Tarryn Fisher: The Opportunist - Kihasznált alkalom

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 278

 Olivia Kaspen éppen most jött rá, hogy volt barátja, Caleb Drake elveszítette az emlékezetét. A lány eddig is azzal tett szert kétes hírnévre, hogy előnyt kovácsol a helyzetekből. Most pedig döntenie kell, milyen messzire hajlandó elmenni az ex visszaszerzéséért. Miközben Olivia valódi énje és a nem túl dicső közös múltjuk titokban tartásával birkózik meg, akadályt jelent Caleb kattant új barátnője, Leah Smith. A két bestia őrült versengésbe kezd egy olyan férfiért, aki nem emlékszik egyikükre sem. Oliviának viszont hamarosan szembe kell néznie hazugságainak következményével…

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Ehhez hasonló könyvet még soha életemben nem olvastam. Ezt az utóbbi években egyre ritkábban tudtam kijelenteni, de valahol az a szép ebben az egész olvasás buliban, hogy még a kilencvenéves irodalomprofesszoroknak is van sansza rá, hogy újra átéljék, milyen is ez, hát még nekem. Pedig fú de mennyire kapálóztam az Opportunist ellen. Zsebi évek óta szuggerál, hogy legyek szíves megmozdítani mitikus hátsómat és vegyem rá magam az olvasásra, mert ő már csak ilyen kis erőszakos, ha jó könyvekről van szó.

Forrás

Nem mintha attól tartottam volna, hogy nem jó a könyv. Nem, egyszerűen csak én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki a romantikus műfajt agyzsibire használja. Ezzel nem degradálni szeretném, én továbbra is annak az elméletnek vagyok a híve, hogy minden műfajban lehet értékeset és maradandót alkotni. Az évek során tudatosan választottam azokat a vicces, cuki, előre tudod mi fog történni, de nem is az a fontos romcsi könyveket, mert tökéletesek voltak egy kis lazításra, mondjuk vizsgaidősuck alatt, vagy amikor hullaideg voltam és kellett egy kis figyelemelterelés, de nem bírtam rendesen koncentrálni. Alapvetően kerülöm a drámákat, az angst-feszteket, hacsak nem frankó fantasy világba van ágyazva a dolog, mert lehoznak az életről és nem egytől akut emberutálatom támadt már.

Amire rá akartam világítani ezzel a hosszas kisregénnyel, ami alattomosan bevezetőnek álcázza magát, hogy alapvetően nincs sok tapasztalatom az Opportunist kategóriájába eső könyvekkel, tehát ez az élmény elég rendesen oldalba kapott. Olyan volt, mint egy rég nem használt izmot tornáztatni: olykor-olykor rohadt kényelmetlen. Amikor kinyitottam a könyvet, repültek az oldalak. Fisher fantasztikusan ír; olyan ereje van a mondatainak, hogy képtelen vagy nem tovább olvasni. Többször mégis megtorpantam, sőt: gyakorlatilag csak a metrón tudtam rávenni magam az olvasásra, mert ott aztán tényleg nincs mivel mással foglalkozni.

– Mitől vagy ma este ilyen boldog? – kérdezi egy üres Red Bullos dobozba nyomva a cigit. – Valami gyilkos veszedelem fenyegeti az univerzumot, ha örömödben dúdolsz.

Az Opportunist aztán nem simogatja a lelkivilágodat egy pillanatig sem. Olivia, a főszereplőnk nem a legjobb ember - messze áll tőle - de tudja magáról mindezt. Hogy őszinte legyek, nincs ebben az egész könyvben egyetlen ember, akit kifejezetten jónak tudnék nevezni. Ahol félre szoktak ezek a dolgok siklani nálam, hogy ha szépen fokozatosan mindenkiről kiderül, hogy mekkora tetű, elvesztem a szimpátiámat, és máris nem érdekel az egész. Ahogy Olivia fogalmazott: "Kileng a köcsögradar." 

Jónak lenni nem feltétel, de szerethetőnek lenni nem árt, legalább egyetlen karakternek. Mert bírom én a köcsögöket, csak ne akarjam lehányni az oldalt, ha megjelenik a színen. Az Opportunist esetében azonban nem ez volt a helyzet. Fisher olyan mesterien árnyalta a karaktereket, hogy anélkül váltak morálisan komplex, problematikus alakokká, hogy elvesztették volna az olvasó szimpátiáját. Ez talán a könyv legnagyobb erőssége: hogy ezeket a - már elnézést a kifejezésért - masszívan elcs*szett karaktereket az utolsó oldalig szeretni lehet és szorítani nekik, hogy valahogy egyenesítsék ki az életüket.

"Az élet mindig megy tovább. Még akkor is, ha csak vonszol magával rugdosva és kiabálva."

Calebnek tartott a legtovább kimutatni a foga fehérjét. Ő egyszer talán még normális is volt, csak aztán jött a fekáliavihar, amit életnek hívunk és kicsit deformálta a személyiségét. Nos, ő legalább jól leplezi.De ő még mindig csak kezdő kisiparos a két hölgyeményhez képest, akik belezúgtak, mint az ágyú. Ami pedig Leah-t illeti. Ő tipikusan az a fajta, akit jól esik utálni, de csak azért, mert momentán ő van a másik sarokban és Olivia szemszögéből látjuk az eseményeket. Majdhogynem az érme két oldala ők ketten, torz tükörképek, és ezt Olivia is tökéletesen látja. Kérdés, vajon Leah mennyit vall be magának mindebből. 

A cselekmény olyan, mint egy túlzsúfolt dodzsempálya: sose tudod, melyik oldalról érkezik a lökés, de az ütközés elkerülhetetlen, úgyhogy jobb híján csak vársz és kapkodod a fejed. Totál nem arra haladt, amerre vártam volna, nem követett semmilyen előre látható ívet, de valahogy mégis működött. Ami a végét illeti... szerettem is, meg nem is. Mindenképpen illett a könyvhöz, és volt jelentősége, nem csak egy olyan lezárás volt, ahol minden szálat akkurátusan elvarrunk, vagy épp visszaérkezünk oda, ahonnan indultunk.

Összességében, szívből tudom ajánlani. Azoknak is, sőt talán különösen azoknak, akik nem kifejezetten romantikus alkatok és alapvetően kerülik a műfajt. Az Opportunist valami mást mutat, valami nem túl szépet, de éppen ettől különlegeset és rendkívül emberit. Nincs bevonva cukormázzal, nem simogatja meg a buksidat, de azért van benne annyi jó érzés, hogy tölt egy pohárral, mielőtt kirúgja alólad a széket a kocsmában. És most, hogy elértük a teljes képzavart, rövidre is zárom ezt az értékelést. A folytatást nem tudom, mikor fogom kézbe venni, de most egyelőre pihentetem a dolgot, meg kell ám emészteni ezt a könyvet. De totálisan megéri a befektetett energiát!

Cover Reveal #16 Colleen Hoover: Confess

Hello népek!

Mozgalmas őszünk van már ami a könyves megjelenéseket illeti, nemde? Újabb borítóleleplezés küszöbén állunk, méghozzá nem is akármelyik szerző következő magyarul megjelenő regényének a borítójáról hull le a lepel! Colleen Hoover elképesztően sikeres írónő itthon és külföldön is, és a rajongók újból örülhetnek, hiszen a várakozásnak vége. A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából még idén érkezik a Confess!

Fülszöveg

Mi mindent érdemes kockára tenni a szerelemért?.

Auburn Reed huszonegy éves korára már mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki. A lány azért küzd, hogy újra felépítse romba dőlt életét, így csakis kitűzött céljaira összpontosít, és nem engedheti meg magának a hibákat. De amikor munkát keresve belép egy dallasi műterembe, váratlanul éri az erős vonzalom, ami elfogja az ott dolgozó titokzatos művész, Owen Gentry iránt.

Most az egyszer Auburn mer kockáztatni, és a szívére hallgat, ám hamarosan felfedezi, hogy Owen súlyos titkot rejteget. Múltjának árnya tönkretehet mindent, ami fontos Auburn számára, és a lány egyedül úgy teheti sínre az életét, ha kizárja belőle a fiút.

Ahhoz, hogy megmentse a kapcsolatukat, Owennek nincs más dolga, csak vallomást tenni. Ám ebben az esetben a vallomás sokkal ártalmasabb lehet, mint maga a bűn.

A csodálatos és kivételes stílusú Colleen Hoover egy újabb mélyen megható történetet mesél arról, hogy az igaz szerelem és a család olyan köteléket jelent, amit semmi sem szakíthat el.

Az írónőről

A New York Times sikerlistáját meghódító Colleen Hoover többek között a Szívcsapás, a Visszavonuló, az Ez a lány, a Reménytelen, a Reményvesztett, a Helló, Hamupipőke!, az Egy nap talán, valamint a Soha, de soha szerzője. Texasban él a férjével és három fiukkal. Honlapja a colleenhoover.com címen érhető el.

Ti várjátok már a könyvet? Na, és mit szóltok a magyar borítóhoz?

Sarah J. Maas: Heir of Fire

Kiadó: Bloomsbury (magyarul: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 566

Celaena has survived deadly contests and shattering heartbreak―but at an unspeakable cost. Now, she must travel to a new land to confront her darkest truth . . . a truth about her heritage that could change her life―and her future―forever. Meanwhile, brutal and monstrous forces are gathering on the horizon, intent on enslaving her world. Will Celaena find the strength to not only fight her inner demons, but to take on the evil that is about to be unleashed?

„Nincs szükséged fegyverre, ha te magad is fegyvernek születtél. Azt kívánom, hogy az legyén, akinek születtél. Királynő.”

A bűntudattól és haragtól gyötört Celaena képtelen lenne Adarlan királyáért egy csepp vért is kiontani. Nincs más választása, fel kell vennie ellene a harcot…

A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd' megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku ráeső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?
(hivatalos fordítás)

SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE VONATKOZÓAN!

Aki régebb óta követi a blogomat, az talán tudja, hogy Sarah J. Maas regényeivel enyhén szólva is hullámzó a kapcsolatom. Van, hogy imádom, van, hogy ki nem állhatom, és az is előfordul, hogy ez a kettő egyszerre jelenik meg. Ennek eredménye, hogy igen gyakran hajtépős az élmény, de valahogy mindig a kezembe akad a következő rész, egy bizonyos idő eltelte után. Rá kell pihenni az idegbajra, ugyebár.

Így esett, hogy még mindig csak a harmadik részénél tartok az írónő Üvegtrón sorozatának, ami az Heir of Fire, azaz a Tűz örököse címet viseli. A fordításról nem tudok ugyan nyilatkozni, miután angolul olvasom a sorozatot, de az biztos, hogy Maason látszik a fejlődés. Még úgy is, hogy időbe telt, ameddig beindultak az események, sokkal gördülékenyebbnek tűnt számomra az egész, mint mondjuk az Üvegtrón, amit hetek alatt fejeztem be. Ezt a részt meg három nap alatt lenyomtam. 

Annak ellenére, hogy a második rész úgy fejeződött be, ahogy (utalok itt a Chaol és Laena közti eseményekre), valahogy nem okozott bennem nagy törést ez a rész ilyen szempontból. Ami már csak azért is fura, mert én erősen Team Chaol voltam mindvégig. Talán közrejátszik az is, amennyi idő eltelt a két rész olvasása között - majdnem egy év -, illetve, hogy már tudtam róla előre, hogy ez így fog alakulni. SJMaas spoilereket kerülgetni nagyjából olyan, mint GoTosokat: konkrétan lehetetlen. Szóval, ez a része pont nem rázott meg, mi több, szerintem kifejezetten jót tett a sztorinak a helyszínváltás, és az új karakterek.

Laena továbbra is az agyamra ment helyenként, de az önpusztító viselkedése az elején elég jól fel lett építve ahhoz, hogy ne húzzon fel túlságosan. Mégiscsak meghalt a legjobb barátja, mondhatni az egyetlen igazi barátja, ráadásul miatta, szóval nem csoda, ha ez felborította az amúgy sem teljesen kiegyensúlyozott lelki világát. Ott van még ennek tetejébe a felelősség, ami újonnan a vállát nyomja, és miután drága assassinunk olyan, amilyen, jó pár hisztikitörésbe kerül, meg némi eszetlenségbe, hogy elfogadja a küldetését.

Az új karakterek sorjában természetesen mindenki figyelme a mufurc tündibündire, Rowanre irányult, és nem is ok nélkül. Érdekes egy fazon. A jelleme alapja elég klisés, de ennek ellenére, működik a dolog, még akkor is, ha az elején igen gyakran túllő a célon, már ami a szemétség határait illeti. Maga a tény, hogy Laenával képesek közös nevezőre jutni, mi több, barátság szövődik közöttük, csodával határos, tekintve az alaptermészetüket. Természetesen mind tudjuk, hogy ez hova fog vezetni - tetovált szexi tündér, sötét múlttal, ugyan mire számítasz??? - de ettől függetlenül nagyon pozitívan hatott számomra, hogy van ott egy köztes lépés, mégpedig igaz barátság és lojalitás. Nem azonnal esnek egymásnak, egy veszekedés kellős közepén, ami az adott körülmények között rettenetesen visszatetsző lett volna, elvégre Laena érzelmileg baromi sérülékeny ebben a kötetben: a gyász és szerelmi bánat rendszerint nem dobja fel túlságosan az ember lányát.

Új szereplők között muszáj megemlítenem Aediont, aki bár egyelőre csak a mellékvizeken evezget, nyilvánvaló, hogy fontos szerepe lesz a továbbiakban. Így is eltöltünk vele éppen elég időt, és azt kell mondjam, az új felhozatalból őt kedveltem a legjobban. Meg a régiből is, ha már itt tartunk. Chaol olyan szinten ki lett herélve, hogy akár a golyóit is átköthette volna masnival, és ott hagyhatta volna ajándéknak Adarlan királyának a párnáján, az se lett volna sokkal rosszabb ennél, mint amit itt művelt. Ember, hová lett a gerinced??? Aedion viszont rendkívül szórakoztató volt, intelligens, és nem okozott nekem agyérgörcsöt, így mindig örültem, ha ő került a középpontba, mert az ő részei kivétel nélkül érdekesek és izgalmasak voltak. Ezzel szemben Chaol nyüglődését olvasni? Még a nyomozása is untatott, ugyanis az olvasó ezen a ponton már rég mindent tudott, és kábé csak türelmetlenül toporgott, hogy na mi lesz már, valaki homályosítsa fel ezt a szerencsétlent! Emiatt Chaol részeinél szinte mindig a számat húztam, és untam magamat.

forrás

Dorian továbbra is idegesít, de Chaol ezúttal túltett rajta is. Talán azért, mert ő magasabbról indult, ameddig kedvenc playboy pávánktól nem is vártam többet. Sőt, pozitív meglepetést okozott, amikor verbálisan tarkón vágta a drága testőrparancsnokunkat, hogy térjen már észhez. Ami pedig a végét illeti... megsajnáltam, na. Megérdemelte volna, hogy kitekerjem a nyakát? Meg. De... ez azért kegyetlenség volt.

