Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 384

A ​St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda, időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc tudósok tanyáznak a szomszédságukban.

A történelemért, a csokoládéért, no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a sorozat következő kötetéért…

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Metropolis Media kiadónak!

Fuhh... hát ez mi volt? Percekkel ezelőtt fejeztem be a könyvet, és most csak itt ülök, és pislogok, mint hal a szatyorban. Annyi biztos, hogy egy igazi hullámvasúton vagyok túl már ami az olvasási élményt illeti: Jodi Taylor egy pillanatra se hagyott pihenni.

Amikor elkezdtem a regényt, be kell valljam, hogy kellemesen meglepődtem. Csábított a borító és tetszett a fülszöveg, de az eddig olvasott időutazós könyvekkel az volt a tapasztalatom, hogy hiába kellene pörögnie, igen gyakran leül a sztori: mert megy a dráma, a filozofálás, és az időutazás körüli állandó kérdések pedzegetése. Félre ne értsétek, ez is tud nagyon érdekes lenni, sőt, de kétségtelenül lassítja a cselekményt. 

Na, itt nem ez a helyzet. Négy napba telt befejeznem ezt a könyvet, és mindezt úgy, hogy ebből kettőn nem is volt időm kinyitni. Képzelhetitek, milyen sebességgel repültek az oldalak. Van benne valami addiktív, amitől egyszerűen olvastatja magát és letehetetlenné válik. Főleg az első felére igaz ez, azt tényleg rettentően élveztem, többször hangosan felnevettem, és Zsebiéknek ismételgettem, hogy "gyerekek, én tényleg nem hittem, hogy ez ilyen jó!"
Aztán egy kicsit túl a felén határozottan volt egy mélypont, nem csak nekem, de nagyjából az összes karakternek is. Így visszanézve van értelme, hiszen akkor már tényleg átesett volna a szürrealitás lovának túloldalára, ha mindent mindig elpoénkodnak, hiszen nem lehet úgy állandóan csöbörből-vödörbe zuhanni, hogy az ne viselje meg legalább egy kicsit az ember lányát. Viszont ez a reality check is elég furán vette ki magát, mert annyira éles ellentétben állt az addig megütött hangnemmel.

A könyvre egyébként a továbbiakban is jellemző volt ez a hullámvasút tendencia: egyszerűen sose tudtam, mi fog legközelebb történni. Egyik pillanatban még móka és kacagás, aztán meg dráma mindenhol, sokszor csak pillanatnyi átmenetekkel. Ez egyrészről remekül fenntartotta a figyelmemet, másrészről viszont néha már úgy éreztem, túl voltak csavarva a dolgok. Nem akarok spoilerezni - bár lehet, nem is tudnék, mert még mindig nem teljesen értem ezt az egészet - de amikor már a rosszfiúk is elkezdtek ugrálni az időben, az én agyam is beletekeredett abba, ahogy követni próbáltam, hogy kinek hogy illeszkedik az eseménysorozatába a dolog. És ha már eseménysorozatok, meg kontinuitás: első kötethez képest akkorákat ugrottunk az időben, hogy azt Tapsi Hapsi is megirigyelné, és itt most nem az időutazásra gondolok, hanem hogy a következő fejezetben tök véletlenül derült ki, hogy amúgy már 4 év eltelt azóta, hogy Maxet felvették az intézetbe, amikor az előzőben még épp hogy letette a vizsgáját. Én meg csak így... wait what

Ettől eltekintve már csak egy aspektusnál lóg ki a lóláb számomra, de ott nagyon, és aztán megígérem, hogy abbahagyom az értetlenkedést, az pedig az egész önszabályozó rendszer elmélet, amivel magyarázzák, hogy miért nem lehet igazából megváltoztatni a történelmet. Nem tudom, lehet, hogy a további részekben bővebb magyarázatot kapunk rá, de elég kevés logikát látok abban, hogy a rosszfiúkat nem billenti fenéken ez az entitás, vagy én nem is tudom micsoda, miközben elmeroggyant dolgokat művelnek, a St. Maryseket, akik meg azon munkálkodnak, hogy dokumentáljanak, de minél kevesebb vizet zavarva, lépten-nyomon kigáncsolja.

Romantikus szál határozottan van, de nagyrészt csak a háttérben húzódik meg: néha kapunk tőle egy kis plusz érzelmi löketet, meg egy-egy angst-fesztet, ha épp nem lenne elég a világ megmentése, de amúgy alapvetően elvan a háttérben, és ez nekem tökéletesen megfelelt így. A karaktereket többségében szerethetőnek találtam, a főhősnő Max enyhén elcseszett pszichével, de cserébe remek humorral rendelkezik (és szerintem vasból van a mája), így egyáltalán nem bántam a szemszögéből olvasni. 

