2016. február 23., kedd

Sarah J. Maas: Éjkorona

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 494

Celaena könyörtelen küzdelemben legyőzte ellenfeleit és a király bajnoka lett. Ezentúl a király ellenségeit kell elpusztítania, akik kegyetlen uralmának akarnak véget vetni. A lány azonban ahelyett, hogy eltenné őket láb alól, figyelmezteti őket és ezzel segít nekik. Szörnyű titkát eleinte még Chaolnak sem meri bevallani, akihez akarata ellenére egyre inkább vonzódik. Mennyire bízhat meg benne? Végül is Chaol a királyi testőrség kapitánya. A szívére vagy az eszére hallgasson?

Spoileres tartalom az első részre vonatkozólag!


Az Éjkorona egy remek folytatása egy igencsak döcögős kezdetnek. Az Üvegtrónt a tavalyi évben olvastam, ám a kezdeti várakozásaimat messze alulmúlta, és őszintén, egyáltalán nem értettem a felhajtást körülötte. (Értékelés itt) Úgy éreztem, mintha egy háromszáz oldalas bevezetést olvasnék, de a tárgyaláshoz sose jutottunk el, ugyanis vége lett a könyvnek. Éppen ezért, bár az első rész nem jött be, mégis nagy reményeket fűztem a folytatáshoz, hiszen az írónő által felépített világ és a tündérmesei hangulat a fenntartásaim ellenére megnyert magának.

Örömmel jelentem, hogy az Éjkorona beváltotta az összes reményemet! Ilyennek képzeltem el már az Üvegtrónt is, de hát ott aztán várhattam az akciót. Na de ebben a részben... Pár hónappal az Üvegtrón vége után vesszük fel a fonalat: Celaena a király szolgálatában áll, és teszi a dolgát, azaz eltávolítja a képből azokat, akik szúrják őfelsége szemét – legalábbis a felszínen. A legújabb célpontja azonban nem egy idegen, akit csak úgy hajóra tud pakolni.

A király úgy gondolja, hogy Archer Finn részt vesz a korona ellen szerveződő ellenállásban, így kiadja kedvenc orgyilkosunknak, hogy likvidálja a látszólag ártalmatlan, híres kurtizánt. Archer és Celaena azonban régi ismerősök, így a helyzet bonyolódik, és amikor már azt hinnénk, hogy kezd minden egyenesbe jönni, az írónő csavar még egyet a dolgokon.
Imádtam, ahogy az események kibontakoztak! Ezúttal tökéletes volt a tempó; nem toporgott a cselekmény egy helyben, hanem szépen haladt a maga útján, a vége pedig akkorát szólt, mint az augusztus huszadikai tűzijáték. Még akkor is, ha amúgy már negyven oldallal a leleplezés előtt teljesen egyértelmű volt a nagy titok. Viszont ezt nem éreztem akkora problémának, mint amekkorának talán kellett volna, ez pedig annak tudható be, hogy millió ezer más történés terelte el a figyelmem. Sarah J. Maas aztán nem szívbajos, és végre kapunk némi akciót is, de még milyet!

Celaena végre kibontakozik, és első kézből tudhatjuk meg, miért is ő Adarlan leghírhedtebb orgyilkosa. Sokkal többet mutat meg a veszélyesebbik oldalából, és nem csak szép ruhákban parádézik, illetve billiárdozni tanul, hanem tényleg úgy is viselkedik, ahogy egy erős, ravasz női karaktertől elvárható. Nagyon is ügyesen lavírozik a királyi udvarra jellemző cselszövések és intrikák labirintusában, amiből végre már mi is többet láthatunk. Ezt határozottan hiányoltam az előző kötetből, úgyhogy külön örültem, hogy itt végre nagyobb jelentőséget kapnak a politikai játszmák.

