Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 398
A kalózkirály megindult a végeken. Senki sem tudja, a mentálok mit tesznek, védik az emberiséget, vagy a sorsukra hagyják őket.
Don rájön, hogy az események láncolata mögött a Gonosz áll, és a Navran bolygón élők kiirtását akarja. Mi a bölcsesség útja, beavatkozhat-e az emberiség sorsába egy mentál erőszakkal? És mit forral Lucy az árnyas, tóparti fák alatt?
Lucyt felkavarja Don jelenléte, és felbosszantja Chester politikai ügyeskedése. Rendet akar a világegyetemben, és úgy avatkozik be a harcba, amire senki sem számít. Ám a segítségnek ára van, és Lucy megfizet érte. Vajon elhiszi neki valaki, hogy helyes döntéseket hoz?
Scar még Artúr szerelmi vallomásán dühöng, miközben a katonai központban elkezdi az ügynökképzést. Megpróbál beilleszkedni, de rögtön gyanússá válik. Főleg, hogy megérkezik Don, és egy akció után a feje tetejére áll a titkosszolgálat.
Mindeközben Artúr az események sűrűjében próbáll helyt állni, az életét kockáztatja, hogy véghezvigye az astori szerelőkkel a lehetetlent. Ráadásul találkozik Scarral. Vajon el tudja mondani, mit érez? Isten vagy a Sátán kísértése az a különös éjjel?
És mit tesz mindeközben Chester?
Lehet-e a jó ügyért rosszat tenni? Feláldozhatók-e mások magasabb célokért?
Mi a szerelem? Felszabadító erő, pusztító sötétség, vagy egy váll, ahol békére találsz?
***
Emberek, én megint ott állok, hogy fogalmam sincs, mi a fene történt ebben a könyvben. A Scar után is ezt éreztem, de azt ráfogtam a hosszára, meg hogy mennyi minden történt benne. A Lucyval meg úgy voltam, hogy áh, ez olyan kis rövidke, menni fog ez mint a karikacsapás. Aha... Az olvasás része ment is, elég hamar kivégeztem, de szerintem utána egy mentál suttyomban végigtisztogatta az agytekervényeimet, mert megint ott állok, hogy nem bírom nektek még csak körvonalaiban se összefoglalni a világot, amit ez a könyv magába zár. Azért ehhez tehetség kell.
Ez a sorozat még mindig egy totális mindfuck, de ennek ellenére, vagy inkább pontosan emiatt, nagyon-nagyon imádom. Az első rész végére nagyjából letisztult a kép a karaktereket illetően. Lucyt és Chestert imádtam, Donnal és Scarral elvoltam, Artúrt úgy gyűlöltem, ahogy volt. Na, ezt a szépen kialakult kis rangsoromat a második rész szisztematikusan szétcincálta, és még jól meg is taposta.
Ugye ott a dilemma, hogy mit csináljanak a mentálok: maradjanak vagy szigetelődjenek el az emberektől. Chester, Lucy, Don és a főmentál végig ezen meccseztek, amit rettentő izgalmas volt nézni, pláne hogy még ott volt nekünk emellé Lucy és Don személyes konfliktusa is, illetve a személyes vívódások. Hát wow. Teljesen rákattantam az egészre.
Aztán ott volt nekünk Scar és a kiképzése, illetve Artúr, aki az astori szerelőállomást próbálja tető alá hozni Márk és a többi astori segítségével. Márkot az előző részben is kedveltem, de itt kifejezetten megszerettem. Szórakoztató karakter, és ami még ennél is fontosabb, több van benne, mint a jó dumája.
Miután Artúr az egész első rész alatt az agyamra ment, és azt kívántam, bár csapná el egy kóbor aszteroida, kellemes meglepetésként ért ez a rész. Nem, még mindig nem a kedvencem, de sokkal jobban szívlelem, mint az első kötetben bármikor. A barátsága Márkkal határozottan a javára vált. Meg az is, hogy végre leesett neki a húsz filléres Scarral kapcsolatban. Ideje volt. Öcsém, de lassú ez a gyerek.
Ebben a részbe a poénokból is kicsit több jutott, ami lazított kicsit a közhangulaton, de a komoly témák ugyanúgy megmaradtak. Határozottan jót tettek a vicces részek, néha fel kell lélegezni, amikor ilyen mély fundamentális, filozofikus adok-kapok zajlik a könyv világában. Ez persze főleg Márknak volt köszönhető, de a többiek is hozták a formájukat.
– Márk, te anyaszomorító! Hallottam, megint mit tettél! – Ignác atya lendületesen nyakon legyintette a csempészt. – A szüzesség fontos dolog. Miért csábítod el a lányokat?
– Hé, atyám, én csak szexuális felvilágosítást tartok. A tudás érték, át kell adni, benne volt a prédikációdban, és én mindig hallgatok a szavadra.
Persze ezek mellett a vidámabb pillanatok mellett ott volt a háború, a két entitás, a kalózkirály, meg Chester machinációi, amiktől az ember bőven lerághatta a körmét, de ami még ennél is fontosabb, jó mélyen elgondolkodhatott a világ nagy dolgain. Többször becsuktam egy kicsit a könyvet és hümmögve elmerengtem, még akkor is, ha épp nagyon tudni akartam, mi fog történni a következő oldalon.
Pontosan ezt szeretem On Sai könyveiben. Ezeket a hümmögős pillanatokat. Mert az egy dolog, hogy ha egy könyv szórakoztató, vicces, fordulatos, eredeti karakterekkel és átérezhető problémákkal. De ha eléri, hogy hümmögj... az az igazi. És ehhez nem kell, hogy szépirodalom legyen, vagy egy klasszikus. Elég egy jól megírt science fiction a jó és a gonosz örökös harcáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése