Leigh Bardugo: Shadow and Bone - Árnyék és Csont

Kiadó: Indigo (magyar fordításban: Könyvmolyképző)

Kiadás éve: 2012

'I've been waiting for you along time, Alina,' he said. 

'You and I are going to change the world'

The Shadow Fold, a swathe of impenetrable darkness, is slowly destroying the once-great nation of Ravka.

Alina, a pale, lonely orphan, discovers a unique power that thrusts her into the world of the kingdom's magical elite - the Grisha. Could she be the key setting Ravka free?

The Darkling, a man of seductive charm and terrifying power. If Alina is to fulfil her destiny, she must unlock her gift and face up to her dangerous attraction to him.

But what of Mal, Alina's childhood best friend? As Alina contemplates her dazzling new future, why can't she ever quite forget him?

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából.. . Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

(hivatalos fordítás)

Ez a könyv valószínűleg sokkal jobban tetszett volna, ha a megjelenésekor olvasom. Félreértés ne essék, tulajdonképpen így is élveztem, és viszonylag hamar kivégeztem, de ha 2012-ben (vagy akár 2014-ben, amikor a KMK magyarul is kihozta) találkozom ezzel a sztorival, hát meg lettem volna róla győződve, hogy ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta. Az irónia? 2014-ben én megvettem ezt a könyvet angolul, csak épp 4 évembe telt sort keríteni rá, szóval igazából az egészet magamnak és a halogatós fajtámnak köszönhetem.

Na, de ássunk is bele mélyebben a dologba és lássuk, mi volt az, ami miatt bár élveztem olvasni, mégsem lett kedvenc a Shadow and Bone! Annyi hót ziher, hogy nem a világfelépítésen múlt, mert atyagatya, hát az isteni! A borító nem hazudik, igazi orosz tündérmesés hangulatot árasztanak az oldalak, tele mágiával és azzal a varázslatosan télies hangulattal, ami az ilyen történetek sajátja. Kapunk egy saját mondavilágot is, ami nálam mindig pluszt jelent, és a mágiarendszer se semmi, amit Bardugo felvázol nekünk, pláne hogy mindezt úgy hozza össze, hogy nem térsz ki a hitedből, mire felfogod, hogy mi merre hogyan. Azok, akik csípik az elementális mágiát itt tobzódni fognak! Ez a része csillagos ötös!

A negatívumok számomra a karaktereknél jelentkeztek. A cselekmény három szereplő körül összpontosul, ezek lennének Alina, a Darkling (aki magyarul Éjúr, de már megszoktam Darklingnak, szóval nekem így marad), és Mal. Egy gond van: háromból hármat utáltam. Legalábbis a könyv első felében.

Alina olyan szinten az agyamra ment, hogy az hihetetlen. Bizonytalan, befolyásolható, nem áll ki magáért (ha mégis, azt a szociálisan lehető legretardáltabb módon adja elő), aztán meg megsértődik, amiért nem veszik számításba. Az első százötven oldalon kb. a könyvet szuggeráltam, hogy édes leányom csinááááálj már valami ééééértelmeset! Pls! A kedvemért! Nem állítom, hogy ez az írónő részéről nem volt szándékos (simán lehet, hogy igen), és az is hozzátartozik, hogy Bella Swan fénykorában sok ilyennel volt dolgunk, és Alina még így is ezerszer életrevalóbb volt, mint az a siránkozó vámpírivadék de wáááá, még így is az agyamra ment. Tiszta mázli, hogy ott volt Genya, különben lehet, hogy elvesztem a türelmemet. Igen, szegény leányzót Genyának hívják, de ne tévesszen meg a név, ő volt az egyetlen kedvelhető karakter az egész kompániában, akinek nemcsak értettem a motivációit, de át is éreztem a helyzetét. Remélem, a folytatásokban is látjuk majd!

A Darklingért mindenki odáig meg vissza van, amit bizonyos fokig meg is értek, mert ki ne imádna egy jó kis főgonoszt? Mondjuk a Darklingot szerintem sokan a meg nem értett antihero kategóriába sorolnak, ami nekem egy kicsit távol áll attól, amit valójában produkál a könyvben. Sőt, a számomra kifejezetten frissítő volt egy olyan megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadékról olvasni, aki... tényleg egy megalomániás, ijesztő, manipulatív rohadék, és nem egy feminista Rhysand. Btw másnak is feltűnt, hogy a felszínen Rhys és a Darkling mennyire hasonlítanak? Na mindegy, ezt az elméletemet majd máskor kifejtem, amennyiben igény van rá. Maradjunk annyiban, hogy ha nem is kedveltem, de értékeltem a Darklingot mint karaktert, és kifejezetten élveztem az aljas kis húzásait, feldobta az általános szenvedést, amit Alina produkált és cselekvésre késztette, ami messzemenőkig jót tett a karakterének. A végére eljutottunk addig, hogy nem azért szurkoltam, hogy zabálja már fel egy arra járó volkra. 