Az elsőben félig-meddig kialakult szerelmi háromszög persze tovább bonyolódik, és én még mindig utálom. Szerintem semmi szükség nem volt rá, ez a felesleges nyűglődés többet ártott mint használt a könyvnek, de el kell ismernem némi elfogultságot ezzel kapcsolatban: az összes szerelmi háromszöget gyűlölöm, így nem csoda, ha ez a vonulat nem nyerte el a tetszésem. Viszont, azt vonakodva meg kell jegyezzem, hogy helyzethez képest egészen tűrhető volt a drámázás mennyisége.
Dorian, a koronaherceg, aki mellékállásban önjelölt Casanovát is játszik még mindig nem a kedvencem, így nem is csoda, hogy ha az ő belső őrlődéseit untam a legjobban. Még mindig messze túl sokat nyafog, ezáltal pedig képtelen vagyok komolyan venni. De az, ami kiderült róla érdekessé tette számomra a karakterét. Erre a fordulatra nem számítottam – pedig így visszanézve, igazán nem értem, hogy nem vettem észre.
forrás

Chaolt viszont még mindig imádom, így rettenetesen örültem, hogy végre többet szerepelt! Én már az Üvegtrónban is neki szurkoltam; és nem csak azért mert Dorian az agyamra ment, hanem mert szerintem ő és Celaena tökéletesen összeillenek. Arról nem beszélve, hogy Chaol volt az egyetlen, aki egyszer sem félt igazán a lánytól. Ebben a részben pedig csak tovább bonyolódik kettejük kapcsolata, és élvezettel olvastam a közös jeleneteiket. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vége a regénynek teljesen kiborított. Sarah J. Maas kíméletlenül kipukkasztotta a boldog kis buborékomat, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy örüljek neki, vagy dühöngjek miatta. Jobbára dühöngök.

„Chaol félórányi hallgatás után úgy vélte, talán lecsillapodott annyira, hogy újra civilizáltan tudjon viselkedni.
– Laena? – kérdezte.
Legalábbis valamelyest civilizáltan.
A Celaena türkizkék pupillája körüli aranyló gyűrű fénylett a délutáni napfényben.
– A beszélgetésünkből ez zavart téged a legjobban?
(…)
– Chaol? – szólt a lány néhány perc múlva.
– Hm?
– Tudod, hogy én egyenesen utálom, ha Laenának nevez?
Mosoly jelent meg a szája szegletében, és szinte megkönnyebbült.
– Tehát ha legközelebb fel akarlak idegesíteni, akkor…
– Eszedbe ne jusson!”

Az Üvegtrónban megismert szereplők – már akik életben maradtak – nagyrészt mind visszaköszönnek itt is, de a régiek mellé bizony kapunk néhány izgalmas új arcot is. Feltűnik például Dorian unokatestvére, Roland, aki számomra sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint Perrington valaha is, illetve – ahogy azt már említettem korábban – Archer is bőven tartogat meglepetéseket. A király továbbra is remekül működik főgonoszként; még mindig nagyon könnyű utálni, de ettől még nem válik kevésbé hátborzongatóvá. Az, hogy az elejtett információknak köszönhetően már tudjuk, mi a hatalmának forrása egyáltalán nem tompítja ezt a félelemmel vegyes utálatot, amit inspirál már csak azzal, hogy levegőt vesz. Az Eragonban szereplő Galbatorix királyhoz tudnám leginkább hasonlítani, ő volt még rám ilyen hatással.

A világ is kezd szépen lassan kikerekedni, de főleg a mágiáról és a rémjelekről tudunk meg többet, és jobb későn, mint soha – alapon utólag az Üvegtrónban lezajlott események is több értelmet nyertek. Erre már mindenképpen nagy szükség volt, ugyanis az első kötet végéről nagyon hiányoltam a magyarázatokat. Ezeknek híján teljesen véletlenszerűnek tűnt a mágia használata, márpedig a rémjelek nyelve is azt mutatja, hogy egyáltalán nem az. Ezeket a lyukakat az Éjkoronában sikerült úgy-ahogy betömni, így már sokkal több értelmet látok benne. Persze még mindig maradtak kérdéseim bőven, de bízom benne, hogy a folytatásokban választ kapok.

Összességében az Éjkorona egy rendkívül kellemes csalódás volt, és csak reménykedem benne, hogy a folytatások még ennél is jobban fognak tetszeni! Ha esetleg nem nyerte el a tetszésedet az Üvegtrón, őszintén tudom ajánlani, hogy tégy egy próbát a második résszel, mielőtt még leírnád a sorozatot, mert tényleg fényévekkel jobban sikerült, mint az első rész. Ha pedig már az Üvegtrón is tetszett, akkor ezt egyenesen imádni fogod! Izgalmas cselekmény, egy erős női főszereplő, összeesküvések, mágia és egy csipetnyi szerelem. Ugyan mi kell még?

