2012. december 28., péntek

Suzanne Collins - Catching Fire

Katniss Everdeen survived the Hunger Games now the Capitol wants revenge.

Against all odds, Katniss Everdeen and Peeta Mellark are still alive. Katniss should be relieved, but now there are whispers of a rebellion that Katniss and Peeta may have helped create.

As the nation watches Katniss and Peeta, the staker are higher than ever. One false move and the consequences will be unimaginable.

The seconds book in the heart-stopping Hunger Games Trilogy

Katniss Everdeen túlélte az Éhezők Viadalát, most a Kapitólium bosszúra szomjazik.

Minden ellenük szólt, de Katniss Everdeen és Peeta Mellark még mindig élnek. Katnissnek minden oka megvan rá, hogy megkönnyebbüljön, de most arról suttognak, hogy lázadás készül, amit Katniss és Peeta talán segített felszítani.

Ahogy a tekintetek újra Katnissre és Peetára szegeződnek, a tétek még magasabbak, mint eddig bármikor. Egy rossz mozdulat olyan következményeket vonhat maga után, amiket el sem tudnak képzelni.

SPOILERES TARTALOM!!!

Istenem, Catching Fire, pedig mennyire próbáltalak én szeretni téged…
De igazából így vagyok én ezzel az egész trilógiával. Várom a katarzist, próbálom látni az erőt, ami ennyi embert megmozgatott szerte a világon, és látom is a könyvben a potenciált, de nálam valamiért nem úgy működik, ahogy annak kéne. Elképzelhető, hogy én vagyok rosszul összerakva, nem tudom.


Az eleje nagyon lassan indult. Tetszett, hogy nem azonnal bedobták őket az arénába és hogy Collins nem sütötte el újra ugyanazokat a dolgokat, mint az előző részben, de néhol már egy kicsit untam. Persze voltak hullámhegyek is, például Bonnie és Twill, a Hob leégése, a beszélgetés Gale-lel a tűz mellett. De úgy összességében mire odáig jutottak, hogy igazából is elkezdődött a Hunger Games ebben az új felállásban, már nem volt olyan ereje a ténynek, hogy itt nem ismeretlenek, hanem barátok mennek egymásnak életre-halálra. 

Maga a játék érdekes volt, főleg ez a megoldás a szekciókkal és az órával. Finnicket nagyon megkedveltem. Komolyan, jobban bírom, mint Peetát és Gale-t együttvéve. Johanna az elején nagyon idegesített, de aztán rájöttem, hogy ő így védekezik ezzel a rettenetes érzelmi teherrel szemben. Főleg az az elejtett megjegyzése ütött szíven, hogy a jabberjay őt nem bánthatja, mert nincsen már senkije, aki miatt aggódnia kéne. 

Ez a furcsa kapcsolat Katniss és Peeta között engem nem győzött meg. Oké, szegény srác szerelmes. Katniss? Ő igen is, meg nem is, de igazából csak megvédeni akarja, de most akkor barát vagy nem barát és grrrrr….
Általában szeretem és leköt, amikor a szereplők kerülgetik egymást és játsszák ezt a huzavonát, de itt most az agyamra ment. Lehet, hogy azért, mert csak nehezen tudtam azonosulni a főhősnőnkkel. Megértettem a döntéseit, de nem igazán tudtam beleélni magam. Peeta meg annyira valószerűtlennek tűnik a számomra ebben a brutális világban, hogy szimplán csak nem tudtam elhinni. 

A vége… na, az tetszett. Izgalmas volt, érdekes, hogy ki kivel van, és mi lett Peetával. De mire kezdett érdekelni a dolog, vége lett a könyvnek. Meg kell hagyni, Collins hatásosan zárta le a könyvet, valószínűleg rá is kattanok a befejező kötetre, ha a Catching Fire hatása alá kerülök… de nem kerültem. 

Azt azonban még kiemelném, hogy végre megjelent a gondolat, ami az én fejemben már az egy olvasása közben is ott suttogott. Finnick jegyezte meg, hogy sokkal jobb lenne, ha mind halottak lennének és Katniss maga is elgondolkodva belátta, hogy igen… talán tényleg mindenkinek jobb lenne. Egy ilyen világban, ahol az ember csak űzött vadként létezhet és nem lelhet békét, vajon honnan ez a hihetetlen élni akarás? Ez már nem csak egyszerű emberi ösztön. Itt már csak az akar élni, akinek tényleg van miért. 

Végső soron tényleg nagyon sajnálom, amiért nem tudott annyira megfogni, amennyire én szerettem volna. Lehet, hogy csak túl sokat vártam tőle az után a felhajtás után, amit körülötte rendeztek. Most egy kicsit félreteszem és szerintem valamikor ősszel azért előveszem a Mockingjay-t. Mert azért kíváncsi vagyok a végére a történetnek. Ugyanis annak ellenére, hogy engem nem ragadott meg, látom az értékeit ennek a trilógiának és el is ismerem őket. Remek világ, csodálatosan kigondolt és alaposan összerakott cselekmény… nem tudom, mi bajom van vele, őszintén. De nincs katarzis. Kár érte
.


A film adaptációhoz nagy reményeket fűzök, mert az előző részé is elég jól sikerült, szóval alig várom, hogy a Catching Fire a mozikba kerüljön.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: a vége
Kedvenc karakter: Finnick, Cinna

2012. december 26., szerda

Öngyilkos gondolatok űrfogócska közben


Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 288

Calderon főkapitány nem mindennapi férfi.
Jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta rangját egy lányért.
Csakhogy a lány meghalt, Calderon pedig öngyilkos akar lenni.

Úriember nem temetkezik hitelbe.
Calderon másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg. Vajon miért sóz rá a Flotta egy hatalmas űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen játszma folyik körülötte? Mit kavarnak a nemesek a háttérben?
És mit kezdjen Tainával, a csinos japán kadétlánnyal, akiből árad a narancsillat?

Taina a szamuráj családok leszármazottja, és ugyanúgy űzi a "Játékot", vagyis mások manipulálását, mint Calderon. Bármit megtenne, hogy az űrben maradhasson, hiszen odahaza a nagyapja már férjet keres számára. A lány útmutatást kér az Ősanyáktól, de a jóskövek veszélyre és halálra figyelmeztetik.

Mire rájönnek, mi folyik a háttérben, csak önmagukra számíthatnak, és a kettejük között kialakult érzékeny kötelékre. Vajon elég jó játékosok, hogy szavak nélkül is megértsék egymást? És Taina elég ügyes ahhoz, hogy a kapitányt rávegye a túlélésre?

Egyszerűen megláttam, megfogtam és a kezemhez ragadt! Semmit a világon nem tudtam a könyvről, az íróról (eredetileg azt hittem, hogy felbukkant egy új japán szerző), de valami miatt nem bírtam otthagyni. Kezdjük azzal, hogy a borító egyszerűen fantasztikus! A színvilág, a kard és úgy az egész mindenség nagyon a helyén van. Aztán a fülszöveg. Akkor és ott a könyvesboltban elkezdtek peregni a képek a szemem előtt és ez a hatás az egész könyv alatt masszívan kitartott. Leginkább egy művész, Jonas DeRo képeinek a hangulata ugrott be, valahogy annyira stimmelt. Őt egyébként megtalálhatjátok itt: http://jonasdero.deviantart.com/

És milyen jól tettem, hogy csak úgy, minden hűhó nélkül megvettem! Imádtam! Konkrétan majdnem a villamoson maradtam, annyira olvastam és még a fülesemet is elfelejtettem bedugni, pedig én állandóan zenét hallgatok, pláne tömegközlekedésen. De most nem volt rá szükség. Mert a villamos véget nem érő zakatolása elhalkult és én egy futurisztikus űrhajón találtam magam egy manipulatív, pimasz, mondvacsinált kapitány társaságában, aki minden volt, csak megfelelő hősanyag nem, és egyszerűen élveztem a helyzetet!

Az egy cseppet zavart, hogy az elején rettenetesen keveset tudtunk a világról. Calderon nem igazán vette a fáradtságot, hogy "elmagyarázzon" ezt-azt, így néhol csak a fejemet kapkodtam. Gavrolift? Bolygók? Milyen bolygók léteznek? Kolóniák? Házak? Sorolhatnám. A végére azért nagyjából minden a helyére került, a gavrolift pedig ez után az élmény után a legkevésbé sem érdekel. Mert uram atyám, olyan volt ez a könyv, hogy két koherens mondatot nem bírtam összerakni utána!!!

Kezdjük azzal, hogy Genius Calderon zseniális főhős! Az első pillanatoktól kezdve ítélkezésre késztet. Vajon jó ember? Egyáltalán nem szokványos, nehéz átlátni rajta, pedig minden lépését követjük. Elég manipulatív egyéniség, zárkózott, szóval nem igazán ideális alapanyag a mai szempontok szerint. De én imádtam! Esendő ember, sokat hibázott, de olyan veszedelmesen okos, hogy egyszerűen élvezet az ő szemével látni a világot. Ehhez képest már csak bónusz a száraz, cinikus, néhol fekete humora, amit mindig értékelek.
Tainával, a női főszereplővel kapcsolatban hasonló a helyzet. Értelmes, egyáltalán nem nyafogós főhősnő, szamurájok leszármazottja. Mégis, nem lesz belőle egy női terminátor, Calderonnal pedig félelmetesen könnyen megértik egymást. A háttere is nagyon bejött, a japán leányzó rengeteg érdekes, izgalmas háttérinformációt megosztott velünk a gondolatain keresztül szertartásokról, ősi szokásokról és az Illatos bolygóval kapcsolatos emlékeiről.
A mellékszereplőket sem szabad lebecsülni, hiszen az írónő remekül összerakta őket. Személyes kedvenceim Frank, a pszichomókus sógor és Oregon admirális, aki az elején nem volt túl szimpatikus, de bebizonyította, hogy a csendessége mögött nem sunyiság lapul, hanem acélos gerinc és finom humor.

"- Ez lázadás! Admirális, fegyverezze le!
 - A lézerem az irodában maradt, uram. - Oregon admirális felbecsülte az ötlépésnyi távolságot és Ferrero gróf erejét. Talán a navigátorok nélkül még lett volna esélye, de ők nyilvánvalóan leütik.
- Ön gyáva!
- Csak reumás, uram."

Ami még rendkívüli módon tetszett, ahogyan az elborult elmét ábrázolta az írónő. Adler és csapata erre tökéletes példa. Egyszerre rémisztő volt és megragadó, ahogy ennek a beteg embernek a gondolataiba pillanthattunk. És végső soron nem volt ő abszolút és tökéletesen gonosz. Terra tábornokot előbb nevezném annak, mint Adlert, pedig az a férfi borzalmas dolgokat tett és egyáltalán nem bánta. Nos, neki legalább van mentsége; kilazult egy csavar az agyában. De Terra tábornok hidegvérrel küldött volna halálba többszáz embert. Persze lehet erről vitatkozni, hogy mennyire volt helyes a döntése, de ezt a kérdést szerintem mindenki döntse el maga. Az én gyomrom egyszerűen nem vette be.

A leírások sosem voltak túl terjengősek, nem szakítottak ki az éppen folyó cselekményből, akcióban nem volt hiány, a romantikát sikerült nem túlzásba vinni (ezért nagyon szurkoltam, ez nem az a fajta regény, aminek jót tesz, ha átmegy rózsaszín takonyba) és a párbeszédek intelligensek voltak, itt-ott körmönfontak is, élvezet volt olvasni.

Kellően feszegette az öngyilkosság témáját is, amin szintén el lehetett volna csúszni, de szerintem remekül sikerültek a jelenetek, amikor Calderon eljátszott a gondolattal és maga a fordulópont is.

Nem véletlenül aranypöttyös ez a könyv, mert ez biza nem YA, távolról sem. Remek élmény volt! A könyvesboltban hozzáragadt a kezemhez, és nem is sikerült utána letennem. ZSENIÁLIS VOLT!!!

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: a Calderon vs. Frank beszélgetések. Sziporkázóak voltak.
Kedvenc karakter: nehéz lenne felsorolni... Terra tábornokot és a Fay ház fejét nem csíptem, de ők nem is azért voltak, hogy szerethetők legyenek, nemde?

2012. december 25., kedd

Gail Carriger - Changeless - Változatlan


Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 389

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.
Elsősorban azért, mert nincs lelke.

Alexia Maccon, Woolsey grófnéja a kora esti órákban arra ébred, hogy a férje - akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene - teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, egyedül hagyva Alexiát, akinek így egymaga kell megbirkóznia a küszöbén táborozó természetfeletti regimenttel, űzött szellemek seregével és Viktória királynő haragjával.
Ám Alexia fel van fegyverezve a legújabb divat szerint készült megbízható napernyőjével és harapós modorának egész arzenáljával. Még amikor a nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, akkor is résen áll, feltérképezi a farkasfalka belső dinamikáját, ahogy csak egy lélektelen képes rá.
Sőt, arra is tud időt szakítani, hogy megkeresse elkóborolt férjét - ha akarja.

Na, hát ez a könyv minden volt, csak változatlan nem. Bár én továbbra is úgy vélem, hogy az első rész nem kiáltott folytatásért, azért a folytatás is elég jól sikerült. Maga az írónő is bevallotta, hogy eredetileg egyrészesre tervezte a Lélektelent, és hogy utólag, a kiadó megrendelésére írta végső soron tovább és így lett belőle sorozat. Most aztán belemehetnénk az önálló regény vs. sorozat vitatémába, ahol rengeteg a pro és kontra mindkét oldalon, de nem megyek bele. Azért azt jegyezzük meg, hogy olyan kifejezés nem létezik, hogy "résen áll", olyan van, hogy résen van vagy készen áll. Ezt csak a hátán lévő tartalomra vonatkozólag említem meg, ez egyébként nem vont le volna magából a regény értékéből.

Szögezzük le, hogy én imádtam a Lélektelent! Mind a világot, a karaktereket, a stílust, egyszerűen magával ragadott az egész. Carriger még mindig nagyszerűen csavarja a szavakat és nagyrészt hozza a színvonalat, de - lehet, hogy csak azért, mert a Lélektelen annyira elvarázsolt - számomra ez azért nem volt az igazi. Éppenséggel a molyon maximális pontszámot adtam rá, mert ha más ilyen szinten kitalált és megírt könyvről lenne szó, el lennék alélva. De ez a Lélektelen folytatása volt. És folytatásnak bizony gyengébb, mint az előző kötet. Persze, ez az én személyes véleményem, de akkor lássuk a történetet.

Tény és való, hogy még mindig letehetetlen! Alexia hozza a formáját minden téren, és rendre utasít egy egész regiment katonát, majd megbirkózik a húgával és még a skót farkasfalkára is marad energiája. Szóval főhősnőnk még mindig imádni való, okos és rendkívüli módon gyakorlatias nőszemély csípős humorral megáldva. 
Ivy Hisselpenny többet szerepelt a lehetetlen kalapjaival és néhol idegesítő, de leginkább szórakoztató egyénisége oldotta az egymás után sorakozó, kínosabbnál kínosabb helyzeteket. A skótok nem a simulékonyságukról híresek. Azért azon a levélen én is jókat kacarásztam.
Lord Maccon egyénisége őszintén szólva most számomra egy kicsit elveszett az éterben (éljenek a szóviccek így hajnalban -oké, szóval délután kettőkor), mert bár szinte végig jelen volt a regényben, számomra kissé háttérbe szorult. A múltjáról megtudtunk ezt-azt, de az előző részben nyújtott lélekjelenlétéhez képest (és itt a második számú borzalmas szóvicc, ma ontom magamból ezeket), ez a szereplése kis hiányérzetet hagyott maga után. 
Lord Akeldama se igazán hozta a szintet, bár a szóvirágok - amiket eddig is imádtam - természetesen itt is jelen voltak, de mégis...  nem volt az igazi. Annak viszont örültem, hogy Biffy kicsit többet szerepelt, mert ő fantasztikus volt! Ami az új karaktereket illeti, ők teljesen rendben voltak, inkább a régiekkel szemben voltak fenntartásaim.

A cselekményszál kellően pergő és izgalmas volt, a múmiák és az új elmélet a lélektelenekről nagyon tetszett, illetve a ki akar megölni kit játék is elég jól sikerült, én végső soron a végéig nem bírtam eldönteni, hogy ki kivel van, ennek pedig nagyon örültem! Akadtak meglepetések. Ivy szóvirágzott, Alexia napernyője savat ontott, Biffy egy étergráffal teázott és Lord Maccon verekedett - ököllel!

Amivel még nem voltam kibékülve, az talán a fordítás számlájára írható, de elképzelhetőnek tartom, hogy maga az írónő használta esetleg ezt a szám szerint két kifejezést, ami engem szörnyen kizökkentett a viktoriánus steampunk Anglia korából. Tudom, apróság, de annyira szembeszökő volt, hogy nem bírtam elsiklani felette. Az egyik, amikor Felicity azt a kifejezést használta, hogy tutira. Hirtelen pislogtam párat, hogy ez a 21. századi szleng kifejezés mi a frászt keres itt? Aztán volt egy olyan, amikor talán Alexia mondta azt valamilyen szituációra, hogy durván valamilyen. Ami ez esetben a nagyon-t helyettesítette. Az kevésbé volt idegesítő, de azért meglepett.

