Rajzolt valóság - a Libanoni keringő

Kiadó: Metropolitan Books
Oldalszám: 128

One night in Beirut in September 1982, while Israeli soldiers secured the area, Christian militia members entered the refugee camps of Sabra and Shatila and began to massacre hundreds, if not thousands, of Palestinians. Ari Folman was one of those Israeli soldiers, but for more than twenty years he remembered nothing of that night or of the weeks leading up to it. Then came a friend’s disturbing dream, and with it Folman’s need to excavate the truth of the war in Lebanon and answer the crucial question: what was he doing during the hours of slaughter?

Challenging the collective amnesia of friends and fellow soldiers, Folman painfully, candidly pieces together the war and his place in it. Gradually, the blankness of his mind is filled in by scenes of combat and patrol, misery and carnage, as well as dreams and hallucinations. Soldiers are haunted by inexplicable nightmares and flashbacks—snapping, growling dogs with teeth bared and eyes glowing orange; a recurring image of three young men rising naked out of the sea to drift into the Beirut battlefield. Tanks crush cars and buildings with lethal indifference; snipers pick off men on donkeys, men in cars, men drinking coffee; a soldier waltzes through a storm of bullets; rock songs fill the air, and then yellow flares. The recollections accumulate until Ari Folman arrives at Sabra and Shatila and his investigation reaches its terrible end.

The result is a gripping reconstruction, a probing inquiry into the unreliable quality of memory, and, above all, a powerful denunciation of the senselessness of all wars. Profoundly original in form and approach, Waltz with Bashir will take its place as one of the great works of wartime testimony.

1982-ben, egy szeptemberi éjszakán Beirútban palesztínok százait, ha nem ezreit mészárolták le, amikor a Keresztény milícia behatolt az izraeli katonák által védett, Sabra és Shatila nevű menekült táborokba. Ari Folman azon izraeli katonák egyike volt, de több mint húsz éven keresztül semmire nem emlékezett abból az éjszakából, vagy az azt megelőző hetek történéseiből. De mikor egy barátja elmeséli neki egy bizarr visszatérő rémálmát, Folman elhatározza, hogy kideríti az igazságot a libanoni háborúról, és a választ a legfontosabb kérdésére: mit csinált ő a mészárlás órái alatt?

Folman fájdalmasan őszinte kutatása a háborúról és a saját részvételéről egyben a bajtársait és barátait is emlékezésre készteti. Az elméjében lévő űrt szépen lassan kitöltik az ütközetekről, őrjáratokról, nyomorúságról és vérontásról szóló jelenetek, amik közé álmok és hallucinációk is vegyülnek. A katonákat megmagyarázhatatlan rémálmok és flashback-ek kísértik - morgó, vicsorgó kutyák világító narancssárga szemekkel; egy visszatérő kép három fiatalemberről, ahogy a tengerből kiemelkedve a beirúti hadszíntérre sodródnak; rockzene a levegőben, majd a sárga villanások. Az emlékek egyre csak torlódnak, egészen ameddig Ari Folman nyomozása eléri rettenetes célját Sabra és Shatila képében.

Az eredmény egy megragadó újragondolás, egy tapogatózó nyomozás, ami az emberi emlékezet megbízhatatlanságának mélységeibe enged bepillantást, és mindenekelőtt, egy erőteljes állásfoglalás a háború - minden háború - értelmetlensége mellett. Elképesztően eredeti mind kivitelezésben, mind megközelítésben, a Libanoni keringő méltán foglalja el helyét a legjobb háborús tanúságtételek között.
(saját fordítás)

Ez egy kicsit rendhagyó poszt lesz, ugyanis a Vals im Bashir, azaz magyar címén Libanoni keringő, nem a szokásos könyv-film kombó. Adaptációkról már volt szó többször is - még Top 10 is készült belőle, szóval mondhatni ismerős a terep, - azonban ez egy kicsit más tál tészta.

A film, amivel Ari Folman izraeli rendező európai hírnévre tett szert 2008-ban jelent meg és először a Cannes-i filmfesztiválon vetítették le. A siker elsöprő volt, és a necces témát tekintve igencsak meglepő is.