Az új vonal a sárkányokkal és a boszorkányokkal viszont egész egyszerűen zseniális! Végre valami igazán eredeti, ami nem csucsog a giccstől. Néha brutális, de wow, baromi érdekes! Manon karaktere se semmi, alig várom, hogy Laenával találkozzanak, ott tuti kő kövön nem marad! Abraxost meg úgy imádtam, ahogy van. Manon és a wyvern kapcsolata erősen emlékeztett az Eragonra, bár maguk a karakterek teljesen másak. Kellemes flashback volt, miután imádom azt a könyvet, meg az egész sorozatot.

Ami a cselekményt illeti, az nagyon is feküdt. Mint említettem, ugyan lassan indul, de a világ kitágul, egy más szegletét is felfedezhetjük, és Laena múltjáról is többet megtudhatunk, miközben ő megtanul a tünde bőrében élni, és a képességeit fejleszteni. Végre igazi csatát is láthatunk a végén, és miközben a lázadók mozgolódnak a tenger túloldalán, Laena minden erejével azon van, hogy a személyes zűrjein túlmenően gatyába rázza a saját udvarát is, és Adarlan királya ellen vonulhasson. Kétségtelenül nagy dolgok vannak készülőben, és a negyedik rész már itt pihen a polcomon, így remélhetőleg hamarosan sort fogok tudni keríteni rá.

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Aedion, Abraxos

Kedvenc jelenet: Manon & Abraxos jelenetei, Aedion részei

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury

Kiadó: Bloomsbury

Oldalszám: 624

Feyre survived Amarantha's clutches to return to the Spring Court—but at a steep cost. Though she now has the powers of the High Fae, her heart remains human, and it can't forget the terrible deeds she performed to save Tamlin's people.

Nor has Feyre forgotten her bargain with Rhysand, High Lord of the feared Night Court. As Feyre navigates its dark web of politics, passion, and dazzling power, a greater evil looms—and she might be key to stopping it. But only if she can harness her harrowing gifts, heal her fractured soul, and decide how she wishes to shape her future—and the future of a world cleaved in two.

Feyre sikerrel kiszabadult Amarantha karmai közül és visszatért a Tavasz Udvarba, de az ár magas volt. Bár az ereje már egy tündéré, a szíve ember maradt, és képtelen elfelejteni a borzalmas dolgokat, amiket Tamlin népének megmentése érdekében el kellett követnie.

És az alkut sem felejtette el, amit Rhysanddel, a rettegett Éjszaka Udvarának urával kötött. Ahogy Feyre próbál kiigazodni a sötét politikai játszmák, szenvedély és erő útvesztőjében, szörnyű gonosz fenyeget a láthatáron. Talán csak Feyre képes megállítani, de ehhez meg kell tanulnia használni újonnan szerzett képességeit, meggyógyítania a darabokra tört lelkét és eldöntenie, milyen jövőt akar magának - és milyet egy kettéhasadt világnak.

(saját fordítás)

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG! És enyhén spoileres az ACOMAF-ra is. Sorry, emberek, nem lövök le semmi hiperfontosat, de képtelenség zero spoilerrel erről a könyvről beszélni.

Nem tudom, emlékeztek-e az ACOTAR értékelésemre (katt ide, ha érdekel), de enyhe szkepticizmussal kezeltem ezt az új hype-ot, és felváltva téptem a hajam, illetve kelletlenül húztam a számat miatta.
Gyorstalpaló a legnagyobb problémáimból:

• számomra az ACOTAR nem minősült Sz&Sz retellingnek
• Feyre sötét. Nagyon-nagyon sötét. Mint az éjszaka. (MUHAHA inside joke)
• Tamlin lapos mint az országút, nulla fantázia van a karakterében
• a könyv 70%-ban semmi nem történik, vagy ami igen, attól a fülemen folyik ki a csillámpor
• a maradék 30% pedig azért történik, mert Feyre nem bírt megoldani egy feladványt, ami egy ovisnak se okozna túl nagy fejtörést

Lehet velem vitatkozni, sőt vitatkoztak is velem, ketten is, csekkoljátok a PROcsatát, de a fentiek miatt nekem nem igazán feküdt az első rész. Elvoltam vele, de úgy meh. (Elaborált és jól kifejtett véleményt hallottak, hölgyeim és uraim: meh.) Szóval, finoman fogalmazva is fenntartásokkal kezdtem neki az ACOMAF-nak. Jó, kezdjük ott, hogy ha Zsebi nem hajít meg egy példánnyal a könyvből, szerintem el se olvasom. És mekkora hiba lett volna!

EMBEREK, EZ A KÖNYV KICS*SZETT JÓ!

Nem csak hogy mindent rendbe rakott, amit az előző résznél kifogásoltam, de mindezt úgy tette, hogy az első részt nem törölte le a Föld felszínéről. Értem ez alatt azt, hogy nagyon szépen össze lett kötve az ok-okozati kapcsolat a két rész között, senki nem próbálta meg nem történtté varázsolni az ACOTAR eseményeit.

forrás

Bár erre a részre rá lett erőltetve a Hádész&Perszephoné retelling címke, szerintem ez, csakúgy mint az első rész esetében, nem igazán állja meg a helyét. Jó igen, néhol nyomokban látom az elképzelést, és bele is tudnám magyarázni, ha nagyon kellene, de tényleg ez a cél? Ha már nagyon retellingekben akarunk gondolkodni, sokkal inkább el tudnám fogadni a gondolatot, hogy ez is Szépség és szörnyeteg tematika, tehát ebben a tekintetben is folytatódik a történet. Ha nem két teljesen szeparált történetívként tekintünk a részekre, akkor mindjárt több értelme lesz a dolognak: a ki az igazi szörnyeteg játékot játsszuk, csak szexi tündibündikkel. És ha bedőltünk az első résznek, nagyobbat üt a második.

Azért ezen a fronton megnyugodtam, hogy nem velem volt a baj, amiért húztam a számat. Ugyanis már akkor se derült ki számomra pontosan, hogy Feyre és Tamlin mit szeretnek egymáson. Túlságosan is adottnak tűnt a dolog. És bár az eredetiben is valamennyire az, hiszen a szörnyeteg kezdettől fogva abban reménykedik, hogy Belle talán megtöri az átkot, és képes lesz őt szeretni, ott sokkal fokozatosabb volt a dolog: először kíváncsiság, majd egy tapogatózó barátság, és csak utána szerelem. Feyre és Tamlin csak így bumm mint az ágyú. Feyre megmosakszik, Tamlin megmutat neki néhány helyi látványosságot és ásó, kapa... hopphopphopp... de hát valakit elfelejtettünk.
*ördögi mosoly*

Rhysnek aztán van érzéke a drámai belépőkhöz. Épp jókor játssza ki az alku kártyáját, és bár Feyre dühében a fejéhez vágja a papucsát, az egész fandom mélyen megkönnyebbült ezen a ponton, szvsz. Az előző részben kedveltem a drága fekete bárányunkat, de nem igazán tudtam kijelenteni, hogy kedvenc, mert annyira keveset tudtunk róla; jóformán csak a felszínt kapargattuk. Nos, ebben a részben leástunk a mélybe, és... WOW! Csak így WOW! IMÁDOM Rhyst! I.M.Á.D.O.M. Konkrétan le kell fognom az ujjacskáimat, hogy ne spoilerezzem szét-össze-vissza ezt a bejegyzést, hogy megértessem veletek miért, hogyan és mennyire imádom! Mert vicces, meg szexi, meg jó a dumája és (az én képzeletemben legalábbis) brit az akcentusa, de ennél sokkal többről van szó! Mert tényleg van is valami a cinikus maszk alatt, és nem az a nyálas papucs, akit legtöbbször találunk a YA-k rózsaszín világában, és amiből aztán teljesen kiábrándul az ember lánya. Rhys nem tökéletes, és határozottan nem papucs, de nem is egy szexista görény, aki azt hiszi, csak azért mert ő húzta az Y-t a kromoszómalottón, neki mindent lehet. Khmm, igen. Az első rész alatt Tamlin iránt puszta közönyt éreztem. Most?