A vége, na az nagyot szólt és nagyjából én is úgy reagáltam, mint Alexia: nem jutottam szóhoz! Nagyon-nagyon remélem, hogy ezt hamarosan megoldják és Lord Maccon térden fog csúszni a neje előtt, mert ez aztán igazán hallatlan!

Hű de nagyon kukacoskodó voltam, így visszanézve. Pedig ez egy remek könyv volt (tök jó, hogy azután mondok ilyet, miután cafatokra szedtem), és tényleg tetszett, de... de ez van, kellett ilyen hibátlanra írni a Lélektelent, most már semmi nem lesz elég jó. :) Illetve, azért remélem, hogy nincs igazam, alig várom a Blameless-t! Na meg azt is, hogy hogyan fogják a címet magyarra fordítani.

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: nehéz választani, azt hiszem még a legelején lévő Alexia vs.  Channing Channing mérkőzés
Kedvenc karakter: Biffy, Alexia

2012. december 23., vasárnap

Egy kicsi én


A karácsonyi őrület mindenkinek ismerős. A ház a feje tetején, megkezdődik a népvándorlás, rokonok, család, barátok, az ajándékozási mizériáról már nem is beszélve, de mégis van az egésznek egyfajta varázsa, ami engem mindig elbűvölt. Azontúl, hogy azért néha az én hajam is égnek áll ettől a pár naptól.

Ilyenkor szintén rám tör a kreativitás hulláma, de természetesen a legjobb ötleteim így is a "határidő" előtt pár nappal születnek. Mindenesetre idén is nyakig voltam színes papírral, grafittal, csillámporral és ragasztóval, ahogy az asztalom is, ahonnan még mindig nem sikerült kiirtanom a makacs kis csillámokat. Még a laptopomra is jutott belőle. :)

Miután pár molynak ígértem dokumentációt az alkotásaimról, ezért gondoltam ezt megejtem itt ebben a blogbejegyzésben és egyúttal mindenkinek Boldog karácsonyt és könyvekben gazdag új évet kívánok!

Ezek itt a rajzok, amiket készítettem: (sajna forgatni kell őket, mert másképp nem akarta felrakni, Jacket pedig meg se találtam, fogalmam sincs, hova lett :S)





És itt vannak a könyvjelzők, amik belőlük készültek. Nem teljesen olyanok, mint amilyenekre terveztem őket, de a lényeg, hogy akik kapták, azok örültek nekik :)





2012. december 13., csütörtök

Suzanne Collins - Hunger Games



Kiadó: Scholastic
Oldalszám: 458


Winning will make you famous. Losing means certain death.
In a dark vision of the near future, twelve boys and twelve girls are forced to appear in a live TV show called the Hunger Games. There is only one rule: kill or be killed.
When sixteen-year-old Katniss Everdeen steps forward to take her sisters place in the games, she sees it as a death sentence. But Katniss has been close to death before. For her, survival is second nature.
The first book in the ground-breaking Hunger Games trilogy.

Ha győzöl híres leszel, ha vesztesz, az a biztos halált jelenti.
A nem is olyan távoli jövő sötét világában tizenkét fiút és tizenkét lányt arra kényszerítenek, hogy szerepeljenek egy élő TV showban, amit az Éhezők Viadalának neveznek. Csak egy szabály létezik: ölj, vagy téged ölnek.
Amikor a tizenhat éves Katniss Everdeen előlép, hogy átvegye a testvére helyét a viadalon, az felér számára egy halálos ítélettel. De Katniss került már közel a halálhoz. A túlélés számára természetes.

Spoiler!!!

"Happy Hunger Games! And may the odds be ever in your favour!"

Bár már itthon is kijött, én anno mégis úgy döntöttem, hogy angolul állok neki és nem bántam meg. Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, talán közrejátszik az is, hogy előbb láttam a filmet és az össze tudja zavarni a dolgokat, kicsit egybefolyik számomra a két élmény. Alapvetően odáig vagyok az alapötletért, a Hunger Games egy vad, brutális erőfitogtatás a rendszer részéről és lássuk be, működik. Egy aréna, ahol tizenéves gyerekek egymást gyilkolják és ezt a Capitol képes úgy feltűntetni, mint egy showműsort. Egyszerre vérlázító és elborzasztóan morbid, de nem tudod nem tovább olvasni.
Collins fantasztikusan ír és mesél, imádtam azokat a részeket, ahol Panem történelmét taglalja, ahogy leírja, mi történt a lázadókkal.
Katniss egy nagyon érdekes karakter, egyáltalán nem tipikus és (hála a jó égnek) nem is hisztis, vagy nyavalygós, bár érzelmi téren lenne mit fejlődnie. Megindító volt, mennyire szerette Primet, a kishúgát, de még az anyját is, habár vele sokkal komplikáltabb volt a kapcsolata. Egyébként egy kész érzelmi zsákutca, de végső soron érdekesnek találom, hogy egyik srácba sem szeretett bele. Őszintén szólva én kedvelem Gale-t, de Peetának szurkolok.
Na, ő pont az ellentéte Katniss-nek. Ha nem is jó, de élhető körülmények között nőtt fel, soha nem kellett magára vállalnia egy család fenntartását, így habár a szíve sokkal inkább a helyén van, nincs benne annyi spiritusz és túlélési ösztön, mint amennyi Katnissbe szorult. Kicsit megfordultak a férfi-női szerepek, de Collins ezt olyan természetesen kezelte, hogy nem éreztem zavarónak, esetleg itt-ott egy kicsit. De Peeta alakjához egyszerűen ez hozzátartozott, pontosan úgy, ahogy Katniss is így volt egész, ezekkel a jó és rossz tulajdonságaival. Tetszett, hogy nem voltak tökéletesek.

Haymitch... nos rá először dühös voltam, aztán sajnáltam, aztán rájöttem, hogy megvan a magához való esze, csak jól titkolja. Jobban belegondolva, brutális lehetett minden évben a biztos halálba küldeni két gyereket. Ebben a könyvben aztán tényleg mindenkinek megvannak a maga démonai.

"So, you’re supposed to give us advice,” I say to Haymitch.“Here’s some advice. Stay alive,” says Haymitch, and then bursts out laughing.

Rue volt talán a kedvenc mellékszereplőm Cinna mellett. Az a tizenkét éves kislány az éles eszével és a csendes ügyességével egyszerre volt bájos és figyelemre méltó. Megsirattam, amikor meghalt, de persze ez várható volt, hiszen csak egy maradhat.
Még Cato-t se tudtam gyűlölni, pedig elég nagy rohadék volt az elején, de azt a halált senki nem érdemelte. És őszintén, meghűlt az ereimben a vér, amikor Katniss-szel együtt én is rájöttem, hogy azok a mutáns dögök igazából a halott kiválasztottak. Bírom a vért, nem tudott különösebben kiakasztani a könyv, de ott elborzadtam és kirázott a hideg, főleg amikor meglátta Rue-t is köztük.
A vége sem nevezhető happy endnek, mert bár mindketten túlélték, Katniss magára haragította az elnököt és az egész vezetőséget, Peetával sikerült összevesznie, bár igazság szerint fogalmam sincs, kinek adnék igazat, mert Katniss csak tette, amit kellett, de Peeta meg félreértette és tényleg azt hitte, hogy ez az egész igazi. És nem tudom nem sajnálni, mert egy kicsit én is belezúgtam Lover Boy-ba a történet folyamán.

"Only I keep wishing I could think of a way to…to show the Capitol they don’t own me. That I’m more than just a piece in their Games"

Azt kell mondjam, nagyon tetszett, de... de rajongó nem leszek. Jó könyv volt, de nem váltja ki belőlem azt az őrületet, amit kicsit sajnálok is, mert szerettem volna, vártam a hype-ra, amit annyi embernél okozott. Lehet, hogy már kinőttem az ilyesmiből. Bár kötve hiszem, hogy ebből kilehet, és még kevésbé hiszem, hogy pont én valaha is kinőnék.

