Alexandra Bracken: Az idő vándorai (Passenger 1.)

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 414

A ​17 éves Henrietta kiválóan hegedül, ez az élete, és kész ezért bármit feláldozni. Ám egy tragédia rádöbbenti, hogy az emberek a zenénél is fontosabbak. Ezért megpróbálja helyrehozni megromlott kapcsolatukat szerelmével, és megtalálni az egyensúlyt az életében. 

Etta lehetőséget kap rá, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumban hegedülhessen. A koncert előtt azonban olyasmi történik, amire sohasem számított. Az egyik percben még a folyosón van, a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy tengeri csata részese. Az Ardent hajón találja magát az Atlanti-óceán kellős közepén. Az év, amit írnak pedig 1776, mikor egy pillanat alatt minden megváltozik… 

Kiderül, hogy Etta képes utazni az időben. Hamarosan az is világossá válik a lány számára, hogy okkal került a hajóra. Egyedül ő tudja megtalálni azt a különleges tárgyat, ami képes megmutatni a világok közötti átjárókat. 

Ezzel kezdetét veszi egy őrült kaland, melyben Nicholas, a jóképű kalóz lesz a lány segítője és védelmezője. Útjuk során Etta lassan felfedezi különleges képességét, megismeri az időutazók világát, feltárja a múlt titkait, és eközben egyre közelebb kerül Nicholashoz. De gonosz erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nemcsak a fiútól, hanem a hazatérés lehetőségétől is, méghozzá örökre.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Maxim kiadónak!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, de nagyon. Olyan szinten felemás olvasási élményt nyújtott, hogy a végére komolyan én éreztem magam bipolárisnak, és értetlenül állok az eset előtt, mert ilyen szerintem még soha nem fordult elő velem. Legalábbis mostanság biztosan nem. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

A figyelmemet egyértelműen a borító keltette fel - surprise, surprise - mert hát... tessen ránézni, elképesztően gyönyörű. A színek, az elrendezés, a koncepció, csillagos ötös! Talán elsőre nem tűnik fel, de a magyar borító bizony nem teljesen azonos a külföldivel, mindenesetre elég közel van ahhoz, hogy ráfoghassuk: megtartották az eredetit, és ez remek döntés volt részükről! A címváltoztatás is elég jól sikerült, hiszen hangzatos a Passenger magyar megfelelője, bár a rövidebb angol szó talán jobban mutat az alkalmazott betűtípussal, de ez már csak coverwhore szőrözés, nem igazi ok panaszra.

Sokáig nem tudtam eldönteni, akarom-e én olvasni ezt a regényt, mert annyira vegyesek voltak a vélemények, amiket hallottam róla: némelyik fellelkesített, mások elbátortalanítottak. Alexandra Bracken másik sorozata egy az egyben kimaradt az életemből, így aztán tényleg nem tudtam, mit is várjak, mindenesetre amikor a Prológusnál kitaláltuk, hogy menő lenne egy időutazós hetet csinálni, tudtam, hogy itt az idő (pun intended) és neki ugrottam ennek a gyönyörűségnek.

Forrás

Azt kell mondjam, az első húsz oldal egyáltalán nem nyűgözött le. Teljesen fel voltam rá készülve, hogy utálni fogom drága főszereplőnket, Ettát, de ami még nagyobb probléma volt számomra, hogy a stílus nagyon nem feküdt. Lépten-nyomon esett szét a szövegkohézió, különösen a leírásoknál, a mondatok nem akartak véget érni és a szórend is furán vette ki magát több helyen. Egyszerűen elfelejtettem a mondat elejét, mire a végére értem, folyton újra kellett olvasnom bekezdéseket, és azért szeretem azt hinni, hogy a szövegértésem még egészen elfogadható állapotban van bölcsész létemre. A lényeg, hogy nem igazán tudtam mire vélni a jelenséget. Aztán úgy döntöttem, belenézek már az eredeti angol szövegbe, hogy lássam, ott vajon mi a szitu, és azzal már sokkal jobban boldogultam. Őszintén, én magam sem tudom, pontosan miért nem csúszott a magyar fordítás, nem volt semmi feltűnően félrefordítva, és simán lehet, hogy ez egy teljességgel egyéni tapasztalat, és velem van a baj, de a váltás után azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban pörögnek az oldalak.