Ami igazán különlegessé teszi, az a formátum: animált dokumentumfilm. Oximoronnak hangzik, mi? Nem az. Egyszerűen zseniális! Ez a Cartoon Network és a National Geographic szerelemgyereke!
Amikor megtudtam, hogy épp mit készülök megnézni, teljesen biztos voltam benne, hogy ez vagy fantasztikus lesz, vagy eszméletlenül pocsék. Ilyenkor egyszerűen nincs középút. És egyébként a hozzászólásokból is, amiket olvastam ez jött le - és hidd el, rengeteget elolvastam. Az utóbbi pár hétben a fejem búbjáig voltam a témában. Az utálat mondjuk általában az érzékeny téma kezelésének szól, és nem a formátumnak, de ez egy másik kérdés.

A képregény egy évvel később jelent meg egy new yorki kiadó gondozásában, tehát a szokásos folyamat itt megfordult. És miután a képregény a filmben mozgóképként megjelenő rajzokat tartalmazza, nincs sok értelme külön kezelni a kettőt. Ha már láttad a filmet, a képregény nem fog sokat nyújtani, ugyanis pontosan ugyanaz a látványvilág köszön vissza, ugyanazzal a történettel. Semmit nem hagytak ki, vagy variáltak át, inkább egy kivonatnak tekinthető a könyv, mintsem egy különálló műnek. De ez nem negatívum, legalábbis számomra abszolút nem tűnt annak, ugyanis a film olyan szinten kifilézett agyilag és lelkileg, hogy jól jött a képregény, amihez nyúlhattam, ha valami nem rémlett kristálytisztán.

Így viszont, azt javasolnám, hogy hacsak nem jársz az én cipőmben, és nem kell beadandót írnod a Libanoni keringőből, hagyd a francba a képregényt és inkább csak nézd meg a filmet. Semmit nem ad az élményhez, és mégiscsak a film az igazi. Arról nem beszélve, hogy a képregény esetében lemaradnál a fantasztikus soundtrack-ről!

A film felépítése erősen mozaikos; amint a flashbackek elkezdődnek, a valóság és hallucináció határai finoman egybemosódnak. Gyönyörűen van érzékeltetve, hogy maga a főszereplő sem biztos abban, hogy mi az emlék, és mi a képzelgés, és erre ráadásul tudományos magyarázatot is kapunk. Ugyanis Ari a nyomozása folyamán nem csak volt bajtársaival veszi fel a kapcsolatot, hanem egy pszichológussal, aki világhírű PTSD szakértő, és egy híres riporterrel is, aki a nyolcvanas években a frontról tudósított. Ezek az interjúk a valóságban is lezajlottak, mi több, két szereplő kivételével, a hangjuk is a sajátjuk. Talán ezért is nem lett szinkronizálva soha: csakis héberül, felirattal található meg. Nem mondanám, hogy bántam volna ezt a tényt. Amúgy is az eredeti nyelvet szoktam preferálni, és héberül még sose néztem filmet. Nekem tetszett a nyelv hangzása, hozzáadott az élményhez.

A szereplőknek nem csak a hangja, a kinézete is elképesztően realisztikus és valósághű, de határozottan a rajzfilm birodalmában marad. Bizonyos jeleneteknél az erős kontúrok és drámai kontrasztok az amerikai képregények stílusát idézték. Furcsa volt az én X-Menen meg Batmanen meg egyéb szuperhősökön szocializálódott agyamnak ilyen komoly, nyomasztó témát ebben az ismerős stílusban feldolgozva látni.

Ari Folman:

Ron Ben-Yishai

Csak kettejükről sikerült viszonylag értelmes képeket előhalásznom az internet végtelen útvesztőiből, de szerintem a képek így is magukért beszélnek. Órákat tudnék még beszélni csak a formátumról (van hozzá anyagom, most írtam róla 3000 szót), de megkíméllek titeket. Inkább áttérek a sztorira, mert ott is van bőven mit kitárgyalni.