Szóval ja, mondhatjuk, hogy karakterek tekintetében igazi nagy kibontakozásoknak lehettünk tanúi több frontról is, és te jó ég, erre már nagyon szükség volt, mert az ACOTAR alatt szétuntam magam. És tudjátok mit? Még csak azt se mondhatjuk, hogy szerelmi háromszög lett belőle, mert nem igazán. Pedig ettől féltem, hogy majd Feyre-ből egy döntésképtelen liba lesz, előszedi a belső Belláját, és én még annál is jobban fogom utálni, mint az első könyv végén, pedig huhh... de kellemesen meglepődtem, és ezt kész vagyok beismerni. Feyre karakterfejlődése fokozatos és gyönyörűen felépített volt! Csinált hülyeségeket, botladozott és szenvedett, de mindenre oka volt, és a végén megtalálta a saját belső erejét. Az utolsó húzása például egészen egyszerűen zseniális lett, és ezt SOHA nem néztem volna ki abból a lányból, aki ott nyűglődött egy hülye rejtvényen az előző részben.

Aztán ott van Lucien, aki az abszolút kedvencem volt az előző részben. Hát. Itt elég erősen felhúzott. Hibát hibára halmozott, és lassan már késztetést éreztem, hogy segítsek neki megtalálni az elhagyott gerincét a százholdas pagonyban, mert hogy magától nem ment neki, az is biztos. Lehet, hogy csak azért nem jött ez így ki az ACOTAR-ban, mert akkor még Tamlinnek se gurult el ilyen szinten a gyógyszere, de nekem úgy rémlik, hogy sokkal inkább kész volt vitába szállni vele, ha valami olyat látott, amivel nem értett egyet. Ehhez képest itt? Nemcsak Feyre csalódott benne, hanem én is.

forrás

Viszont pont ez a helyzet volt az, ami olyan szépen kontrasztba helyezte Rhys és az Inner Circle dinamikáját. Ott is volt hierarchia, elvégre Rhysand a high lord, de a barátság ami összefűzte őket sokkal mélyebb volt. Fel se merültek ezek a problémák, mert jó, tény először is mert Rhys nem egy barom, de főként mert hallgatnak egymásra és nem söprik félre a másik véleményét. És ha már az Inner Circle-nél tartunk... imádom az új karaktereinket!

Főleg Amrent, akiről senki nem tudja, hogy igazából micsoda, de annyi biztos, hogy egy alacsony leányzó testében élő ősi, mitikus lény, és a szentlelket is kiijeszti mindenkiből. Rettentően szórakoztató, és elképesztően badass női karakter! Kevésbé közvetlen, mint Mor, aki egy tündérbogár (egészen addig, ameddig meg nem ismered jobban, és rájössz, hogy megvan az oka, amiért ő következik Rhys után rangban) és azonnal a legjobb barátja akarsz lenni, de talán pont ezért nagyon tetszett, ahogy Maas felvezette Amren és Feyre bimbózó barátságát, és a jelenetet, ahol végül megtalálják a közös hangot.

Rengeteg új karaktert kapunk, és többségében rendkívül érdekesek. Az különösen tetszett, hogy végre jobban megismerjük a világot, és kiszakadunk a Spring Court határain kívülre. Nemcsak Feyrének tett jót a változás. Végre mozgalmassá válik a cselekmény, bepillantást nyerünk más udvarokba, és zajlik az élet. Feyre az új képességeit próbálgatja, közben bejátszik a falon túli világ, van egy szerelmi szálunk, jó kis harcjelenetek... végre magunkhoz tértünk egy kicsit. Nem volt egy unalmas pillanat sem, ezért letenni se igazán tudtam a könyvet.

Ami pedig a romantikát illeti... tökély. Ritkán mondok ilyet, de itt kapituláltam. Maas olyan szépen felépítette az egészet. Feyre vívódásait, azt hogy igenis fel kellett gyógyulnia az őt ért traumákból, a kémiát... az egész gyönyörűen működött. Próbálom befogni a számat és nem kilocsogni semmit, szóval engedjétek meg, hogy rövidre fogjam az ömlengésemet: csak így simán gyönyörű. Nem nyálas (jó, kicsit az, de indokolt mennyiségben), nem giccses, és össze-vissza szorongatta a kicsi, fekete, cinikus szívemet.

Egy szó mint száz, engem megvett ez a könyv kilóra! Tekintve, hogy húzós hátrányból indult az előző résznek köszönhetően, ez teljesítmény! Olyan szinten rákattantam azóta, hogy nem bírok lemászni a témáról, Zsebi legnagyobb örömére. Nem bírom kivárni, hogy jöjjön a harmadik rész! Komolyan, ez fantasztikus volt! Legszívesebben kitörölném az agyamból, hogy újra elolvashassam! MÉG! MÉG AKAROK! Komolyan, elvonási tünetek jelentkeznek lassan...
Ha az ACOTAR nem győzött meg, hallgass rám, és adj egy esélyt a második résznek! Nem fogod megbánni!

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: minden ahol Rhys van
Kedvenc karakter: Rhys, Amren, Mor, Cassian

Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses

Kiadó: Bloomsbury Children's
Oldalszám: 416

 A thrilling, seductive new series from New York Times bestselling author Sarah J. Maas, blending Beauty and the Beast with faerie lore.

When nineteen-year-old huntress Feyre kills a wolf in the woods, a beast-like creature arrives to demand retribution for it. Dragged to a treacherous magical land she only knows about from legends, Feyre discovers that her captor is not an animal, but Tamlin—one of the lethal, immortal faeries who once ruled their world.

As she dwells on his estate, her feelings for Tamlin transform from icy hostility into a fiery passion that burns through every lie and warning she's been told about the beautiful, dangerous world of the Fae. But an ancient, wicked shadow grows over the faerie lands, and Feyre must find a way to stop it... or doom Tamlin—and his world—forever.

Egy borzongató, elragadó új sorozat Sarah J. Maas New York Times bestseller szerzőtől, amelyben a Szépség és Szörnyeteg találkozik a tündérek világával.
Nemsokkal azután, hogy a tizenkilenc éves Feyre megöl egy farkast az erdőben, egy szörny-szerű lény toppan be, megtorlást követelve a bűntettért. A szörnyeteg elhurcolja Feyrét egy pusztán legendákból ismert varázsvilágba, ahol semmi nem az, aminek látszik, és ahol kiderül, hogy a fogvatartója igazából nem is állat, hanem Tamlin, egy a nagyhatalmú és halálos halhatatlan tündérek közül, akik egykoron az emberi világot is irányították.
Azonban ahogy telnek a napok és Feyre egyre inkább beilleszkedik új életébe Tamlin birtokán, az érzései is változnak az irányába: jeges gyűlöletből tüzes szenvedély lesz, ami minden hazugságot és figyelmeztetést felemészt, amit a lány valaha hallott a gyönyörű, veszélyes tündérek világáról. Azonban egy ősi, gonosz árnyék növekszik Feyre új otthona felett, és rá hárul a feladat, hogy megállítsa... mielőtt az Tamlin és az egész világ végét jelentené.
(saját fordítás)

Sarah J. Maas másik sorozatával enyhén szólva is problematikus a kapcsolatom, így igen sokáig halogattam ezt a könyvet, annál is inkább, mert Szépség és szörnyeteg retellingként emlegették mindenhol, azokkal meg különösen kritikus szoktam lenni, miután nagyon-nagyon imádom azt a mesét. Szóval akartam is olvasni ezt a könyvet, meg nem is. De esélyem se volt, hiszen egyesek (khmm khmm... Zsebi... khmm khmm) olyan szinten megszállottak, hogy minden rábeszélési módszert bevetettek a siker érdekében.

