Az őrület határáról innen és túl

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 192

Lili egy menő multinál dolgozik, és talpraesett marketingesként megszokta, hogy minden problémát gyorsan megold. Csakhogy egy nap behívják a tárgyalóba, és bizony, AZT a hírt közlik vele.

Munkanélküli lett.

Nincs mese, ideje új állás után nézni.

Fergeteges rodeó indul a magyar valóságban.

Elgondolkozik, legyen-e belőle aloe vera mlm ügynök, vagy elfuserált cukrász. Sofőr. Virágáruslány. Hallgasson-e a volt kollégára, aki felhívja a Nagy Ötlettel?

Várjon az igazira vagy vállaljon átmeneti munkát? Adja fel az álmait? És az elveit?

Miközben naplót ír, vagy épp lelkesen blogol, mellékesen várja a nagy Őt is, de főleg kicsiket talál.

Ám az Élet gyakran meglepőbb, mint gondolnánk…

A hol szomorkás, hol kacagtató történet üdítő színfoltja nemcsak a hazai könyvpiacnak, hanem lelket feltöltő olvasmány mindazoknak, akik épp hasonló cipőben járnak.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Ez a könyv olyan volt, mint egy friss tavaszi fuvallat, ami belibben a szobába, ha kinyitod az ablakot több óra magolás után, és rájössz, hogy az oxigénhiánytól olvasod újra ugyanazt a sort huszadszorra. Feltéve, hogy az ablakod Hollandiában van, mert kábé úgy röhögtem végig ezt a könyvet, mint aki valami nagyon finom brownie-t evett.

Egy 3 órás repülőút alatt olvastam el borítótól borítóig, és még egy kis szundikálást is be tudtam szorítani, szóval képzelhetitek, milyen gyorsan repültek az oldalak! A főhősnő, Lili nagyon szerethető, mert egyszerre önironikus és keresetlenül őszinte: nem fényezi a szitut. Mondhatni, úgy mondja meg a tutit, hogy nem akarod tőle a hajad kitépni. Azért ez egy kényes egyensúly, de számomra egyszer se billent el rossz irányba, így nem viszketett a kezem a péklapát után sem, inkább a fejemet fogva próbáltam palástolni a röhögésem az ablak felé fordulva, hogy ugyan ne nézzen már a fél repcsi sült bolondnak, hogy magamban nevetgélek.

Úgy érzem magam, mint akit otthagytak egy lakatlan szigeten. Azt hiszem, ez a mélypont. Se munka, se Shulcz, se Brúnó. Anyámékat már föl sem merem hívni. De legalább a TLC ott van nekem: a háromszáz kilós emberek bypass műtétjét nézem, miközben csokit zabálok.
Szép nap ez a halálra.

A fülszöveg (amit egyébként csak utólag olvastam el, mert Zsebi annyival nyomta a kezembe, hogy olvasd el, kicseszett jó, én meg vállat vontam és bevágtam a táskámba a reptérre menet) azt állítja, hogy hol szomorkás, hol kacagtató. Nos, szomorkásnak semmiképp nem mondanám, határozottan a vicces oldalt erősíti, viszont néha nyakon önt egy dózis valósággal, ahol azon kapod magad, hogy bólogatós kutyát játszol. Akad persze néhány drámai pillanat, de nem ez a meghatározó. Több az olyan helyzet, ahol nevetsz, de azért érzed a helyzet súlyát, hiszen ismerősek a szituk, akár pályakezdő valaki, akár felépítette a karrierjét és hirtelen kirántották alóla, mint Lili esetében.  Nyilván, hiszen a munkanélküliség témája a fő csapásirány, de természetesen van itt minden: család, barátok, romantikus kapcsolat, vagy épp azoknak hiánya. Még egy cica is kerül félúton.

forrás

Nemcsak Lili volt fergetes a benyögéseivel, de a mellékszereplők jó része is, különösen Shulcz és a kedves papa jelentett üde színfoltot, ők határozottan kedvencek lettek. Ide sorolnám még a temetős mukit is, de belőle túlságosan keveset láttunk, hogy ezt biztonsággal merjem állítani. Ha már itt tartunk, talán ez az egyetlen, amivel nem voltam teljesen elégedett: jó lett volna elsőkézből látni néhány jelenetet, mert nem lehetett semmi  (szándékosan ködösítek, spoilerek elkerülése végett). Bár azt kell mondjam, az a csavar full nyilvánvaló volt, de tudjátok mit, kit érdekel, úgysem ez volt a lényeg, én baromi jól szórakoztam.