A sok elismerés mellett, rengeteg kritikát is kapott a film: nulla történelmi kontextus, kitekintés, csak a hatásvadászatra mentek rá, nincs semmi a felszín alatt, stb.
Egyetlen reakcióm van: mi most ugyanazt a filmet láttuk???

Nagyon-nagyon kényes a történelmi aspektusa, egy politikai viperafészek, mindenki ujjal mutogat, középen pedig ott van az a rengeteg áldozat, így érthető, ha nagyon sokak számára fájó, érzékeny pont a '82-es mészárlás. Azonban fel szeretném hívni egy nagyon fontos tényre a figyelmet. Valamire, amire maga Ari Folman is felhívta majdnem az összes interjúban, amit adott. A Libanoni keringő NEM egy történelmi film. Azért nem ad kontextust, mert nem az az elsődleges cél, hogy egy képet kapjunk a konfliktusról. 

Ez egy nagyon személyes hangvételű vallomás, aminek a főszereplője részt vett a nyolcvanas években lezajló eseményekben. Ergo, a film szempontjából nem szükséges perspektívába helyezni az eseményeket, miután maguk az események tekinthetők a kontextusnak. A film szól arról, hogy mit jelent fiatalon katonaként szolgálni, hogy milyen láthatatlan sebeket hagy maga után, szól az emberi emlékezet megbízhatatlanságáról, és van egy nagyon határozott háború-ellenes állásfoglalása.

De nem igazán töri magát, hogy a politikai nüanszokat bemutassa. Ez abból is adódik, hogy Ari egy alacsony rangú újonc volt, alig nagykorú, így rohadtul semmit nem kötöttek az orrára. Az ott lévő katonáknak halvány lila ibolyájuk se volt a politikai játszmákról, amik a háttérben zajlottak a vezetőség szintjén.
Ari Folman azért kezd nyomozásba, mert a felvillanó flashbackek nem hagyják nyugodni, és azt reméli, hogy ha mások meg tudják erősíteni, vagy meg tudják cáfolni azt, hogy mit csinált és mit nem, békére lelhet. A film felvet kérdéseket moralitásról, felelősségről, bűntudatról, de azon kívül, hogy az akkori vezetőséget nyíltan elítéli, mást nem igazán rág a néző szájába. Megismertet a saját valóságával, ami a személyes vonatkozáshoz mérten bizonyos fokig nyíltan szubjektív, és innentől fogva ott hagy gondolkodni.
Igen, tényleg nem árt, ha van némi sejtelmünk a történelmi eseményekről, de azt nem ebből a filmből fogjuk megtudni. Azonban megéri utána olvasni, mert számomra megdöbbentő volt, hogy még soha életemben nem hallottam a nyolcvanas években lezajlott libanoni háborúról. Lehet, hogy egyszerűen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek, de te jó ég! EZT miért nem tanítják az iskolában?

Ahogy a főszereplő próbálja kideríteni, mire nem emlékszik, eszelősen rémisztő dologgal kell szembesülnie: az, amire annyit támaszkodunk, ami nélkül széthullana az életünk, olyan mint egy részeg hároméves. Az emberi memória, mint olyan, eszméletlenül könnyen befolyásolható. Elég egy photoshoppolt kép, és olyasmire is emlékszik az ember, ami soha nem történt meg. És ez nem valami feltételezés, vagy elszigetelt eset: ez egy tudományos kísérlet eredménye, és nincs kivétel. Egyesek elsőre tagadták, hogy az eléjük tett fotón lévő esemény megtörtént, de egy idő után "emlékezni" kezdtek rá. Mert így működik az agyunk. Mindenféle tudatos döntés/erőfeszítés nélkül a részünkről, egyszerűen kitölti a fekete foltokat.


A vége pedig... a vége kegyetlen. Teljesen lerombol, számos kérdést hagy maga után. Kiránt az addig gondosan felépített világból és a nagybetűs valóság arcába hajít, de úgy, hogy felcuppansz a szélvédőjére. Egyszerűen rövidzárlatot okozott: percek múltán is csak ültem és bámultam a képernyőt. De nem fogom elmondani miért. Nézzétek meg!

Íme a nemzetközi trailer magyar felirattal: