A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kedvenc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kedvenc. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 2., kedd

Évösszegző 2017 - Kedvenc olvasmányaim

Hello népek, és persze BÚÉK mindenkinek!

Még tavaly (nem várhattad, hogy kihagyom a legrosszabb viccet, amit minden újévkor rongyosra használ mindenki) elkezdtem értékelni a 2017-es évemet, már ami az olvasást illeti, és most, hogy hivatalosan is lezárult, térjünk át a pozitív élményekre: jöjjenek 2017 kedvencei!

Egy aprócska disclaimer: viszonylag sok újraolvasásom volt idén, így azokról majd az évértékelőmben emlékezem meg, mert régi nagy kedvenceket nem lenne fair az éves toplistába belekeverni a részemről, nemde?

On Sai: Esővágy

Az év első olvasmányai között mindjárt kedvencet avattam, hiszen egyszerűen imádtam On Sai novelláskötetét! Mindig szerettem a novellákat, de egészen eddig nem túl sok kortárs darab akadt a kezembe, így amikor megtudtam, hogy az Esővágy megjelenik, már pucoltam is beszerezni, és egyáltalán nem bántam meg! Mindegyik novella egy külön világnak érződött egy pár oldalba sűrítve, illusztrációkkal tarkítva, amik az egyszerű de nagyszerű vonalat képviselték, és tényleg hozzáadtak a tartalomhoz.

Bővebben a gondolataimat itt olvashatod.


Ilona Andrews: White Hot


Nemcsak a kedvenc könyv, de a legpocsékabb borító jelölésre is tökéletesen alkalmas Ilona Andrews Hidden Legacy trilógiájának (sorozatának...?) várva várt folytatása, a White Hot.
Tiszta sor volt, hogy ez a könyv hatalmas fangörcs lesz, hiszen az első részt IMÁDTAM, erre pedig több mint két évet kellett várnunk. Nem tudom, hogyan lehetséges, de a hatalmas várakozás ellenére is a padló alól kellett előkeresnem az államat, és ha már ott jártam, felmosni a kifolyt nyálat, mert ÚRISTEN EZ A KÖNYV! Azt hinné az ember, hogy ez lehetetlen, de még jobb volt, mint amire számítottam. Andrewsék képtelenek csalódást okozni, úgy látszik. Izgalmas, érdekes, vicces, szórakoztató, nyomokban nem túl rózsaszín romantikát tartalmaz. Komolyan, a tökéletes mix.
Fangörcs epizód over, mindenki olvasson Hidden Legacyt!

Italo Calvino: Invisible Cities



Kicsit klasszikusabb vizekre evezünk. Italo Calvino esszéit már korábban is olvastam, de ez volt az első irodalmi műve, ami a kezembe került, egy tantárgyamnak köszönhetően. 

Határozottan kedvencet avattam vele, egész egyszerűen imádtam a hangulatot, a stílust, az alapötletet. Azt a kreativitást, amivel a városokat leírta, miközben végig egyetlen helyről beszélt. Vizuális alkatoknak különösen tudom ajánlani ezt a csodát.


Carrie Fisher: The Princess Diarist


Ez a könyv ismét bebizonyította nekem, hogy igenis érdemes időről-időre kimozdulni az ember komfortzónájából és új műfajokat felfedezni. Nem gyakran olvasok memoárokat, vagy épp valós személyek naplóit (még a Neveletlen hercegnő is kimaradt az életemből, csak a filmet láttam), szóval nem igazán tudtam, mit várjak, de azt igen, hogy nekem kell ez a könyv.

Olyan volt, mintha Carrie Fisher még mindig itt lenne köztünk, és valami csoda folytán egy angol pubban találtam volna magam vele, jégkocka nélküli kólát szürcsölgetve, miközben keresetlen őszinteséggel, de hatalmas szívvel és fanyar humorral mesélt volna nekem a 19 éves énje élményeiről, benyomásairól, és arról, hogy ő hogyan látta önmagát abban az időben.
Értékelés itt.


Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása



Erről a könyvről beszélni is nehéz. Legjobb, ha semmit nem tudsz róla azon kívül, hogy el kell olvasnod!

Zseniális, egyedi, érdekes és nagyon-nagyon emberi.

Bővebb gondolatok itt.





V. E. Schwab: This Savage Song


V. E. Schwab nem tud rosszat írni, erről most már tökéletesen meg vagyok győződve. Imádtam az Archívumot, imádtam az A Darker Shade of Magicet, de idén mégis a This Savage Song lett a kedvencem az írónő idén olvasott regényei közül. A Darker Shade tetszett, de úgy érzem, a java még csak most jön, így a folytatások természetesen már ott csücsülnek a 2018a-as TBRomon.
Egy kettészakadás szélén álló város, egy szörny, aki ember akar lenni és egy ember, aki mindent elkövet, hogy egy szörnyeteghez hasonlítson.

Bővebb gondolatok itt.

Alwyn Hamilton: Rebel of the Sands


Végül, de nem utolsó sorban, egy hatalmas meglepetés, amiből nem várt kedvenc lett. Csakis Zsebi és SoSo unszolásának köszönhetem, hogy megismerkedhettem Amanival és Jinnel, akiknél jobb társaságot keresve se kívánhattam volna magamnak.

Ez a könyv a tökéletes kikapcsolódás. Sodró cselekmény, érdekes karakterek, hangulatos világ, és hajmeresztő kalandok. A lázadás készülőben.

Komolyan, ne hagyjátok ki!

Bővebb értékelés itt.


Nos, ennyi lett volna az én 2017-es toplistám. Azt kell mondjam, nehéz volt a választás, hiszen annak ellenére, hogy mennyiségben rendkívüli módon alulteljesítettem az elmúlt évekhez képest, minőségben elég nagy mákom volt, mert többségében remek könyvek akadtak a kezembe! Reméljük, jövőre is sikerül majd ilyen jókat kifognom, miközben azért közelebb kerülök a kitűzött célomhoz a mennyiség terén is!

Nektek mik voltak idén a kedvenceitek?


2017. december 3., vasárnap

Philip Pullman: A borostyán látcső

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 518


Közeleg a szörnyű háború, amit a boszorkányok jósoltak meg. Willnek el kell juttatnia minden világok legveszedelmesebb fegyverét, a titokzatos kést Lord Asrielhez. A fiú magányosan néz szembe a veszélyekkel, mivel Lyrának nyoma veszett… A varázserejű borostyán látcső pedig azt is megmutatja, amit szabad szemmel senki sem láthat…



ENYHÉN SPOILERES AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZRE!

Ahhoz képest, hogy ez a leghosszabb rész az egy trilógiában, ezzel végeztem a leggyorsabban. Persze, erre számítani lehetett, hiszen A borostyán látcső továbbra is a kedvenc részem az egész trilógiában, azzal együtt, hogy minden alkalommal összetöri a szívemet.

A Titokzatos kés elég brutális módon zárult le, így teljesen természetes, hogy azonnal fejest ugrottam A Borostyán látcsőbe, ami viszont kicsit lassan indult. Értem ezt nagyjából arra az időszakra, amit szegény Will kóválygással töltött. De aztán a külön utakon járó karakterek összetalálkoznak, és igazából is elkezd pörögni a sztori. Persze még így is több szálon fut a cselekmény: Will& Lyra, Lord Asriel, illetve Mary Malone mind a maguk útját járják, Mrs. Coulter pedig hol itt bukkan fel, hol amott, de természetesen ha már ott van, akkor kavarja a karamellásbödönt, mert a bőréből nem tud kibújni.

Ezek közül egyedül Mary Malone részeit untam kissé. Vagyishogy nem untam, mert érdekes volt, csak éppen mindenki más sokkal jobban érdekelt mint ő és a mulefák. Itt a harmadik részben a nagy világjárásban új fajokkal is találkozunk: a már említett mulefák, a Lord Asrielnek segédkező apró epetőrök, illetve jobban megismerjük az angyalokat is, valamint a Felhős Ormot, ahol a Fennhatóság székel.

Megrakta a hátizsákot, nyesett még egy csík húst, belakott vele, telemerte a kulacsot a tóból, aztán így szólt Balthamoszhoz:
– Kellhet más is?
– Némi ész nem ártana – jött a válasz. – Némi fogékonyság a bölcsességre, némi hajlam, hogy kövesd.


Miután Lord Asriel nem egyébbel, mint a Fennhatóság régensével, Metatronnal száll harcba, a vallás mint olyan központi szerepet foglal el a történetben. Nyilván, így volt ez az előző részekben is, de itt most már konkrét angyalokkal, sőt egy ponton magával Istennel van dolgunk, így kicsit jobban az arcunkba van tolva a téma. Természetesen ez nem konkrétan egyenlő a kereszténységgel, de igen erőteljes áthallások vannak. Amit viszont nagyon fontos látni, hogy mindez metaforikus. Elsőre valóban úgy tűnhet, hogy nemcsak ateista, de erőteljesen egyházellenes álláspontot foglal el az író ezzel a könyvvel, de azért ennyire nem egyszerű a helyzet: mennyei királyság helyett köztársaságot akarnak építeni. Ez Lord Asriel célja, nem a rombolás. Nem az a lényeg, hogy van-e Isten. A szabad gondolat, az ártatlanság és a jóság egyenlővé tételének a megkérdőjelezése, az emberiség szerepe a világmindenségben... ezek a kulcsfontosságú kérdések.