Viszont amit határozott pozitívumként könyvelek el, hogy Ettával kapcsolatban nem vált be az első benyomásom, és egészen megkedveltem a leányzót. Volt benne kurázsi, nem ment át hisztérikába rögtön, amint beütött a krach - és had mondjam el, ebben a könyvben, folyamatosan beüt a krach - és magas érzelmi intelligenciával rendelkezett, ami nem túl gyakori mostanság, ugyanis az érzelmi zsákutcák aranykorát éljük. Ami a világfelépítést illeti, azzal nem vacakolunk olyan hű de sokat. Az időutazás része ne riasszon el senkit, mert Bracken egyáltalán nem a tudományos oldaláról fogja meg a dolgot, inkább kezeli különleges képességként, mint pl. a gondolatolvasás, semmint technológiaként, amit feltalálnak, így nagyjából zero tudományos blablát kaptunk.

A sztori is elég gyorsan mozgásba lendült: amint megtörtént Etta első utazása, és Nicholas Carter hajóján tért magához, felpörögtek az események, és azon kaptam magam, hogy a könyv több mint fele lecsusszant egyetlen nap alatt. Beszippantott a hangulat, az események ritmusa, és a kémia is egész jó volt Etta és Nick között, annak ellenére, hogy akkora instalove volt, mint az ágyú. Általában nem rajongok a jelenségért, de itt elcsúszott... egészen addig, ameddig előtérbe nem került. Ismeritek azt az érzést, amikor nézitek az egymás körül botladozó két jómadarat, és jön a késztetés, hogy beszólj nekik:

De maga a várakozás is élvezetes. Sőt, általában a kivárás időszaka sokkal szórakoztatóbb, főleg ha tényleg jól van megírva, és azt kell mondjam, nekem abszolút bejött az, ahogy itt fel lett építve. És aztán összejönnek, te megkapod, amit akarsz, és... már nem is az igazi. Már nem is olyan érdekes az egész. Nem azt mondom, vannak ez alól kivételek, de nagyon ritka, legalábbis a számomra. Megvan az oka, hogy a fiú miért csak a történet végén kapja meg a lányt. Így amennyire szerettem olvasni a párosukról, és vártam a közös jeleneteiket a könyv első felében, annyira besokalltam a végére.

Bár maradtunk volna a jól bevált slow-burn romantikus szálnál, ami csak másodlagos szerepet foglal el, viszont remekül kiegészíti a cselekményt. Ehhez képest, valamiért - ki tudja, miért - sebességet váltottunk úgy a könyv 70 százalékánál, és elöntött minket a nyáltenger.

Vesszek meg, ha értem, miért volt ez szükséges, illetve mi célt szolgált! Tökre működött a cselekmény, kalandos volt, érdekes, ide-oda rohangált mindenki, mint a mérgezett egér, és én mindeközben remekül szórakoztam. Már ott tartottam, hogy azt tervezgettem, mikor tudok sort keríteni a következő részre, mert tökre érdekel, mi fog mindebből kisülni.

A drága kalózunk, Nick is csak addig volt érdekes, ameddig nem szerelmes verseket szavalt lázálmában Ettának, hanem értelmesen viselkedett. Sőt, igazából szerettem olvasni, ahogy a 18. századbeli neveltetése keveredett az időutazásai során összeszedett tapasztalataival. Az angst az néha túlcsordult, de tekintve a helyzetét, ebben nem láttam semmi kivetni valót, mert nem csak tipródott, hanem tett azért, hogy változtatni tudjon a sorsán.

"A társadalom minden korban ugyanolyan. Megvannak a maga látszólag tökéletesen értelmetlen szabályai és előírásai."

Sophiáról azt hittem, hogy majd kedvelni fogom, mert tipikusan olyan női karakternek tűnt, aki vezetésre termett, de a történelmi kor, amiben élt megakadályozta abban, hogy bármilyen fontos szerepet betölthessen, egyszerűen azért, mert nő. Ehhez képest egyre inkább csak megutáltam, bár az írónő javára legyen mondva, remekül meg lett formálva a személyisége és a motivációi annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy mellékszereplőről van szó. Fontos mellékszereplő ugyan, de akkor is. A big bad Ironwood nagytata már sokkal kevésbé volt árnyalva, ő egy tipikus skatulyából kirántott megalomániás control-freak volt, annak viszont kellően megátalkodott. Bár azt kell mondjam Rose, akiért Etta hajlandó mindent megtenni, csak hogy megmenthesse, nos ő se egy főnyeremény. A könyv jó részében nem is szerepelt, de így is elérte, hogy rendesen megsajnáljam Ettát, amiért ilyen anyát dobott neki a gép.