Kedvenc jelenet: Celaena és Chaol szócsatái
Kedvenc karakter: Chaol, Nehemia

2016. február 19., péntek

Műfajok kavalkádja - Urban fantasy és a paranormális

Hello népek!

A Kis Könyves Bloggerekkel ezúttal a műfajok eszeveszett labirintusába ugrottunk fejest. Az elkövetkezendő napokban, mind posztolni fogunk egy-egy műfajról, legyen szó jellemzőkről, kedvencekről, borítókról. Határ a csillagos ég! Úgyhogy mindenképpen nézzetek vissza a hétvége folyamán, hiszen a bejegyzés alatt található linktár csak egyre bővülni fog érdekesebbnél érdekesebb tartalmakkal, egészen vasárnapig bezárólag.

Én egy olyan témát választottam, ami már elég régóta böki a csőrömet, és egyébként is terveztem belemászni mélyebben, így a KKB ehavi megmozdulása pont kapóra jött, hogy ezt megtehessem. Ez pedig nem más, mint a különbség az urban fantasy és a paranormális között. Ez csak egy pár hónapja tűnt fel először, de a legtöbb könyves portálon, hogy az online áruházakról már ne is beszéljünk, elég következetlenül használják ezt a két műfaji megjelölést. Miután abban biztos voltam, hogy ezek nem szinonimák, így azt rögtön kizártam, hogy felcserélhetőek lennének egymással (még ha néhányan így is használják őket), szóval úgy döntöttem, utána nézek, mégis mi a helyzet ezzel a két műfajjal.

Kezdjük Ádámtól és Évától. Mindkét górcső alá vett besorolás a fantasy egy-egy alműfaja. A fantasy egy rendkívül tág műfaji fogalom; rengeteg mellékága és alműfaja létezik, így igen nehéz határok közé szorítani. Alapjaiban egy mű akkor tekinthető fantasynak, ha a történet valamely (vagy akár az összes) aspektusát varázslatos, avagy természetfeletti elemek uralják. Vonatkozhat ez a világfelépítésre, a szereplőkre, és a cselekményre egyaránt, illetve gyakran megjelennek mitológiai alakok és varázslények is.

Eddig tiszta sor: egy mű akkor fantasy, ha van benne valami varázslatos. Logikus. Viszont miután a fantasy műfaj eszelősen gyorsan fejlődik, és köpdösi ki magából az újabb és újabb hibrid műveket, amik felrúgják az eddig felépített szabályokat, így nem csoda, ha rengeteg szürke terület van, ahol igazi kihívás eldönteni, hogy az adott mű éppen hova sorolandó. Az irodalomban amúgy is kevés az abszolút kőbe vésett szabály, és a műfajok közel sem határolódnak el olyan mérnöki precizitással, ahogy azt mi szeretnénk.

Az Urban Fantasy sajátja, hogy a hagyományosan középkori világgal és technikával operáló fantasyt a modern korba helyezi át. Ez lehet a mi világunk, vagy lehet egy elképzelt alternatív valóság is. A Paranormális is ugyanezt teszi, tehát a modern kor jelenléte az egyik legjelentősebb közös vonásuk.

forrás
A különbség a konkrét világfelépítésnél ütközik ki elsődlegesen. Az Urban Fantasy erősen hagyatkozik a mágiára, ami átszövi a világot. A paranormális esetében ugyanis a fantasy az esetek túlnyomó többségében csak a természetfeletti lényeken mutatkozik meg; senki nem varázsol, konkrétan. Ékes példa: Twilight (utálkozást hagyjuk máskorra).
Az Urban fantasyban viszont domináns szerepet tölt be a mágia és annak használata. Például ott vannak Kate Daniels világában a technika és a mágia váltakozó hullámai, vagy Cassandra Clare Árnyvadászos sorozatában a köd, ami elrejti a természetfeletti világot az emberek elől.