De legalább a könyv után se éreztem a filmet csalódásnak, és ez szerintem elárul valamit. Jól megcsinálták, alig várom a Catching Fire-t.
Értékelés: 4,5/5
Kedvenc karakter: Rue, Cinna, Haymitch
Kedvenc jelenet: amikor Katniss eltemette Rue-t

2012. december 9., vasárnap

Ilona Andrews - Mágikus találkozás


Kiadó: Egmont Dark
Oldalszám: 400


A varázslattal teli Perem, ahol Rose Drayton él, két világ határán terül el. Rose átjár dolgozni a Töredékbe, ahol az emberek autókon járnak, plázákban vásárolnak, és ahol a varázslat nem több puszta tündérmesénél. A másik világ Mágia, amelyet kékvérű arisztokraták irányítanak, és ahol a varázslat mindennapos, sőt megváltoztathatja az emberek sorsát. Ahogy a többi perembéli is, Rose átjárhat mindkét világba, de mindenhol törvényen kívülinek számít. 
Rose úgy gondolta, ha tökélyre fejleszti a varázserejét, jobb életet biztosíthat magának. De a dolgok nem a tervei szerint alakultak. Most feketén, éhbérért dolgozik a Töredékben, hogy felnevelhesse két kisöccsét, ráadásul meg kell küzdenie a kéretlen kérők hadával, akik őt és a varázserejét akarják.
Ekkor toppan be az életébe Lord Declan Camarine, a mágiai kékvérű, aki szintén elhatározza, hogy megszerzi magának a lányt. És vele egy időben érkezik a különös, varázslatra éhes teremtmények egész hada. Rose-nak és a kékvérűnek össze kell fognia a szörnyű lények és megteremtőjük ellen, különben odalesz az egész Perem, és mindenki aki ott él…

Most sokan nem fognak szeretni, de ez a könyv nekem csalódás volt. Majd' megvesztem érte, hogy elolvashassam, mert mindenhonnan pozitív kritikákat hallottam/olvastam, maga a tartalom is megfogott, szóval repesve vártam a megjelenést, és hogy a kezem közé kaparinthassam végre.

Alapvetően jól indult, tetszett a világ felépítése, az, ahogyan a mágiát kezelték és a karakterek is érdekesnek tűntek. A két kisfiú nagyon aranyos volt, Rose pedig... nos, vártam, hogy többet tudjunk meg róla. És vártam... és vártam... és aztán vége lett a könyvnek! Elvileg ő a főszereplő, de még a szem- vagy hajszínét se sikerült kiderítenem (vagy átsiklottam felette, nem tudom). Georgie és Jack sokkal inkább kidolgozottnak tűnt a számomra, mint a főszereplő. 400 oldalon keresztül Rose minden lépését követtem és mégis, alig tudtam meg valamit a jelleméről. Declannel egy csöppet jobb a helyzet (róla a főhősnőnk milliószor elmondta, hogy néz ki és milyen szexi), de ő meg túlontúl sablonosra sikeredett ahhoz, hogy érdekes lehessen. Aztán lehet, hogy csak nekem vannak túl nagy elvárásaim... számomra a paranormális-romantikus könyvek Nalini Singh-nél kezdődnek, az ő karakterei pedig zseniálisan fel vannak építve.

A cselekmény viszont izgalmas volt és végső soron szerintem emiatt olvastam el olyan gyorsan ezt a könyvet. Pörgő volt, akciódús, bár nem túl rejtélyes. Amit nem érek fel ésszel, hogy néha olyan hosszan és részletesen írja le a környezetüket, amit itt-ott már túlzásnak is érzek, de három mondatot nem képes szánni a főszereplők lelki világára. És nem, ez nem csak annyi, hogy az olvasó fantáziájára bízza és nem szájbarágós. Konkrétan nem létezett karakterizálás és ez végig, folyamatosan bosszantott. Vártam, hogy csak elejtenek pár csipet morzsát, de nem. És ez azt eredményezte, hogy se Rose, se Declan nem kerültek túl közel a szívemhez.

Azért említsünk pár pozitívumot is, hiszen egyáltalán nem volt ez rossz élmény. A szócsaták viccesek voltak, jókat kacarásztam rajtuk, pláne ha a két kiskölyök is beszállt, William felkeltette az érdeklődésemet (remélem, a második kötet jobban fog tetszeni) és a világ nagyon-nagyon tetszett! Georgie-ért fájt a szívem, Casshorn - a főgonosz - elég őrültre sikeredett, csak jó lett volna, ha egy kicsit jobban meg tud borzongatni. Lehetett volna kiszámíthatatlanabb, elvégre néhány csavar meglazult a fejében és zseni is volt a lelkem.


Gyulladáscsökkentő. Kicsit tompítja a fájdalmat, és megakadályozza, hogy megduzzadjon és bepirosodjon. Nyelje le, ne rágja össze.
Azt gondoltam, feldugom az orromba, és rozmárt játszom, de ha ragaszkodik hozzá, le is nyelhetem.

Úgyhogy összességében jó kis könyv volt ez, csak nem döntött le a lábamról. De kíváncsi vagyok a folytatásra! Ja, azért azt megemlíteném, hogy a könyv tele volt elírásokkal és idegesítően sokszor ismétlődtek a nevek. Minden mondatban Rose, Rose, Rose... nem tudom, hogy az eredetiben is így van-e, de miután az angolban ez nem okoz túl nagy problémát, hiszen az egyes szám harmadik személynek külön van férfi és női verziója, ezért gondolom, ez fordítási/szerkesztési hiba. Azért ennyi pénzért erre jó lenne odafigyelni.

Értékelés: 4/5
Kedvenc karakter: William
Kedvenc jelenet: Rose és Declan szócsatái, a legvégén a slusszpoén. Az tényleg jó volt. :)

2012. november 26., hétfő

Richelle Mead - Vámpírakadémia


Kiadó: Agave
Oldalszám: 240

Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Lissa a vérre – viszonylag konszolidáltan – szomjazó mora vámpírok egyik nagytiszteletű családjának egyetlen leszármazottja és túlélője; Rose, aki életét tette fel legjobb barátnője védelmezésére, a dampyr testőrtanoncok sorát erősíti. A vaskapukon kívül a vérszomjas, élőhalott vámpírok, a strigák lesik az alkalmat, hogy elvegyék életüket, és magukhoz hasonlóvá tegyék őket. A kapukon belül sem veszélytelen azonban az életük: Lissa különleges mágikus képességei legalább annyira megkeserítik a mindennapjaikat, mint a mindkettőjüket megkísértő tiltott szerelem.

Az az érzésem, hogy ez egy hihetetlenül érdekes sorozat kezdete!
Lenyűgözött a világ, amit Mead felépített, az iskola, ami végre nem hajazott a Roxfortra, habár ugyanolyan ódivatú volt és a morák, strigák és dampyrok társadalma is, bár az utóbbi mély ellentmondásokat ébresztett bennem.
Egy részről számomra új értelmet nyert az önfeláldozás szó. Mert EZ tényleg az! Mármint amit a dampyr testőrök csinálnak. Megrendítő természetességgel mondanak le arról, hogy saját igazi életük legyen azért, hogy a morákat életben tartsák. Mindeközben pedig nem esnek letargiába, élik tovább a mindennapjaikat és ez engem mélyen érintett. Jól belegondolva, fogalmam sincs, hogy én képes lennék-e rá. Ráadásul a főgonosz (nem, nem árulom el ki volt) nem is volt igazán gonosz, és ezt imádtam! Érzelmek teljes skáláját kihozta belőlem ez a könyv, elérte, hogy rágódjak rajta, miközben nem untatott filozófiai gondolatmenetekkel (persze Rose nem is ez a típus) és pörögtek az események is. Egyszerűen maguk a helyzetek, Rose gondolatai, amik teljes természetességgel suhantak át az agyán adták számomra a gondolkodni valót és ettől vált számomra annyira igazivá ez az egész. 

"Hát mindenkinek kell néha olyasmit is tennie, amit nem szeretne. Erről szól az élet."

De ejtsünk szót a karakterekről is! Másik kedvenc pontom :) Főhősnőnknek remek, szarkasztikus humora van, amin olykor jókat kacarásztam, és annyira mély barátság fűzi Lissához, ami elképesztett. Mead gyönyörűen írja le az igaz barátság lényegét (egy kis természet felettivel megspékelve). Ráadásul a lány olyan lelki erővel és makacssággal rendelkezik, ami nagyon közel hozta a szívemhez. Esendő, de hihetetlenül kemény csaj. 

"– Folyamatosan ilyen helyzetekbe keveredek, elvtárs. […] 
– Ne hívj így! Fogalmad sincs, miket beszélsz.
– Dehogy nincs. Tavaly dolgozatot kellett írnom Oroszországból és a Szovjetfúzióból."

