2017. július 31., hétfő

Carrie Fisher: A hercegnő naplója

Kiadó: Libri
Oldalszám: 244

A hercegnő naplója szellemes, provokatív, őszinte, intelligens és szókimondó. Épp olyan, mint szerzője volt, a napló megszületésekor mindössze 19 éves Carrie Fisher. A színésznő régi újsághalmok között bukkant rá kézzel írott naplójára, és szembesült tinédzserkori önmagával, azzal, hogy milyen is volt megélnie a Csillagok háborújának forgatását vagy éppen „hosszúra nyúlt egyéjszakás kalandját” színésztársával, Harrison Forddal. A hercegnő naplója ezekről az intimitásokról is beszámol, igazán egyedivé azonban az időutazás teszi: az idősebb Carrie Fisher találkozása a 19 évessel. A könyvben a hatvanéves színésznő emlékei a stábról, a forgatásról, a szerelemről, a sikerről vagy éppen a függőségekről izgalmasan keverednek, vetülnek a kézzel írott napló szövegeivel, amelyek egy sokkal naivabb, sebezhetőbb nő képét mutatják. Carrie Fisher utolsó kötete ékes bizonyíték rá, hogy nem csupán egy hollywoodi szupersztárt, generációk ikonját, de egy kiváló írót is elveszítettünk a személyében.

***

Nem igazán szeretek memoárokat, illetve önéletrajzokat értékelni, mert hát... kicsit furán hat, ha közlöd, hogy bocs, haver, az életed nem elég érdekes. A másik, hogy olvasni se igazán szoktam őket, hasonló okokból kifolyólag. Viszonylag kevés ember életútja érdekel olyan behatóan, hogy elolvassak róla egy egész könyvet, ne pedig max pár cikket a neten. Inkább elkalandozom valamelyik kedvenc fantasy világomba, köszönöm szépen. Ez a könyv azonban kezdettől fogva más volt a szememben. Talán éppen azért, mert Carrie Fisher része volt az egyik olyan világnak, amelybe szívesen kalandoztam már évekkel ezelőtt is, ami a tv elé szegezett az első pillanattól fogva: a Star Warsnak. A Libri 1+1/2-es nyári akciója (augusztusig fut, csekkoljátok le ti is, hátha találtok valami kedvetekre valót ITT) pedig kiváló lehetőséget adott arra, hogy frissen megkaparintva a könyvet előrrébb rántsam a várólistámon.

Eredetileg azt terveztem, hogy szépen, apránként olvasgatom el, pláne hogy mostanság olyan nehézkesen merülök bele bármilyen könyvbe, így még a kedvenc műfajaim, szerzőim regényeit is sokkal tovább tart befejeznem, mint általában. Így hát nem kis meglepetésként ért, hogy miután egy este kényelmesen elfészkelve felkaptam A hercegnő naplóját, hogy olvassak pár oldalt, legközelebb akkor néztem fel, amikor már majdnem a könyv felénél jártam. Amikor épp nem mélyen vájkáltam a Leia hercegnőt megformáló színésznő negyven évvel ezelőtti emlékeiben és gondolataiban, akkor mindig csak pislogva konstatáltam, hogy vészesen fogynak az oldalak, és bizony két nap alatt a végére értem a könyvnek.
forrás

Persze, ez normál esetben nem olyan nagy dolog, elvégre alig 250 oldalról beszélünk, ráadásul számos vers, és apróbb írások tarkítják a hagyományos prózát, amitől gyorsan repülnek az oldalak. De egy olvasási válságban szenvedő moly számára? Maga a csoda. Arról nem beszélve, hogy tényleg régen tudtam már ilyen szinten belemerülni egy könyvbe. Olyan volt, mintha Carrie Fisher még mindig itt lenne köztünk, és valami csoda folytán egy angol pubban találtam volna magam vele, jégkocka nélküli kólát szürcsölgetve, miközben keresetlen őszinteséggel, de hatalmas szívvel és fanyar humorral mesélt volna nekem a 19 éves énje élményeiről, benyomásairól, és arról, hogy ő hogyan látta önmagát abban az időben.