Ebben a részben már tagadhatatlanul elrugaszkodunk a fantasy talajától is. Értem ez alatt azt, hogy Pullman több helyen is olyan dolgokat hoz be, ami egy klasszikus fantasy settingben fura kombónak hatna, megkérdőjelezném azt, hogy miért pont az utolsó kötetben, és miért nincs ez jobban megmagyarázva, de itt valahogy működött, talán éppen azért, mert minden többletjelentést kap. A daimónok, a halottak világa, a halál megjelenítése, maga a Felhős Orom. De mindez nem szájbarágós, és nem is fárasztó. Rendkívül okosan összerakott ötletek, gyönyörű, mesés formátumba zárva.

[…]az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.
A karakterek továbbra is fantasztikusak. Lord Asriel és Mrs. Coulter egyenesen remekeltek ebben a részben. Köszönhető ez részben annak, hogy végre tényleg sokat szerepeltek, hiszen saját cselekményszálat kaptak, illetve annak, hogy Pullman nagyon tudja, hogyan kell érdekes szereplőket alkotni, akik többdimenziósak és emberiek, miközben lenyűgözőek maradnak.

Will és Lyra pedig... hajj. Imádom őket. A szívem szakadt meg értük. Annyira jó volt látni, ahogy a második és harmadik kötet alatt nőtt köztük a bizalom, erősödött a barátságuk, ameddig akkor is tudták, hogy számíthatnak egymásra, amikor minden szétesett körülöttük. Imádom őket együtt, imádom őket külön-külön, mint egyéniségek, egyszerűen úgy zseniálisak, ahogy vannak. Csökönyös, szívós, bátor páros, akiknek helyén van a szívük, és akkor is a helyes dolgot próbálják tenni, amikor az lehetetlennek tűnik, és minden más sokkal egyszerűbb lenne.

De mindezen túl... egyszerűen csak imádom ezt a trilógiát. Az újraolvasása erősen nosztalgikus élmény volt, de nem csak arra emlékeztem, hogy mit szerettem benne régen, hanem hogy mit szeretek benne most: új dolgokat fedeztem fel, miközben belesüllyedtem a jól ismert történetbe, ahogy az ember belesüllyed a kedvenc karosszékébe. A megsárgult a lapok, a megtört gerinc (kicsi én kevésbé vigyázott a könyveire), az ismerős szavak eszembe juttatták, miért is szeretek annyira olvasni, és mi is varázsolt el anno ebben az egészben: Az Úr sötét anyagaiban, a fantasyban, a könyvekben.

Most pedig - miután a lelkemet is kibőgtem, és A borostyán látcső bizonyította, hogy 10 év után is tökéletesen képes összetörni a szívemet és kiváltani a katarzist - belevetem magam a A Por könyvének első kötetébe, ami a La Belle Sauvage címet viseli. Kíváncsi vagyok, izgatott, kicsit tartok is tőle... de bízom Pullman tehetségében. De bármennyire is fantasztikus lesz az új trilógia, a régi örökre a kedvencem marad.

Mesélni. Erre nem gondoltunk. Ennyi ideig nem jutott eszünkbe! Pedig kell nekik az igazság. Az táplálja őket. Igaz történeteket kell mondani nekik, és akkor minden jóra fordul. Mesélni, ennyi az egész!

2016. november 15., kedd

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury

Kiadó: Bloomsbury
Oldalszám: 624

Feyre survived Amarantha's clutches to return to the Spring Court—but at a steep cost. Though she now has the powers of the High Fae, her heart remains human, and it can't forget the terrible deeds she performed to save Tamlin's people.

Nor has Feyre forgotten her bargain with Rhysand, High Lord of the feared Night Court. As Feyre navigates its dark web of politics, passion, and dazzling power, a greater evil looms—and she might be key to stopping it. But only if she can harness her harrowing gifts, heal her fractured soul, and decide how she wishes to shape her future—and the future of a world cleaved in two.

Feyre sikerrel kiszabadult Amarantha karmai közül és visszatért a Tavasz Udvarba, de az ár magas volt. Bár az ereje már egy tündéré, a szíve ember maradt, és képtelen elfelejteni a borzalmas dolgokat, amiket Tamlin népének megmentése érdekében el kellett követnie.

És az alkut sem felejtette el, amit Rhysanddel, a rettegett Éjszaka Udvarának urával kötött. Ahogy Feyre próbál kiigazodni a sötét politikai játszmák, szenvedély és erő útvesztőjében, szörnyű gonosz fenyeget a láthatáron. Talán csak Feyre képes megállítani, de ehhez meg kell tanulnia használni újonnan szerzett képességeit, meggyógyítania a darabokra tört lelkét és eldöntenie, milyen jövőt akar magának - és milyet egy kettéhasadt világnak.
(saját fordítás)

SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG! És enyhén spoileres az ACOMAF-ra is. Sorry, emberek, nem lövök le semmi hiperfontosat, de képtelenség zero spoilerrel erről a könyvről beszélni.

Nem tudom, emlékeztek-e az ACOTAR értékelésemre (katt ide, ha érdekel), de enyhe szkepticizmussal kezeltem ezt az új hype-ot, és felváltva téptem a hajam, illetve kelletlenül húztam a számat miatta.
Gyorstalpaló a legnagyobb problémáimból:

  • számomra az ACOTAR nem minősült Sz&Sz retellingnek
  • Feyre sötét. Nagyon-nagyon sötét. Mint az éjszaka. (MUHAHA inside joke)
  • Tamlin lapos mint az országút, nulla fantázia van a karakterében
  • a könyv 70%-ban semmi nem történik, vagy ami igen, attól a fülemen folyik ki a csillámpor
  • a maradék 30% pedig azért történik, mert Feyre nem bírt megoldani egy feladványt, ami egy ovisnak se okozna túl nagy fejtörést
Lehet velem vitatkozni, sőt vitatkoztak is velem, ketten is, csekkoljátok a PROcsatát, de a fentiek miatt nekem nem igazán feküdt az első rész. Elvoltam vele, de úgy meh. (Elaborált és jól kifejtett véleményt hallottak, hölgyeim és uraim: meh.) Szóval, finoman fogalmazva is fenntartásokkal kezdtem neki az ACOMAF-nak. Jó, kezdjük ott, hogy ha Zsebi nem hajít meg egy példánnyal a könyvből, szerintem el se olvasom. És mekkora hiba lett volna!

EMBEREK, EZ A KÖNYV KICS*SZETT JÓ!

Nem csak hogy mindent rendbe rakott, amit az előző résznél kifogásoltam, de mindezt úgy tette, hogy az első részt nem törölte le a Föld felszínéről. Értem ez alatt azt, hogy nagyon szépen össze lett kötve az ok-okozati kapcsolat a két rész között, senki nem próbálta meg nem történtté varázsolni az ACOTAR eseményeit.
forrás

Bár erre a részre rá lett erőltetve a Hádész&Perszephoné retelling címke, szerintem ez, csakúgy mint az első rész esetében, nem igazán állja meg a helyét. Jó igen, néhol nyomokban látom az elképzelést, és bele is tudnám magyarázni, ha nagyon kellene, de tényleg ez a cél? Ha már nagyon retellingekben akarunk gondolkodni, sokkal inkább el tudnám fogadni a gondolatot, hogy ez is Szépség és szörnyeteg tematika, tehát ebben a tekintetben is folytatódik a történet. Ha nem két teljesen szeparált történetívként tekintünk a részekre, akkor mindjárt több értelme lesz a dolognak: a ki az igazi szörnyeteg játékot játsszuk, csak szexi tündibündikkel. És ha bedőltünk az első résznek, nagyobbat üt a második.