"– Lehet, hogy vad és neveletlen, de ha van benne tehetség…
– Vad és neveletlen? – vágtam közbe. – Ki vagy te egyáltalán? Valami bevándorló szakmunkás ?
– Belikov mostantól a hercegnő testőre – válaszolt Kirova. – A hivatalos testőre.
– Olcsó külföldi munkaerőre akarják bízni Lissát?"

Lissa… nos, ő már határozottan távolabb áll tőlem, de legalább annak ellenére, hogy ő sokkal sebezhetőbb, mégse tűnt nyavalygó libának, pedig nagyon könnyű átesni a ló túloldalára, az írónő pedig fantasztikusan egyensúlyban tartotta ezeket.
Christiant úgy bírtam, ahogy volt, igazából az ő karaktere nem rejtett túl sok meglepetést magába, de nem is volt ez akkora probléma, legalábbis nem éreztem negatívumnak. Talán egy kicsit meg lehetett volna dobni a személyiségét valamivel, hogy ne legyen ilyen kiszámítható, de ki tudja mit rejt a többi kötet?
Utoljára hagytam a legjobbat… Dimitrij… ó anyám!!! Csak ennyit tudok rá mondani. Azon túl, hogy eszméletlen a pasi, végig szinte hallottam a rekedtes északi akcentusát. Hjajjj….
Mégis (a nyilvánvalóktól eltekintve) azt szerettem és becsültem benne leginkább, hogy annak ellenére mennyi mindent látott és milyen kemény élete volt, ráadásul túlteng benne a kötelességtudat, ez nem ment az embersége rovására. Megértő, kedves tudott lenni, sosem kiabált Rose-zal, pedig én azt vártam, hogy lesz rajta egy kemény külső máz, de nem. Meglepetést okozott azzal, hogy olyan… normális volt a legelejétől kezdve. Szigorú volt és kemény igen, tette a dolgát, amikor kellett, de ember maradt. 

Nos, azért amikor Rose szemébe hazudott (és nyilvánvaló volt, hogy azt teszi!!!) akkor jól fejbe csaptam volna. Persze, értettem, miért tette és végső soron majd megszakad a szívem kettejükért. De én töretlenül hiszek abban, hogy Mead szíve megesik rajtuk és együtt lehetnek.
Mert bár Lissa és Christian édesek együtt… azért én mégis jobban szeretem a másik párost.



Azért arra felhívnám a figyelmet, hogy ez alapjaiban tipikus YA könyv. Én nagyon élveztem, mert szeretem ezt a műfajt és mert kikapcsol, de senki ne várjon tőle világmegváltást. Izgalmas, fordulatos, könnyed olvasmány jó karakterekkel és remek cselekménnyel. Itt-ott kicsit sablonos is (Christian pl.), de nem olyan szinten, hogy az engem nagyon zavart volna. Úgyhogy ajánlanám mindenkinek, aki egy kis vámpíros-szerelmes-akciódús könyvvel akarja agyonütni a szabadidejét. :)




Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: A vége felé, amikor Dimitrij a karjában cipeli a félig ájult Rose-t és elmondja, miért nem engedheti meg magának, hogy szeresse. Az... na ott majdnem bőgtem. :(
Kedvenc karakter: Rose, Dimitrij, Mason


2012. november 19., hétfő

Laini Taylor - Füst és csont leánya


Kiadó: Kossuth kiadó
Oldalszám: 394



Világszerte fekete tenyérlenyomatok jelennek meg ajtókon, szárnyas idegenek égették a fába, akik az égbolt hasadékából bújtak elő.
Egy sötét és poros boltban egy kiméra emberfogkészlete veszélyesen csökken.
Prága zegzugos utcáin egy ifjú művészpalánta belekeveredik egy brutális, nem e világi háborúba.
"És akkor a lány tudni fog mindent, és gyűlölni fogja őt. Akiva próbált felkészülni arra, ahogyan Karou nézni fog rá, amint megértette. Figyelte a lányt a térről jó néhány másodpercig, mielőtt az felnézett, és tanúja volt, ahogyan Karou arca elváltozott, amint megpillantotta őt – az ideges, elveszett várakozásból… fény lett. Mintha Karou sugarat bocsátott volna ki magából, amely elérte Akivát ott, ahol állt, fényben fürdette és égette volna.
Abban a pillanatban benne volt minden, amit nem érdemelt meg, és sosem lehet az övé. Magához szerette volna ölelni a lányt, kezét a hajába temetni – amely tisztán, simára fésülve, folyóként omlott a vállára –, beleveszni az illatába és a lágyságába."



Az első szó, ami eszembe jut a könyvről az, hogy varázslatos. És nem feltétlenül amiatt, mert használnak benne mágiát. Eredetileg sokkal hátrébb állt a várólistámon, édesanyám lepett meg vele egyik nap, csak úgy spontán. Nagyon örültem neki, de egyelőre a polcra kellett száműznöm olvasatlanul idő hiányában. Aztán egy esős szombat reggelen a fotelemben kuporogtam egy puha takaróban és a könyv szemezni kezdett felem a könyvespolcomról. Vállat vontam, leemeltem, és amikor legközelebb felnéztem, túl voltam a századik oldalon.
Teljesen beszippantott a történet. Nem is csak a történet,  hanem a karakterek, a helyszín, az a csodálatos, titokzatos Prága, amiről eddig még sosem volt alkalmam olvasni és Karou művészvilága, amivel abszolút azonosulni tudtam, miután én is imádok rajzolni, alkotni. Imádtam a kimérákat, már csak magát az ötletet is, ezeknek az izgalmas, groteszk, de mégis csodálatos lényeknek a gondolatát, teljesen meglódult a fantáziám, ahogy szinte faltam a sorokat. Laini Taylor igézően tud mesélni. Mert ez az volt. Egy igazi mese. Vérrel, háborúval, szenvedéssel teli mese, nem pont kisgyerekeknek való, ennek ellenére megvan benne az az ismerős, elbájoló varázslat, ami a gyerekek szemébe csillogást visz, amitől minden idegszálukkal a történetre figyelnek. Nos, velem is ez történt.

A karakterek közül Zuzanát és Issát kedveltem meg a legjobban. De Kénkő, Kishmish és Twiga is a szívembe férkőzött, mind-mind a maguk jellemével, de... de miért??? KIZÁRT, hogy ezt Taylor így hagyná! Kell, hogy legyen valami kiskapu! A kézjelek hatásai nem lehetnek véglegesek... majd megszakadt a szívem. Egyelőre a tagadó fázisban vagyok, azt mondogatva, hogy "nem, ez átvágás, nem, ez átvágás". Ami Akivát illeti... róla még nem tudom mit gondoljak. Értékelem, hogy annyira nem tipikus, mint vártam, hogy az lesz... de most Karouval együtt én is marhára haragszom rá. Tudom, hogy ha Karou jogosan teszi is, nekem jobban át kéne látnom kívülről a dolgokat, de nem vagyok rá képes. Jelenleg nem a szívem csücske.
Az viszont, ahogy a lelkeket kezelte Taylor, ahogy elképzelte a test és a lélek kapcsolatát, nagyon megfogott! Madrigal és Karou "kapcsolata" mondjuk elég átlátszó volt az elejétől fogva, de ez egyáltalán nem zavart, mert a sok minden más, ami közben történt, teljesen elvonta a figyelmem. A cselekmény mozgalmas volt, a leírás színes - néhol már túlságosan is - az írónő néhol annyira felhalmozta a jelzőket, hogy már-már giccsesnek tűnt. Főleg a vége felé kezdett el kicsit zavarni, talán akkorra sokalltam be. De ettől eltekintve, vagy talán részben pont emiatt is volt olyan megragadó a könyv. Ha több időm lett volna, biztosan pár nap alatt kivégeztem volna. A történet pedig még korántsem ért véget. Alig várom a folytatást! Vajon mit talál Karou Eretz-ben?
Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: a boltbeli részek, illetve Karou és Zuzana beszélgetései
Kedvenc karakter: Karou, Zuzana, Kénkő, Kishmish, Issa

2012. november 14., szerda

Gail Carriger - Soulless - Lélektelen



Oldalszám: 376
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó


Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.
Elsősorban azért, mert nincs lelke.
Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.
Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?
És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála cukorszörptorta?

Én ezt imádtam!!!
De komolyan. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire beleszeretek, azért is halogattam, mert tartottam tőle nagyon, elvégre viktoriánus Anglia, farkasemberek vámpírok és steampunk, nos elég vad kombináció, annyi helyen el lehet rontani. Annyira örülök, hogy nem lett igazam!!!