Mint mondtam, a könyv utolsó harmada sokkal kevésbé volt élvezhető a számomra, viszont az i-re a pontot mégiscsak a végjáték tette fel, ami egy teljesen új wtf szintre emelte az addig korrekten és átgondolt módon felépített cselekményt - románc-túladagolást leszámítva. Nos, nem akarok elspoilerezni semmilyen jelentős részletet. De. Ne akarja nekem senki bemesélni, hogy ha valakit MEGLŐNEK EGY PISZTOLLYAL, az nem tűnik fel az illetőnek, csak húsz perccel később. Már Deadpoolt leszámítva. Először azt se tudtam, mi az édes anyám ideges jóistene történik, mert nem is emlékeztem a szóban forgó lövésre, ami másvalakit kellett volna, hogy eltaláljon. Máris több fronton problémába ütközünk: 

1) ha eltalál egy golyó, az üt. Magyarán még ha be is magyarázzák, hogy a sérült nem érezte a fájdalmat, mert mondjuk épp tele volt adrenalinnal, a fizikai lökés bezony fel fog tűnni. Az a minimum, hogy megtántorodik!

2) vérezni fog az a szerencsétlen!!! Az meg általában látványos.

Ezen a ponton annyira nem bírtam feldolgozni, hogy ezt most tényleg komolyan el kéne hinnem, hogy megkérdeztem egy másik probloggert, Netrát, aki olvasta a könyvet, hogy homályosítson fel arról, hogy most akkor ki lőtt le kit és mikor, mert dögöljek meg, én aztán nem értem. Ez a konkrét jelenet nem kicsit borított meg.

Forrás

Szóval, itt állok értetlenül, vakarom a fejemet, mert egy olyan könyv, aminek több mint a felét úgy nyeltem be egy nap alatt, mint kacsa a nokedlit ennyire pofára ejtsen az utolsó pár oldalon, ez igazán hallatlan. Annyi remek ötlet volt benne, szerethető karakterek, egy tonnányi potenciál, és egy darabig teljesen elhittem neki, hogy én ezt imádni fogom. De sajnos így ezt nem mondhatom el magamról. Abban se vagyok biztos, hogy akarom-e a második részt olvasni, bár tekintve, hogy ez egy duológia, tehát a következő kötet egyben a történet lezárása is, nem kizárt, hogy megpróbálkozom majd vele, csak hogy lássam, hogyan végződik a sztori. Mindenesetre instalove és kalandkedvelő romantikus lelkeknek igazán tudom ajánlani, mert szerintem nekik jobban fog feküdni, mint az én fekete cinikus szívemnek.

Értékelés: 3/5

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 384

A ​St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda, időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc tudósok tanyáznak a szomszédságukban.

A történelemért, a csokoládéért, no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a sorozat következő kötetéért…

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Metropolis Media kiadónak!

Fuhh... hát ez mi volt? Percekkel ezelőtt fejeztem be a könyvet, és most csak itt ülök, és pislogok, mint hal a szatyorban. Annyi biztos, hogy egy igazi hullámvasúton vagyok túl már ami az olvasási élményt illeti: Jodi Taylor egy pillanatra se hagyott pihenni.

Amikor elkezdtem a regényt, be kell valljam, hogy kellemesen meglepődtem. Csábított a borító és tetszett a fülszöveg, de az eddig olvasott időutazós könyvekkel az volt a tapasztalatom, hogy hiába kellene pörögnie, igen gyakran leül a sztori: mert megy a dráma, a filozofálás, és az időutazás körüli állandó kérdések pedzegetése. Félre ne értsétek, ez is tud nagyon érdekes lenni, sőt, de kétségtelenül lassítja a cselekményt. 

Na, itt nem ez a helyzet. Négy napba telt befejeznem ezt a könyvet, és mindezt úgy, hogy ebből kettőn nem is volt időm kinyitni. Képzelhetitek, milyen sebességgel repültek az oldalak. Van benne valami addiktív, amitől egyszerűen olvastatja magát és letehetetlenné válik. Főleg az első felére igaz ez, azt tényleg rettentően élveztem, többször hangosan felnevettem, és Zsebiéknek ismételgettem, hogy "gyerekek, én tényleg nem hittem, hogy ez ilyen jó!"
Aztán egy kicsit túl a felén határozottan volt egy mélypont, nem csak nekem, de nagyjából az összes karakternek is. Így visszanézve van értelme, hiszen akkor már tényleg átesett volna a szürrealitás lovának túloldalára, ha mindent mindig elpoénkodnak, hiszen nem lehet úgy állandóan csöbörből-vödörbe zuhanni, hogy az ne viselje meg legalább egy kicsit az ember lányát. Viszont ez a reality check is elég furán vette ki magát, mert annyira éles ellentétben állt az addig megütött hangnemmel.