Azért ezen a fronton megnyugodtam, hogy nem velem volt a baj, amiért húztam a számat. Ugyanis már akkor se derült ki számomra pontosan, hogy Feyre és Tamlin mit szeretnek egymáson. Túlságosan is adottnak tűnt a dolog. És bár az eredetiben is valamennyire az, hiszen a szörnyeteg kezdettől fogva abban reménykedik, hogy Belle talán megtöri az átkot, és képes lesz őt szeretni, ott sokkal fokozatosabb volt a dolog: először kíváncsiság, majd egy tapogatózó barátság, és csak utána szerelem. Feyre és Tamlin csak így bumm mint az ágyú. Feyre megmosakszik, Tamlin megmutat neki néhány helyi látványosságot és ásó, kapa... hopphopphopp... de hát valakit elfelejtettünk.
*ördögi mosoly*


Rhysnek aztán van érzéke a drámai belépőkhöz. Épp jókor játssza ki az alku kártyáját, és bár Feyre dühében a fejéhez vágja a papucsát, az egész fandom mélyen megkönnyebbült ezen a ponton, szvsz. Az előző részben kedveltem a drága fekete bárányunkat, de nem igazán tudtam kijelenteni, hogy kedvenc, mert annyira keveset tudtunk róla; jóformán csak a felszínt kapargattuk. Nos, ebben a részben leástunk a mélybe, és... WOW! Csak így WOW! IMÁDOM Rhyst! I.M.Á.D.O.M. Konkrétan le kell fognom az ujjacskáimat, hogy ne spoilerezzem szét-össze-vissza ezt a bejegyzést, hogy megértessem veletek miért, hogyan és mennyire imádom! Mert vicces, meg szexi, meg jó a dumája és (az én képzeletemben legalábbis) brit az akcentusa, de ennél sokkal többről van szó! Mert tényleg van is valami a cinikus maszk alatt, és nem az a nyálas papucs, akit legtöbbször találunk a YA-k rózsaszín világában, és amiből aztán teljesen kiábrándul az ember lánya. Rhys nem tökéletes, és határozottan nem papucs, de nem is egy szexista görény, aki azt hiszi, csak azért mert ő húzta az Y-t a kromoszómalottón, neki mindent lehet. Khmm, igen. Az első rész alatt Tamlin iránt puszta közönyt éreztem. Most?

Szóval ja, mondhatjuk, hogy karakterek tekintetében igazi nagy kibontakozásoknak lehettünk tanúi több frontról is, és te jó ég, erre már nagyon szükség volt, mert az ACOTAR alatt szétuntam magam. És tudjátok mit? Még csak azt se mondhatjuk, hogy szerelmi háromszög lett belőle, mert nem igazán. Pedig ettől féltem, hogy majd Feyre-ből egy döntésképtelen liba lesz, előszedi a belső Belláját, és én még annál is jobban fogom utálni, mint az első könyv végén, pedig huhh... de kellemesen meglepődtem, és ezt kész vagyok beismerni. Feyre karakterfejlődése fokozatos és gyönyörűen felépített volt! Csinált hülyeségeket, botladozott és szenvedett, de mindenre oka volt, és a végén megtalálta a saját belső erejét. Az utolsó húzása például egészen egyszerűen zseniális lett, és ezt SOHA nem néztem volna ki abból a lányból, aki ott nyűglődött egy hülye rejtvényen az előző részben.

Aztán ott van Lucien, aki az abszolút kedvencem volt az előző részben. Hát. Itt elég erősen felhúzott. Hibát hibára halmozott, és lassan már késztetést éreztem, hogy segítsek neki megtalálni az elhagyott gerincét a százholdas pagonyban, mert hogy magától nem ment neki, az is biztos. Lehet, hogy csak azért nem jött ez így ki az ACOTAR-ban, mert akkor még Tamlinnek se gurult el ilyen szinten a gyógyszere, de nekem úgy rémlik, hogy sokkal inkább kész volt vitába szállni vele, ha valami olyat látott, amivel nem értett egyet. Ehhez képest itt? Nemcsak Feyre csalódott benne, hanem én is.

forrás
Viszont pont ez a helyzet volt az, ami olyan szépen kontrasztba helyezte Rhys és az Inner Circle dinamikáját. Ott is volt hierarchia, elvégre Rhysand a high lord, de a barátság ami összefűzte őket sokkal mélyebb volt. Fel se merültek ezek a problémák, mert jó, tény először is mert Rhys nem egy barom, de főként mert hallgatnak egymásra és nem söprik félre a másik véleményét. És ha már az Inner Circle-nél tartunk... imádom az új karaktereinket!

Főleg Amrent, akiről senki nem tudja, hogy igazából micsoda, de annyi biztos, hogy egy alacsony leányzó testében élő ősi, mitikus lény, és a szentlelket is kiijeszti mindenkiből. Rettentően szórakoztató, és elképesztően badass női karakter! Kevésbé közvetlen, mint Mor, aki egy tündérbogár (egészen addig, ameddig meg nem ismered jobban, és rájössz, hogy megvan az oka, amiért ő következik Rhys után rangban) és azonnal a legjobb barátja akarsz lenni, de talán pont ezért nagyon tetszett, ahogy Maas felvezette Amren és Feyre bimbózó barátságát, és a jelenetet, ahol végül megtalálják a közös hangot.

Rengeteg új karaktert kapunk, és többségében rendkívül érdekesek. Az különösen tetszett, hogy végre jobban megismerjük a világot, és kiszakadunk a Spring Court határain kívülre. Nemcsak Feyrének tett jót a változás. Végre mozgalmassá válik a cselekmény, bepillantást nyerünk más udvarokba, és zajlik az élet. Feyre az új képességeit próbálgatja, közben bejátszik a falon túli világ, van egy szerelmi szálunk, jó kis harcjelenetek... végre magunkhoz tértünk egy kicsit. Nem volt egy unalmas pillanat sem, ezért letenni se igazán tudtam a könyvet.

Ami pedig a romantikát illeti... tökély. Ritkán mondok ilyet, de itt kapituláltam. Maas olyan szépen felépítette az egészet. Feyre vívódásait, azt hogy igenis fel kellett gyógyulnia az őt ért traumákból, a kémiát... az egész gyönyörűen működött. Próbálom befogni a számat és nem kilocsogni semmit, szóval engedjétek meg, hogy rövidre fogjam az ömlengésemet: csak így simán gyönyörű. Nem nyálas (jó, kicsit az, de indokolt mennyiségben), nem giccses, és össze-vissza szorongatta a kicsi, fekete, cinikus szívemet.

Egy szó mint száz, engem megvett ez a könyv kilóra! Tekintve, hogy húzós hátrányból indult az előző résznek köszönhetően, ez teljesítmény! Olyan szinten rákattantam azóta, hogy nem bírok lemászni a témáról, Zsebi legnagyobb örömére. Nem bírom kivárni, hogy jöjjön a harmadik rész! Komolyan, ez fantasztikus volt! Legszívesebben kitörölném az agyamból, hogy újra elolvashassam! MÉG! MÉG AKAROK! Komolyan, elvonási tünetek jelentkeznek lassan...
Ha az ACOTAR nem győzött meg, hallgass rám, és adj egy esélyt a második résznek! Nem fogod megbánni!

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: minden ahol Rhys van
Kedvenc karakter: Rhys, Amren, Mor, Cassian

2016. augusztus 20., szombat

Amie Kaufman & Jay Kristoff: Illuminae


Kiadó: Knopf Books for Young Readers
Oldalszám: 600

This morning, Kady thought breaking up with Ezra was the hardest thing she’d have to do.

This afternoon, her planet was invaded.

The year is 2575, and two rival megacorporations are at war over a planet that’s little more than an ice-covered speck at the edge of the universe. Too bad nobody thought to warn the people living on it. With enemy fire raining down on them, Kady and Ezra—who are barely even talking to each other—are forced to fight their way onto an evacuating fleet, with an enemy warship in hot pursuit.

But their problems are just getting started. A deadly plague has broken out and is mutating, with terrifying results; the fleet's AI, which should be protecting them, may actually be their enemy; and nobody in charge will say what’s really going on. As Kady hacks into a tangled web of data to find the truth, it's clear only one person can help her bring it all to light: the ex-boyfriend she swore she'd never speak to again.

Told through a fascinating dossier of hacked documents—including emails, schematics, military files, IMs, medical reports, interviews, and more—Illuminae is the first book in a heart-stopping, high-octane trilogy about lives interrupted, the price of truth, and the courage of everyday heroes.

Ma reggel még Kady azt hitte, hogy az Ezrával való szakítás élete legnehezebb döntése volt.

Ma délután elfoglalták a bolygót, ahol élt.

2575-öt írunk, és két rivalizáló vállalatóriás száll hadba egy bolygóért, ami alig több, mint egy jég borította lebegő pötty a világűrben. Sajnálatos módon azonban, senkinek nem jutott eszébe figyelmeztetni az ott élő embereket. A kereszttűzben rekedt Kady és Ezra - akik egyébként alig állnak szóba egymással - kénytelenek együtt átküzdeni magukat a káoszon, hogy feljuthassanak az evakuáló hajók egyikére, miközben az ellenség csatahajója szorosan a nyomukban van.

De mindez csak a problémák kezdetét jelenti. Egy halálos járvány üti fel fejét a hajón, és gyorsan mutálódik, az eredmények pedig vérfagyasztóak. A flotta mesterséges intelligenciája, az AI (Aidan), amit arra terveztek, hogy védelmezze a hajón lévő embereket, talán igazából az ellenségük, a tisztek pedig csak titkolóznak, ahelyett, hogy elárulnák, mi folyik itt. Kady felesküszik arra, hogy kideríti az igazságot, így meghackeli a rendszert, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy egyetlen ember segíthet neki abban, hogy feltárja az igazságot: az ex, akihez soha többé nem akart hozzászólni.