Fantasztikus könyv volt, úgy hiszem új kedvencet avattam. Le se bírtam tenni, annyira megfogott a szóhasználat, a milliő és persze imádnivaló főhősnőnk személyisége. Alexia Tarabotti eddig magasan a legjobb női főszereplő, akiről olvashattam. Biztos, hogy meglazult egy csavar az agyában, de ezt szerettem benne a legjobban!

Lord Maccon szintén belopta magát a szívembe. Morgós, de mégsem annyira, faragatlan, de tolerálható szinten és jó kis száraz humorral áldotta meg a teremtő.
A mellékszereplőkről ugyancsak nem tudok rosszat szólni, hiszen a karakterek érdekesek és színesek (egyesek szó szerint, pl.: Miss Hisselpenny és Lord Akeldama), egyik sem igazán megszokott. Azért én csodálom szegény Alexiát, hogy így kibírta egy ilyen család mellett. Én már rég a diliházba kerültem volna tőlük.

Ami a cselekményt illeti, érdekes volt, de nem ez tette számomra letehetetlenné a könyvet. Éppen nem panaszkodhatom rá, mert amikor másodjára felbukkant a viaszarcú férfi és tulajdonképpen majdnem felmászott Miss Tarabotti hálójába, ott azért jött a borzongás. Bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy én nem csak álltam volna ott, hanem hanyatt homlok rohantam volna, amerre látok. Ami kedvenc hősnőm tudós barátját illeti, nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, hogyan illik a képbe, szóval túl nagy meglepetést semmi nem bírt okozni. Talán a viaszarcú férfi kiléte volt az, ami igazán furdalta az oldalamat.

Mégis, számomra a történetet egyértelműen a stílus, a humor, a karakterek, a szerelmi szál és ó, ki ne felejtsük (!!!) a világkidolgozás vitte el a hátán. Mert ezek nagyon a helyén voltak és tényleg ott éreztem magam Londonban.


Én a magam részéről teljesnek érzem ezt a könyvet, nem kiált kifejezetten folytatásért a vége, kerek egész történetet kaptunk, de persze egyáltalán nem bánom, ha lesz belőle még több rész is, csak azok is legyenek ugyanilyenek!

Ami a borítót illeti… WHY? De úgy vagyok én ezzel a könyvvel, mint Miss Tarabotti Lord Macconnal a történet vége felé:

"- Az vagyok?– Hogy micsoda? – Miss Tarabotti zavart tettetve lesett ki rá kusza fürtjei mögül. Nem, szó sem lehet róla, hogy megkönnyítse a gróf dolgát.– A szerelme?– Nos, ön farkasember, skót, mezítelen, talpig véres, és én mégis fogom a kezét." 
Szerelmes lettem, és egyáltalán nem érdekel, milyen iszonyatos a borító, amíg a polcomon tudhatom és bármikor elmerülhetek ebben a fantasztikus világban.
Egy élmény volt! És most kedvet kaptam egy kis teához…


Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: öööö nem tudom, talán úgy az elejétől a végéig?
Kedvenc karakter: Alexia, Lord Maccon, Lyall prof :)

2012. november 9., péntek

Karen Marie Moning interjú (magyar fordítás)


















Felejtsd el Csingilinget; a tündérek Karen Marie Moning könyveiben gonoszak, halálosak és egy teljesen másik világból jöttek. Az urban fantasy világában alkotó írónő bestsellere, a Tündérkrónikák sorozat, a kelta mitológia és Dublin macskaköves utcáinak útvesztőjébe kalauzol el, ahol a tündérek az emberek világába szivárognak be.

Moning nevét a Highlander romantikus regények tették híressé, mielőtt a Tündérkrónikák sötétebb világának az irányába fordult volna. Egy olyan sorozat irányába, aminek rajongói olyan szinten hűek a felépített világhoz, hogy New Orleans-ban éves esemény az úgynevezett „FeverCon”.
A sorozat legutóbbi darabja, az Iced az első része egy trilógiának, aminek főszereplője Dani O’Malley, a természetfeletti képességekkel megáldott tini lány, aki próbálja kideríteni, mi ez a titokzatos erő, ami embereket és tündéreket egyaránt fagyaszt halálra Dublinban. Moning ezúttal a Goodreads csapatával beszélget a trilógia új irányzatával kapcsolatban, illetve arról is, hogy miért szeret a sötétben írni.

Goodreads: Mit kell tudniuk az új olvasóidnak az Iced-dal kapcsolatban, hogy fejest ugorhassanak a Tündérkrónikák világába?
KMM: A Tündérkrónikák a disztópikus Dublinban játszódik, ahol a fala leomlottak az emberek és a tündérek világa között. Az első öt könyv középpontjában MacKayla Lane (ismertebb nevén Mac) állt, aki Dublinba utazik, miután megtudja, hogy a nővérét ott gyilkolták meg, elhatározva, hogy megtalálja az elkövetőt. Hamarosan azonban felfedezi, hogy a tündérmesék igazak, ő pedig egy sidhe-látó – olyan személy, aki igaz valójukban látja a tündéreket, a bűbáj nélkül, amit használnak, hogy elrejtsék magukat az emberek illetéktelen szemei elől.
Az Iced főhőse Dani O’Malley, ugyancsak sidhe-látó, aki már az előző részekben is felbukkant, mint mellékszereplő. 14 éves leányzó, aki mint Mac is, eltökélte, hogy szétrúgja a tündérek fenekét és megmenti a világot. Az előző részekkel ellentétben azonban itt más szemszögökkel is találkozhatunk, beleértve egy másik sidhe-látót és egy nevetségesen szexi skót férfit, aki sajnos nagyon gyorsan valami olyanná, ami nos… nagyon nem emberi.

Goodreads: A Tündérkrónikák öt könyvének történetívét és címeit tudvalevő, hogy megálmodtad. Mikor jöttél rá, hogy szeretnéd tovább folytatni a Tündérkrónikák világának történetét azon az öt könyvön túl is?
KMM: A felénél járhattam a Tündérkrónikáknak, amikor rájöttem, hogy a falak utáni Dublin túlságosan is valóssá vált, túl sok remek történet könyörgött azért, hogy elmeséljem ahhoz, hogy csak úgy hátat fordíthassak neki. De most tényleg, még van kilenc olyan, mint Barrons. (Az egyik karakter a Tündérkrónikák 1-5-ből, Jericho Barrons nem teljesen ember.)

Goodreads: Olyan sok jól megalapozott karakter közül miért pont Dani O’Malley-ra esett a választásod?
KMM: Az utasításokat a múzsámtól kapom, én pedig nem vitatkozom vele. Van egy jó oldala, és van egy másik, ami tele van üres lapokkal.
Mac története (Tündérkrónikák 1-5) egy fiatal nőről szólt, akit soha semmi tragédia nem ért még, akit imádtak és dédelgettek egész eddigi élete során, akinek a legnagyobb félelme az volt, hogy az OPI (körömlakk márka) talán beszünteti a gyártását a kedvenc rózsaszín árnyalatának. Minden szeretetet megkapott, ami a világon létezik, de gerince, az nem volt. Mac egy tejszínes felfújt, a közepébe rejtve valami nagyon veszélyessel.
Dani gerince azonban tiszta titánium, a szája előbb jár, mint az esze és megvan a képessége, hogy lekörözzön, lefegyverezzen és kijátsszon szinte akárkit. A szeretetet viszont soha nem ismerte. Dani igazi badass karakter… valami nagyon édessel a közepébe rejtve.

Goodreads: A regényeidet egyes szám első személyben írod. Mennyiben befolyásolja a mesélő karakter személyisége a sorozatot? Dani személyisége hozott változásokat humor, vagy titkok terén a történetbe?
KMM: Dani trilógiája érzelmileg sokkal könnyebben emészthető, sokkal több benne a humor, hiszen neki nem kell elszenvednie azt a fájdalmas átalakulást, amire Mac kénytelen volt. Dani nem elemzi az érzéseit. Pörögnek az események, kalandok sora vár rá, egy napon majd a szüzessége elvesztése, és néha még alvásra se jut idő. Amíg Macnek meg kellett változnia és szembenéznie a ténnyel, hogy a természetfeletti létezik, Daninek is meg kell birkóznia bizonyos dolgokkal – olyasmikkel, mint amik minden 14 évest kínoznak – hormonok, hangulatváltozások, meg nem értettség és a tény, hogy felnőtt akar lenni, mikor még mindig visszavágyik a gyermekléttel járó biztonságba, a kiskapuk világába, amikor még kibújhatott a felelősség alól.