Ami a fordítást illeti... ehh? Nem rossz, de brit szlenget még mindig nem lehet értelmesen fordítani, szerintem amúgy semmilyen nyelvre, és itt ez határozottan érződött. Miután épp költözés közben vagyok, félig magyarul, félig angolul olvastam, attól függően, hogy épp a papír, vagy épp az ebook akadt a kezembe, de így is érezhető volt, hogy a magyar szöveg néha nagyon nem tudta, mit kezdjen magával. Például, amikor Max egy alkalommal azt találta mondani, hogy "durcis lenne" vagy valami ilyesmi, hát a szemöldököm a hajamig szaladt fel. Szóval akadtak vele kisebb problémáim, de alapvetően meg tudom érteni a dilemmát.

Röviden összefoglalva, a cselekmény legalább akkora diliház volt mint maga St. Mary's. A mázli az, hogy a diliház feeling remek humorral van átszőve, így feleannyira se zavart az alig - illetve esetenként semennyire - féken tartott káosz, ami a könyvet jellemezte, mint általában szokott. Talán jobb lett volna, ha egy kicsit strukturáltabb a narratíva, és nem kötélhúzáshoz hasonlatos módon rángatja magával a kedves olvasót, de én így is élveztem. Valahogy sikerült annyira lelazítania ennek a sok őrültségnek, hogy a végére már nem is próbáltam logikus és higgadt módon hozzáállni. A cím tényleg tökéletesen jellemzi ezt a könyet: csak egyik átkozott dolog jön a másik után. Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra! Jó hosszú sorozatról van szó, így meglátjuk, meddig jutok benne, de mindenképp szándékomban áll folytatni. A fordítás kicsit döcög itt-ott, de még így is egy rendkívül szórakoztató olvasási élményt nyújtott. Gail Carriger rajongóknak mindenképp tudnám ajánlani, ők valószínűleg értékelni fogják ezt a fajta humort.

Értékelés: 4/5

Bödőcs Tibor: Addig se iszik

Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 208

„Mikor a szerzőt megismertem, még nagyképűen vallotta: „Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.” Aztán megtört, és írni kezdett, paródiákat, persze – és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre. Bödőcs írásaiban a páratlan irodalmi műveltség találkozik az igazi humorral Karinthy boncasztalán. Apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is. „Addig se iszik” – válaszolta a bölcs öreg, és igaza volt: Tibor írás közben sose iszik. (Hmm…) Mert ilyen az irodalom: nevel, tanít, szórakoztat – és amíg írunk vagy olvasunk, addig se iszunk. Tisztelet a kivételnek. Fogadják tehát szeretettel az irodalmi paródia Lemmyjét, a magyar humor Billy, a Kölyökjét, a búcsúszentlászlói Rabelais-t. „Tessék mosolyogni!” “

Cserna-Szabó András

A könyvet nagyon szépen köszönöm a kiadónak!

Már akkor tudtam, hogy ez nekem kelleni fog, amikor hírét vettem, hogy készülőben a megjelenése. Imádom a Showder Klubot, egy nehéz nap után számomra a tökéletes kikapcsolódás elröhögcsélni a kanapén, és Bödőcs Tibor egyike a kedvenceimnek a stand uposok díszes társaságából. Minden alkalommal fetrengek a sztorijain és a stílusán, és azt is levágja bárki, aki egy percnél tovább nézi, hogy nem "csak" egy újabb humorista, aki a szokásos témákon megy végig (az úgynevezett piálás-gyerek-politika-falunap tengelyen), hanem elképesztő műveltséggel is rendelkezik, amitől élmény hallgatni az összes barokk körmondatát a hatvanmillió hasonlatával és utalásával. Így nem is volt kérdés, hogy érdekel a könyve, pedig akkor még azt se tudtam, miről fog szólni.

A fülszöveg, vagyis inkább méltatás, ami jelen esetben fülszövegként funkcionál ugyan említi a paródia szót és így utólag már teljesen nyilvánvaló a dolog, de elsőre hogy őszinte legyek, átsiklottam felette, így nem voltam benne biztos, mit is várjak, csak azt tudtam, hogy valószínűleg remekül fogok szórakozni. Nos, ez mindenképp bejött!

Az Addig se iszik egy paródiagyűjtemény, így mint kerek egészet elég nehéz értékelni, pont ahogy egy novelláskötetet is. Itt is volt, ami tetszett, volt ami kevésbé. Volt ami betalált, volt aminél max a szemöldököm vontam fel. A paródia amúgy is egy nagyon "ízlések és pofonok" műfaj: mindenkinek más a vicces és máshogy. Jól ismert írók nevei szerepelnek benne, magyarok és külföldiek egyaránt. Jobb esetben olvastuk őket, kevésbé jobb viszont gyakoribb esetben csak tettetjük, hogy olvastuk, de mindenképp ismerősen csengenek, tisztelet a kivételnek. Viszont az a rossz hírem van, hogy ha csak a wikipédiából ered az ismeretünk, nos a poénok jó része úgy fog elzúgni a fejünk felett, hogy maximum a szele legyint. 