Az Illuminae, aminek történetét meghackelt dokumentumokon (emailek, tervrajzok, katonai és orvosi jelentések, interjúk, és hasonlók) keresztül láthatjuk kibontakozni, egy lélegzetelállító trilógia kezdete félbeszakadt életekről, az igazság áráról, és a mindennapi hősök bátorságáról.
(saját fordítás)

Te. Jó. Ég.
*Kérem, vigyázzanak!Az ajtók záródnak. A következő megálló: Fangörcs Town.*

Én kész... nem, nem is tudom, hol kezdjem! Ez a könyv dróton rángatott egész végig, minden egyes szabad - és kevésbé szabad - percemben ezt bújtam, szinte faltam a sorokat, és majd' meghaltam, hogy megtudhassam végre, mi a fene történik a következő oldalon!

Mély levegő, lelki béke, nyugalom... kezdjük az elejéről, jó?

Szóval, az Illuminae-t sokat hallottam emlegetni, főleg booktube-on, ahol mindenki meg volt zakkanva érte, de elhessegettem magamtól a dolgot, még csak igazán meg se tudom mondani, hogy miért. Talán, mert még mindig utálom a hype egyetemes nyomását, amikor még a csapból is ugyanaz folyik egy-huszonnégy órában. Aztán belebotlottam bookdepón, le volt értékelve, és hát a többi már történelem. Ahogy megérkezett a postán, egyszerűen a kezemhez ragadt.

Az első, amit észrevesz az ember rajta nyilván az, hogy eszelősen gyönyörű kívül-belül. Olyan szinten rendhagyó és formabontó az egész, hogy már csak a kíváncsiság miatt is képtelen voltam letenni és fölpakolni a polcra az olvasatlanok közé. Aztán megláttam a levelet az elején, ami keretet ad az egész adathalmaznak, amiből tulajdonképpen felépül ez a magával ragadó történet, és onnantól kezdve aztán tényleg nem volt megállás.

Mármint... tessék ezt megnézni:

forrás
Sokaknál láttam, hogy a szokatlan történetmesélési mód miatt gondot okozott belerázódni a sztoriba és felvenni az események fonalát, de én nem tapasztaltam ilyesmit. Lehet, hogy azért, mert amúgy is erősen vizuális típus vagyok, vagy csak mert már az első mondattól kezdve minden idegszálammal erre a könyvre figyeltem, de az én agyam rettentő könnyen ráállt erre az újfajta felállásra. Az infóhiány majd megőrjített, de nem jut eszembe olyan alkalom, amikor egyszerűen nem vettem volna az adást, vagy elvesztem volna a fonalat a könyv formátuma miatt. Sőt, repültek az oldalak, pont amiatt, mert hiába tűnik vaskosnak a kötet, nagyon ritkán kapunk klasszikusan rendezett szöveget.

Az esetek többségében emailek, interjúk, chat beszélgetések és egyéb hivatalos dokumentumok teszik ki a lapokat, ami talán innen száraznak hangozhat, de biztosítalak róla, ez minden csak nem az! Megdöbbentő volt számomra, milyen alaposan kirajzolódtak az emberi jellemek, a szereplők apró-cseprő dolgai, miközben ekkora volumenű a cselekmény íve. Elvégre itt van a két cégóriás vendettája egymás ellen, aminek a során a Kerenza (a bolygó, ahol Kady és Ezra éltek) elpusztítása járulékos veszteségnek tekinthető, aztán az eszeveszett menekülés a BeiTech csatahajója elől, majd a kitörő vírus a három, menekültekkel teli hajón, plusz a mesterséges intelligencia bekattanása... százezrek élete, etikai, morális dilemmák, hatalmas filozófiai kérdések tömkelege, és kétségbeesett harc a túlélésért, ahol nincs jó döntés, és az emberi életek statisztikává zsugorodnak.

De emellett megfért a személyes dráma, a barátságok, az hogy Kady pont az invázió napján szakított Ezrával, pedig még mindig szerette a fiút. Az, hogy a lány nem tudta, vajon az anyja feljutott-e valamelyik hajóra, és bármit hajlandó volt meghackelni, csak hogy kiderítse. Olyan meghökkentően közelről megismertük a szereplőket, és nem csak Kadyt meg Ezrát, hanem a többieket is. Ezra haverjait, Byront, a zseni hackert, aki úgy döntött, segít Kadynek. A felső vezetést, akiket néha őszintén megvetettem, máskor sajnáltam.

Lenyűgöző volt számomra, ahogy egyszerre láttuk a nagyot és a kicsit. Elvégre a nagy a sok kicsiből épül fel, és a kicsik ismerete nélkül a nagy csak puszta számadat. Ez pedig egy csúszós lejtő.

Annak ellenére, hogy maga a történet nem túl vidám, meglepően sokat nevettem. A szerzőpáros nagyon jól érezte, hogy mikor kell lazítani kicsit a hangulaton, sosem feszítették túl a húrt. A pattanásig feszült idegeim nem hiszem, hogy kibírták volna ezek nélkül a könnyedebb pillanatok nélkül. És végső soron ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megszeressük a karaktereket, és hogy annál jobban fájjon. az esetleges elvesztésük.

Interviewer: So. Tell me about your mother.
Ezra: You're taping this, right?
Interviewer: Audio only. Camera is faulty.
Ezra: Okay, well for the benefit of the sight-impaired, I am now raising my... oh, dear... yes, it's my MIDDLE finger at Mr. Postgrad here.
Interviewer: Mr. Mason...
Ezra: Now I'm wiggling it.
Interviewer: Terminating interview at 13:58 on 03/19/75
Ezra: Look at it wiggl-
-audio ends -

Mert bizony, az írók nem szívbajosak. Annyi embert kinyírtak, hogy azon csodálkoztam, egyáltalán maradt szereplő a végére. Illetve csodálkoztam volna, ha maradt volna bennem annyi sztoicizmus, de a dühös könnyek és a megtépázott kicsi szívem nagyrészt kiszorította az értelmes gondolkodásért felelős részét az agyamnak, és így nem sok mindenre voltam képes azon kívül, hogy elfehéredett ujjakkal szorongattam a könyvet, és igencsak egyoldalú beszélgetést folytattam a lapokkal, ami nagyjából ebből állt:

"Nem teheted, nem teheted, nem teheted! NEM! Ő jófej, őt nem nyírhatod ki! Mi az, hogy NE NÉZZ RÁM???? NEM! Ő nem lehet fertőzött! Deus ex machinát követelek! Ne csináld már, őt bírtam. Nem! TEDD LE A KÉST!"

Általában, ha olyan könyvet olvasok, ahol hullanak az emberek, mint a legyek, egy idő után eltompulok, és maximum csak egy-két haláleset üt akkorát, hogy arra emlékezzek is. Na, itt nem. De ez pont jó is volt így, hiszen ez a kérdéskör - több másik mellett - központi szerepet foglal el. Kinek az élete ér többet? Fel lehet-e áldozni a többség túlélésének oltárán a kisebbség életét? Kinek van joga ilyen döntést meghozni? És mit veszít el önmagából az, aki meghoz egy ilyen döntést?

Aztán ott a mesterséges intelligencia. Az Aidan technikailag mérföldkövekkel okosabb az embereknél, a tudása majdhogynem felfoghatatlan, és mégse érti őket. Így pedig hiába akar segíteni nekik, de a teljes objektivitás gyakran vezet különös kegyetlenséghez, és nem segít az igencsak egyedi meghibásodása sem, amit jobb szó híján, őrületnek lehetne nevezni leginkább. Arra lett programozva, hogy az emberek jólétét tartsa szem előtt, most valamiért mégis a pusztításukra tör. Ez a vonal volt az, ahol bejöttek a filozófiai kérdések, amiket egyébként én rettenetesen élveztem, mert igazán elgondolkodtatott. Ugyanis ezek a kérdések azok, amiken nincs lejárati dátum. Az élet, a halál, a szabad akarat, hogyan lehet jó döntést hozni egy olyan helyzetben, ahol csak rossz döntések léteznek. Lehet-e a tömegpusztítást nagyobb jóként elkönyvelni?

Ez a könyv azonnali kedvenc lett, így tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. Se a YA, se a romantikus jelző ne riasszon el senkit: egyik se túl hangsúlyos. Lányoknak, fiúknak, idősebbeknek, fiataloknak, sci-fit kedvelőknek és a műfajtól idegenkedőknek... fűnek, fának virágnak. Olvassatok Illuminae-t, mert nem fogjátok megbánni! Mert nem csak bravúros, formabontó történetvezetést kaptok, de megfontolandó gondolatokat, szívszorító pillanatokat, és jó poénokat még a legkeményebb helyzetek közepette is. Az Illuminae olyan élményt nyújt, ami veled marad.

Ősszel pedig érkezik a folytatás, a Gemina, de addig én még biztosan újraolvasom az első részt, mert biztos vannak részletek, amik felett elsőre átsiklottam. Nagyon remélem, hogy valamelyik itthoni kiadó felkarolja ezt a csodát, mert alig várom, hogy itthon is beinduljon a hype körülötte. Ez a könyv tényleg megérdemli!