Ha nagyon nem tudjuk eldönteni, hogy az adott mű épp hova tartozik, több online fórumon javasolták azt a trükköt, hogy próbáljuk meg "kivenni" a mágiát a világból. Ha képesek vagyunk rá anélkül, hogy a felépített világ drasztikusan megváltozna/összeomlana, a történet pedig értelmét vesztené, akkor bizony urban fantasyval van dolgunk. Ha nem, mert máskülönben nem lenne értelme a történetnek/világnak, akkor a szóban forgó mű a paranormális vonalat erősíti.

Sokan állítják, hogy a nem emberi fajok jelenléte alapján is meg lehet különböztetni a kettőt, azazhogy vannak olyan lények, amik szorosan a paranormálishoz tartoznak, míg mások az urban fantasyhez, de túl sok kivétel jut eszembe ahhoz, hogy ebben én bármi rációt találjak.

Például, a sárkányok és wyvernek elvileg az urban fantasy háza tájához sorolódnak, de Thea Harrisonnak egy millió részes paranormal romance sorozata bizonyítja az ellenkezőjét. Aztán a vámpírok elvileg paranormális berkekben szívogatják a nyakakat, de Kate Danielséknél is ott vannak (igaz, eléggé megváltozott minőségben). A boszorkányok és boszorkánymesterek pedig szerény személyem szerint abszolút besorolhatatlanok ebből a szempontból.

Hangulatában általában az urban fantasy a sötétebb, esetenként véresebb is, de ez megintcsak nagyon visszás kijelentés, hiszen számtalan kivételt találni ezalól is. Példának okáért Jeaniene Frost nagysikerű sorozatát, a Cat és Bonest én a paranormálishoz sorolom, de bőven van benne vérontás, és az akciójelenetek mennyisége, illetve a pörgős cselekmény határozottan az urban fantasy hangulatát idézik, így csakis a világfelépítés miatt nevezném paranormálisnak UF helyett.

A romantika mennyiségét és jelentőségét is sokat láttam emlegetni, de én itt se bocsátkoznék messzemenő következtetésekbe, mégpedig azért, mert az inkább a paranormal romance műfaját hivatott elkülöníteni az összes többitől, amilyen például Nalini Singh illetve, Larissa Ione könyvei, vagy Kresley Cole Halhatatlanok alkonyat után c. sorozata. A sima paranormálisnál nem segít annyira sokat, főleg miután az urban fantasy és a paranormális műfajában is igen gyakran találunk szerelmi szálakat,és az már csak a szerzőtől függ, hogy mennyi romantikus jelenetet kapunk. Nyilván nem veszi át az elsődleges szerepet, hiszen akkor már más műfajba csúszna át, de még így is hatalmas különbségek adódhatnak, így ez nem segít kifejezetten sokat.

Ezen okokból kifolyólag, én a fentebb is említett trükköt találtam eddig a legcélravezetőbbnek. Természetesen az se tökéletes, de szerintem egy igen jó kis kapaszkodót nyújt, ha bajban vagyunk a besorolással.

Nos, ennyi lett volna az én kis szösszenetem a fantasy szövevényes útvesztőjének eme kis szegletéről. Remélem, tetszett és tudtam segíteni. Ti voltatok már bajban ilyesmivel? Melyik könyv okozott fejtörést? Írjátok meg nekem kommentben, vagy chaten, és ne felejtsetek el bekukkantani a többiekhez!




2016. február 12., péntek

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 80

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekedett, mint a fiúk többsége és mindent tudott a fegyverekről.
Amikor a legendás mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…

A Winie Langton történetek első része!

Tényleg úgy érzem, hogy messze túl sokszor teszem fel magamnak ezt a kérdést, de: hogy a fenébe nem olvastam én ezt még?! Pedig minden alkalommal, amikor megláttam, konstatáltam magamban, hogy hmm ez jónak tűnik, sort kellene rá keríteni. Aztán ennyiben is maradt, ahogy az már lenni szokott. Azért bő egy év halogatás után csak elértem idáig, és talán jó is volt ez így, hiszen úgy érzem, pont a megfelelő pillanatban kapott el ez a könyv.

A műfaj és a tartalom alapján én sokkal sötétebb, komorabb hangulatra számítottam, de meglepetésemre nagyon is könnyed a légkör Winie Langtonék háza táján. Ez pedig a sok realisztikus, kiábrándult, nehéz atmoszférájú disztópia és/vagy posztapokaliptikus könyvek után egészen frissítően hatott. Talán ez annak is tulajdonítható, hogy - már csak az oldalszám szűke miatt is - nem igazán kapunk közelebbi betekintést a világba. Épp csak annyi derül ki, amennyi feltétlenül szükséges a cselekmény megértéséhez, és a szereplők hátterének lefestéséhez. Ez egyáltalán nem negatívum, 80 oldalban ne várjon az ember komplett társadalmi elemzést.
forrás: Jonas DeRo

Bevallom, az első oldalakon még soknak is találtam a magyarázkodást, de ez inkább annak tudható be, hogy Winie belső narrációjából derülnek ki a dolgok, nem pedig az események kibontakozása, vagy a karakterek interakciói nyomán. Én személy szerint sokkal jobban szeretem, ha csak úgy bedobnak a mélyvízbe és nekem kell összeraknom, hogy mi történt és hogy történt a beszélgetésekből, amik elhangzanak, hogy akár a szereplők elejtett gondolataiból, ahogy reflektálnak a jelen helyzetre. Ebből kifolyólag, bár az első pár oldalon elég tiszta képet kapunk a világról, nem igazán voltam meggyőzve arról, hogy ez a könyv nekem való lenne.

Ha ti is olyanok vagytok mint én, nos, aggodalomra semmi ok. Ugyanis amint elkezdtük megismerni Winie családját és beindultak az események, minden sínre került. Imádtam olvasni ezeket a részeket! Elképesztően jól szórakoztam rajtuk, főleg amikor a szülők is megjelentek. De a Audrey és Winie interakciói is remekül sikerültek, sütött belőlük a testvéri szeretet. :D
– Miért van az, hogy különösebb mérlegelés nélkül vagy képes belevetni magad kocsmai verekedésekbe, viszont egy egyszerű estélytől pánikba esel?
– Nagyjából azért, amiért te is pánikba esel egy verekedés láttán – vágtam vissza. – Nekem nem ez a természetes közegem.
Audrey azonban megelégelte a nyafogásomat.
– Tudod mit? Meg sem kell szólalnod. Majd azt mondjuk mindenkinek, hogy süket-néma vagy. Semmi más dolgod nem lesz, mint mosolyogni és bólogatni.
– Kösz, hogy ezt mind kinézed belőlem.
Winie nagyon szerethető főhősnő; kompetens és értelmes, kellően határozott is. Nagyon élveztem a szemszögét olvasni. Ami különösen meglepett, hogy a szülők is jól megformált, érdekes karakterek voltak, nem csak úgy lógtak a levegőben. Williamről még nem tudni olyan sok mindent, de azért csak kacsingat ott valami szerelmi szál - féleség, vagy legalábbis annak a lehetősége, így bőven van mit várni a következő részekben. Kíváncsi vagyok, lesz-e valami a dologból.

A cselekmény pörgött, pont ahogy kell és képzeletben már én is ott rohangásztam Winiékkel a posztapokaliptikus New Yorkban, amikor feltűnt, hogy már csak pár oldal van hátra.Egy kis bál, egy kis ablakon besurranás, izgalmas ketyerék, és ripsz-ropsz vége lett. Sajnáltam, mert olvastam volna még. Badass, vicces, pörgős, és néhol egyenesen aranyos történetet olvashattam: a tökéletes mix.

Kedvenc jelenet: amikor Winie-t öltöztette az anyukája. Fulladoztam a nevetéstől!
Kedvenc karakter: Winie, Woolf
Értékelés: 4,5/5


2016. február 1., hétfő

Top 10 népszerű karakter, akiket ki nem állhatok

Hello népek!

