolról, de meglepőnek találtam azt az aspektusát, hogy nem a kamionsofőr lett a felelőtlen rohadék, aki részeg volt/elaludt a kormánynál. Egyszerűen csak egy tragikus véletlen volt, rossz helyen voltak rossz időben. Tetszett, ahogy Mia ezt tudomásul vette. Nem próbált bűnbakot csinálni az ismeretlen férfiból, sőt még meg is sajnálta.

Jó párszor felnevettem, mialatt olvastam. Az emlékek, amiket Mia felidézett nagyrészt vidámak voltak, de legalábbis kedvesek a számára. Ezek a kis időutazások lazítottak az alaphangulaton és közben mélységet adtak a karaktereknek, bepillantást engedtek a világukba, megtudtunk róluk apróságokat és megismertük a közös élményeiket, az egymáshoz való viszonyukat a baleset előtti időkből. Ezektől az emlékektől vált olyannyira valóssá a veszteség, ami Miát érte.

És pontosan emiatt nem tudtam elítélni, amiért ő is a családja után akart menni. Amiért ez nemcsak hogy megfordult a fejében, de valós lehetőséggé vált. Tőlem szokatlan módon nem akartam őt jól megrázni és ráüvölteni, hogy de hiszen van még miért élnie! Ott vannak a nagyszülei, Adam, Kim, a zene... a jövő, amit csak akkor élhet meg, ha úgy dönt, marad.
De akivel ilyesmi történik, az igenis megérdemli a jogot, hogy úgy döntsön, elmegy. És Mia volt az első, aki ezt valóban megértette velem. Nem használt nagy szavakat, nem voltak nagy vallomások és teátrális jelenetek. Csak villanásnyi emlékek, elsuttogott szavak és egy kézszorítás.

A könnyeim annál a pontnál kezdtek el potyogni, ahol a nagyapja egyedül maradt Miával a kórteremben. Talán ez az idézet foglalja össze a legteljesebben a lényeget:

 “It’s okay,” he tells me. “If you want to go. Everyone wants you to stay. I want you to stay more than I’ve ever wanted anything in my life.” His voice cracks with emotion. He stops, clears his throat, takes a breath, and continues. “But that’s what I want and I could see why it might not be what you want. So I just wanted to tell you that I understand if you go. It’s okay if you have to leave us. It’s okay if you want to stop fighting.”
 És Adam? Adam nem olyan, mint a legtöbb rocksztár, aki beleszeret a jókislányba. Se ő, se Mia nem illenek bele ebbe a sztereotípiába és egészen addig, ameddig el nem olvastam a magyar tartalmat, fel sem merült bennem, hogy így gondoljak rájuk. Mert nem ilyenek. Nem tudom igazán megfogalmazni, hogy milyenek is pontosan együtt, vagy akár külön-külön, de szerencsére nem is kell. Mint azt már korábban említettem, ezt már Gayle Forman megtette.

Még valamire rádöbbentett ez a könyv. Legyőzni a sárkányt könnyű. De mi történik, amikor nincs gonosz? Nincs bűnbak. Nincs igazságszolgáltatás vagy bosszú, csak a tragédia, ami történt. Amikor nem marad más, mint szembe nézni a történtekkel. Ez az a pillanat, amikor az igazi hősök születnek.

Úgyhogy olvassátok el. Megéri, de tényleg.
Én pedig csak annyit mondanék: Köszönöm ezt a különleges élményt.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: nem tudnék választani
Kedvenc karakter: Kim anyján és a gonosz nővéren kívül mindenki



2014. július 31., csütörtök

Bernie Su & Kate Rorick - The Secret Diary of Lizzie Bennet



Kiadó: Simon & Schuster
Oldalszám: 380

Based on the YouTube sensation The Lizzie Bennet Diaries

The Lizzie Bennet Diaries may have started as a school project for Lizzie but it is soon much more. Overnight, Lizzie is an internet celebrity as people watch her vlogs, then debate, tweet and tumblr about her and her sisters, beautiful Jane and reckless Lydia. Then rich, handsome Bing Lee comes to town, along with his friend William Darcy, and things really start to get interesting. But not everything happens on-screen... Lizzie has a secret diary. This secret diary.

Expanding on the web series that's captured the imagination of millions, now you can read Lizzie's diary, watch her YouTube videos and check out Pinterest, Tumblr and Twitter pages of the people in her world. Featuring plenty of fresh twists to delight fans and new readers alike, become part of the sensation that reimagines the Pride and Prejudice like never before.