2016. augusztus 14., vasárnap

Hacker Rapunzel és a kleptomániás womanizer herceg kalandjai

Kiadó: Feiwel & Friends
Oldalszám: 560

In this third book in Marissa Meyer's bestselling Lunar Chronicles series, Cinder and Captain Thorne are fugitives on the run, now with Scarlet and Wolf in tow. Together, they're plotting to overthrow Queen Levana and prevent her army from invading Earth.

Their best hope lies with Cress, a girl trapped on a satellite since childhood who's only ever had her netscreens as company. All that screen time has made Cress an excellent hacker. Unfortunately, she's being forced to work for Queen Levana, and she's just received orders to track down Cinder and her handsome accomplice.

When a daring rescue of Cress goes awry, the group is splintered. Cress finally has her freedom, but it comes at a higher price than she'd ever expected. Meanwhile, Queen Levana will let nothing prevent her marriage to Emperor Kai, especially the cyborg mechanic. Cress, Scarlet, and Cinder may not have signed up to save the world, but they may be the only hope the world has.

Marissa Meyer bestseller Holdbéli krónikák sorozatának harmadik könyvében, Cinder és Thorne kapitány szökevények most már Scarlettel és Wolffal kiegészülve menekülnek, miközben az egész Föderáció és a Luna is őket keresi. Együtt arra készülnek, hogy letaszítsák Levana királynőt a trónról és megakadályozzák, hogy a hadseregével leigázza a Földet.

Minden reményüket Cressbe helyezik, a lányba, aki egy műholdon, teljes száműzetésben nőtt fel, és csak a holoképernyők jelentették a társaságot számára. Cress ugyan remek hackerré cseperedett, de sajnos kénytelen Levanának dolgozni, és épp most kapott utasításokat arra, hogy megtalálja Cindert és jóképű bűntársát, Thorne-t.

Mikor egy vakmerő mentési kísérlet rosszul sül el, a társaság elszakad egymástól. Cress végre szabad, de a szabadság ára magasabb volt, mint valaha képzelte. Mindeközben, Levana királynő mindent megtesz annak érdekében, hogy semmi ne álljon a házasságkötése útjába Kaito császárral, különösen nem egy kiborg szerelőlány. Cress, Scarlet és Cinder nem tervezték megmenteni a világot, de úgy néz ki, ők jelentik az egyetlen reményt.
(saját fordítás)

Bár eredetileg csak a Scarlet szerepelt az ezévi várólistámon, rögtön a könyv befejezése után felkerült rá a Cress is, mert egyszerűen nem tudok betelni ezzel a sorozattal! És végre indokom is volt, hogy elolvassam, amikor Hédi ezt a könyvet választotta ki számomra, a Prológus várólista csökkentős kihívásához.

A kihívásról egy pár szóban:

Miután a Prológusnál mindannyian kilométer hosszú várólistákat göngyölítünk magunk előtt, és állandóan egymás fülét rágjuk a személyes kedvenceinkkel, amiket szerintünk mindenképpen el KELL olvasnia a másiknak, kitaláltunk egy TBR csökkentéses kihívást, ami remélhetőleg közelebb visz minket a célhoz, miközben jól is szórakozunk.

Ennek a kihívásnak az lenne a lényege, hogy minden Prológus tag felállított egy tíz (vagy több) könyvből álló listát, amiről a számára kisorsolt tag választott egyet. Ezután a lista tulajdonosának el kell olvasnia legkésőbb a nyár végéig a könyvet és megcsinálni a hozzá tartozó extra feladatot.

Ha többet szeretnétek megtudni a kihívásról, a többiek feladatairól (van néhány igazán szívatós és/vagy kreatív megoldás közöttük, trust me), vagy a várólistákról, akkor katt ide!

Az én feladatom szerint, az értékelésemben benne kell lennie az összes ProBlogger nevének. (Innen is köszönet a feladat értelmi szerzőjének, Uszámának, de nem baj, mert visszakaptad :P), szóval az átláthatóság kedvéért, az említett neveket ezzel a színnel fogom kiemelni a bejegyzésen belül, mint ahogy azt a fenti példákon is láthatjátok.

Úgyhogy vágjunk is bele!

SPOILERES ÉRTÉKELÉS AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZRE NÉZVE!

Oké, szóval Zsebi olyan kitartóan - és néha egyenesen ijesztően - fangörcsölt nekem a Cressről, hogy tudtam, hogy jó lesz, pláne hogy a Scarletet is imádtam. Bár én nem zúgtam bele Thorne-ba olyan mértékben, mint a fent említett bloggerina (mázli, ugyanis tuti kinyírt volna érte), azért én is rettentően megszerettem a két főszereplő jómadarat.

A "főszereplő" szót mondjuk elég laza értelemben használom, mert bár Cress nevét viseli a kötet, a többiek története is folytatódott, és nem csak a mellékvizeken. Marissa Meyer remekül egyensúlyozott ilyen szempontból, hiszen sikerült azt elérnie, hogy egyik fontos karaktert se mellőzte a másik javára, és így egyrészről nagyon szépen összefonódtak a szálak és pörgött a sztori, másrészről pedig bárkit is zárt a szívébe az olvasó az előző kötetek során, itt is viszontláthatta újból.

Továbbra is imádom a retellingek egybefonódását és a karakterek interakcióit. Kedvenc részeim egyértelműen azok voltak, amikor hőseink egy légtérbe voltak zárva, ugyanis rettentő szórakoztatóak voltak együtt. Nagy sajnálatomra, már rögtön az elején szétszedi az írónő őket, csak hogy ne legyen akkora a boldogság. Különösen fájt a szívem Scarletért és Wolfért, akik továbbra is az abszolút kedvenceim, és részben miattuk is várom annyira nagyon, hogy olvashassam a Wintert. Nem tudom, de Wolfot elnézve nehezen tudom elhinni, hogy az írónő nem érezte úgy, mintha egy kiskutyát rugdosna írás közben. Hát szabad ilyet??? Az a szegény ordaska úgy szereti Scarletet, mint John a kaját (fun fact: John snapchate full foodporn), vagy Netra a hiphopot, igazán nem volt szép dolog, amit velük művelt a drága írónő.

Cress
Carswell Thorne kapitányt már az előző rész folyamán is hozta a formáját, és nyilvánvalóvá vált, hogy elképesztően szórakoztató karakterről van szó. Tökéletesen keveredik benne a vicces, arrogáns, kissé melodramatikus hóhányó és a harcos, akire számítani lehet és soha nem adja fel. Komolyan meglepődtem rajta, mennyi volt az utóbbiból Thorne személyiségében, amikor a helyzet rákényszerítette, és egy másik személy rá volt utalva. Marissa Meyer úgy gondolta, jó ötlet hőseinket lehajítani a sivatag kellős közepén.

Ami Cresst illeti... ő cuki volt, de nagyjából ennyi. Sokszor úgy éreztem, kicsit elszürkül a többi erős női karakter mellett ebben a könyvben. Elvégre Cinder és Scarlet - bár nagyon különböző módon - de elképesztően badassek, és persze nagyon szerethetőek. Cress is szerethető volt, de ő inkább a naiv bajba jutott királyleány vonalon mozgott. Nem csúszott át az idegesítő sávba, és azért szorult belé akarat, de kicsit többre számítottam tőle, hiába megvolt rá az oka, hogy miért olyan, amilyen. Elvégre ha az ember egész életében elzárva nő fel egy műholdon, nos nem csoda ha kissé életképtelen elsőre. Cress - természetesen - totál odáig van a kapitányért az első pillanattól fogva, ami mondjuk engem meglepetésként ért, hiszen úgy gondoltam, Thorne egójának igazán nem hiányzik, hogy egy naiv fruska csillogó tekintettel kövesse minden mozdulatát. Aztán kiderült, hogy de. Egyrészről nagyon normálisan kezelte a helyzetet, meg is mondta Cressnek, hogy nem akarja őt bántani, és egyszer sem próbálta kihasználni a helyzetet, még távolról sem, pedig bőven akadt volna rá alkalma. Másrészről pedig, kisült, hogy pontosan erre lenne szüksége: hogy vége valaki a hőst lássa benne. Vághatott néha hozzá fancsali pofát, és elkövethetett mindent, hogy megcáfolja az összes indokát, de nyilvánvaló volt, hogy helyrebillentett valamit a lelkében az, hogy Cress így nézett rá.

Cinder és Kai továbbra is eszelősen aranyosak, habár most sem kapunk túl sok közös jelenetet, de azért egy kicsit jobb a helyzet, mint a Scarletben. Értsd: most egy légtérbe is kerülnek. Halljátok az égben zengedező angyali karokat? Az én személyes kedvenceim még mindig Scarlet és Wolf (Macsi csinálhatna nekem TeamWolf-os fangirl tetkót, ha nem rettegnék a tűktől, olyan szinten van az imádatom), de feltűnt a színen egy új szereplő, akit szintén nagyon megkedveltem. Bár szegénynek olyan nevet adtak, hogy a srácot tuti egész életében szívatták volna, ha a Földön jár suliba. Akik olvasták, már biztos tudják, kiről van szó: Jacint, olyan mint egy kevésbé pénzes, idősebb Draco Malfoy, kifinomultabb sértegetési technikával és higgadtabb hozzáállással. Már csak ezért is nagyon kíváncsi vagyok a Winterre, amiben ő lesz az egyik főszereplő.

És ha már a Winternél tartunk. Bezony holdbéli Hófehérke is tiszteletét teszi a könyv vége felé és wow. Határozottan kíváncsi lettem. Azt már tudjuk, hogy nem százas a leányzó, de biztos vagyok benne, hogy megvan a magához való esze, hiszen eddig túlélte Levana udvarában úgy, hogy nem vált a klónjává vagy egy lélek nélküli bábuvá. Sőt, ki tudja harcolni magának azt, amit nagyon akar.

Levana pedig... az elején nem néztem őt sokba főgonosz szinten, de egyre jobb és jobb lesz, csakúgy mint a könyvek összességükben. Ebben a részben kicsit Regina vibe-ot érzékeltem felőle (Once upon a time sorozat), miután volt egy olyan elszólása, ami arra enged következtetni, hogy csakúgy mint a sorozatbeli gonosz királynő, végső soron ő is csak szeretetet akar az emberektől. Csak az nem merült fel benne, hogy ezt a hagyományos, kevésbé destruktív úton érje el. Bevallom őszintén, eddig nem érdekelt a róla szóló előzménynovella, a Fairest, de most kíváncsi lettem, és fel is tettem a várólistámra. Ez a nő aztán tényleg azt hiszi, hogy bármit megtehet. Cersei Lannister hozzá képest kezdő kisiparos (jó, mondjuk ha az első két évadot nézzük, ahol még nem rántották ki alóla sem a talajt). Nagyszerűen lehet utálni (szerintem még Noéminek is menne, pedig ő aztán nem sok mindenkit tud utálni), én a magam részéről nyugodt szívvel ráereszteném Lexát a kanalas gyilkos módszerével, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne több benne.

Csak a karakterekről órákat tudnám még tépni a számat, de végső soron a lényeg az, hogy ez a sorozat abszolút egyedülálló a maga nemében; az egyik legjobb retelling, amihez eddig szerencsém volt, és rettentő módon sajnálom, hogy itthon nem akarják folytatni. Különösen, hogy ez is az a fajta, ami könyvről könyvre jobb és jobb lesz, így igazán kár, hogy a Cress már nem látott napvilágot magyar fordításban. Persze, ez még változhat, úgyhogy reméljük a legjobbakat!

Angolul tudóknak teljes szívemből tudom ajánlani, mert páratlanul szórakoztató, nem szenved a legidegesítőbb YA betegségektől és kicsit sem csöpög. Kalandos, kreatív és sodró lendületű, pont olyan, amilyennek egy ilyen típusú regénynek lennie kell. Én a magam részéről lerágom a körmeimet, hogy olvashassam a Wintert.

Ti mit gondoltok? Olvastátok, vagy szeretnétek? Kik a kedvenceitek?


2016. június 30., csütörtök

Top 10 könyv olvasási válságra

Hello népek!

Szóóóóval, jó régen nem volt már havi Top10. Restellem is, de hát a vizsgaidősuck gyönyörűségeit egyik egyetemistának se kell magyarázni. Aztán meg akadt némi alkotói válság is (ki gondolta volna, hogy nem csak íróknál, de mezei bloggereknél is van olyan?), de a régi szokásaimhoz híven, június utolsó óráiban ismét visszatér a havi toplista rovatunk.

Nekem is volt egy kisebb olvasási válságom, pont miután végeztem a félévemmel és végre azt olvashattam volna, amit csak akarok. Sajnálatos módon, semmihez se volt kedvem, és ez az állapot nem igazán akart elmúlni, bármely könyvet is próbáltam elkezdeni. Ó, olvastam én, de csak a régi kedvenceimet ütöttem fel a legjobb részeknél. Hajlamos vagyok belezuhanni a folyamatos újraolvasásba, ha minden kötél szakad, még akkor is, ha szívem szerint valami újat olvasnék már, épp csak képtelen vagyok rávenni magam.
Hiába, a moly lelke bonyolult.

Na most, én amondó vagyok, hogy olvasási válság esetén tényleg kicsit szünetelni kell és valami mást csinálni, - én momentán eszeveszett rajzolásba kezdtem - de ha már tényleg nagyon olvasni akarnál, csak épp te is univerzális kedvetlenségben szenvedsz ezen a téren, nos, itt van pár ajánlás, ami segíthet kimászni ebből a frusztráló állapotból.

Az itt felsorolt könyvek mind pörgősek, gyorsan olvashatóak, és sodró lendületűek. Számomra ugyanis ezek azok, amik segítenek visszatérni az olvasáshoz. Miután belelendültünk, persze jöhetnek a nehezebb, lassabb darabok is, de amikor épp kikászálódóban vagyunk minden könyvmoly rémálmából, nem árt valami lazával indítani, ami garantáltan beszippant.

Íme az én válogatásom, ezúttal nem kifejezett sorrendben, mert nem hinném, hogy ezt nagyon rangsorolni lehetne. Igyekeztem többféle műfajt és korosztályt szerepeltetni, hogy minél többen találhassatok valami olyat, ami esetleg megragadja a figyelmeteket. Másszunk ki együtt az olvasási válságból!


10.  Karen Marie Moning: Keserű ébredés


Íme mindjárt egy jóféle urban fantasy sorozat első kötete, ami pörgős, érdekes és viszonylag rövidke, szóval szélsebesen keresztül lehet száguldani rajta, na meg aztán a folyatásokon, ha elkap a gépszíj. A főhősnő, Mac sokakat idegesített, de engem inkább szórakoztatott, nem volt különösebb problémám vele. Azoknak, akik ettől függetlenül falra másztak tőle, üzenem, hogy chillax emberek, nem véletlenül ilyen a csaj az elején. Elképesztő karakterfejlődés zajlik le az öt részen keresztül, és ez párosítva a kickass akcióval, a nyomozós szállal, és a gazdag ír mitológiával, egy igazán remek mixet kreál.

9. Laini Taylor: Füst és csont leánya


A Füst és csont leánya az egyik kedvenc trilógiám, de ide azért került fel, mert még évek múltán is élénken él bennem az élmény, ahogy egy esős vasárnap délelőtt szétuntam az agyam, és végül ezt kaptam le a polcomon gyülekező olvasatlan könyvek közül. Tiszta mázli, hogy semmi dolgom nem volt, ugyanis addig fel se néztem belőle, ameddig túl nem voltam a felén. Angyalok és kimérák epikus küzdelme, egzotikus helyszínekkel, szívet tépően gyönyörűséggel megírva. Minden mesét szerető fiatalnak és felnőttnek tudom ajánlani, csakúgy mint a folytatásokat!

8. Huntley Fitzpatrick: My Life Next Door


Maradva a YA vonalon, van itt valami a könnyed, romantikus történetek kedvelőinek is. Huntley Fitzpatrick regénye alapjában véve egy egyszerű kis történet, de egyáltalán nem butuska, csak néhol picit hihetetlen. Nem hajtépős kategória, még az ilyen ünneprontó cinikusoknak sem, mint én. Talán pont egy kis rózsaszín kell ahhoz, hogy kibillentsen a nihilből.

Ráadásul a románc mellett megjelenik a család, illetve bőven betolakodnak a hétköznapi problémák is, úgyhogy a gondtalan nyári hangulat ellenére, igenis van mondanivaló elrejtve, és nem csak a műdráma megy. Értékelés itt.

7. Julia Quinn: Ami Londonban történt 


Nos, bárki aki ismer, tudhatja, hogy a történelmi romantikusok nálam nagyon ritkán fekszenek. Általában csak akkor olvasom őket, amikor annyira agyhalott vagyok, hogy minden mástól kiégnek az agyonkínzott agysejtjeim. De ez... ez az egy a szívem csücske. Jól megírt, édes történet, és mindig mosolyt csal az arcomra. Bár egy trilógia középső része, egyáltalán nem szükséges őket sorrendben olvasni, úgyhogy nyugodtan bele lehet vágni, ha valami tündéri, játékos sztorira vágyna az ember, némi 19. századi Angliával díszletnek.

6. Gail Carriger: Lélektelen


Ha nem bírsz elszakadni a természetfelettitől, még egy történelmi romantikus erejéig se, tudom javasolni ezt az elképesztően vicces sorozatot, ahol a viktoriánus steampunk Angliában vérfarkasok rohangálnak és vámpírok parádéznak, mindennek a közepén pedig ott csücsül mindenki kedvenc kékharisnyája, Alexia Tarabotti, akinek bár a modora kifogástalan, a lelke hibádzik. Őrületes ketyerék, fantasztikus karakterek, pattogós dialógusok. Mindig visszahozza az életkedvem (na meg az olvasásit is).