Talán nem meglepő, ha azt mondom, igencsak vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Sarah J. Maas könyvei valahogy mindig igazi hullámvasutak a számomra: egyik pillanatban utálom, a másikban imádom őket, és egy kicsit így voltam az A Court of Thorns and Roses esetében is.

A világ viszonylag egyszerű, legalábbis első látásra. Az emberi világot és Prythiant, a tündérek birodalmát egy fal választja el egymástól, és a viszonylagos nyugalmat a véres háborúk utáni békeszerződés biztosítja a két faj között, de az évszázados gyűlöletet még az érintkezés hiánya se tudta eltörölni, sőt.
De a falon túl sincs minden rendben, hiszen Prythiant veszély fenyegeti, amit ha nem állítanak meg, nem csak a tündérek, de az emberek világa is összeomlik. Egyszerű felállás, de jól működött. A tündérek világa gyönyörű, néhol már kicsit talán túl is volt csicsázva, de elég hamar kiderül, hogy valami nyilvánvalóan nem stimmel, és ezt a szálat az írónő nagyon szépen kibontja. Viszont pontosan itt van elásva az egyik legnagyobb problémám is. Erre mindjárt ki is térek.

forrás

Előtte viszont érdemes pár szót szólni a szereplőkről. Feyrevel nagyjából ugyanazt a táncot jártuk el, mint anno az Üvegtrónban Laenával. Az elején kedveltem, meg megértettem a motivációját, együttéreztem vele, és így tovább, aztán amint felbukkant a csúf gonosz hókuszpók khmm "szörnyeteg" hogy elrángassa azért, mert megölte egy alattvalóját, Feyrenél mintha elmentek volna otthonról. Nekem meg innentől fogva igen gyakran viszketett a kezem a péklapát után, ugyanis annyira tipikusan ostoba döntéseket hozott, amitől a hajam égnek állt.

Csak egy példa: ugye a tündérek kvázi lenézik a halandókat, és Feyre egy olyan helyre került ami hemzseg a tündérektől, akikkel szemben semmi esélye, hiszen erősebbek, gyorsabbak és csomó trükk van a tarsolyukban. Egy este hatalmas banzáj van a palota közelében, és Tamlin nyilvánvalóvá tette, hogy nincs meghívva. Nagyjából három különböző ember három különböző képpen magyarázza el a leányzónak, hogy nem jó ötlet kitenni a lábát a szobából, mert nem biztonságos. De neeem, hiszen mit neki párszáz csingiling, aki a hátsó kertben tart grillpartit. Kettőt találhatsz, mit csinál.

És ha mindez nem lenne, elég még sötét is mellé. Persze, azt tudjuk, hogy sose kapott megfelelő oktatást, hiszen az apja tönkrement, mikor még kislány volt, és utána már  nem volt pénzük tanárra, és nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy természetes intelligenciája nincs. A rejtvény, amit a főgonosz adott neki olyan egyszerű volt, hogy még a végére se értem, már rájöttem! Pedig ha valaki, hát én totál béna vagyok a rejtvényekben. Feyrenek persze nem esett le, mert akkor a könyv utolsó száz oldala nem létezett volna. Ekkor már a hajamat téptem. Csoda hogy nem fosztott csirkeként rohangálok manapság, ez a könyv annyira kikészített idegileg helyenként.

Tamlin, a "szörnyetegünk" egész kedvelhető, de nem vagyok tőle annyira hanyatt vágódva. Szerettem, mint karaktert és együtt éreztem vele, de nekem túlságosan is szentfazék volt. Mármint... a szörnyetegtől azt várná az ember, hogy egy dinamikus, érdekes karakter legyen, akinek a lelkében fény és sötétség egyaránt megtalálható, és én személy szerint az ő személyiségfejlődését szeretem a legjobban az eredeti mesében. Tamlin viszont az elejétől kezdve tökéletes. A külseje, a viselkedése, a nézetei, minden purrrrrfect. Az egyedüli szörnyszerű jellemvonása az alakváltási képességében van, és még az se igazán meggyőző, hiszen ez nem átok, hanem éppen ellenkezőleg.

El is érkeztünk az én fő problémámhoz. Számomra ez a könyv nem Szépség és szörnyeteg retelling. Igen, nyomokban felfedezhető benne a mese, van néhány utalás, de ez a verzió minden felelősséget levesz a szörnyeteg válláról, és az átkot csak a főgonosz romlottságának a számlájára írja. Tamlin karaktere pedig ezzel annyival laposabbá válik! Nincs személyiségfejlődés, nem mozdul a karaktere sehova, és ezzel sokkal kevésbé volt érdekes számomra, mint amennyire lehetett volna, ezt pedig sajnáltam.

forrás

Viszont, azt meg kell hagyni, hogy mindannak ellenére, hogy a két főszereplőnkkel bizony voltak problémáim, a romantikus jeleneteik szépen sikerültek. Sarah J. Maas tökéletesen keverte a tündérmesés, habos rózsaszín feelinget a kicsit "földhözragadtabb" momentumokkal, ami így nem ütött el túlságosan a fantasy világtól sem, illetve az olvasó se kapott cukorbetegséget a romantikától. Ez nem YA retelling, emberek, sokkal inkább sorolnám a New Adult regények közé korosztály-ügyileg.

Rég fordult már elő ilyen velem, de ebben a könyvben a mellékszereplők voltak azok, akiket igazán kedveltem. Ott volt például Lucien, Tamlin barátja/kémje/ épp mikor mije, aki egymagában sokkal érdekesebb volt, mint a két főszereplő együttvéve. Imádtam a humorát, a háttértörténetét, és kb. az összes megnyilvánulását. Nagyon remélem, hogy sokat látjuk még, és esetleg kap egy saját könyvet, mert ő volt a kedvencem!

“Do you ever stop being so serious and dull?"
"Do you ever stop being such a prick?" I snapped back.
Dead—really, truly, I should have been dead for that.
But Lucien grinned at me. "Much better.”

Aztán ott van Rhysand, az ügyeletes szexi fekete bárány. Damon Salvatore jutott róla eszembe a Vámpírnaplókból (a sorozatból, nem a könyvekből, azokat nem olvastam). Zsebi már előre figyelmeztetett: "Rhysandot imádni fogod. Akkora köcsög." Tényleg az, és tényleg bírtam. Nem tudom, ez mit árul el az én lelkivilágomról, de hát istenem. Viszont annak ellenére, hogy Rhysand eszelősen szórakoztató, nagyon nem szeretném, ha az elkövetkezendőkben szerelmi háromszög alakulna ki! Azon túl, hogy égő tűzzel gyűlölöm a szerelmi háromszögeket, az egész első könyv értelmét vesztené.