The Lizzie Bennet Diaries című YouTube - szenzáció alapján

A Lizzie Bennet Diaries egy iskolai feladatnak indult, de hamar sokkal fontosabb lett Lizzie számára. Esténként Lizzie internetes híresség, az emberek nézik a vlogját, vitatkoznak, tweetelnek és posztolnak tumblr - ön róla és a testvéreiről, a gyönyörű Jane-ről és a vakmerő Lydiáról. Aztán a gazdag és jóképű Bing Lee a városba érkezik a barátja, William Darcy kíséretében és az élet egyszerre sokkal érdekesebbé válik. De nem minden történik a képernyő előtt... Lizzie-nek van egy titkos naplója. Ez a napló.

Kitágítva a websorozat világát, amely milliókat hódított meg, most elolvashatod Lizzie naplóját, megnézheted a YouTube-on a videóit és követheted a karaktereket Pinteresten, Tumblr-ön és Twitteren. Elég csavarral ahhoz, hogy rajongókat és új olvasókat is egyaránt szórakoztasson, légy te is részese a szenzációnak, ami újragondolja a Büszkeség és Balítéletet úgy, ahogy még soha nem láthattad.

HATALMAS SPOILER AZOKNAK, AKIK NEM OLVASTÁK/LÁTTÁK A BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLETET!!!
Kisebb spoiler azoknak, akik még nem látták a Youtube-on ezt a feldolgozást.
(Tessék megnézni, mert kegyetlen jó!)

A többieknek.... ha egyáltalán ezek után maradt valaki, nos, bőven van mondanivalóm.

Ha valaki imádja a Lizzie Bennet Diariest, akkor az én vagyok. Legalább ötször végignéztem, rákattantam a fanfictionökre, még Twitterre is regisztráltam csak emiatt. Egy időben szabályosan függő voltam, főleg az első alkalommal. Lenyűgözött az ötlet, tetszett a kivitelezés, a színészek pedig remekül lettek kiválasztva és szépen lassan a szívembe zártam az egészet úgy ahogy volt. Így amikor megtudtam, hogy lett belőle könyv, alig vártam, hogy a kezem közé kaparinthassam.

Tetszett?
Mondjuk.
Azt kaptam, amit vártam?
 Rohadtul nem.

Ami azonnal feltűnt, az a színészek hiánya volt. Jó, ez így elég röhejesen hangzik, de a széria során megszoktam a hanglejtésüket, azt ahogy beszélnek és főleg amikor a sorozatban is elhangzott beszélgetések köszöntek vissza, egyszerűen hiányoztak azok, akik életre keltették a karaktereket.
 Ennek hiányában még a poénok se ütöttek úgy, ahogy az ember várta volna. Talán kétszer nevettem fel az egész könyv során.



A másik (és egyben legnagyobb) problémám pedig az volt, hogy alig volt benne újdonság. Kiderült néhány érdekes háttérinfó, de úgy összességében csak azt írta le napló formátumban, ami a videókon lezajlott. Tény, hogy Lizzie gondolatvilágába mélyebb betekintést nyerhetünk, de legyünk őszinték... Lizzie nem az a szívbajos típus, eddig is tudtuk a véleményét szinte mindenről.
A san fransiscoi városnézésről szinte semmi nem derült ki, ahogy arról sem, hogy mi történt ama híres neves 98. rész után, mert a rákövetkező három napban Lizzie három mondatot írt a naplójába (nem túlzok, tényleg, megszámoltam), sőt, még arról sem tudunk meg többet, hogy a kamerák előtt mi történt, mert most kapaszkodjatok meg... ahhoz a naphoz be lett "ragasztva" a video transcriptje.

No comment... -.-"

Bezzeg a lehetséges befektetők e-mailjei, azok részletesen benne vannak. Remek. MÉGIS KI A HALÁLT ÉRDEKELNEK AZOK????
Engem elsősorban Lizzie és Darcy érdekelt volna, ehhez képest belőlük láttunk a legkevesebbet. Persze, Darcy levele teljes terjedelmében benne volt (merték volna kihagyni, tuti parasztlázadás lett volna belőle), és tetszett, hogy Bingről is kiderült egy csomó minden, de ha ezt tudom előre, nem biztos, hogy ennyire sietek elolvasni.