5. Vivien Holloway: Mesterkulcs


A Winie Langton történeteket az olvasási válságokra találták ki. Rövid szösszenetek, terjengős leírások nélkül, gyors folyású cselekménnyel és szerethető karakterekkel, a posztapokaliptikus New Yorkban. Azonban ez nehogy eltántorítson bárkit is, ugyanis a hangulat egyáltalán nem depresszív. Ez nem mély társadalomkritika, hanem egy szórakoztató, vicces, kalandos kisregény sorozat, némi steampunk beütéssel. Pár óra alatt keresztülrágja magát rajta az ember, és tutira meghozza a kedvét az olvasáshoz. Azért javasolnám, hogy legyen kéznél a folytatás, mert az írónő szereti ott abbahagyni, ahonnan épp kezdene izgalmassá válni. Éljenek a függővégek, meg miegymás!  Értékelés itt.


4. On Sai: Calderon


Szintén egyik nagy kedvencemről beszélünk, de elsősorban azért került a listára, mert első alkalommal úgy a kezemhez ragadt, hogy még wc-re is könyvvel jártam, és az értékelések alapján, nem én voltam az egyetlen. Egy kalandos űroperáról beszélünk, de a teljes figyelmemet lekötötte - azt hiszem, Calderon el se tűrne kevesebbet -, és fenn is tartotta egészen a végéig. Ez a történet az első pillanatoktól kezdve beszippantott a világába, és néha csak erre van szükségünk ahhoz, hogy kimásszunk az olvasási válságból: hogy valami igazából megragadjon. Ráadásul nem is túl hosszú, nem úgy mint a második kötet, ami bár szintén fantasztikus, kissé nagyobb lélegzetvétel, mint ez.


3. Meg Cabot: Suzie és a szerelmes kísértet


Oldie but goodie. A Mediátor sorozat nem mai gyártmány, de ez mit sem von le az értékéből. Pláne, hogy nem is olyan rég jött ki a várva várt folytatás angolul. Hazánkban még nem elérhető, de addig is, itt az eredeti öt kötet, hogy feldobja a mindennapjainkat. Ugyan ki ne akarna egy helyes, úriember szellemet találni a szobájában? Suze remek főhősnő, és Jesse - a szellem - se utolsó. Rövidke, könnyed, és egész egyszerűen cuki. Nálam simán veri a Neveletlen hercegnő sorozatot, amiből inkább a filmet preferálom.


2. Janet Evanovich - Lee Goldberg: A nagy hajsza


Ez tipikusan az a könyv, amit nem szabad emberek között olvasni, ha nem akarod, hogy hülyének nézzenek, amiért egy fura zöld könyv felett fulladozol a röhögéstől. Ugyanebből az okból kifolyólag, jeges tea szürcsölése se ajánlott. A világhírű tolvaj és a kemény FBI ügynöknő macska-egér játéka rettentően vicces, néhol már-már röhejes; vegytiszta szórakoztatás papírra nyomtatva. A krimi szál érdekes, de összességében a könyv egyáltalán nem veszi magát komolyan, és ez a legjobb az egészben.


1. Amie Kaufmann - Jay Kristoff: Illuminae

Ilyen könyvet még biztos nem olvastál! Ha más nem, hát a szokatlan formátum, és az elképesztően kreatív kivitelezés biztos megragadja az ember figyelmét. Ugyanis jelentésekből, emailekből, chat beszélgetésekből, és hasonlókból bontakozik ki az egész történet. Az Illuminae egy YA science fiction, de a YA szvsz csak dísznek van ott, és nagyjából lényegtelen. Valóban, a két főszereplő tinédzser korú, de ez is csak annyira esik a YA korosztályba, amennyire mondjuk a Partials Dan Wellstől. Egy kis bolygón történő tömegpusztítást követően, három állami hajó, ami éppen arra jár, begyűjti a túlélőket, és egy állomás felé igyekeznek, nyomukban a rosszfiúkkal, akik meg akarják akadályozni, hogy bárki is elmesélhesse, mi történt a Kerenzán (a bolygón, amit letaroltak). Mindeközben a legénység szörnyű titkokat rejteget, és Kady, a fiatal hacker mindent elkövet, hogy életben tartsa a számára fontos embereket, és nem nyugszik, amíg a végére nem jár mindennek. Az egyik legizgalmasabb, legnagyobb feszültséggel rendelkező regény, amit mostanában olvastam! Helyenként vicces, helyenként tragikus, és mindig eléri, hogy tudni akard, mi fog történni a következő oldalon. Értékelés hamarosan.

Ennyi lett volna az ehavi Top10, remélem tetszett! Ha minden jól megy, most már újfent a szokott módon, havonta érkezik majd az újabb toplista.
Ti mit olvastok, amikor éppen kilábalóban vagytok egy olvasási válságból? Írjátok meg chaten, vagy lenn a kommentekben!

Üdv,

2016. június 16., csütörtök

Victoria Schwab: Felszabadulás

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 296

Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.

Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?

forrás
*Spoiler mentes értékelés mindkét részre vonatkozólag*

Szavak sincsenek rá, mennyire imádtam én ezt a könyvet! 2016 a zseniális folytatások éve számomra, legalábbis eddig nagyon úgy fest. Egy remek első élmény után a második részt mindig izgatottan, de azért félve veszem kézbe, eddig azonban hatalmas mázlim volt a választásaimmal, és a Felszabadulás se bizonyult kivételnek - hála a magasságosnak! Bár őszintén, Victoria Schwabtól nem is igazán számítottam másra.

Teljességgel lenyűgöz, ahogy ír, főként az a képessége, ahogy életet lehel a megteremtett világba és a karakterekbe. Hiszen lehet egy világ logikus, meg jól felépített és egyedi, de az Archívum atmoszférája teljesen körbevesz, és amikor már a falban lévő repedéseket vizsgálgatod, az átjárókat keresve, amelyek a sikátorba vezetnek, akkor jössz rá, mennyire beleitta magát a könyv minden gondolatodba. Legalábbis velem ez történt. A Felszabadulás pontosan az volt, amiben reménykedtem: tovább formálta a már az első részben megismert világot, annak minden csodájával és árnyoldalával együtt. Hiszen egy rendszer sem tökéletes, így az Archívum működése sem.

Bár elsőre talán nem úgy tűnik, a sorozat tematikája nagyon sokban idézi a  disztópiában megjelenő ismétlődő elemekét. Az Archívum elvégre mégiscsak egy abszolút hatalommal rendelkező szervezet, természetesen a megfelelő belső hierarchiával, és bizony, megvannak a maga problémái. De hogy rossz-e? Attól függetlenül, hogy Mac végül hogy dönt, Schwab ránk bízza ennek a megválaszolását. Sőt, nem is igazán próbálja kiprovokálni azt, inkább csak Mac belső őrlődései vezetnek ahhoz, hogy vele együtt mi is mindent megkérdőjelezzünk - beleértve a saját józan ítélőképességét is.

"– Minden, ami felemelkedik, el is bukik – mondja. – Birodalmak, társadalmak, kormányok. Egyik sem tart örökké. Miért? Mert bár ők maguk is a változás termékei, mégis ellenállóak lesznek a változással szemben. Minél tovább marad fenn egy társadalom, annál jobban ragaszkodik a hatalmához, és annál inkább ellenáll a haladásnak. Minél inkább ellenáll a haladásnak – ellenáll a változásnak –, annál több állampolgár fogja azt követelni. Erre válaszul a társadalom szorítása erősödik, kétségbeesetten igyekszik fenntartani a kontrollt. Fél, hogy elveszti az uralmat."

Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nálam ez máris recept a sikerhez: imádom az ilyen és ehhez hasonló boncolgatásokat, annak ellenére, hogy a disztópia mint műfaj nem tartozik feltétlenül a kedvenceim közé. Nem zárkózom el tőle, mindössze arról van szó, hogy a nagyobb hype-hullámok (Éhezők viadala, Divergent) nem rántottak magukkal, és alig akadt pár könyv a műfajban, amit tényleg imádtam. Valahogy jobban szeretem megközelíteni ezt a kérdéskört más műfajokon keresztül, azt hiszem. De még sosem láttam ilyen fantasztikusan ábrázolva egy YA urban fantasy világban. Mert az Archívumot végül is így lehetne a leginkább kategorizálni.

De a jól felépített világ mit sem érne remek karakterek nélkül. Szerencsére, ilyen probléma közelében se járunk a Felszabadulás esetében! Mackenzie, a főhősnőnk még mindig nagyon emberi és igazi, és a második részben is nagyon élveztem az ő szemszögéből látni az eseményeket. Egy erős női karakter, semmi kétség, de a hibái és a kétségei hozták igazán közel hozzám. Tetszett, hogy az előző rész eseményei nem tűntek el nyomtalanul. Bár az Archívum tekinthető egy lezárt történetnek a cselekmény szempontjából, a karakterfejlődés ami ott elindult, itt folytatódott, és bizony a tanulságok mellett a sebek sem váltak semmissé. Mac gyakorlatilag a könyv 90 százalékában azzal küzd, hogy feldolgozza az első rész eseményeit. És én imádtam! Mert valósnak hat tőle a belső őrlődése, és sokkal jobban értjük a motivációját és az egész személyiségét, hiszen ott voltunk vele az első kötetben, első sorból néztük végig az egészet.