Ja, egyébként apám reggel hétkor képes volt felhívni. Dühösen mesélte, hogy a „francos újságírója” előző nap este kilenc óra huszonhatkor hívta őt fel, hogy megkérdezze, vállal-e egy beszélgetést rólam. Apán dühösen lecsapta, mondván este nyolc után még a feleségével sem vállal beszélgetést, nemhogy a „firkászokkal”

De fontos ám megjegyezni, hogy azért ez a könyv több egy faintos poénfüzetkénél. Igen, könnyen olvasható, lightos szösszenet, de van mögötte igazi tartalom, amiből tényleg magaddal vihetsz értékes gondolatokat. Mindenki volt/van/lesz ilyen helyzetben, mert egyszer lent, egyszer fent, és tekintve a pályakezdők siralmas kilátásait, ez a könyv sokaknak adhat reményt. (Tudod, hogy ne vesd magad friss diplomásként mindjárt a Dunába.) Szóval tartom a véleményem, ez a könyv egy friss fuvallat, és már nagyon kellett, mert rólunk és nekünk szól. Nem akarja megváltani a világot, nem csomagolja celofánba a büdös nagy igazságot, de nem is tolja a képedbe erőszakosan a véleményét, mint szent dogmát, hogy akkor ezzel most így érts egyet légy szíves, köszönöm. Csak megnevettet, és megveregeti a vállad, hogy "ne aggódj, lesz ez még így se. Állj fel, aztán kezdd újra."

Remélem, lesz folytatás, vagy ha nem, előrukkol valami újjal az írónő, mert ez egy élmény volt!

Cover Reveal #14 Fekete Judit: Az őrület határán

Hello népek!

Véget ért a nyári uborkaszezon, és hamarosan érkeznek az őszi megjelenések! Ennek alkalmából, most egy érkezőben lévő Könyvmolyképzős könyv borítójáról rántjuk le a leplet. Ez pedig nem más, mint Fekete Judittól Az őrület határán c. regény, amely egyben a debütálása is az írónőnek.

Fülszöveg

Mit tehetsz, ha minden veszni látszik?

Lili egy menő multinál dolgozik, és talpraesett marketingesként megszokta, hogy minden problémát gyorsan megold. Csakhogy egy nap behívják a tárgyalóba, és bizony, AZT a hírt közlik vele.

Munkanélküli lett.

Nincs mese, ideje új állás után nézni.

Fergeteges rodeó indul a magyar valóságban.

Elgondolkodik, legyen-e belőle Aloe vera MLM ügynök, vagy elfuserált cukrász. Sofőr. Virágáruslány. Hallgasson-e a volt kollégára, aki felhívja a Nagy ötlettel?

Várjon az igazira vagy vállaljon átmeneti munkát? Adja fel az álmait? És az elveit?

Miközben naplót ír, vagy épp lelkesen blogol, mellesleg várja a nagy Őt is, de főleg kicsiket talál.

Ám az élet gyakran meglepőbb, mint gondolnánk...

A hol szomorkás, hol kacagtató történet üde színfoltja a hazai könyvkínálatnak, és lelket feltöltő olvasmány mindazoknak, akik épp hasonló cipőben járnak.

Kövesd Lili történetét és találd meg önmagad!

Gondolatok

Nekem abszolút bejön ez a fiatalos vibe, amit a borító áraszt magából, a tartalmat elolvasva is passzolni látszik a sztorihoz, úgyhogy kíváncsian várom a megjelenést! :)

Az írónőről

Fekete Judit 1979-ben született Budapesten. Marketinges, szövegíró, betűgyáros. A szabadidejében blogol, könyvkritikákat ír, melyek korábban a hir24 hírportál kultúra rovatában, majd az Olvassbele.com oldalon és a Könyvjelző magazinban jelentek meg. Gyerekkora óta szeret írni, de huszonévesen fedezte fel a különböző internetes íróköröket, ekkor kezdett el tudatosabban foglalkozni az írással. Első regénye az Őrület határán - Kálmán Lili munkanélküli naplója, ami egy munkanélküliséggel foglalkozó humoros, felnőtteknek szóló regény, melyet a Könyvmolyképző Kiadó ad ki 2017 őszén. 