Nem, nem volt rossz, csak épp a sorozat klasszisokkal jobb, és ha már könyvet írtak belőle, igazán csinálhatták volna úgy, hogy annak is érdekes legyen, aki kívülről tudja az egészet. Ugyanis ezt a könyvet nagyrészt olyanok fogják elolvasni, akik imádták a sorozatot és ebből kifolyólag nagyon jól ismerik (másnak nem is ajánlanám). Ergo, ha hatvanadjára is megpróbálják ellőni ugyanazt a poént, mindenki csak jól pofára esik.

Szóval igen, dühös vagyok! Mert ha a szerzők úgy érezték, vannak még kiaknázatlan történetszálak, amik nem jeleníthetők meg kamerán (ami igaz), akkor merjenek belenyúlni, ha meg nincs mit mondaniuk, akkor legyen elég az Emmy díj. 

Aztán persze lehet, hogy csak én vagyok így elfuserálva, mert a GoodReads-en meg mindenki imádta. Bár szerintem ez is inkább a sorozatnak szól, semmint magának a könyvnek. 

Ettől függetlenül, a Lizzie Bennet Diaries még mindig fantasztikus és megérdemelt minden díjat, amit kapott, de ez a könyv nem volt nagy szám, hogy finoman fogalmazzak. Nem volt rossz olvasni, de ne legyenek hatalmas elvárásaitok, mert úgy fogtok járni, ahogy én.

Értékelés: 2,5/5
Kedvenc jelenet: Darcy levele, már ha azt jelenetnek lehet nevezni
Kedvenc szereplő: Darcy, Lizzie, Fitz, Gigi

2014. június 8., vasárnap

On Sai - Calderon 2. Avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 512

Calderon kapitány élete pokol:
a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.
Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.
Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják...
Taina élete is kemény.
A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma. Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei ágát? Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?
Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.
A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.
Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?
De legfőképpen ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?

Káromkodni lenne kedvem, annyira jó volt! A várakozás minden percét megérte! (Ugyanis addig nem olvashattam semmi mást, ameddig le nem érettségiztem magyarból, mert nem tanultam volna egy szót sem, de az emelt érettséginek vége, én pedig jó úton vagyok a szabaduláshoz ebből az őrültek házából)



Na de vissza a könyvhöz. Esküszöm, ezt nem lehet csendben olvasni. Vagy hümmögtem, vagy kiabáltam, vagy káromkodtam, legtöbbször hangosan nevettem, de őszintén örülök, hogy senki nem hallotta, mert úgy nézhettem ki, mint valami elmeroggyant.



A történet? Nos, az pontosan olyan zseniális mint az előző kötetben. Bár ez a rész jóval hosszabb volt, végig fenntartotta a figyelmet, egy pillanatra sem unatkoztam. Ennek ellenére számomra a sztori onnan kerekedett ki, ahol a szálak végre valahára összefutottak. Calderon és Tives egy légtérben valami olyasmi, amit semmi más nem pótolhat. Maga történet is sokkal bonyolultabb volt és szerteágazóbb, hiszen a főszereplőink most már nem egy hajón voltak, hanem külön utakat jártak be, és ez számos új karakterrel járt együtt. Rettentően élveztem ezt az új felállást még akkor is, ha nagyon hiányoltam a régi csapatot.



Az új karakterek pedig... nos, kedvencet avattam Matteo Ferrero személyében. Egyszerűen fergeteges! Mint amikor Calderonból kibújik a főnemes és azt megszorozzuk tízzel.



(Picike spoiler az idézetben!!!)



"– Ami azt illeti, Őfelségét reggelizés közben zavarta meg – jegyezte meg udvariasan Matteo. – Csak azért nem szúrta le Eternót, mert a császárné kézzel hímzett terítője volt az asztalon, amit egy évig készített jegyajándékként. Elmondtam volna, csak olyan forrófejű a mai fiatalság, belekardoznak az ember szavába."



Megkedveltem a Békanyál személyzetét is, de a legviccesebb mégis az volt, ahogy Calderon idegeire mentek kezdetben. Szerintem sosem olvastam még röhögve arról, hogy valaki kevergeti a kávét. Az új helyszín ellenére Oregon admirális viszonylag sokat szerepelt, aminek rettenetesen örültem, ugyanis az egyik legszerethetőbb karakternek tartom az egész társaságból. Meglepően őszinte ember egy olyan világban, ahol ez sok esetben egyenlő az öngyilkossággal. Még a császárnak sem fél megmondani a véleményét, és ehhez aztán tényleg kell gerinc. A felbukkanó szamurájok is érdekesek voltak, de engem személy szerint Aguri karaktere annyira nem mozgatott meg. Azt azonban igazán sajnálom, hogy Frank keveset bukkant fel, de még így is megmaradt kedvencnek. Imádom az írónő humorát, ami átszűrődik a lapokról, egyszerűen képtelen vagyok megunni.