Wesleyt pedig még jobban imádom, mint eddig, pedig nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges! A srác még mindig eszelősen szórakoztató, és a legtöbb vicces pillanatot neki köszönhetjük, de ebben a részben végre az ő múltja, illetve problémái is előtérbe kerülnek egy kicsit. Kilép a fura, mindig arrafelé ólálkodó srác szerepéből, aki szereti Dantét, és rajta keresztül megint bebizonyosodik, hogy senki se csak 2 dimenziós. Már az egyben is kedveltem satírsrácot, de itt...

Jah. Kicsit belezúgtam Wesbe. Kicsit.
"Wesley valahogy úgy hangos, hogy az ember észre se veszi, csak már amikor nincs itt."
És miután mindketten ennyire a szívemhez nőttek, hát szavakkal kifejezni lehetetlen, mennyire szorítottam ennek a párosnak, hogy találjanak végre egymásra! Mit ne mondjak, a drága írónő egyáltalán nem könnyítette meg sem a szereplők, sem az olvasó életét e téren. De talán pont ettől működött olyan jól az egész. Anélkül volt tele érzelmi töltettel, hogy elnyomta volna a cselekményt, és átmentünk volna José Armando és Maria Luisa - féle szappanoperába. Mert néha a kevesebb több.

A mellékszereplők is remekeltek egyébként, különösen Roland, akivel nagyjából ugyanaz játszódott le, mint a galambocskáinkkal: már az első részben is kedveltem, de itt megkaptuk azt a pluszt, amitől valóban, igazán kötődni lehet egy karakterhez. 
Ahogy azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy annak ellenére, hogy Mac kénytelen titkolózni a szülei előtt, így ők kb. semmiről nem tudnak, ami a fő cselekményhez tartozik, attól Schwab nem söpri őket félre, és nem kreál lehetetlen körülményeket, hogy ne kelljen az "idegesítő felnőttekkel" foglalkozni. Igenis szerves részei a történetnek, és Mac életének, és igenis tesznek fel kérdéseket, méghozzá alkalmanként igen kényelmetleneket.
Úgy összességében, a felnőttek megformálása számomra nagyon pozitívan jött le, legyen szó szülőkről, tanárokról, az Archívum tagjairól, vagy az iskolapszichológusról. Mind hitelesek voltak, nem csak azért kerültek elő, hogy megőrizzük a látványát a normalitásnak, vagy hogy idegesítsék és/vagy akadályozzák a tini titánokat. Persze, az is előfordult néha, de ezen túlmenően mindenkinek önálló személyisége volt, korrekt motivációval, ami igazán ritka madár a YA regények világában.

forrás: tumblr

A cselekmény izgalmas, rejtélyes, az a fajta, aminél te magad se tudod pontosan, hogy mit higgy, és ez tovább fokozódik, amikor maga Mac is elkezdi megkérdőjelezni a saját épelméjűségét. Na meg persze mindenki más körülötte. A személyes karakterdráma remekül összefonódik a nyomozós szállal, és mindez tökéletesen illeszkedik az átlagos mindennapokba, ahol bizony iskolaváltással, szülőkkel, barátokkal és hasonlókkal is meg kell birkóznia az ember lányának. Ettől érződik annyira teljesnek a könyv világa, és többek között, ezért is akkora élmény elmerülni ebben a sorozatban.

Az utolsó oldalra érve semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy HOL A KÖVETKEZŐ??? Pedig nem volt függővég, vagy ilyesmi. Úgy vettem észre, hogy Schwabnak nem igazán szokása alkalmazni, amiért csak hálásak lehetünk, ugyanis bár a harmadik kötet előkészületben van, semmi konkrétat nem tudni a külföldi megjelenésről. Még címe sincs! Sírni támad kedvem, hacsak eszembe jut ez az apró-cseprő probléma. Azt hiszem, kénytelen leszek újraolvasni az első két részt, hogy csillapítsam a kiújult mániámat.

Ha ti is hasonlóan éreztek, és tudtok angolul, akkor jó hírem van számotokra! A drága írónő firkantott nekünk egy aprócska szösszenetet, ami a Felszabadulás vége után játszódik közvetlenül, és Wesley szemszögéből íródott. Ja, és ingyenesen hozzáférhető.

FONTOS: csakis a második rész olvasása után olvasd! Kár lenne elspoilerezni a finálét. :)


2015. december 1., kedd

Top 10 One Liners

Zúzmarás, jégvirágos szép napot mindenkinek!

Mint általában, így november utolsó napján sikerül beesnem a havi Top 10 rovattal. De ezt megszokhattátok már tőlem, nemde? A novemberi témának pedig a legjobb One Linereket választottam, mert úgy véltem, a karácsony előtti stresszes időszakban senkinek nem árt egy kis lazulás. Így elhozom nektek az én kis gyűjteményemet az olyan beszólásokról, amikről - szerény véleményem szerint - érdemes megemlékezni.

De mi is az a one liner?
Nem igazán van rá kifejezés a magyar nyelvben, de én azt mondanám, a szállóige és az oltás szerelemgyereke. Az Urban Dictionary úgy definiálja, hogy "egy tökéletesen időzített, szellemes megjegyzés. A segítségével a helyére tehetsz valakit, lecsaphatsz egy magas labdát, megcsillogtathatod a humorérzéked, vagy szimplán csak megmutathatod a világnak, milyen király vagy.

Úgyhogy vágjunk is bele! Íme az én 10 kedvenc one linerem:

10. 

Egy kis magyarázat: 
Peaches egy helyi vagány csávó, aki ideggyenge, rohadék és állandóan a fegyverével hadonászik. Neki akart menni Rogannek, aki ujjcsettintéssel épületeket dönt össze. Végeredmény: mondat közben döntött rá egy felhőkarcolót Peachesre. Ez az ominózus eseményt követő beszélgetése Nevadával, a főhősnővel:

“You are not funny.”
“I’m very funny. Just ask Peaches.”
/Ilona Andrews: Burn for Me/
"Nem vagy vicces."
"Nagyon is vicces vagyok. Kérdezd csak Peachest."
(saját fordítás)

9.

Mr. és Mrs. Bennett:
"Semmi tekintettel sincs az idegeimre.
– Téved, drágám; nagyon is tisztelem az idegeit. Hiszen régi ismerőseim: legalább húsz év óta állandóan rájuk hivatkozik."
/Jane Austen: Büszkeség és balítélet/

8.

"– Kapitány, önnek pszichológusa van? – vonta kérdőre a köpcös Hegamon.
– Rosszabb: sógorom – legyintett Calderon, de nem torpant meg."
/On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik/

7.

"– Rohadt alak vagy, Morelli. Rohadék.
– Alighanem – mondta. – De isteni a… pizzám."
/Janet Evanovich: A szingli fejvadász/

6.

Egy kis magyarázat:
Kate Daniels és a Curran, aka a legijesztőbb alakváltó oroszlánszisza egész Atlantában első találkozása. Curran az árnyékból figyeli, mire Kate úgy dönt, kiugrasztja a nyulat khmm a cicát a bokorból.

"Here, kitty, kitty, kitty."
/Ilona Andrews: Magic Bites - Pusztító Mágia/

"Cic-cic-cic, cicuska."
(saját fordítás)

5.

"-Ron, te egy teáskanál érzelmi szintjén állsz!"
/J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve/

4.

"– Elengednéd a fejem?
– Naná – sziszegtem, mit sem enyhítve a nyomáson. – És a hajszálereimet ne adjam oda fogselyemnek?"
/Jeaniene Frost: Félúton a sírhoz/

3.

"Maga, Ms. Lane, fenyegetést jelent másokra! Maga egy két lábon járó, beszélő, rózsaszínű katasztrófa!"
/Karen Marie Moning: Keserű ébredés/

2.

"– Rémes lehet szegénynek – szólalt meg Alexia, mert nem bírt tovább hallgatni. – Emberek gondolkoznak, ráadásul az agyukkal, és pont a szomszédban!"
/Gail Carriger: Soulless - Lélektelen/

1.

"– Téged is szeretlek! – mondtam neki.
– Ó, te jó ég! – nyögött fel. – Ha tévéműsor volnál, akkor most elkapcsolnálak."
/Kerstin Gier: Smaragdzöld/


Nos, ennyi lett volna a novemberi Top10! Remélem, tetszett!
Felismertétek ezeket? Vagy netalán kimaradt a kedvencetek? Írjátok meg kommentben, chaten, vagy emailen.
Üdv,

Limk Related Widget