Már csak órák kérdése és Február, így mint mindig, most is utolsó pillanatban csusszannék be a havi Top 10 rovattal, amiben ezúttal azokat a könyves szereplőket listázom, akik nagyon népszerűek, de én nem igazán kedvelem őket. Sőt, néhányat kifejezetten utálok.
Igazából nekem is meglepő volt összeszedni ezeket a karaktereket, ugyanis a vártnál jóval több srác került a listára, holott a lányokat általában könnyebb utálni. Vagy talán pont ezért? Hiszen a női főszereplőkkel nagyon mellé lehet lőni, illetve - ez csak az én észrevételem - a fiúknak valahogy hajlamosak vagyunk sokkal több mindent elnézni, így a lányok esetében kevésbé egyértelmű a közvélemény. Hmm... ti hogy látjátok?

Ennyi bevezető töprengés után, íme az ehavi toplista jelöltjei, ami mindjárt egy női szereplővel indít, csak hogy magamat cáfoljam:

 10. Katniss Everdeen (Suzanne Collins: Az Éhezők viadala)


Mielőtt még fognátok a vasvillát, Katniss nem igazán az utálom-gyűlölöm-pusztuljon kategóriába tartozik nálam. El kell ismernem, hogy egy erős, kompetens női főszereplő, és a film adaptációban még egészen szerettem. De a könyvben valahogy nem bírtam elviselni, főként azok miatt az idegőrlő belső narrációk miatt, amik egyébiránt nélkülöztek minden érzelmi intelligenciát. Nem tudtam azonosulni vele, nem tudtam együtt érezni, és egyáltalán nem tudtam megszeretni a karakterét, így pedig az egész Hunger Games hype is elkerült, úgy mindenestül.



9. Dmitri (Nalini Singh: Guild Hunter/Angyali vadász)


Nálunk ugyan kaszálták a sorozatot, és azóta egyik kiadó se karolta fel, de külföldön tarol a maga műfajában. Dmitrit pedig mindenki imádja. Mert ő a sötét, szexi, veszélyes vámpír és hú meg ha. Még saját könyvet is kapott, amiben ugyan egy fokkal elviselhetőbb, de még ott se kedveltem meg. Lehet, hogy megvan rá az oka, de akkor is egy s*gfej, és nem az elbűvölő értelemben. Amit megtudunk róla, az sok mindent megmagyaráz ugyan, de hogy Pély Barnát idézzem: "nem jött át."

8. Artúr (On Sai: Szivárgó sötétség)

Íme, még egy főszereplő, akit szeretnem kellett volna, de nem jött össze. Artúr végig szemellenzőt viselt és önsajnálatban dagonyázott, és egyik se hozta közelebb a szívemhez. Ő tipikusan az a karakter, aki jót akar, de nem látja a fától az erdőt. Az is igaz, hogy még csak az első részt olvastam, tehát még bőven van hely karakterfejlődésnek. Őszintén remélem, hogy bekövetkezik, mert az eddigiek alapján szívesen képen törölném egy péklapáttal.

7. Madame Lefoux (Gail Carriger: Napernyő Protektorátus)


A francia tudósnő a második kötetben tűnik fel, és az elejétől kezdve olyan érzésem volt tőle, mint a macskának, akinek visszafelé simogatják a bundiját. Ez az érzés pedig csak erősödött a folytatásban. Nem tudom igazából megmondani, mi zavar benne annyira, de biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmel vele. Vagy csak előtörtek a paranoid hajlamaim, ki tudja.

forrás:pinterest

6. Ron (J. K. Rowling: Harry Potter)


Ezt már kifejtettem párszor, de Ron aztán tényleg baromi idegesítő. Azon kívül, hogy tényleg egy kiskanál érzelmi szintjén áll, ahogy Hermione is megmondta, állandóan nyavalyog valamiért, de ő maga persze nem tesz semmit azért, hogy megoldódjon a helyzet. Egyetlen pozitívuma, hogy hozza magával a Weasley famíliát, akik viszont egész egyszerűen imádnivalóak.