"Ha én képes vagyok megbocsátani egy helynek azért, mert nem tartja alapvető fontosságúnak az élethez a jégkockát, az már igazi szerelem."
Carrie Fisher stílusa rendkívüli módon emberközeli, néha kicsit terjengős is, amit aztán sokan negatívumként hoztak fel, mondván, hogy jót tett volna neki egy szerkesztő. Szerintem viszont pont ez a fajta cenzúrázatlanság teremtette meg azt az intim közeget, ami a fenn leírt hatást eredményezte nálam. Nem bántam, hogy néha elkalandozott, vagy magyarázkodott, mert itt megintcsak oda kanyarodunk vissza, hogy ez nem egy mesterségesen felépített történet, előre meghatározott ívvel, kitalált karakterekkel, dramaturgiával, jelenetekkel,  amik egy adott ponthoz fogják elvezetni az olvasót. Ez egy valós ember élete, emlékei, gondolatai, élményei. Egy fiatal, belülről rettentő bizonytalan lány naplóbejegyzései. Nyilván, szelektálni mindig kell, de egy ilyesfajta alapanyaghoz mégiscsak máshogy áll mind az író, mind az olvasó, legalábbis én így voltam vele.

"Az utóbbi időben úgy érzem, ha egyedül vagyok, közelebb állok ahhoz, aki lenni akarok. Ha másokkal, társaságban vagyok, hallom a saját hangomat, és arra gondolok, vajon kiért és miért csinálom ezt az egészet. Miért forgácsolom szét magam az emberek között? Leértékelem amúgy is csekély értékemet azzal, hogy oly készségesen rendelkezésre állok szinte mindenkinek, aki a figyelmem utcájába téved. Ha valaki hallótávolságon belül van, egyenesen szájba lövöm.
Ez a drog hurrikán legközepébe juttatott. Vagy tornádó? Akármi is, komisz idő; kockára tesz mindent, ami értékes. Ha lenne egy saját, fixa ideám, nem kéne folyton más emberekre figyelnem. Nem kéne folyton azzal próbálkoznom, hogy kikövetkeztessem, mit gondolnak, és hogy meggyőzzem őket, gondoljanak rám úgy, ahogy én gondolok magamra."
forrás
 Természetesen szó esik a híres-neves hajviseletéről is az első Star Wars filmben, a hasonlóan ikonná vált metálbikiniről a következőben, amitől egy csapásra szexszimbólummá vált egy rakás pasi szemében, és a kapcsolatáról Harrison Forddal, amiről egészen ezidáig csak találgathatott a nagyérdemű. És bár ezek a sarkallatos pontok tagadhatatlanul érdekesek voltak, mégis, az apróságok, amik talán első pillantásra eltörpülhetnek ezek mellett, sokkal maradandóbb emléket nyújtottak a számomra. Az apjával való kapcsolata, illetve annak hiánya, a benyomásai George Lucasról, és az, hogy 19 évesen Leia Organa hercegnővé változott, és az ő árnyékában érett nővé, így kellett megtalálnia a saját személyiségét.

"Esett az eső. Nem szokott Los Angelesben esni. Most viszont esik, és én vagyok Leia hercegnő. Még sosem voltam Leia hercegnő, de mostantól örökre ő leszek. Soha nem leszek már nem Leia hercegnő. Fogalmam sem volt, milyen mélyen igaz ez, és milyen hosszú idő az örökre."

Őszintén, szívesen olvastam volna tovább is. Ahogy nem kapunk strukturált jeleneteket, tiszta szerkezetet, és szépen rajzolt történetíveket, úgy a sztorik is, bár nagyjából lezártak, ott maradnak a levegőben lógva. Mi történt a többi film forgatásán? Mi történt, mikor találkozott a férjével? Hogyan lépett túl a Harrison Forddal való viszonyán? Hogy dolgoztak később együtt? Legalább annyi minden nem derült ki, mint amennyit megtudtunk, de talán ez pont így van jól. Elvégre egy életről beszélünk, nem egy fikcióról, ahol a következő kötetből majd kiderül minden, csak hogy még több kérdés halmozódjon fel a fináléra. Leia hercegnő ikonikus alakja mögött egy önbizalomhiányos, megrendítően fiatal lány lakott, aki bizony nem volt tökéletes, de hát ki az?