Blog
Instagram
Facebook

Nektek hogy tetszik?

Carrie Fisher: A hercegnő naplója

Kiadó: Libri

Oldalszám: 244

A hercegnő naplója szellemes, provokatív, őszinte, intelligens és szókimondó. Épp olyan, mint szerzője volt, a napló megszületésekor mindössze 19 éves Carrie Fisher. A színésznő régi újsághalmok között bukkant rá kézzel írott naplójára, és szembesült tinédzserkori önmagával, azzal, hogy milyen is volt megélnie a Csillagok háborújának forgatását vagy éppen „hosszúra nyúlt egyéjszakás kalandját” színésztársával, Harrison Forddal. A hercegnő naplója ezekről az intimitásokról is beszámol, igazán egyedivé azonban az időutazás teszi: az idősebb Carrie Fisher találkozása a 19 évessel. A könyvben a hatvanéves színésznő emlékei a stábról, a forgatásról, a szerelemről, a sikerről vagy éppen a függőségekről izgalmasan keverednek, vetülnek a kézzel írott napló szövegeivel, amelyek egy sokkal naivabb, sebezhetőbb nő képét mutatják. Carrie Fisher utolsó kötete ékes bizonyíték rá, hogy nem csupán egy hollywoodi szupersztárt, generációk ikonját, de egy kiváló írót is elveszítettünk a személyében.

***

Nem igazán szeretek memoárokat, illetve önéletrajzokat értékelni, mert hát... kicsit furán hat, ha közlöd, hogy bocs, haver, az életed nem elég érdekes. A másik, hogy olvasni se igazán szoktam őket, hasonló okokból kifolyólag. Viszonylag kevés ember életútja érdekel olyan behatóan, hogy elolvassak róla egy egész könyvet, ne pedig max pár cikket a neten. Inkább elkalandozom valamelyik kedvenc fantasy világomba, köszönöm szépen. Ez a könyv azonban kezdettől fogva más volt a szememben. Talán éppen azért, mert Carrie Fisher része volt az egyik olyan világnak, amelybe szívesen kalandoztam már évekkel ezelőtt is, ami a tv elé szegezett az első pillanattól fogva: a Star Warsnak. A Libri 1+1/2-es nyári akciója (augusztusig fut, csekkoljátok le ti is, hátha találtok valami kedvetekre valót ITT) pedig kiváló lehetőséget adott arra, hogy frissen megkaparintva a könyvet előrrébb rántsam a várólistámon.

Eredetileg azt terveztem, hogy szépen, apránként olvasgatom el, pláne hogy mostanság olyan nehézkesen merülök bele bármilyen könyvbe, így még a kedvenc műfajaim, szerzőim regényeit is sokkal tovább tart befejeznem, mint általában. Így hát nem kis meglepetésként ért, hogy miután egy este kényelmesen elfészkelve felkaptam A hercegnő naplóját, hogy olvassak pár oldalt, legközelebb akkor néztem fel, amikor már majdnem a könyv felénél jártam. Amikor épp nem mélyen vájkáltam a Leia hercegnőt megformáló színésznő negyven évvel ezelőtti emlékeiben és gondolataiban, akkor mindig csak pislogva konstatáltam, hogy vészesen fogynak az oldalak, és bizony két nap alatt a végére értem a könyvnek.

forrás

Persze, ez normál esetben nem olyan nagy dolog, elvégre alig 250 oldalról beszélünk, ráadásul számos vers, és apróbb írások tarkítják a hagyományos prózát, amitől gyorsan repülnek az oldalak. De egy olvasási válságban szenvedő moly számára? Maga a csoda. Arról nem beszélve, hogy tényleg régen tudtam már ilyen szinten belemerülni egy könyvbe. Olyan volt, mintha Carrie Fisher még mindig itt lenne köztünk, és valami csoda folytán egy angol pubban találtam volna magam vele, jégkocka nélküli kólát szürcsölgetve, miközben keresetlen őszinteséggel, de hatalmas szívvel és fanyar humorral mesélt volna nekem a 19 éves énje élményeiről, benyomásairól, és arról, hogy ő hogyan látta önmagát abban az időben.