5. Dorian Havilliard (Sarah J. Maas: Üvegtrón sorozat)


Csak a sorozat első két részéről tudok nyilatkozni - engem olyanokkal nyugtatnak, hogy a későbbiekben észhez tér -, de az Üvegtrónt és az Éjkoronát olvasva majdnem kiakadt a szemem a sok forgatástól. Ez a csávó egy kliséhalmaz. A félreértett playboy koronaherceg, aki unja az életét és utálja az apját, és beleszeret (vagyis inkább azt képzeli, hogy beleszeret) abba, akibe nagyon nem kéne. Eleve utálom a szerelmi háromszögeket, de Dorian... Doriantől a falra mászok. Állandóan nyavalyog, de nem áll ki magáért, vagy másokért. Néha rendez egy jelenetet, mint egy ötéves, akitől elvették a játékát, de ettől eltekintve csak arra jó, hogy illegesse magát az udvarban.

4. Dani O'Malley (Karen Marie Moning: Tündérkrónikák)


Dani egy tizennégy éves szeleburdi leányzó, akinek az arcánál csak a gyorsulási ideje nagyobb. Ugyanis eszelős sebességgel képes közlekedni, olyannyira, hogy igen gyakran kék-zöld folt, mert falakba ütközik. Dani baromi idegesítő, sokkal inkább mint Mac, legalábbis szerintem. Egyszerűen irritál az önteltségével, és a felelőtlen viselkedésével, ami korát tekintve még csak nem is annyira karakteridegen, de ettől függetlenül is képtelen vagyok elviselni a stílusát. Nekem sok a csaj, úgy ahogy van. Jó néhányan megmutatták már hogy kell szerethető, hiteles tini szereplőket írni, akiktől nem kap az ember agyérgörcsöt. Nem így, az tuti. Moning, maradj a felnőtteknél.

3. Travis Maddox (Jamie Mcguire: Gyönyörű sorscsapás)


A bronzérmes, hölgyeim is uraim. Ismét egy férfi főszereplő. Travis az agyamra ment. Melodramatikus, felelőtlen, gyerekes, impulzív, és ettől kéne hanyatt vágnom magam, elvégre kockás a hasa és hagyja, hogy Abby feltörölje vele a padlót, mint minden jó papucs. Sorscsapás, annyi már biztos, de nem hinném, hogy ennek annyira örülni kéne.

2. Archer (Rachel Hawkins: Hex Hall)


Egészen elképzelhető, hogy ezért most utálni fogtok, de szerintem Archer nagyon messze esik az álompasi státusztól. Megintcsak egy olyan srác, aki nagyon szívdöglesztőnek van leírva, de a külsején kívül semmi olyat nem találtam benne, ami érdemessé tenné a figyelmemre, sőt. A kötelező YA bálon pedig, ami a könyvben volt, végleg elásta magát nálam azzal, ahogy az Elodie-val kialakult szitut kezelte (értsd: teljes mértékben figyelmen kívül hagyta).

1. Vronszkij (Lev Tolsztoj: Anna Karenina)


Akik ismernek, azoknak nem újdonság, hogy Anna Kareninával a világból ki lehet kergetni, de nem csak Anna az, akit nagyon utálok benne. Vronszkij, a férfi főszereplő eddig még nem igazán kapott tőlem nyilvánosan, úgyhogy elérkezettnek látom az idejét, főleg, hogy rengeteg klasszikus irodalmat kedvelő lány/nő vágyálma a jóképű orosz tiszt. Amit sose fogok felérni ép ésszel, ugyanis én csak egy egoista, nőcsábász katonát láttam kibontakozni a sorok között, aki csak azért akar megkapni egy nőt, mert tudja, hogy nem lehet az övé, és utána meg is unja elég hamar. Csak magára figyel, fel se tűnik neki, hogy Anna nincs jól, vagy ha mégis, hát egyáltalán nem érdekli. Úgy visszataszító a pasas, ahogy van. Persze az is lehet, hogy egyszerűen én vagyok rosszul bekötve és újra kéne néznem a Mi kell a nőnek? vígjátékot, hogy megfelelően tájékozódjak.


Nos, ennyi lett volna a havi Top10, remélem tetszett, és egyelőre még nem akartok nyársra tűzni. Szerintem mindannyiunk esetében akadnak olyan karakterek, akiket mintha mindenki imádna, nekünk azonban valahogy mégse fekszik a személyisége. Nektek kik azok?
Írjátok meg kommentben/chatben/postagalambbal, vagy ahogy épp jól esik!

Üdv,

Limk Related Widget