A könyvre egyébként a továbbiakban is jellemző volt ez a hullámvasút tendencia: egyszerűen sose tudtam, mi fog legközelebb történni. Egyik pillanatban még móka és kacagás, aztán meg dráma mindenhol, sokszor csak pillanatnyi átmenetekkel. Ez egyrészről remekül fenntartotta a figyelmemet, másrészről viszont néha már úgy éreztem, túl voltak csavarva a dolgok. Nem akarok spoilerezni - bár lehet, nem is tudnék, mert még mindig nem teljesen értem ezt az egészet - de amikor már a rosszfiúk is elkezdtek ugrálni az időben, az én agyam is beletekeredett abba, ahogy követni próbáltam, hogy kinek hogy illeszkedik az eseménysorozatába a dolog. És ha már eseménysorozatok, meg kontinuitás: első kötethez képest akkorákat ugrottunk az időben, hogy azt Tapsi Hapsi is megirigyelné, és itt most nem az időutazásra gondolok, hanem hogy a következő fejezetben tök véletlenül derült ki, hogy amúgy már 4 év eltelt azóta, hogy Maxet felvették az intézetbe, amikor az előzőben még épp hogy letette a vizsgáját. Én meg csak így... wait what

Ettől eltekintve már csak egy aspektusnál lóg ki a lóláb számomra, de ott nagyon, és aztán megígérem, hogy abbahagyom az értetlenkedést, az pedig az egész önszabályozó rendszer elmélet, amivel magyarázzák, hogy miért nem lehet igazából megváltoztatni a történelmet. Nem tudom, lehet, hogy a további részekben bővebb magyarázatot kapunk rá, de elég kevés logikát látok abban, hogy a rosszfiúkat nem billenti fenéken ez az entitás, vagy én nem is tudom micsoda, miközben elmeroggyant dolgokat művelnek, a St. Maryseket, akik meg azon munkálkodnak, hogy dokumentáljanak, de minél kevesebb vizet zavarva, lépten-nyomon kigáncsolja.

Romantikus szál határozottan van, de nagyrészt csak a háttérben húzódik meg: néha kapunk tőle egy kis plusz érzelmi löketet, meg egy-egy angst-fesztet, ha épp nem lenne elég a világ megmentése, de amúgy alapvetően elvan a háttérben, és ez nekem tökéletesen megfelelt így. A karaktereket többségében szerethetőnek találtam, a főhősnő Max enyhén elcseszett pszichével, de cserébe remek humorral rendelkezik (és szerintem vasból van a mája), így egyáltalán nem bántam a szemszögéből olvasni. 

Ami a fordítást illeti... ehh? Nem rossz, de brit szlenget még mindig nem lehet értelmesen fordítani, szerintem amúgy semmilyen nyelvre, és itt ez határozottan érződött. Miután épp költözés közben vagyok, félig magyarul, félig angolul olvastam, attól függően, hogy épp a papír, vagy épp az ebook akadt a kezembe, de így is érezhető volt, hogy a magyar szöveg néha nagyon nem tudta, mit kezdjen magával. Például, amikor Max egy alkalommal azt találta mondani, hogy "durcis lenne" vagy valami ilyesmi, hát a szemöldököm a hajamig szaladt fel. Szóval akadtak vele kisebb problémáim, de alapvetően meg tudom érteni a dilemmát.

Röviden összefoglalva, a cselekmény legalább akkora diliház volt mint maga St. Mary's. A mázli az, hogy a diliház feeling remek humorral van átszőve, így feleannyira se zavart az alig - illetve esetenként semennyire - féken tartott káosz, ami a könyvet jellemezte, mint általában szokott. Talán jobb lett volna, ha egy kicsit strukturáltabb a narratíva, és nem kötélhúzáshoz hasonlatos módon rángatja magával a kedves olvasót, de én így is élveztem. Valahogy sikerült annyira lelazítania ennek a sok őrültségnek, hogy a végére már nem is próbáltam logikus és higgadt módon hozzáállni. A cím tényleg tökéletesen jellemzi ezt a könyet: csak egyik átkozott dolog jön a másik után. Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra! Jó hosszú sorozatról van szó, így meglátjuk, meddig jutok benne, de mindenképp szándékomban áll folytatni. A fordítás kicsit döcög itt-ott, de még így is egy rendkívül szórakoztató olvasási élményt nyújtott. Gail Carriger rajongóknak mindenképp tudnám ajánlani, ők valószínűleg értékelni fogják ezt a fajta humort.

Értékelés: 4/5