"Ha én képes vagyok megbocsátani egy helynek azért, mert nem tartja alapvető fontosságúnak az élethez a jégkockát, az már igazi szerelem."

Carrie Fisher stílusa rendkívüli módon emberközeli, néha kicsit terjengős is, amit aztán sokan negatívumként hoztak fel, mondván, hogy jót tett volna neki egy szerkesztő. Szerintem viszont pont ez a fajta cenzúrázatlanság teremtette meg azt az intim közeget, ami a fenn leírt hatást eredményezte nálam. Nem bántam, hogy néha elkalandozott, vagy magyarázkodott, mert itt megintcsak oda kanyarodunk vissza, hogy ez nem egy mesterségesen felépített történet, előre meghatározott ívvel, kitalált karakterekkel, dramaturgiával, jelenetekkel,  amik egy adott ponthoz fogják elvezetni az olvasót. Ez egy valós ember élete, emlékei, gondolatai, élményei. Egy fiatal, belülről rettentő bizonytalan lány naplóbejegyzései. Nyilván, szelektálni mindig kell, de egy ilyesfajta alapanyaghoz mégiscsak máshogy áll mind az író, mind az olvasó, legalábbis én így voltam vele.

"Az utóbbi időben úgy érzem, ha egyedül vagyok, közelebb állok ahhoz, aki lenni akarok. Ha másokkal, társaságban vagyok, hallom a saját hangomat, és arra gondolok, vajon kiért és miért csinálom ezt az egészet. Miért forgácsolom szét magam az emberek között? Leértékelem amúgy is csekély értékemet azzal, hogy oly készségesen rendelkezésre állok szinte mindenkinek, aki a figyelmem utcájába téved. Ha valaki hallótávolságon belül van, egyenesen szájba lövöm.
Ez a drog hurrikán legközepébe juttatott. Vagy tornádó? Akármi is, komisz idő; kockára tesz mindent, ami értékes. Ha lenne egy saját, fixa ideám, nem kéne folyton más emberekre figyelnem. Nem kéne folyton azzal próbálkoznom, hogy kikövetkeztessem, mit gondolnak, és hogy meggyőzzem őket, gondoljanak rám úgy, ahogy én gondolok magamra."

forrás

 Természetesen szó esik a híres-neves hajviseletéről is az első Star Wars filmben, a hasonlóan ikonná vált metálbikiniről a következőben, amitől egy csapásra szexszimbólummá vált egy rakás pasi szemében, és a kapcsolatáról Harrison Forddal, amiről egészen ezidáig csak találgathatott a nagyérdemű. És bár ezek a sarkallatos pontok tagadhatatlanul érdekesek voltak, mégis, az apróságok, amik talán első pillantásra eltörpülhetnek ezek mellett, sokkal maradandóbb emléket nyújtottak a számomra. Az apjával való kapcsolata, illetve annak hiánya, a benyomásai George Lucasról, és az, hogy 19 évesen Leia Organa hercegnővé változott, és az ő árnyékában érett nővé, így kellett megtalálnia a saját személyiségét.

"Esett az eső. Nem szokott Los Angelesben esni. Most viszont esik, és én vagyok Leia hercegnő. Még sosem voltam Leia hercegnő, de mostantól örökre ő leszek. Soha nem leszek már nem Leia hercegnő. Fogalmam sem volt, milyen mélyen igaz ez, és milyen hosszú idő az örökre."

Őszintén, szívesen olvastam volna tovább is. Ahogy nem kapunk strukturált jeleneteket, tiszta szerkezetet, és szépen rajzolt történetíveket, úgy a sztorik is, bár nagyjából lezártak, ott maradnak a levegőben lógva. Mi történt a többi film forgatásán? Mi történt, mikor találkozott a férjével? Hogyan lépett túl a Harrison Forddal való viszonyán? Hogy dolgoztak később együtt? Legalább annyi minden nem derült ki, mint amennyit megtudtunk, de talán ez pont így van jól. Elvégre egy életről beszélünk, nem egy fikcióról, ahol a következő kötetből majd kiderül minden, csak hogy még több kérdés halmozódjon fel a fináléra. Leia hercegnő ikonikus alakja mögött egy önbizalomhiányos, megrendítően fiatal lány lakott, aki bizony nem volt tökéletes, de hát ki az?