"-Vegyél már,te űrpatkány - morogta Frank a habozás láttán. Anyát le kellett vinnem hipnózisba a receptekért,mert nem emlékezett,melyik sütiket dicsérted meg. A szakmám meggyalázása!"



Calderon és Tives pedig... pattogtak a szikrák, röpködtek a megjegyzések, de mindemellett olyan szinkronban voltak képesek létezni egymás mellett, ami a top 3 legjobb párosok közé emelte őket, és ami viszont itt még jobban kijött, mint az előző részben, hiszen ott volt mögöttük a közös múltjuk és ez hihetővé is tette, nemcsak csodálatra méltóvá.

Még akkor is, ha hiányérzetem volt a végén, ugyanis csak mások szemén keresztül követhettük nyomon őket és nem kaptak egy tisztességes jelenetet, ahol kettesben lehetnek. De most komolyan, ez fájt! Ennyi minden után jó lett volna úgy istenigazából boldognak látni őket együtt.

Mellesleg igazán felüdülés volt a mindig kiegyensúlyozott és mindenki eszén túljáró Genius Calderont úgy viselkedni, mint bármelyik féltékeny szerelmes férfi. Elvégre ő sem lehet tökéletes, még akkor sem, ha egy politikai zseni.

"– Megenged egy megjegyzést?
– Hallgatom.
– Kicsit nyomasztó, hogy Tives és ön…
– Másvalami? – kérdezte hidegen Calderon.
– Igen, nekem illemtan problémám van – mondta nyersen Dejneka. – Hogy kell udvariasan azt mondani egy főnemesnek, hogy idióta hülye, aki azt a másik idióta hülyét hergeli,aki harminc gyilkológépnek parancsol? Valahogy szegényesek a nyelvi eszközeim, uram."

Mindez azonban csak a szórakoztatásra lenne elég, ha nem lenne a könyvnek és az előzőnek is egy komolyabb oldala, ami néhol felvillan és elgondolkodtat, eléri, hogy kérdéseket tegyek fel. Hogy egy pillanatra megálljak, még akkor is, ha épp rettentően tudni akarom, mi fog történni a következő oldalon. Egyik kedvenc ilyen magvas gondolatomat még megosztanám veletek, aztán ígérem, leállítom magam az idézetekkel, mert őszintén, ez a könyv nemcsak néhány jól hangzó beszólásból és vicces helyzetből áll, amin szórakozhatunk. On Sai egy utánozhatatlan, élettel teli világot tár az olvasó elé, amely teli van fantasztikus történetekkel. Calderon története pedig olyasmi, amit bármikor újra lekapnék a polcról, ha valami tartalmas szórakozásra vágyom.



"Sosem a gonoszok borítják vérbe a világot, hanem azok az igaz emberek, akik felsőbbrendű eszmékben hisznek. Nem a célok minősítenek, hanem az eszközök, amiket felhasználnak az elérésükhöz."



Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: a kávékevergetés, a kardtánc
Kedvenc szereplő: Calderon, Tives, Oregon, Frank, Matteo, Dejneka, Alion

2014. március 7., péntek

Jennifer L. Armentrout - Onyx


Kiadó: Entangled Teen (magyarul megjelenteti: Könyvmolyképző kiadó)
Oldalszám: 366

Being connected to Daemon Black sucks…

Thanks to his alien mojo, Daemon’s determined to prove what he feels for me is more than a product of our bizarro connection. So I’ve sworn him off, even though he’s running more hot than cold these days. But we’ve got bigger problems.

Something worse than the Arum has come to town…

The Department of Defense are here. If they ever find out what Daemon can do and that we're linked, I’m a goner. So is he. And there's this new boy in school who’s got a secret of his own. He knows what’s happened to me and he can help, but to do so, I have to lie to Daemon and stay away from him. Like that's possible. Against all common sense, I'm falling for Daemon. Hard.