A panaszáradat ellenére azonban, élveztem a könyvet. Olvastatta magát, elbűvölt, feldühített, kíváncsivá tett. Annyit mindenképpen elmondhatunk róla, hogy rengeteg érzelmet kiváltott belőlem. Abszolút megértem, miért imádják olyan sokan, és ha nálam nem is vált kedvenccé, azért mindenképpen érdekel a következő rész, ami most májusban érkezik, és A Court of Mist and Fury címet viseli. Várom is, meg nem is. Ez főként annak tudható be, hogy a szenzoraim szerelmi háromszög veszélyt jeleznek. Nos, majd meglátjuk, mi lesz belőle!

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Tamlin x Feyre közös jelenetei, illetve Lucien megjelenései
Kedvenc karakter: Lucien

K. A. Tucker - Ten Tiny Breaths

Kiadó: Papoti Books (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Oldalszám: 262

Kacey Cleary’s whole life imploded four years ago in a drunk-driving accident. Now she’s working hard to bury the pieces left behind—all but one. Her little sister, Livie. Kacey can swallow the constant disapproval from her born-again aunt Darla over her self-destructive lifestyle; she can stop herself from going kick-boxer crazy on Uncle Raymond when he loses the girls’ college funds at a blackjack table. She just needs to keep it together until Livie is no longer a minor, and then they can get the hell out of Grand Rapids, Michigan.

But when Uncle Raymond slides into bed next to Livie one night, Kacey decides it’s time to run. Armed with two bus tickets and dreams of living near the coast, Kacey and Livie start their new lives in a Miami apartment complex, complete with a grumpy landlord, a pervert upstairs, and a neighbor with a stage name perfectly matched to her chosen “profession.” But Kacey’s not worried. She can handle all of them. What she can’t handle is Trent Emerson in apartment 1D.

Kacey doesn’t want to feel. She doesn’t. It’s safer that way. For everyone. But sexy Trent finds a way into her numb heart, reigniting her ability to love again. She starts to believe that maybe she can leave the past where it belongs and start over. Maybe she’s not beyond repair.

But Kacey isn’t the only one who’s broken. Seemingly perfect Trent has an unforgiveable past of his own; one that, when discovered, will shatter Kacey’s newly constructed life and send her back into suffocating darkness.

Négy évvel ezelőtt Kacey élete borzalmas fordulatot vett, mikor egy részeg sofőr miatt elvesztette szüleit, a barátját és a legjobb barátnőjét. A baleset emléke még mindig kísérti, még mindig hallja édesanyja utolsó lélegzetét, és nem akar mást, mint hátrahagyni a múltat. Kacey és tizenöt éves húga, Livie, két buszjeggyel felfegyverkezve maga mögött hagyja a michigani Grand Rapidsot, hogy mindent újrakezdjen Miamiban. Először alig tudnak megélni, de Kacey nem aggódik. Ő mindennel elbír – kivéve titokzatos szomszédjával az 1D lakásból.

Trent Emersonnak ragyogó kék szeme van és mély gödrécskéi az arcán, mikor nevet. És hibátlanul egyensúlyozik a jó fiút a veszélyestől elválasztó, ellenállhatatlan vonalon. Tragikus múltja miatt Kacey eldöntötte, hogy senkit sem enged közel magához, de a kettejük közötti vonzalom tagadhatatlan, és Trent minden eszközt felhasznál, hogy bejusson a Kacey szívét védő falak mögé – akár még egy olyan titokról is hajlandó lerántani a leplet, ami mindkettejüket tönkre teheti.

(hivatalos fordítás)

Huh, oké. Elég valószínű, hogy nem leszek túl népszerű a véleményemmel, de számomra elég középszerű élményt nyújtott ez a könyv. TEDD LE A KÉST! BLOGGERT ÖLNI SZABADSÁGVESZTÉSSEL BÜNTETENDŐ!

Nem először történik az meg velem, hogy értetlenül állok a 90%-os (moly), meg a 4.19-es (goodreads) értékelési átlag előtt. De momentán tényleg nem bírom lerázni magamról azt az érzést, hogy én nem ugyanazt a könyvet olvastam, mint mindenki más körülöttem.

Fő oka talán az lehet, hogy bár a New Adult, mint műfaj az én korosztályomat célozza meg (kb. 18-25 év közöttiek), ennek ellenére, nem vagyok túl jóban az NA könyvekkel. Nem olvastam olyan hű de sokat a műfajból, de ez annak köszönhető, hogy folyamatosan pofára esek vele. Először a Gyönyörű sorscsapással, aztán az Easy-vel, majd a Soha határával. És most a Tíz apró lélegzettel.

Egyiket se utáltam,... (talán a Gyönyörű sorscsapást egy kicsit) de épp nem is szerettem.

hazai borító

És sajnálattal veszem észre, hogy az NA könyvek elképesztő sebességgel íródnak ugyanúgy sémára, ahogy a YA-k is. Más a korosztály, így mások a klisék (bár a szexi, veszélyes, rejtélyes pasik maradnak, mert az tuti befutó), de az alapelv ugyanaz. Tisztelet a kivételnek, de ha egyet olvastál, akkor mindet olvastad. 

Na de ennyi általános észosztás után térjünk is vissza oxigénhiányos remekművünkre.
Hiszen az eleje egészen ígéretesnek tűnt. Kacey egy talpraesett főhősnőnek lett bemutatva, Livie pedig... nos, néhol idegesített, de azért alapvetően nem volt vele problémám. Tetszett, hogy Kacey-nek nem túl mindennapi a hobbija, hogy meg tudja védeni magát - ugyanis kickboxol a lelkem.

De aztán... aztán befutott A pasi. Trent. Kevésbé sötét és veszélyes, inkább a szomszéd srác típust erősíti, valami jó nagy rejtegetni való csontvázzal a szekrényében. Kacey pedig ripsz-ropsz átváltozott egy hebegő idiótává, amit akár még vicces is lett volna nézni, de mindezzel párhuzamosan, mintha az amúgy is megtépázott pszichéje kapott volna egy lórúgásnyi extasyt.

Amit ebből ki akarok hozni: amint Trent felbukkant, értelmes Kacey-ből rohadt idegesítő Kacey lett. Na, itt már elkezdtem összeakasztani a bajszomat a könyvvel.

De mindez nem számított volna, ha a cselekmény nem akaszt ki. Vagyis, a cselekmény és Trent közösen. Miután ez egy karakter központú könyv, nem számítottam nagy égzengésre. Nem is volt, kivéve A csavart. A csavart, amire én már negyven oldallal a biliborulás előtt rájöttem, így a meglepetésnek esélye se volt tarkón vágnia, cserébe viszont a fennmaradó időben azon imádkoztam, hogy ne legyen igazam.



MIÉRT??? - kérdem én. - MIÉRT???





Picike spoiler - semmi fontosat nem lövök le, ígérem.

Az egy dolog, hogy szappanoperásította (igen, ez egy szó, én vagyok az új Kazinczy) az egész könyvet, de ezzel a "csavarral" ami egyébként tök egyértelmű volt, de... jó, befogtam, Trentből, akit egészen kedveltem addig, egy pszichopatát csinált, aki nem hogy nem álompasi, de konkrétan távoltartási végzés nélkül még csak ugyanabba az államba se volnék hajlandó tartózkodni vele.

De, a vége még így is megmenthette volna.... ha nem fullad nyáltengerbe.
Mert rendben, Trent is sérült, és el tudom hinni, hogy egy igazán kétségbeesett ember képes ilyesmire, és hogy ő is csak megbocsátást szeretne, mint mindenki más. Igen, ez hihető. De a tökéletes pasi - szereptől nagyon messzire kerül miatta. Ez akár kifejezetten jól is elsülhetett volna, ha az írónő nem akarta volna mindenáron visszagyömöszölni a számára kijelölt dobozba.