Összességében, azoknak is szívesen ajánlanám, akik alapvetően nem rajongói az önéletrajzoknak, vagy a memoároknak. Akik szerették/szeretik a Star Warst, akik ezen nőttek fel, számukra mindenképp érdekes lehet, illetve akik megtapasztalták, milyen 19 éves tinilánynak lenni... néhol sanszos, hogy visszaolvassák majd saját gondolataikat az oldalakról. 

Survivor lvl 999

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 358

AZ UTÓBBI ÉVEK LEGNAGYOBB SCI-FI SZENZÁCIÓJA, AMELYBŐL RIDLEY SCOTT FORGAT FILMET HAMAROSAN. A GRAVITÁCIÓ CÍMŰ FILMHEZ HASONLÓAN EZ A KÖNYV IS MEGHÓDÍTOTTA A SZÉLESEBB KÖZÖNSÉGET.

Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

***

SOHA nem gondoltam volna, hogy én ezt a könyvet elolvasom. Azt meg még kevésbé, hogy tetszeni fog. Nagy volt a felhajtás körülötte, nyert egy csomó díjat, de még így is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez nekem való lenne. Egy Marson ragadt csávó? Ennyi? És ebből háromszáz oldal? Kösz, de nem.

Aztán egyszer, amikor a könyvesboltban múlattam az időt, miközben anyura vártam, valamilyen rejtélyes megfontolásból lekaptam a polcról és elkezdtem olvasni. Mit mondjak? Nem kifejezetten az volt, amit vártam. Már az első mondatoknál csak pislogtam.

Idézem...

"Erre rábasztam.
Ez a jól megfontolt véleményem.
Rábasztam.
Ennek kellett volna lennie életem legnagyszerűbb két hónapjának, de már a hatodik napon rémálommá vált.
Fogalmam sincs, ki fogja ezt elolvasni egyáltalán. Gondolom, valaki majdcsak megtalálja egyszer. Mondjuk, úgy száz év múlva. Csak a rend kedvéért... nem haltam meg a 6. solon. A csapat többi tagja nyilvánvalóan azt hitte, és nem is hibáztathatom őket ezért. Talán tartanak majd értem egy nemzeti gyásznapot, a Wikipédia-szócikkemben pedig az fog állni, hogy "Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg."

Csoda, hogy a kezemhez ragadt? (Nem ott rögtön ugyan, mert ki kellett várnom a Könyvhetet, de a Vörösmarty téren az első utam a fumaxos srácokhoz vezetett.) Mire felkaptam a fejem a telefonom csörgésére, már a huszadik oldalon jártam. És a korábbi előítéleteimmel szemben nem volt se nyomasztó, se depresszív, se unalmas.

Az egész könyv dugig van fizikával, kémiával, matematikával és egyéb finomságokkal, amiket végig gyűlöltem az iskolában, és amikor leérettségiztem, hálát adtam a Mindenhatónak, hogy soha a büdös életben többet nem kell ilyesmivel foglalkoznom. És ennek ellenére nem volt száraz. Azért ez teljesítmény. Ez a könyv érdekes, vicces és egy kissé vulgáris, de úgy vagyok vele, hogy aki egyszál magában a Marson ragad, az fel van jogosítva a káromkodásra. Valószínűleg én se Shakespeare szonetteket szavaltam volna gyönyörűségemben.

Bár szeretem a sci-fi műfaját, de eddig inkább az űropera vonalon mozogtam, ugyanis ahogy már az előbb is említettem, a természettudományok nem igazán az én asztalom. A matek még hagyján, azzal elvoltam, csak mocskosul untam, de a többi... szóval volt annyi önkritikám, hogy tudjam, a hard sci-fiből nem túl sokat fognék fel. A marsi nem az űropera kategóriája. Ha nem lenne ennyire szórakoztatóan megírva, tuti hogy felfordultam volna már az első ötven oldalon. De szerencsére, nemcsak hogy nem úgy írja le a tudományos részét, hogy azt csak a NASA meg a hardcore sci-fi rajongók értsék, még azzal se vádolhatom, hogy untam volna. Komolyan, fizika és kémia óra helyett csak elolvashattam volna ezt a könyvet. Szerintem több nyomot hagyott bennem.