Goodreads: Natasha Knight, Goodreads szerkesztő kérdezi: Az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a könyveidben az a szexuális feszültség, ami szinte mindig jelen van. Hogy kezeled a tényt, hogy Dani tinédzser korban van?
KMM: Köszönöm, Natasha – és köszönöm mindenkinek a Goodreads-nél, amiért egy ilyen remek közösséget hoztatok össze az olvasók számára. Szeretettel és tisztelettel fogom kezelni, ami egyaránt megilleti a karaktert és az olvasókat is, de hű maradok a történethez. Talán nem lesz egy épp biztonságos út, vagy éppen politikailag korrekt, de véleményem szerint egyik emlékezetes történet sem az. Higgy benne!

Goodreads: Yolanda, a Goodreads egyik tagja kérdezi: Érdekelne, hogy Dani személyisége Karen ifjúkori bizonytalanságaiból, erejéből származik-e? Van az ő vonásaiból is Dani karakterében?
KMM: Az ő hangja teljesen természetesen jön a számomra. Ki tudja hol ér véget a valóság és hol kezdődik a fikció?

Goodreads: Stacie – paid the price for badassery, egy Goodreads-tag kérdezi: A tündéreket leszámítva egyéb lények is beszöktek a világunkba, mint a királyi vadászok, és persze Jericho. A későbbiekben találkozhatunk majd más nem-tündér teremtményekkel is?
KMM: Határozottan! Alig várom, hogy találkozzatok a „Crimson Hag” –gel, vagy az ijesztő unseelie csapattal, akik Macet követik mindenhová. Vagy ott van a Papa Roach – és most nem az együttesre gondolok. Az első pillantásotokat az Unseelie király könyvtárára – nem is beszélve a Fő gonoszról, ami megfagyasztja egész Dublint! És a jég bizony nem rózsaszín.

Goodreads: Röviden meséld el, milyen egy írással töltött nap nálad? Van bármilyen fura szokásod ezzel kapcsolatban?
KMM: A szobának teljes sötétségben kell lennie. Komolyan mondom, teljesen. Sötétítő függönyök, színezett ablaküveg. Már a spájzban is próbáltam írni, de túl kicsi volt. Általában 4:30-kor kelek, iszom egy kávét és megtiltom az agyamnak, hogy elkezdjen rendesen működni. Aztán leülök az íróasztalomhoz és addig írok, amíg elég álmos vagyok ahhoz, hogy ne álljak meg azon gondolkodni, vajon mit művelek. Muszáj ebben a félig öntudatlan állapotban maradnom ahhoz, hogy írni tudjak. Amint teljesen felébredek, szerkeszteni tudok, de alkotni már nem. Általában 3-4 órákat írok, utána már nem zavar a fény. Utána reggelizek, edzek, aztán pedig visszamegyek az irodába és szerkesztek, illetve finomítok a következő napra tervezett jeleneteken. Soha nem dolgoztam meghatározott szószámok szerint, és nem írok határidőre. Mindig pontosan tudom, hogy épp hova tart a történetív, de néha még engem is meglep, hogyan jutok oda, és ez jó. Van egy elméletem, miszerint ha az író unja a saját történetét, akkor az olvasó is unni fogja. Ha az írónak megvan a kellő lökete és 100%-osan elkötelezett, minden energiáját belefekteti a történetbe, akkor az olvasó is így fog érezni.

Goodreads: Milyen szerzők, könyvek, ötletek hatottak rád?
KMM: Stephen King összes műve, Ő egy zseniális író és mesélő egy személyben. Harlan Ellisontól a Deathbird Stories, amit 13 éves koromban olvastam először és meghatározta az egész gondolkodásomat az istenekről, démonokról, életről és halálról. Gyerekként megérintett még a The Shades Betty Brock tollából, a My Father’s Dragon Ruth Stiles Gannettől, és Madeleine L’Engle A Wrinkle in Time c. könyve.

Goodreads: Most épp mit olvasol?
KMM: Ezt az interjút. Haha. Jelenleg nincs időm olvasni. Viszont van egy el-kell-olvasnom rakásom, amivel 75 évesen tervezek teljesíteni. Ha elérem ezt a kort, újra el szeretnék kezdeni dohányozni is, a kedvencem a piros Marlboro. Bár arra számítok, hogy akkorra már egyszerűen nem fog hiányozni. Az ember azt gondolná, hogy majdnem 50 cigaretta-mentes év után már nem olyan nehéz, nem igaz?


2012. november 6., kedd

Karen Marie Moning interjú


















A Goodreads novemberi hírei között szerepelt egy interjú az írónővel a Dani O'Malley sorozatról és úgy általában a Fever sorozat világáról, és miután sokan szeretik a könyveit és várják az Iced magyar megjelenését, gondoltam megosztom veletek. Az írónő mestere a kérdések kikerülésének, de némi információ morzsát így is elejtett nekünk.
(Ha van rá igény, akkor le is fordíthatom.)

Forget Tinker Bell; the otherworldly faeries in Karen Marie Moning's books are cruel and lethal. The urban fantasy writer's best-selling Fever series, set amid the Celtic folklore and cobbled streets of Dublin, chronicles the Fae's infiltration of the human world. Moning made her name writing the popular Highlanderromances before turning to the darker Fever world, a series with a fan base so loyal that there is an annual New Orleans conference, FeverCon. The latest book,Iced, is the first in a trilogy narrated by Dani O'Malley, a supernaturally powered teen who investigates a mysterious force in Dublin that is freezing both humans and Fae to death. Moning chats with Goodreads about her new direction for the series and why she likes to write in the dark. 
Goodreads: What do new readers starting with Iced need to know to jump into the Fever world?
Karen Marie Moning: The Fever series is set in a dystopian Dublin where the walls between the human world and the Fae have come crashing down. The first five books center around MacKayla Lane [known as "Mac"], who goes to Dublin after her sister is murdered there, determined to find her killer. She soon discovers that not only are fairies real, but she is a "sidhe-seer"—a person who can see the Fae as they are, even with the "glamour" they use to hide themselves from humans.
Iced revolves around Dani O'Malley, another "sidhe-seer" who was introduced in the earlier books. She is 14 years old and, like Mac, is determined to kick Fae ass and save the world. Unlike the previous Fever novels, there are other points of view in this book, including another "sidhe-seer" and a ridiculously hot Scotsman who unfortunately is quickly becoming something...not human at all.
GR: The Fever series came to you in a dream, complete with a five-book story arc and book titles! When did you realize that you wanted to extend the story of the Feverworld beyond those initial five books?
KMM: Halfway through the Fever series I realized post-wall Dublin had become too real, with too many great stories begging to be told for me to turn my back on. I mean, really, there are nine of whatever Barrons is! [The character Jericho Barrons from Fever books 1-5 is not quite human.]
GR: With so many established characters, what inspired you to choose Dani O'Malley as your next focus?
KMM: I take orders from the Muse. I don't argue with her. She has a good side and a side that consists entirely of blank pages.

Mac's story [in Fever books 1-5] was about a young woman who'd never experienced tragedy of any kind, who'd been adored and cherished all her life, whose greatest fear was that OPI [nail polish] [LEILAH: SHOULD BRAND NAME BE IN ALL CAPS?] might discontinue her favorite shade of pink. She had all the love in the world and absolutely zero backbone. Mac is a cream puff with something very dangerous at the center.