But then everything changes…

I’ve seen someone who shouldn’t be alive. And I have to tell Daemon, even though I know he’s never going to stop searching until he gets the truth. What happened to his brother? Who betrayed him? And what does the DOD want from them—from me?

No one is who they seem. And not everyone will survive the lies…


Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…
Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi.
Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?
Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?
És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…
(hivatalos fordítás)

 A második kötet pontosan ott folytatja, ahol az első abbahagyta.

De ez a rész SOKKAL jobban tetszett, mint az első. Ennek elsődleges oka, hogy sokkal kevésbé volt kiszámítható. Mondjuk a felbukkanó Blake miatt eleinte húztam a számat, mert az utolsó, ami hiányzott az a lerágott csont szerelmi háromszög volt, de azért természetesen nem tudtam letenni a könyvet.

Hogy miért?

Ugyanazért, amiért eddig. Mert ez a cucc addiktív!!!
Hiába pampogtam az első résznél a klisék miatt, azért viszketett a kezem, mikor arra kényszerültem, hogy letegyem. Szerintem ez főként a karaktereknek köszönhető és itt fontos megjegyezni, hogy nem csak Daemon Blacknek! Nem mondom, imádom a srácot, mert kész vagyok a stílusától, de azért tőle eltekintve is vannak itt említésre méltó karakterek. Ott van mindjárt Katy. Nagyon tetszik, ahogy az írónő megtalálta az egyensúlyt a karakterében. Kicsit esetlen, de azért nem szerencsétlen, sokszor hibázik, de nem nevezhető sötétnek és persze, egy kicsit szerelmes, de azért mégse repkednek szívecskék a feje körül megállás nélkül.

Röviden: Katy nem életképtelen.

És ami a legjobb, hogy Katy és Daemon fantasztikusak összezárva! A legjobbat és a legrosszabbat hozzák ki egymásból, de őszintén, nem tudom, melyik verzió a szórakoztatóbb. Imádtam minden egyes jelenetet a kettejükkel!

Dee karakterének azonban ez a rész adott egy új csavart, és őszintén nagyon érdekel, hogyan hat majd ez a személyiségére a folytatásokban. Sajnáltam, de ugyanakkor úgy érzem, ez igenis kellett, mert túl stilizált volt így a karaktere. Úgy gondolom, hogy a történtek a következőkben adhatnak neki egy kis mozgásteret, segíthetnek abban, hogy kitörjön a skatulyából és igazából életre keljen, ahogy egy jól kigondolt szereplőnek illik.

Blake. Na, őt nem szerettem. Nagyon nem. Már az első perctől, ahogy előkerült. Valami zavart benne, bár be kell vallanom, tetszett, ahogy Daemon állandóan kiakadt a jelenlétén. Végre valami kibillentette kicsit őt is.

A cselekményre ugyan nem tudom azt mondani, hogy abszolút eredeti, viszont mindenképpen izgalmasan volt tálalva. Nem volt se túl gyors, se túl lassú, pont jó ritmusban zajlott ahhoz, hogy teljesen behálózzon, miközben olvastam, és ez feledtette velem az a néha feltűnő érzést, hogy "aha, király, de ilyet azért már láttunk".

De nem bírom ki, hogy ne nyammogjak egy kicsit a végén, szóval aki nem olvasta, annak:

SPOILER ALERT!!!




Igencsak vegyes érzéseim vannak. Egyrészről rettentően örülök, másrészről ATYAÚRISTEN DE TUDNI AKAROM, MI FOG TÖRTÉNNI!!! Mármint Dawsonnal. Persze Katyéknek nagyon örülök, pont megérett a helyzet arra, hogy összejöjjenek. De azt a mindenségit,  Armentrout elég rendesen lógva hagyott minket. Mi lett Willel? Vajon mikor törik Daemonékra az ajtót a Men in Black különalakulatai? És Beth?

Nagyon, nagyon, nagyon várom a folytatást!

Persze, tudom, hogy már kijött angolul, de a fenébe is, az érettségi évében nagyon nem ezt kéne olvasnom, mert akkor két napra tuti kivonom magam a forgalomból és utána se leszek normális egy ideig. De az tuti, hogy ha egyszer vége ennek a hisztinek, ez lesz az első, amit előveszek! :)

Értékelés: 5*/5
Kedvenc jelenet: kérdés ez? Ahol Katy és Daemon egy légtérben voltak. Az összes.
Kedvenc karakter: Katy, Daemon

Limk Related Widget