Ami Malt illeti... eeeh? Vele is nagyjából úgy voltam, mint Alinával, bár más okokból kifolyólag. Az elején az agyamra ment, de a végére egészen megbarátkoztam vele. Belé legalább szorult némi életösztön. Nem egy bonyolult karakter, de amennyit porondon van, nem is csoda, hogy nem ismerjük meg jobban. A könyv 80%-ában azt se tudjuk, hogy életben van-e még. Abban reménykedem, hogy a folytatásokban kap egy kis mélységet, jót tenne a szentemnek.

A cselekmény nem a leggyorsabb a világon, itt-ott leül egy picit, de a végére bepörgünk, és az utolsó 50 oldal egészen fantasztikus. A lezárást elnézve teljesen nyilvánvaló, hogy mindez csak bevezetés volt és a java még csak most jön. Őszintén, alig várom! Már beszereztem a trilógia második és harmadik részét, és legalább a Siege and Stormra (amiről mindig a Sturm und Drang jut eszembe, a bölcsész reflexeket nehéz kikapcsolni) szeretnék még idén sort keríteni. A lassabb részeken pedig átlendít az írói stílus, mert jesszusmariska, Leigh Bardugo aztán tudja mit csinál! Gyönyörű a narratíva, nincs túlcsicsázva, pont annyi és pont olyan, amilyennek lennie kell. Élvezet volt olvasni.

Összességében, teljesen korrekt volt ez. Alapjaiban megrázta a világomat? Nem. De kifejezetten pozitív élmény volt és nagyon kíváncsivá tett. Arról nem beszélve, hogy a Grisha trilógia után ott a Six of Crows, amiről már annyit de annyit hallottam, hogy muszáj megnéznem magamnak közelebbről.

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: a vége

Kedvenc karakter: Genya

Mary E. Pearson: Az árulás csókja

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2015

Oldalszám: 406

EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.

Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána. 

Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya. 

Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos. 

Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Az árulás csókja is azon könyvek hosszú sorába tartozik, amit már jó ideje kerülgetek mérsékelt kíváncsisággal, de valahogy sosem akadt a kezembe egészen mostanáig. A fő visszatartó erő a már a tartalomból is nyilvánvaló szerelmi háromszög, aminél jobban kevés dolgot utálok a könyvekben. Viszont rendre olyan emberek ajánlották nekem, akiknek az ízlésében megbízok, így úgy döntöttem, minden erőmmel megpróbálok felülemelkedni a személyes háklimon és adok egy esélyt a trilógiának.

Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod.

Igazából örülök, hogy így tettem, mert abszolút látom a potenciált, de engem ez az első rész egyelőre nem ragadott úgy el, ahogy én azt szerettem volna. Az alapszitu nem túl bonyolult: van egy hercegnőnk, egy hercegünk, és egy bérgyilkosunk. A hercegnő, Lia megszökik a saját esküvőjéről és egy távoli kisvárosban új életet kezd, mint felszolgáló a helyi fogadóban. Nem sokkal később két idegen érkezik a városba: az egyik a herceg, akihez hozzá kellett volna mennie, a másik egy bérgyilkos, akit azért küldtek, hogy végezzen Liával. Csakhogy nem tudjuk melyik melyik. Nos, sejtéseink vannak, de az írónő nagyon ügyesen játszik a nézőpontokkal és az elejtett tényekkel, azt meg kell hagyni. Nem állítom, hogy teljességgel ledöbbentem, amikor végre kikerültek a kártyák az asztalra, mert már előtte is gyanítottam, hogy errefelé tendálunk, de azért mindenképpen jól felépített csavar volt, és megdobta az addigi viszonylag nyugis hangulatot.

Mert lássuk be, a kezdeti izgalom után eléggé leül a sztori. Itt rejlik számomra a legnagyobb problémája a könyvnek, és nem a szerelmi háromszögben, ami egyébként nem is volt olyan iszonyatóan irritáló, mint arra számítottam. Viszont a 400 oldalból 200 alatt brutálmód unatkoztam. Voltak apróbb fellendülések, de alapvetően megmaradtunk a béka feneke alatt, és nagyon hiányzott az a fajta feszültség, ami normál esetben átlendít az ilyen részeken. Értem, hogy a történet szempontjából kellett ez a rész ahhoz, hogy a finálé izgis legyen, de ebben az esetben kaphattak volna a karakterek egy kicsivel több kakaót, hogy fenntartsák a figyelmem akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történik. Ennek okán pedig egy két órás repülőút kellett ahhoz, hogy megembereljem magam, és túllendüljek azon a 200 oldalon, mert ott semmi nem vonta el a figyelmem, és kénytelen voltam a könyvre koncentrálni.