Dani has a backbone of pure titanium, a mouth that spits out whatever she's thinking at the moment, the physical ability to outrun, outgun, and outmaneuver nearly anyone. But she's never known love. Dani is pure badass...with something very sweet at the center.
GR: Since you are writing in first person, does the voice of the character influence the series at large? Does Dani's voice bring in new elements of humor or mystery or anything else?
KMM: Dani's trilogy isn't as emotionally heavy. There's more humor because she's not enduring the pain of transformation Mac felt. Dani's not introspective. There's action, there are adventures to be had, virginity to be lost one day, and sometimes there's even time to sleep. While Mac faced a transformation and awakening of a supernatural kind, Dani is also dealing with everything that any 14-year-old does—lots of hormones and mood swings, feeling misunderstood by pretty much everyone, and wanting to be an adult while still also wanting to cling to the safety net and free pass that comes with being viewed as a kid.
GR: Goodreads Author Natasha Knight asks, "One of the things I love about your books is the sexual tension that is ever present. How will you treat the fact that Dani is [a teen]?"
KMM: Thanks, Natasha—and thanks to all of you at Goodreads for creating such an amazing community for readers! With love and respect for her character and for the readers while staying true to her story. It may not be a safe journey, or a politically correct one, but in my opinion, none of the memorable stories are. Keep the faith!
GR: Goodreads member Yolanda asks, "I would like to know if the personality of Dani comes from Karen's strength and uncertainties from her own youth. What part of herself does she bring to life in Dani?"
KMM: Her voice is utterly effortless for me. Who knows where fiction ends and reality begins?
GR: Goodreads member Stacie ~ paid the price for badassery asks, "Other things besides Fae have slipped into our world, like the Royal Hunters and of course Jericho. Are we going to see any more non-Fae otherworlders?"
KMM: Definitely! I can't wait for you to meet the Crimson Hag. Or the creepy flock of Unseelie that follow Mac around everywhere she goes. Or Papa Roach, and I don't mean the band. Or get your first look at the Unseelie King's real library—to say nothing of the of the Big Bad that's icing Dublin! And not with pink frosting.
GR: Briefly describe a typical day spent writing. Do you have any unusual writing habits?
KMM: The room must be completely dark. Seriously, totally. Blackout curtains and tinted windows. I tried writing in a closet for a while, but it was too small. I wake at 4:30. Get coffee. Refuse to let brain turn on. Sit at desk and start writing while I'm still asleep enough that I can't think about what I'm doing. I have to stay deep in my subconscious in order to write. Once I'm wide awake I can edit, but I can't create. I write for about three or four hours. Then I can stand light. I get breakfast, exercise, then go back to my office to edit and flesh out the scene for the next day. I never have an expected word count, and I don't write to outline. At all times I know exactly where the overall story arc is going, but sometimes it surprises even me how it gets there. Which is good. I have a theory: If the writer is bored, the reader will be, too. If the writer is having a blast, and is 100 percent invested in and committed to his or her fictional world, the reader will be, too.
GR: What authors, books, or ideas have influenced you?
KMM: All of Stephen King's stuff. He's a brilliant writer and storyteller combined. Harlan Ellison'sDeathbird Stories. I read it when I was 13, and it forever skewed the way I thought of gods and demons, death and life. As a child, The Shades by Betty BrockMy Father's Dragon by Ruth Stiles Gannet, and A Wrinkle in Time by Madeleine L'Engle.
GR: What are you reading now?
KMM: This interview. Ha-ha. I don't have time to read. I have a to-be-read pile that I plan to tackle when I'm 75. I also get to start smoking again then, too. Marlboro reds. Although I'm kind of counting on that I won't want to by then. One would think nearly 50 years of not smoking would make me quit wanting to, right? 

Végezetül itt a hivatalos trailere az Iced c. könyvének is. Rövidke igaz, de így is elég izgalmas ahhoz, hogy a körmömet rágva várjam. :)





katt ide, hogy megnézhesd

2012. november 2., péntek

Veronica Roth - A beavatott



Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 432



EGYETLEN DÖNTÉS

alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL


Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.


Hűha, jó sok problémám volt ezzel a könyvvel, de közben meg... vessetek meg, élveztem.
Tény, hogy a logikátlanság mintaszobrát lehetne belőle kifaragni, Az is tény, hogy SEMMI nincs benne értelmesen megmagyarázva.  De... na jó, kezdjük a negatívumokkal.
Ez elvileg egy ifjúsági disztópia. Ebből kifolyólag szükség lenne egy kidolgozott, jól működő világra, hiszen tulajdonképpen ez a műfaj egyik alap pillére. Ehelyett mit kaptunk? Egy eleve sántító alapötletre épülő kezdeményt, ami ötletnek éppen nem rossz (bár én az elején idegenkedtem tőle), de édeskevés. Az írónő egy egész eltűnt civilizáció történetét akarta elintézni három mondatban. Eleve nagyon kevés a realitása ennek a felépítésnek, de Roth meg se próbálja elfogadhatóan tálalni. Emiatt pedig nagyon-nagyon dühös voltam, mert annyi kihasználatlan lehetőség rejtőzött ebben a könyvben.

Túllépve a világfelépítésen pedig tele volt felesleges elemekkel. Példának okáért a vizsga; miért kellett? Mi a francért vizsgáztatnák végig az összes tizenhat évest, ha az utána semmit nem nyom a latba?! Semmi szerepe nem volt az ég egy adta világon. Kivéve persze, hogy Tris megtudta, hogy valami nincs rendben vele (nem akarok lelőni senkinek semmit). De könyörgöm... minek kellett hozzá ez a hisztéria?

Aztán ott az infó hiány, és ezzel megint csak visszatértünk a világhoz. Alig ismerjük a csoportokat. A Bátrakat közelről láthattuk Tris szemén keresztül, az Önfeláldozókat úgy nagyjából-egészéből, de csak a külső dolgokat, pedig mint kiderült, sokkal izgalmasabb dolgok folytak a felszín alatt. A Művelteket is csak érintettük, pedig nekik elég fontos szerepük van a történetben. A Barátságosokról pedig kb. annyit sikerült megtudni, hogy pirosban és sárgában járnak, az Őszintékre pedig nem egészen két megjegyzés vonatkozott (az, hogy mit viselnek - az írónő, úgy látszik, megszállottja a témának - és hogy milyen a beavatási szertartásuk).

Azért mindezek ellenére nem volt élvezhetetlen ez a könyv, sőt igazából elég jól szórakoztam. Ez azonban jóformán egyetlen karakternek köszönhető: Négyesnek!
Ő az a karakter, akit fogalmam sincsen róla, hogy miért szeretek. Nem túl kedves, nem túl közlékeny, mégis minden megnyilvánulása olyan emberi, valósnak hat és végre egy olyan erős hímnemű karakter, aki nem szenved arrogancia túltengésben, ráadásul még csak nem is egy érzelmi zsákutca (értsd, nem szenved hatvan oldalt, mire rájön, hogy szerelmes, vagy hogy egyáltalán törődik valakivel). Értelmes, jól felépített karakter, rendes múlttal és félelmekkel. 

Mondjuk ez a félelem-kérdés engem nem győzött meg, de ez alapvetően szerintem felfogás kérdése. Szerintem az írónő ezt túlságosan leegyszerűsítette, hiszen a félelem nem annyiból áll, hogy valaki kiakad a pókoktól, a magasságtól vagy éppen klausztrofóbiás. Ennél sokkal több. Az élethelyzetek hozzák ki az emberből, sokszor olyan váratlanul, hogy az ember nem is gondolná egészen addig, amíg olyan helyzetbe nem kerül. Például ha megkérdeznék tőlem, hogy mitől félek, rávágnám, hogy a piócáktól, de valószínűleg akkor se lennék a legnyugodtabb, ha élve eltemetnének, vagy ha az ágyamba raknának egy mérges kígyót. Csak nem ez jut először az ember eszébe. A félelmet... nem lehet megszámolni. Csak tudomásul venni, hogy az élet része, arról nem beszélve, hogy a félelem hiánya néha nem bátorság, hanem szimplán hülyeség.

Ettől eltekintve... nagyon-nagyon megkedveltem Négyest! Tris többé-kevésbé semleges volt a számomra, habár ő mesélte el a történetet. Fura érzés, de még csak azt se tudnám megmondani, milyen. Volt karakterfejlődés, az biztos. Tetszett a változás, ami végbement rajta, határozottan előnyére vált. De ezen túlmenően nem hatott meg különösebben, mert a férfi főszereplő ezerszer izgalmasabb volt nála.
És itt is van a két kedvenc megnyilvánulásom Négyestől:


"– De meg kellett volna bocsátanom neki. 
Talán. De lehet, hogy ennél többet is tehettünk volna – mondja – És lehet, hogy elég, ha hagyjuk, hogy a lelkiismeretünk emlékeztessen arra, hogy legközelebb jobban csináljuk."

"Más sem érdekli őket, mint az emberek szándékai. Megpróbálják elhitetni veled, hogy az a fontos számukra, amit teszel, de nem ez érdekli őket. Nem azt akarják elérni, hogy egy bizonyos módon cselekedj, hanem hogy egy bizonyos módon gondolkodj. Hogy könnyű legyen érteni téged. És hogy ne jelenthess veszélyt rájuk nézve."

Azért annak örülök, hogy volt dráma és szenvedés és hogy nem lett cukros a vége és a folytatás is érdekel. Nem azt mondom, hogy a falat kaparom, de kíváncsi vagyok rá és nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Abban pedig csak reménykedem, hogy Roth a továbbiakban kezd valamit a világfelépítéssel és nem hagyja így csak a levegőben lógni. Hátha sikerül jobban kidolgozni az elkövetkezendő részekben. Én reménykedem benne!

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten.
Kedvenc karakter: Négyes (minő meglepetés:))

Limk Related Widget