Nem volt ilyen szerencsénk.

Ritkán mondok ilyet, mert amúgy imádom a happy endet, de ennek a könyvnek kifejezetten rosszat tett. Sokkal hihetőbb és hitelesebb lett volna egy keserédes vég, esetleg valami nyitott befejezés. Egy ütős, elgondolkodtató zárás átformálhatta volna az egész élményt, és simán hajlandó lettem volna elfelejteni a hibáit. De ez a vég nem volt bevállalós, és egyáltalán nem illett a könyv hangulatához. Olyan volt, mintha egy amerikai rózsaszín takonyból rántották volna ki és pakolták volna be az utolsó oldalakra.

Picike spoiler vége

Ami megmentette a totális bukástól, az a veszteséggel és traumával foglalkozó aspektusa volt. Tetszett, hogy itt nem csak azért lett beleírva, mert manapság ez a divat, ahogy pozitív az üzenet is: megbocsátás nélkül nincs gyógyulás. A fura pszichológussal való jeleneteket kivétel nélkül élveztem. Egyáltalán nem lett kikozmetikázva a folyamat;  verejtékes küzdelemnek ábrázolta a gyógyulás folyamatát, és ez kellemesen meglepett.

"A múltunk nem határozza meg, kik is vagyunk. Én én vagyok, te pedig te vagy, és pontosan ez az, aminek lennünk kell."

Pozitívumként tudom még felhozni, hogy a mellékszereplők nagyon szerethetőek voltak: különösen Ciklon és Mia. Livie-t nem igazán kedveltem, de Mia... hát, pályázhat a "legcukibb ötéves, akiről valaha olvastam" - címre.

Szóval mit kaptam? Egy nagyon-nagyon felemás élményt. Bosszant, mert annyival jobb lehetett volna, de összességében szerintem túl van értékelve. Aztán, kinek mi. Nekem ez így, ebben a formában nem igazán működött.

De komolyan, miért kellett ezt a befejezést? *toporzékol, nyavalyog és földhöz vágja magát*

A következő sokk: B*SZOD EZ SOROZAT!!!

Na nem. Nincs az az isten. Ebből egy elég volt, danke, bitte, apfelstrudel (és ezennel ki is merítettem a komplett német nyelvtudásomat).

Értékelés: 3/5

Kedvenc jelenet: a pszichológus és Kacey közös jelenetei

Kedvenc karakter: a doki, Mia, Ciklon

Bernie Su & Kate Rorick - The Secret Diary of Lizzie Bennet

Kiadó: Simon & Schuster

Oldalszám: 380

Based on the YouTube sensation The Lizzie Bennet Diaries

The Lizzie Bennet Diaries may have started as a school project for Lizzie but it is soon much more. Overnight, Lizzie is an internet celebrity as people watch her vlogs, then debate, tweet and tumblr about her and her sisters, beautiful Jane and reckless Lydia. Then rich, handsome Bing Lee comes to town, along with his friend William Darcy, and things really start to get interesting. But not everything happens on-screen... Lizzie has a secret diary. This secret diary.

Expanding on the web series that's captured the imagination of millions, now you can read Lizzie's diary, watch her YouTube videos and check out Pinterest, Tumblr and Twitter pages of the people in her world. Featuring plenty of fresh twists to delight fans and new readers alike, become part of the sensation that reimagines the Pride and Prejudice like never before.

The Lizzie Bennet Diaries című YouTube - szenzáció alapján

A Lizzie Bennet Diaries egy iskolai feladatnak indult, de hamar sokkal fontosabb lett Lizzie számára. Esténként Lizzie internetes híresség, az emberek nézik a vlogját, vitatkoznak, tweetelnek és posztolnak tumblr - ön róla és a testvéreiről, a gyönyörű Jane-ről és a vakmerő Lydiáról. Aztán a gazdag és jóképű Bing Lee a városba érkezik a barátja, William Darcy kíséretében és az élet egyszerre sokkal érdekesebbé válik. De nem minden történik a képernyő előtt... Lizzie-nek van egy titkos naplója. Ez a napló.

Kitágítva a websorozat világát, amely milliókat hódított meg, most elolvashatod Lizzie naplóját, megnézheted a YouTube-on a videóit és követheted a karaktereket Pinteresten, Tumblr-ön és Twitteren. Elég csavarral ahhoz, hogy rajongókat és új olvasókat is egyaránt szórakoztasson, légy te is részese a szenzációnak, ami újragondolja a Büszkeség és Balítéletet úgy, ahogy még soha nem láthattad.

HATALMAS SPOILER AZOKNAK, AKIK NEM OLVASTÁK/LÁTTÁK A BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLETET!!!

Kisebb spoiler azoknak, akik még nem látták a Youtube-on ezt a feldolgozást.

(Tessék megnézni, mert kegyetlen jó!)

A többieknek.... ha egyáltalán ezek után maradt valaki, nos, bőven van mondanivalóm.

Ha valaki imádja a Lizzie Bennet Diariest, akkor az én vagyok. Legalább ötször végignéztem, rákattantam a fanfictionökre, még Twitterre is regisztráltam csak emiatt. Egy időben szabályosan függő voltam, főleg az első alkalommal. Lenyűgözött az ötlet, tetszett a kivitelezés, a színészek pedig remekül lettek kiválasztva és szépen lassan a szívembe zártam az egészet úgy ahogy volt. Így amikor megtudtam, hogy lett belőle könyv, alig vártam, hogy a kezem közé kaparinthassam.

Tetszett?

Mondjuk.

Azt kaptam, amit vártam?

 Rohadtul nem.

Ami azonnal feltűnt, az a színészek hiánya volt. Jó, ez így elég röhejesen hangzik, de a széria során megszoktam a hanglejtésüket, azt ahogy beszélnek és főleg amikor a sorozatban is elhangzott beszélgetések köszöntek vissza, egyszerűen hiányoztak azok, akik életre keltették a karaktereket.
 Ennek hiányában még a poénok se ütöttek úgy, ahogy az ember várta volna. Talán kétszer nevettem fel az egész könyv során.

A másik (és egyben legnagyobb) problémám pedig az volt, hogy alig volt benne újdonság. Kiderült néhány érdekes háttérinfó, de úgy összességében csak azt írta le napló formátumban, ami a videókon lezajlott. Tény, hogy Lizzie gondolatvilágába mélyebb betekintést nyerhetünk, de legyünk őszinték... Lizzie nem az a szívbajos típus, eddig is tudtuk a véleményét szinte mindenről.

A san fransiscoi városnézésről szinte semmi nem derült ki, ahogy arról sem, hogy mi történt ama híres neves 98. rész után, mert a rákövetkező három napban Lizzie három mondatot írt a naplójába (nem túlzok, tényleg, megszámoltam), sőt, még arról sem tudunk meg többet, hogy a kamerák előtt mi történt, mert most kapaszkodjatok meg... ahhoz a naphoz be lett "ragasztva" a video transcriptje.

No comment... -.-"

Bezzeg a lehetséges befektetők e-mailjei, azok részletesen benne vannak. Remek. MÉGIS KI A HALÁLT ÉRDEKELNEK AZOK????

Engem elsősorban Lizzie és Darcy érdekelt volna, ehhez képest belőlük láttunk a legkevesebbet. Persze, Darcy levele teljes terjedelmében benne volt (merték volna kihagyni, tuti parasztlázadás lett volna belőle), és tetszett, hogy Bingről is kiderült egy csomó minden, de ha ezt tudom előre, nem biztos, hogy ennyire sietek elolvasni.