Miután igencsak limitált a szereplőgárda, és az esetek túlnyomó többségében Mark Watney naplóbejegyzéseit olvassuk, így elég nyilvánvaló, hogy az ő karakterén múlt, mennyire élvezhető a könyv. Szerencsére, Watney remek főhős! Kompetens, vicces - nagyon, nagyon vicces - és sosem adja fel. Ezen a ponton azonban, szerintem egy kicsit átesett a ló túloldalára. Egyrészről rettentően örülök, hogy nem egy érfelvágós hapsiról kellett olvasnom majd' 400 oldalon keresztül, másrészről viszont ez a fajta töretlen optimizmus egy csöppet hihetetlen volt.

"– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?

Visszafordult Venkathoz.

– Vajon mire gondolhat éppen?

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL

Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme."

Szóval, bár őszintén megkönnyebbültem, hogy nem érfelvágós a hangulat, azért egy vagy két komolyabb jelenet belefért volna. Nehéz elhinni, hogy egy ember, bármilyen remek is legyen az alaptermészete, 24/7-ben stand up-ot tol, mikor egyedül van a kicseszett Marson.

Azonban nem csak Watney gondolatain keresztül ismerjük meg a helyzetet, ugyanis időről-időre kapunk kitekintést a Földön zajló eseményekbe. Jelesül, hogy miután a NASA-nak feltűnt, hogy hupszi, lehet, hogy ott hagytuk a csórikámat, eszeveszett szervezésbe kezd, hogy életben tartsák az elveszett báránykát. Imádtam ezeket a részeket! Igazán jót tett a könyvnek, hogy időnként elszakadtunk a vörös bolygótól, mert lássuk be, nem egy izgis hely, ha túltesszük magunkat azon a tényen, hogy cseppet messze van a Földtől (és hidd el, a századik oldalra már túlteszed magad rajta).

"– De az nem segít, ha tisztában vagyunk a helyzetével – mondta Mindy. – Nem tehetünk semmit, ha lemarad a munkálatokkal. Ez az egész feladat értelmetlen.

– Mióta is dolgozik maga a kormánynak? – sóhajtott fel Venkat."

A legénység tagjait viszont mindenki másnál jobban megkedveltem, ami nem semmi, tekintve, hogy szinte ők szerepeltek a legkevesebbet. Ott azért tanúi lehettünk mélyebb érzéseknek is, például Lewis parancsnok bűntudatát látva, és ez azt eredményezte, hogy a legénység tagjai (kivéve Becket, róla nem sokat tudni azon kívül, hogy beleesett Johanssenbe) szinte jobban kidolgozott karaktereknek tűntek, mint Watney maga. Talán amiatt, hogy láttuk őket kommunikálni a családtagjaikkal, nem tudom.

Ettől függetlenül Markot is megkedveltem, és őszintén drukkoltam neki, csak jó lett volna, ha a humorán és a túlélési ösztönén kívül más is alaposabb kidolgozásra kerül a személyiségét illetően.

A NASA-val folytatott beszélgetésein pedig egyszerűen meghaltam!

"A NASA-val folytatott beszélgetésem a vízvisszanyerőről unalmas volt, és tele technikai részletekkel, úgyhogy leegyszerűsítem neked.

Én: Ez nyílvánvalóan egy dugulás. Mi lenne, ha szédszedném és ellenőrizném a csövek belsejét?

NASA: (ötórányi tanácskozás után) Nem. Elbaszod és meghalsz.

Úgyhogy szétszedtem.

Megmondtam a NASA-nak, hogy mit csináltam. A beszélgetés (leegyszerűsítve) így zajott:

Én: Szétszedtem, megtaláltam a problémát, megjavítottam.

NASA: Pöcs."

Néhol kicsit leült a sztori, de az utolsó húsz oldal mindenért kárpótolt. Tiszta mázli, hogy keményborítós kiadás, ugyanis úgy szorítottam a könyvet, hogy lehet, máskülönben kárt teszek benne. Páratlanul izgalmas finálét kapunk!

A jó poénoktól eltekintve, van a könyvnek egy szívet melengetően idealista üzenete az emberiségről és az igen sokat szidott civilizációnkról, amiben én is nagyon hinni szeretnék. Az, hogy az ember alapvetően jó, önzetlen és segíteni akar a másiknak, és ezért pazarolnak annyi pénzt, időt és energiát arra, hogy azt az egyetlen embert haza hozhassák. Vitatkozhatnék ezzel az érveléssel, de nem teszem, mert szükség van az ilyen kijelentésekre amellett a tengernyi kiábrándultság mellett.

