Kelley Armstrong: Bitten

Kiadó: Plume (magyar fordításban: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 436

Elena Michaels is the world’s only female werewolf. And she’s tired of it. Tired of a life spent hiding and protecting, a life where her most important job is hunting down rogue werewolves. Tired of a world that not only accepts the worst in her–her temper, her violence–but requires it. Worst of all, she realizes she’s growing content with that life, with being that person.

So she left the Pack and returned to Toronto where she’s trying to live as a human. When the Pack leader calls asking for her help fighting a sudden uprising, she only agrees because she owes him. Once this is over, she’ll be squared with the Pack and free to live life as a human. Which is what she wants. Really.

Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.
Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron.
(hivatalos fordítás)

Húha, bajban vagyok ezzel a könyvvel, több szempontból is. Tulajdonképpen már jó ideje befejeztem, de eddig még nem sikerült teljesen összeszednem a gondolataimat. Ugyanis amikor a pozitív és negatív aspektusait próbálnám számba venni, mindig úgy kezdődik, hogy xy tök jó volt... de meh, mégse annyira. Aztán z, zs is... de nem, mert azt meg elcseszte a végére. De... de... de...dedede. És aztán az egészből csak valami artikulálatlan gondolatmaszlag marad olyan hanghatásokkal kísérve, amiket Tarzan is megirigyelne.

Előzetesben azt el kell áruljam, hogy bizony ez volt életem első hangoskönyve. Hatalmas mázlim volt vele, ugyanis a narrátor, Aasne Vigesaa egészen zseniális volt. Majdnem biztos, hogy kicsit bizony megszenvedtem volna ezzel a könyvvel, ha nem lendít át az unalmas részeken a mesélése. Tényleg fantasztikus volt. Fellelkesülve belehallgattam másokba is, de azok fele ennyire nem voltak jók, úgyhogy azt hiszem, igencsak válogatós leszek hangoskönyvek terén. Azt hinnéd, fura amikor egy nő próbál utánozni férfi hangot, de Aasne zseniálisan csinálta! Arról nem is beszélve, hogy még az akcentusok is a helyükön voltak.

Angolul tudók előnyben, de mint láthatjátok, a magyar fordítás szinopszisát jelentősen átírták. Szerintem túl sok mindent árul el az előtörténetről, amit mi olvasók csak lassanként rakunk össze visszaemlékezésekből, ez pedig a feszültség rovására mehet, de hát mégiscsak ez a hivatalos verzió, úgyhogy ezt is ide biggyesztettem.

Az alaphelyzet nem túl bonyolult, ha lebontjuk a szappanopera díszletet: Elenának igazából saját magával van baja. Nem tud megbékélni azzal, hogy átváltoztatták, és nem tud megbocsátani Claynek, így egészen Torontóig menekül és felépít magának egy emberi életet, ahol rejtegetnie kell, mi is ő igazából. Mindeközben viszont gáz van a Falka háza táján, és Jeremy, az alfa a segítségét kéri, így Elena kénytelen visszatérni. És tádám, már benne is ülünk a szószban.

Tipikus két világ közötti őrlődésről van szó, amit természetesen két pasi testesít meg: Clay, az ex és a másik, akinek már a nevére se emlékszem, mert annyira lapos és feledhető volt. Még a főhősnő is elfelejti néha, hogy létezik! Akkor meg hogy is várhatnánk el az olvasótól, hogy emlékezzen, vagy egyáltalán érdekelje? Igen, talán érezhetitek, hogy egészen katicányit egyenlőtlen volt ez a felállás, a kezdetektől fogva. Bizonyos szempontból ez jó, mert így nem nagyon beszélhetünk igazi szerelmi háromszögről, így én se kaptam agyérgörcsöt. Ettől legalábbis. Másrészről viszont igencsak lapos így a belső konfliktus, és rettentő ostobának tűnik tőle a mi drága Elenánk.

Clay és Elena kapcsolata az elején még érdekesnek ígérkezett, de ahogy haladtunk előre, egyre kevésbé ragadott meg. Aztán amikor végre valahára kiderült teljes egészében, hogy mi zajlott le régebben kettejük között, onnantól végképp feltartottam a kezem. Csak szenvedtek, főleg Elena, és olyan szinten az agyamra ment, hogy a szemem többször is majdnem fennakadt, annyit forgattam.

Karakterek szintjén senki nem egy nagy eresztés. Többségüket meg se tudom már nevezni, pedig pár hete olvastam csak, nem volt olyan régen. Jeremy, az alfa, na ő szerethető volt, de ő se hozott sok újat. Tipikus mentor, nekem Giles jutott róla eszembe a Buffyból, csak kevesebb tesze-tosza brit sármmal és több csendes intenzitással a személyiségében. Viszont ezzel együtt, ő tényleg egy szerethető karakternek bizonyult, amit a többiekről nem igazán tudok elmondani.

Elena

A gyilkosságok már egy fokkal érdekesebbek. Itt megcsillan néhol az a feszültségteremtő képessége Armstrongnak, amit a későbbiekben tökélyre fejleszt, és ami letehetetlenné varázsolta például a Sötét Erők trilógiáját. Azonban - ez volt anno az első könyve - itt még nagyon gyerekcipőben jár a dolog. Voltak izgalmas részek, ezt elismerem, és azokat nagyon is élveztem, de ugyanennyiszer le is ült a sztori. Ahelyett, hogy csigázta volna az érdeklődést, ahogy a szereplők futják a köreiket, csak némi frusztrációt éreztem. Kicsit túl volt ez ragozva. Megint ott vagyunk, hogy ha egy nyomozós, sorozatgyilkosos könyvet ír az ember, ott bizony tartani kell az iramot. Kell a sodrás, ami miatt muszáj tovább olvasni. Itt néha volt, néha viszont nagyon nem, így igencsak felemás élményt kaptam.

Maga a világ klasszikus paranormális, semmi extra, de szépen van kivitelezve. Különösen tetszett, hogy nagyon realisztikusan lettek ábrázolva az alakváltók. Fájdalmas átalakulás, igazi vadászösztönök, stb. Még a vadászatok részletei és érdekesek voltak a számomra, főként mert nagyon ügyesen voltak lefestve. A falkán belüli hierarchia és a kitekintések egyaránt jól sikerültek, bár néhol cseppet szájbarágósnak éreztem a dolgot.

Összességében, ez ilyen szódával elmegy élmény volt, nem rossz, de nem is kiemelkedő. Valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, ha már belevágtam, bár azt nem ígérhetem, hogy végigolvasom, ugyanis eszelősen hosszú! Akik valami lightos, kicsit borzongató PNR-re vágynak némi szappanopera feelinggel, azok szerintem élvezni fogják a Bittent. Nekem sok volt a szenvedés, és túl kevés a karakterek kidolgozása. Kelley Armstrong tud írni, ez kétségtelen, de ha még nem olvastatok tőle, ne ezzel kezdjétek, mert nem ez a legsikerültebb műve. Inkább ajánlom a Sötét erők trilógiát, vagy ha felnőtteknek szóló könyvet kerestek, ott az Omens. Azt még én se olvastam, de az írónő későbbi művei közé tartozik, és igazán ígéretes a tartalma!

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: a parkolóban való kergetőzés
Kedvenc karakter: Jeremy