Nem, nem volt rossz, csak épp a sorozat klasszisokkal jobb, és ha már könyvet írtak belőle, igazán csinálhatták volna úgy, hogy annak is érdekes legyen, aki kívülről tudja az egészet. Ugyanis ezt a könyvet nagyrészt olyanok fogják elolvasni, akik imádták a sorozatot és ebből kifolyólag nagyon jól ismerik (másnak nem is ajánlanám). Ergo, ha hatvanadjára is megpróbálják ellőni ugyanazt a poént, mindenki csak jól pofára esik.

Szóval igen, dühös vagyok! Mert ha a szerzők úgy érezték, vannak még kiaknázatlan történetszálak, amik nem jeleníthetők meg kamerán (ami igaz), akkor merjenek belenyúlni, ha meg nincs mit mondaniuk, akkor legyen elég az Emmy díj. 

Aztán persze lehet, hogy csak én vagyok így elfuserálva, mert a GoodReads-en meg mindenki imádta. Bár szerintem ez is inkább a sorozatnak szól, semmint magának a könyvnek. 

Ettől függetlenül, a Lizzie Bennet Diaries még mindig fantasztikus és megérdemelt minden díjat, amit kapott, de ez a könyv nem volt nagy szám, hogy finoman fogalmazzak. Nem volt rossz olvasni, de ne legyenek hatalmas elvárásaitok, mert úgy fogtok járni, ahogy én.

Értékelés: 2,5/5

Kedvenc jelenet: Darcy levele, már ha azt jelenetnek lehet nevezni

Kedvenc szereplő: Darcy, Lizzie, Fitz, Gigi

Tammara Webber - Easy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 334

Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy...

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált...

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették fel a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.


Nem kis előítéletekkel kezdtem neki ennek a könyvnek, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Olyan Gyönyörű sorscsapás beütése volt a dolognak, és erre rájátszott a félrevezető tartalom is. Mert ez az. Egyszerűen elveszünk a részletekben, holott ez a könyv nem erről szól elsősorban. Nem egy rózsaszín takony egy egyetemi románcról egy nagyon szexi nagyon sötét és természetesen nagyon elérhetetlen sráccal a középpontban, aki felfigyel a nagyon intelligens, nagyon kedves és - természetesen - nagyon hétköznapi hősnőnkre.

Számomra legalábbis ez jött le a magyar fülszövegből (az angol egy fokkal többet árul el a lényegről, de az is csak a felszínt karcolgatja). Persze, lehet, hogy én vagyok paranoiás, nem zárom ki a lehetőséget.

Viszont innentől kezdve elkezd villogni egy aprócska SPOILER ALERT (ugye milyen szolid?), mert erről a könyvről képtelenség úgy írni, hogy le ne lőnénk néhány "csavart". Idézőjel amiatt, mert amúgy nem volt teljesen kiszámíthatóak... ááá, dehogy is.

Szóval, aki nem olvasta, és nem akar megtudni további infókat a könyvről, attól elköszönök szépen! A többieknek pedig... emberek, most jön a java.

Az senki előtt nem titok, hogy én azért többet várok egy könyvtől (akkor is, ha romantikus, akkor is, ha YA, vagy netán mindkettő egyszerre) mint egy sablon sztorit, sablonos karakterekkel és némi nyállal kevert... izét.
A Gyönyörű sorscsapásra pontosan azért voltam dühös, mert az írónő alapvetően jól írt, nagyjából tisztességesek voltak a karakterek is - nem volt óceán mélységű személyiségük, de azért a Velencei tavat ütötték - és... és nem volt mögötte lényeg. Konkrétan nem tudtam elmondani miről szól a könyv azon túl, hogy Abby és Travis összejönnek, majd szétmennek, aztán megint össze és így tovább párszáz oldalon keresztül, mígnem Elvis összeadja őket és boldogan éltek, míg meg nem haltak...

Az Easy-vel hál istennek nem teljesen ez a helyzet. És mivel ez a blog amúgy is a színtiszta jóság és megértés csendes réve, kihangsúlyoznám azt a szót, hogy TELJESEN.

Akik még nem olvasták a könyvet, de ennek ellenére tovább olvasták, azoknak megsúgom, hogy a tartalomból kimaradt egy aprócska, ám igencsak jelentőségteljes részlet. Jacqueline-t majdnem megerőszakolták. Nem egy ismeretlen pszichopata sorozatgyilkos vadállat, hanem egy ismerőse. Valaki, akinek tudta a nevét, akivel egy társaságba jártak. Ettől mentette meg aznap este Lucas.

Ez azért merőben más fénybe helyezi a dolgokat.

Tetszett, hogy az írónő nem félt ettől a témától, nem kozmetikázta ki és nem hitegetett minket a végén valami cukormázas anyámkínjával ama rohadék sorsát illetően. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval a történet az konkrétan létezett, aminek örülünk, csakhogy a "csavar" benne valami olyasmi volt, amire kb. azonnal rájöttem (és mindenki más is, aki valaha is megnézett/elolvasott egy valamire való tipikus amerikai romantikus filmet; a tökéletes példa: A szerelem hullámhosszán. Igen, láttam. Nem, nem akarok róla beszélni. xD). Szóval nem én vagyok zseni, csak a könyv volt marhára kiszámítható.

Pirospont az írónőnek Lucas múltjáért, mert az kreatív volt, oda nem kellett cliché-számláló. Arról nem beszélve, hogy sikerült elérnie, hogy összerezzenjek a szobám melegében. Kreativitás szintjén nagyjából itt befejeződött a pozitívumok sora.

Nézzük a karaktereket:
sötét, veszélyes szexi pasi - pipa
pomponlány, izgága barátnő, aki bulikba rángat - pipa
jófej meleg barát - pipa
két másik barátnő, akik csak azért voltak, hogy legyenek - pipa

Fenti zseniális bőbeszédűségemet félretéve, a személyiségek elbírtak volna még némi kakaót, mert így nagyon egysíkú volt mindenki, senki nem tett olyat, amit nem vártam volna tőle, márpedig egy ilyen típusú könyv az erős, kidolgozott karakterektől lesz az igazi.

Ennek ellenére pozitívumnak említeném meg a stílust. Gördülékeny, kellemes, nem érzem azt, hogy egy egyetemista szájából idegennek hatnak ezek a szavak, de nem volt tele káromkodásokkal. Finomabb lelkek számára mondanám, hogy ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem volt benne.

A legvégére hagytam a legkeményebb diót; a komoly témához való hozzáállását a karaktereknek. Nem akarok okoskodni, mert még sosem voltam abban a helyzetben, még csak a közelében sem - remélem soha nem is leszek - tehát nem tudhatom, pontosan mit kellett volna éreznie vagy nem éreznie a főhősnőnknek. Számomra azért hihetetlennek tűnik, hogy pár nap múlva már a rajzos gyerekkel fetreng a szobájában, miközben alig tud valamit a srácról.

Viszont a regény üzenete összességében nagyon pozitív és fontos, a Köszönetnyilvánítás (amit szerintem egyedül én meg az említett személyek szoktak elolvasni) még inkább ráerősít. Mégpedig, hogy a nemi erőszak sose a nő, vagy bárki más hibája, egyedül azé, aki elkövette, hogy ilyenkor nem szabad csendben maradni és hogy a legnagyobb feladat magunknak megbocsátani.

Szóval igen, megérte elolvasni. Én legalábbis egyáltalán nem bántam meg.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten
Kedvenc karakter: Dr. Heller, Lucas