Ajánlanám ezt a könyvet mindenkinek, aki eddig csak kacérkodott a sci-fi műfajával, de nem mert belevágni. A marsi egy remek első élményt nyújthat, és nem áll fenn annak a veszélye, hogy csak a kötőszavakat fogod belőle érteni. Azoknak is érdekes lehet, akiket lenyűgöz az űrkutatás és a világűr felfedezése, ugyanis még a NASA mérnökei is felkapták a fejüket, és kiemelték, hogy tudományosan mennyire helytállóak a részletek. Weir nagyon alaposan utána nézett mindennek.

És ha már rászánjátok magatokat, javaslom a magyar nyelven történő beszerzést. A Fumax remek munkát végzett a fordítással, ami manapság nagyon ritka, úgyhogy becsüljük meg. Arról nem is beszélve, hogy milyen szép a magyar kiadás. Keményborítós a gyönyörűség!

Hamarosan érkezik a film is Ridley Scott rendezésében, úgyhogy arra mindenképp kíváncsi leszek. A főszerepben Matt Damon, és felettébb érdekel, hogy fog ez elsülni. Egyébként trailer alapján úgy néz ki, jóval drámaibbra fogja venni a figurát, mint a könyv. Magyarul Mentőexpedíció címen kerül a mozikba, ami - jó szokásunkhoz híven - elképesztően röhejes, de azért a film várós! Ja, egyébként tudtátok, hogy egy részét kis hazánkban vették fel? Bezony, a Bálna lesz a NASA központ. Ez mennyire király már!

 Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: a Földön játszódó kitekintések, a legénység beszélgetései a családtagjaikkal, a vége

Kedvenc karakter: Mitch Henderson, Annie, a legénység

Bernie Su & Kate Rorick - The Secret Diary of Lizzie Bennet

Kiadó: Simon & Schuster

Oldalszám: 380

Based on the YouTube sensation The Lizzie Bennet Diaries

The Lizzie Bennet Diaries may have started as a school project for Lizzie but it is soon much more. Overnight, Lizzie is an internet celebrity as people watch her vlogs, then debate, tweet and tumblr about her and her sisters, beautiful Jane and reckless Lydia. Then rich, handsome Bing Lee comes to town, along with his friend William Darcy, and things really start to get interesting. But not everything happens on-screen... Lizzie has a secret diary. This secret diary.

Expanding on the web series that's captured the imagination of millions, now you can read Lizzie's diary, watch her YouTube videos and check out Pinterest, Tumblr and Twitter pages of the people in her world. Featuring plenty of fresh twists to delight fans and new readers alike, become part of the sensation that reimagines the Pride and Prejudice like never before.

The Lizzie Bennet Diaries című YouTube - szenzáció alapján

A Lizzie Bennet Diaries egy iskolai feladatnak indult, de hamar sokkal fontosabb lett Lizzie számára. Esténként Lizzie internetes híresség, az emberek nézik a vlogját, vitatkoznak, tweetelnek és posztolnak tumblr - ön róla és a testvéreiről, a gyönyörű Jane-ről és a vakmerő Lydiáról. Aztán a gazdag és jóképű Bing Lee a városba érkezik a barátja, William Darcy kíséretében és az élet egyszerre sokkal érdekesebbé válik. De nem minden történik a képernyő előtt... Lizzie-nek van egy titkos naplója. Ez a napló.

Kitágítva a websorozat világát, amely milliókat hódított meg, most elolvashatod Lizzie naplóját, megnézheted a YouTube-on a videóit és követheted a karaktereket Pinteresten, Tumblr-ön és Twitteren. Elég csavarral ahhoz, hogy rajongókat és új olvasókat is egyaránt szórakoztasson, légy te is részese a szenzációnak, ami újragondolja a Büszkeség és Balítéletet úgy, ahogy még soha nem láthattad.

HATALMAS SPOILER AZOKNAK, AKIK NEM OLVASTÁK/LÁTTÁK A BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLETET!!!

Kisebb spoiler azoknak, akik még nem látták a Youtube-on ezt a feldolgozást.

(Tessék megnézni, mert kegyetlen jó!)

A többieknek.... ha egyáltalán ezek után maradt valaki, nos, bőven van mondanivalóm.