Összességében, azoknak is szívesen ajánlanám, akik alapvetően nem rajongói az önéletrajzoknak, vagy a memoároknak. Akik szerették/szeretik a Star Warst, akik ezen nőttek fel, számukra mindenképp érdekes lehet, illetve akik megtapasztalták, milyen 19 éves tinilánynak lenni... néhol sanszos, hogy visszaolvassák majd saját gondolataikat az oldalakról. 

2017. július 26., szerda

Sarah J. Maas: Heir of Fire

Kiadó: Bloomsbury (magyarul: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 566

Celaena has survived deadly contests and shattering heartbreak―but at an unspeakable cost. Now, she must travel to a new land to confront her darkest truth . . . a truth about her heritage that could change her life―and her future―forever. Meanwhile, brutal and monstrous forces are gathering on the horizon, intent on enslaving her world. Will Celaena find the strength to not only fight her inner demons, but to take on the evil that is about to be unleashed?

„Nincs szükséged fegyverre, ha te magad is fegyvernek születtél. Azt kívánom, hogy az legyén, akinek születtél. Királynő.”

A bűntudattól és haragtól gyötört Celaena képtelen lenne Adarlan királyáért egy csepp vért is kiontani. Nincs más választása, fel kell vennie ellene a harcot…

A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd' megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku ráeső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?
(hivatalos fordítás)


SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE VONATKOZÓAN!


Aki régebb óta követi a blogomat, az talán tudja, hogy Sarah J. Maas regényeivel enyhén szólva is hullámzó a kapcsolatom. Van, hogy imádom, van, hogy ki nem állhatom, és az is előfordul, hogy ez a kettő egyszerre jelenik meg. Ennek eredménye, hogy igen gyakran hajtépős az élmény, de valahogy mindig a kezembe akad a következő rész, egy bizonyos idő eltelte után. Rá kell pihenni az idegbajra, ugyebár.

Így esett, hogy még mindig csak a harmadik részénél tartok az írónő Üvegtrón sorozatának, ami az Heir of Fire, azaz a Tűz örököse címet viseli. A fordításról nem tudok ugyan nyilatkozni, miután angolul olvasom a sorozatot, de az biztos, hogy Maason látszik a fejlődés. Még úgy is, hogy időbe telt, ameddig beindultak az események, sokkal gördülékenyebbnek tűnt számomra az egész, mint mondjuk az Üvegtrón, amit hetek alatt fejeztem be. Ezt a részt meg három nap alatt lenyomtam. 

Annak ellenére, hogy a második rész úgy fejeződött be, ahogy (utalok itt a Chaol és Laena közti eseményekre), valahogy nem okozott bennem nagy törést ez a rész ilyen szempontból. Ami már csak azért is fura, mert én erősen Team Chaol voltam mindvégig. Talán közrejátszik az is, amennyi idő eltelt a két rész olvasása között - majdnem egy év -, illetve, hogy már tudtam róla előre, hogy ez így fog alakulni. SJMaas spoilereket kerülgetni nagyjából olyan, mint GoTosokat: konkrétan lehetetlen. Szóval, ez a része pont nem rázott meg, mi több, szerintem kifejezetten jót tett a sztorinak a helyszínváltás, és az új karakterek.

Laena továbbra is az agyamra ment helyenként, de az önpusztító viselkedése az elején elég jól fel lett építve ahhoz, hogy ne húzzon fel túlságosan. Mégiscsak meghalt a legjobb barátja, mondhatni az egyetlen igazi barátja, ráadásul miatta, szóval nem csoda, ha ez felborította az amúgy sem teljesen kiegyensúlyozott lelki világát. Ott van még ennek tetejébe a felelősség, ami újonnan a vállát nyomja, és miután drága assassinunk olyan, amilyen, jó pár hisztikitörésbe kerül, meg némi eszetlenségbe, hogy elfogadja a küldetését.