Forrás: Pinterest

Lia, Rafe és Kaden mindhárman rendben voltak, de egyikük se volt az a "wow, itt haljak meg, tudnom kell, mi jár a fejében" kategória. Remélem, ez a folytatásban megváltozik, hiszen a végére mindhárman javulást mutattak e téren. Lia esetenként borzasztóan idegesített, főleg az elején, Kaden pedig végig az agyamra ment, de különösen a végén, szóval legalább ebből a szempontból szépen ki volt egyensúlyozva a dolog. Rafe-nél inkább csak esetenként facepalm késztetésem támadt, de ettől függetlenül nagyjából rá tudtam azt mondani, hogy kifejezetten kedvelem. Lehet, hogy ez csak a Sarah J Maas ptsd-m megmutatkozása, de Kadenről végig Tamlin jutott az eszembe, nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen ott pitiszkált az agyam hátuljában, és csak így utólag visszagondolva esett le, hogy áhá, hát ez volt a bajom vele (mármint mielőtt még bármi olyat művelt volna, amivel magától is kiérdemelte ezt a megtisztelő posztot).

– (…) semmi sem tart örökké. Még a nagyság sem.
– Valami mégis.
Szembenéztem vele.
– Igazán? És mégis micsoda?
– Az, ami számít.

Na, de beszéljünk egy kicsit a világfelépítésről is, mert hát ez fantasy is volna, vagy mi a szösz. A politikai helyzetben nincs semmi új: két nagy birodalom acsarkodik egymással, ameddig egy külső fenyegetés hatására (jelen helyzetben ezek a barbárok) kénytelenek összefogni. Csakhogy a béke jelképe meglép a lagziról. Hupika. 

A vallásból már sokkal többet kapunk, de itt én személy szerint hangyányit össze voltam zavarodva: jó néhány párhuzam felfedezhető a katolicizmussal, de nem istenhez imádkoznak, hanem... a Fennmaradottakhoz? Nem vagyok benne biztos, mint ahogy abban sem, hogy akkor most többistenhit van? Ja, és hogy tovább bonyolítsuk az olvasó életét, még a mennyet, a poklot, meg az ördögöt emlegetik, szóval halvány lila ibolyám sincs, hogy itt akkor most mi is folyik tulajdonképpen. Ha már ekkora hangsúly van a vallásra fektetve, nem ártott volna tisztázni ilyen apróságokat. Lehet velem van a baj, de valahogy nem akart kitisztulni számomra a kép.

Alapvetően az érződik a könyvön, hogy bevezető kötet. A vége kifejezetten izgalmasra és érdekesre sikerült, gyakorlatilag az mentette meg számomra az egészet, és kíváncsi vagyok a folytatásra, úgyhogy mindenképpen sort fogok rá keríteni. Azoknak ajánlom, akik szeretik a fantasy világokba ágyazott romantikus történeteket egy csipetnyi kalanddal fűszerezve, mert mindenképp a szerelmi szál a leghangsúlyosabb.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc karakter: Rafe

Kedvenc jelenet: a vége

Evelyn Skye: The Crown's Game

Kiadó: Balzer + Bray
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 400

Vika Andreyeva can summon the snow and turn ash into gold. Nikolai Karimov can see through walls and conjure bridges out of thin air. They are enchanters—the only two in Russia—and with the Ottoman Empire and the Kazakhs threatening, the tsar needs a powerful enchanter by his side.

And so he initiates the Crown’s Game, an ancient duel of magical skill—the greatest test an enchanter will ever know. The victor becomes the Imperial Enchanter and the tsar’s most respected adviser. The defeated is sentenced to death.

Raised on tiny Ovchinin Island her whole life, Vika is eager for the chance to show off her talent in the grand capital of Saint Petersburg. But can she kill another enchanter—even when his magic calls to her like nothing else ever has?

For Nikolai, an orphan, the Crown’s Game is the chance of a lifetime. But his deadly opponent is a force to be reckoned with—beautiful, whip-smart, imaginative—and he can’t stop thinking about her.