Ha valaki imádja a Lizzie Bennet Diariest, akkor az én vagyok. Legalább ötször végignéztem, rákattantam a fanfictionökre, még Twitterre is regisztráltam csak emiatt. Egy időben szabályosan függő voltam, főleg az első alkalommal. Lenyűgözött az ötlet, tetszett a kivitelezés, a színészek pedig remekül lettek kiválasztva és szépen lassan a szívembe zártam az egészet úgy ahogy volt. Így amikor megtudtam, hogy lett belőle könyv, alig vártam, hogy a kezem közé kaparinthassam.

Tetszett?

Mondjuk.

Azt kaptam, amit vártam?

 Rohadtul nem.

Ami azonnal feltűnt, az a színészek hiánya volt. Jó, ez így elég röhejesen hangzik, de a széria során megszoktam a hanglejtésüket, azt ahogy beszélnek és főleg amikor a sorozatban is elhangzott beszélgetések köszöntek vissza, egyszerűen hiányoztak azok, akik életre keltették a karaktereket.
 Ennek hiányában még a poénok se ütöttek úgy, ahogy az ember várta volna. Talán kétszer nevettem fel az egész könyv során.

A másik (és egyben legnagyobb) problémám pedig az volt, hogy alig volt benne újdonság. Kiderült néhány érdekes háttérinfó, de úgy összességében csak azt írta le napló formátumban, ami a videókon lezajlott. Tény, hogy Lizzie gondolatvilágába mélyebb betekintést nyerhetünk, de legyünk őszinték... Lizzie nem az a szívbajos típus, eddig is tudtuk a véleményét szinte mindenről.

A san fransiscoi városnézésről szinte semmi nem derült ki, ahogy arról sem, hogy mi történt ama híres neves 98. rész után, mert a rákövetkező három napban Lizzie három mondatot írt a naplójába (nem túlzok, tényleg, megszámoltam), sőt, még arról sem tudunk meg többet, hogy a kamerák előtt mi történt, mert most kapaszkodjatok meg... ahhoz a naphoz be lett "ragasztva" a video transcriptje.

No comment... -.-"

Bezzeg a lehetséges befektetők e-mailjei, azok részletesen benne vannak. Remek. MÉGIS KI A HALÁLT ÉRDEKELNEK AZOK????

Engem elsősorban Lizzie és Darcy érdekelt volna, ehhez képest belőlük láttunk a legkevesebbet. Persze, Darcy levele teljes terjedelmében benne volt (merték volna kihagyni, tuti parasztlázadás lett volna belőle), és tetszett, hogy Bingről is kiderült egy csomó minden, de ha ezt tudom előre, nem biztos, hogy ennyire sietek elolvasni.

Nem, nem volt rossz, csak épp a sorozat klasszisokkal jobb, és ha már könyvet írtak belőle, igazán csinálhatták volna úgy, hogy annak is érdekes legyen, aki kívülről tudja az egészet. Ugyanis ezt a könyvet nagyrészt olyanok fogják elolvasni, akik imádták a sorozatot és ebből kifolyólag nagyon jól ismerik (másnak nem is ajánlanám). Ergo, ha hatvanadjára is megpróbálják ellőni ugyanazt a poént, mindenki csak jól pofára esik.

Szóval igen, dühös vagyok! Mert ha a szerzők úgy érezték, vannak még kiaknázatlan történetszálak, amik nem jeleníthetők meg kamerán (ami igaz), akkor merjenek belenyúlni, ha meg nincs mit mondaniuk, akkor legyen elég az Emmy díj. 

Aztán persze lehet, hogy csak én vagyok így elfuserálva, mert a GoodReads-en meg mindenki imádta. Bár szerintem ez is inkább a sorozatnak szól, semmint magának a könyvnek. 

Ettől függetlenül, a Lizzie Bennet Diaries még mindig fantasztikus és megérdemelt minden díjat, amit kapott, de ez a könyv nem volt nagy szám, hogy finoman fogalmazzak. Nem volt rossz olvasni, de ne legyenek hatalmas elvárásaitok, mert úgy fogtok járni, ahogy én.

Értékelés: 2,5/5

Kedvenc jelenet: Darcy levele, már ha azt jelenetnek lehet nevezni

Kedvenc szereplő: Darcy, Lizzie, Fitz, Gigi