Az új karakterek sorjában természetesen mindenki figyelme a mufurc tündibündire, Rowanre irányult, és nem is ok nélkül. Érdekes egy fazon. A jelleme alapja elég klisés, de ennek ellenére, működik a dolog, még akkor is, ha az elején igen gyakran túllő a célon, már ami a szemétség határait illeti. Maga a tény, hogy Laenával képesek közös nevezőre jutni, mi több, barátság szövődik közöttük, csodával határos, tekintve az alaptermészetüket. Természetesen mind tudjuk, hogy ez hova fog vezetni - tetovált szexi tündér, sötét múlttal, ugyan mire számítasz??? - de ettől függetlenül nagyon pozitívan hatott számomra, hogy van ott egy köztes lépés, mégpedig igaz barátság és lojalitás. Nem azonnal esnek egymásnak, egy veszekedés kellős közepén, ami az adott körülmények között rettenetesen visszatetsző lett volna, elvégre Laena érzelmileg baromi sérülékeny ebben a kötetben: a gyász és szerelmi bánat rendszerint nem dobja fel túlságosan az ember lányát.

Új szereplők között muszáj megemlítenem Aediont, aki bár egyelőre csak a mellékvizeken evezget, nyilvánvaló, hogy fontos szerepe lesz a továbbiakban. Így is eltöltünk vele éppen elég időt, és azt kell mondjam, az új felhozatalból őt kedveltem a legjobban. Meg a régiből is, ha már itt tartunk. Chaol olyan szinten ki lett herélve, hogy akár a golyóit is átköthette volna masnival, és ott hagyhatta volna ajándéknak Adarlan királyának a párnáján, az se lett volna sokkal rosszabb ennél, mint amit itt művelt. Ember, hová lett a gerinced??? Aedion viszont rendkívül szórakoztató volt, intelligens, és nem okozott nekem agyérgörcsöt, így mindig örültem, ha ő került a középpontba, mert az ő részei kivétel nélkül érdekesek és izgalmasak voltak. Ezzel szemben Chaol nyüglődését olvasni? Még a nyomozása is untatott, ugyanis az olvasó ezen a ponton már rég mindent tudott, és kábé csak türelmetlenül toporgott, hogy na mi lesz már, valaki homályosítsa fel ezt a szerencsétlent! Emiatt Chaol részeinél szinte mindig a számat húztam, és untam magamat.
forrás

Dorian továbbra is idegesít, de Chaol ezúttal túltett rajta is. Talán azért, mert ő magasabbról indult, ameddig kedvenc playboy pávánktól nem is vártam többet. Sőt, pozitív meglepetést okozott, amikor verbálisan tarkón vágta a drága testőrparancsnokunkat, hogy térjen már észhez. Ami pedig a végét illeti... megsajnáltam, na. Megérdemelte volna, hogy kitekerjem a nyakát? Meg. De... ez azért kegyetlenség volt.

Az új vonal a sárkányokkal és a boszorkányokkal viszont egész egyszerűen zseniális! Végre valami igazán eredeti, ami nem csucsog a giccstől. Néha brutális, de wow, baromi érdekes! Manon karaktere se semmi, alig várom, hogy Laenával találkozzanak, ott tuti kő kövön nem marad! Abraxost meg úgy imádtam, ahogy van. Manon és a wyvern kapcsolata erősen emlékeztett az Eragonra, bár maguk a karakterek teljesen másak. Kellemes flashback volt, miután imádom azt a könyvet, meg az egész sorozatot.

Ami a cselekményt illeti, az nagyon is feküdt. Mint említettem, ugyan lassan indul, de a világ kitágul, egy más szegletét is felfedezhetjük, és Laena múltjáról is többet megtudhatunk, miközben ő megtanul a tünde bőrében élni, és a képességeit fejleszteni. Végre igazi csatát is láthatunk a végén, és miközben a lázadók mozgolódnak a tenger túloldalán, Laena minden erejével azon van, hogy a személyes zűrjein túlmenően gatyába rázza a saját udvarát is, és Adarlan királya ellen vonulhasson. Kétségtelenül nagy dolgok vannak készülőben, és a negyedik rész már itt pihen a polcomon, így remélhetőleg hamarosan sort fogok tudni keríteni rá.

Értékelés: 4/5
Kedvenc karakter: Aedion, Abraxos
Kedvenc jelenet: Manon & Abraxos jelenetei, Aedion részei

Limk Related Widget