And when Pasha, Nikolai’s best friend and heir to the throne, also starts to fall for the mysterious enchantress, Nikolai must defeat the girl they both love…or be killed himself.

As long-buried secrets emerge, threatening the future of the empire, it becomes dangerously clear—the Crown’s Game is not one to lose.

Már nagyon régóta érik ennek a könyvnek az értékelése, hiszen az év első olvasmányai közé tartozott nálam, de valahogy sosem vitt rá a lélek. De miután annyira tökéletesen beleillik a jelenlegi projektünk, az Udvari intrikák tematikájába a Prológuson, tudtam, hogy nem halogathatom tovább.

A Crown's Game egy alternatív, mágiával átitatott Oroszországba repít minket, ahol egy kritikus történelmi helyzet (konkrétan az Ottomán birodalom és a Kazahok fenyegetése) arra sarkallja a cárt, hogy megnyissa a címet adó "játékot", abban reménykedve, hogy egy udvari mágus kihúzhatja az országot a kakiból és segíthet visszaverni a készülő támadást. 

A Crown's Game pedig nem más mint egy életre-halálra vívott mágikus küzdelem, ahol a győztes a király legbizalmasabb tanácsadójává és a birodalom védelmezőjévé lép elő, a vesztest pedig a halál várja. Még ha túl is éli magát a viadalt, a sorsa mindenképp megpecsételődik, ugyanis az Evelyn Skye teremtette világban egy kollektív forrásból származik a mágia: ergo csak akkor teljesedhet ki és érheti el a full potenciált, ha egyetlen mágus van, aki fel tudja használni. Jön is a meglepi Vika számára, amikor kiderül, hogy nem ő az egyetlen, akiben megvan ez a képesség, így meg kell küzdenie a címért, aminek birtoklására egész életében készült.

Nikolai-nak is megvannak a maga indokai arra, hogy mindennél jobban akarja ezt a győzelmet. Egy kis falu nincstelen árvájaként kezdte, amikor a mentora rátalált és Szentpétervárra vitte, ám körülményei akkor sem sokkal javultak: mindenért, amilye van foggal-körömmel kellett megharcolnia, és a Crown's Game jelenti számára élete lehetőségét. Ráadásul a cári cím várományosa, Pasha a legjobb barátja, így ki is lenne jobb jelölt a személye védelmére, mint ő?

A sztori lassan bontakozik ki, néha kicsit leül az elején, de az építkezés vezet valahova, egyet se féljetek: nagyon szépen kibontakoznak a három főszereplőnket mozgató motivációk, a váltott nézőpontnak köszönhetően megismerjük a helyzetüket és a gondolataikat, így már az elejétől kezdve ott lebeg az orrunk előtt a dilemma: csak egy maradhat, de mégis ki? Miután ilyen jól ki vannak egyensúlyozva a szerepek és mindenkinek alapos indoka van arra, hogy miért akarja mindennél jobban ezt a győzelmet, csaknem lehetetlen az egyik vagy másik oldalra állni. Csak kapkodtam a fejem, mint egy teniszmeccsen, és közben fogalmam sem volt, hogy kinek szurkolok.

Nikolai

Egy helyen viszont pontosan tudtam, hogy kire teszem le a voksom, ez pedig a romantika része volt a történetnek. Yep, biza, szerelmi háromszöget kapunk, bár ez már a legelejétől sejthető volt. Becsületére legyen mondva az írónőnek, nagyon korrektül és abszolút indokolt módon és mértékben kezelte a méltán gyűlölt klisét, így azt kell mondjam, hogy nem igazán jött a késztetés a hajtépésre. Szemforgatás az akadt, főleg Pashánál, de az ő karaktere úgy összességében nagyon irritált végig. Valahogy sose jövök ki jól a nyápic hercegecskékkel. 

Nikolait már sokkal jobban kedveltem. Persze, ő se volt tökéletes, de hát ki az. Összességében viszont egy remekül felépített karakter volt, akárcsak Vika, akit szintén minden fenntartás nélkül meg tudtam szeretni. Sokat segített, hogy egyetlen ponton sem ment át cél nélküli nyáladzásba, a szerelmi szál végig csak a háttérben zizegett és inkább csak arra szolgált, hogy még tovább komplikáljon egy már alapjáraton is bonyolult helyzetet, ahol emberi életek forognak kockán, és nem mellesleg az ország jövője, aminek a problémakörébe főleg Pasha karakterén keresztül pillanthatunk be. Ezért hát még csak azt se mondhatom, hogy felesleges lett volna a sztoriba: mindenki nagyon a helyén volt, nem voltak céltalan, papírmasé szereplők, akik csak azért tengtek-lengtek, hogy legyen mivel megtölteni néhány oldalt.