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy abszolút egy büdös kukkot se fogunk érteni azokból a szösszenetekből, amiknek nem olvastuk az eredetijét, de mindenképp le fog vonni az élvezeti értékéből. Persze ez is esetfüggő, például Hátes S. Tamás csodáján tökéletesen el lehet szórakozni Hunter S. Thompson mély ismerete nélkül (bár azért a Rumnapló trailerét legalább nézd meg, csak hogy a drogmámor értelmet nyerjen), de gyakran óhatatlanul is azt fogja érezni az ember, hogy valamiből kimarad. Bölcsészpalántaként szerencsére nem voltam nagyon elveszve, már ami a neveket illeti. Akadt persze olyan, akitől nem olvastam, a harmadik szekcióból van még mit behozni, főleg kortárs magyar irodalom terén (most mit csináljak, nem szorult belém elég patriotizmus, más kultúrák mindig jobban izgatták a fantáziámat. Előbb veszek kézbe egy afrikai verseskötetet, evvan). Egyébként e téren azért örvendtem volna egy csöppnyi diverzitásnak: az egy dolog, hogy én a nemzetközi vizeket részesítem előnyben, de igencsak szemet szúrt, hogy csak férfiak kaptak helyet a kötetben. 

Ha Hitler túlélte volna a wart, az ő ügyvédje nézett volna ilyen szemekkel Nürnbergben, ahogy én nézhettem ekkor. (Szegény germánok! Mire megbocsátottuk volna Adolfot, jött Dieter Bohlen. Zárójel bezárva).

/Hántes S. Tamás/ 

Mindjárt az első paródia, amikor Krúdy Casanovája, Szinbád viszi iskolába a gyereket rémisztő pontossággal idézte fel bennem a magyar faktot gimi utolsó évéből, amikor ezzel kínoztak minket, és azon kaptam magam, hogy a húsleves és valami táncosnő részletező leírásának olvasása közepette az aznapi menzakaját próbálom kitalálni. Itt viszont ahányszor sodródni kezdene a figyelmem, Bödőcs bedob valami váratlant, amitől azonnal magamhoz térek és jobb esetben felkuncogok.

Orwell női diktatúrájához sem szükséges az 1984, bár miután az egyik kedvenc könyvemről van szó, erre pont nagyon odafigyeltem. Az ötlet kicsit lerágott csont, de a kivitelezés nekem nagyon feküdt, elképesztő, Bödőcs mennyire el tudja kapni a stílust. A csúcspontot számomra mindenképp Márquez jelentette, azon hangosan visítottam, de Hemingwayen is remekül szórakoztam, mondjuk az főként a Rómeó és Júlia abszurditásának volt a folyománya inkább, semmint maga Hemingway stílusának a kifigurázása. Örkény egypercesei is zseniálisak voltak, bár az a helyzet, hogy az egyáltalán nem érződött paródiának, hanem sokkal inkább folytatásnak: ezeket akár maga Örkény is írhatta volna. Azért azt a ziccert kihagyni, hogy A pápa kitért a hitéből (A pápa elvesztette a hitét egypercesnél) szerintem kár volt, de üsse kavics, ennyi belefér.

Mindenki annyi idős, amennyinek a szeretője érzi, és amennyinek a felesége visszasírja – szokta mondani gyakorta Don Carlos Sanchez, strucctojás-heréin zárdaszüzeket hintáztatva. A családi ház az élet nagy óceánjárója, melyen az asszony a kérlelhetetlen kapitány, de a szeretőtől duzzad a vitorla – állította más alkalmakkor. Rájött már rég, hogy a házasságban egyszerre kell tüzet oltani, szalonnát sütni és jóllakni, ahogy sikerül, bármi áron.

/Gabriel Garcia Márquez/ 

A kellemes meglepetések mellett persze akadtak olyanok is, amik annak ellenére, hogy ismertem az íróját, nem feküdtek. Ilyen volt például a Proust paródia, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy Az eltűnt idő nyomában-nal engem vallatni lehetne. A Kosztolányi darabtól se voltam annyira elájulva, pedig őt még szeretem is. És itt jön be az, hogy egy ilyen típusú kötetben, egy ilyen műfajnál sose lesz olyan, hogy hibátlan: ez a vagy bejön vagy nem orosz rulett, és minden paródia kezdetével újraindítják a sorsolást. Már csak a nagy számok törvénye alapján is tuti, hogy lesz olyan, ami nem fog tetszeni, szóval ezzel nem árt számolni előzetesen. Így viszont összességében nagyon nehéz beszélni erről a kötetről.

Ajánlanám-e? Még szép. Na de mindenkinek? Eeeeh. Ezt az irodalom nerdek fogják igazán értékelni, azok, akik nem igazán vannak barátságban a szépirodalommal szerintem max elvétve tudnak élvezni egy-két darabot, de összességében nem igazán. Azt is megjegyezném, hogy ez a könyv így egyben baromi tömény. Vannak kötetek, amiket lapozgatásra terveztek, és az Addig se iszik is ilyen. Értem ez alatt azt, hogy ez nem olyan, mint egy regény, amit leülsz és elolvasod, aztán kiskezit csókolom. Apránként elosztva sokkal szórakoztatóbb élményt fog nyújtani.