Ahogy már említettem, a cselekmény elég lassan építkezik, de a hangulat bőven kárpótol. Még amikor nem is haladtam túl gyorsan, főként az elején, egy élvezet volt olvasni a könyvet amiatt az oldschool oroszos tündérmesés vibe miatt, ami belengett minden oldalt. Ebben a tekintetben erősen Naomi Novik Rengeteg c. könyvére emlékeztetett, amit szintén imádtam, ameddig a cselekmény és a szereplők helyzete az Éjszakai cirkuszt idézte. Aki ismer, az tudja, hogy innentől nálam csak nyerhet egy könyv: mindkét regényt imádtam, különösen az Éjszakai cirkusz foglal el különleges helyet a szívemben. Bevallom, az elején kicsit tartottam ettől a könyvtől, mert annyira vegyesek a vélemények vele kapcsolatban, de végül győzött a coverwhore énem, és ez egyszer őszintén örülök, hogy így alakult, mert imádtam a Crown's Game-et! Szépen megírt, átgondolt, szórakoztató, és rendkívül hangulatos regényhez volt szerencsém, amit bárkinek tudok ajánlani, aki szerette a fentebb említett két könyvet, mert ők jó eséllyel élvezni fogják. Ami engem illet, ezen felbuzdulva már meg is rendeltem a duológia második részét, ugyanis igazán nem hagyhattam annyiban a dolgokat egy ilyen befejezés után. Remélem, hamarosan sikerül rá időt szakítanom!

Értékelés: 4,5/5

Dan Krokos: Hamis valóság

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 256

Miranda semmi másra nem vágyik, csak normális életre. Eltökélte, hogy túllép származása szörnyű valóságán, miszerint ő csak egy klón, és megpróbálja felhőtlenül élvezni a közösen töltött időt barátjával, Peterrel és többi társával az iskolában. Ám hamarosan kénytelen ráébredni: „normális” élet nem létezik – legalábbis nem egy olyan lány számára, akit arra teremtettek, hogy eleven fegyver legyen. Amikor egyik csapattársa renegáttá lesz, az esemény olyan háborút indít el, amely az egész világot veszélybe sodorja, Miranda pedig a végső áldozat meghozatalára kényszerül, hogy megmenthesse a bolygó jövőjét.

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kisebb spoilereket tartalmaz az első részre vonatkozóan!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert nagyon-nagyon akartam szeretni. Az első részt tavaly nyáron olvastam, és abszolút pozitív élménynek könyveltem el, vártam, hogy mégis mi fog kisülni ebből az egészből. A molyos százalék is reményre adott okot, hiszen 85%-on áll, így nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba. 

Kezdjük a jóval, a borítóval: hát ez az új köntös egyszerűen telitalálat! Mindhárom borító csodaszép, tökéletesen passzol a hangulathoz, a tartalomhoz, a színek élénkek, az egész úgy purrfect, ahogy van. 

Forrás

Az előző részhez képest sokkal lassabban indul a cselekmény: egy középsuliban kezdünk, ahol a már előző kötetből megismert rózsáink próbálnak beolvadni és normális életet élni. Nekem már itt problémáim támadtak: nem a lassabb kezdettel, mert a könyv még így is olvastatja magát, és repülnek az oldalak, hanem hogy itt máris elkezdődött az a klisét klisére halmozás, amitől én a hajam téptem ki. Na de, erről majd később.

A Hamis emlékekben viszonylag kevés helyszínnel dolgoztunk. Persze, ment a bújócska-fogócska, de alapvetően kicsinek érződött a könyv világa, izoláltnak, és bár ezt nem mindig komálom, ott nagyon is jól működött. Itt viszont kinyílnak a kapuk, kitágul a világ, és olyan dolgok derülnek ki, amitől mindenkinek leesett az álla. Sajnos én pont nem tartoztam ezek közé. Az alapsztoriban annyi de annyi lehetőség lenne, de azok is maradnak, nem lesz belőlük semmi, legalábbis nekem nagyon is így tűnt. Félre ne értsetek, történnek dolgok, csak épp folyamatosan az az érzésem, hogy én ezeket a mozzanatokat olvastam már valahol. 

Nyilván nincs új a nap alatt, új dolgot kitalálni manapság már csaknem lehetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy az összes valaha volt YA sci-fi/fantasy/disztópia elemeit bele kell szuszakolni egyetlen trilógiába. Mindehhez pedig egy kellemes aláfestőzenét biztosított a szerelmi háromszög, amiből esetenként sokszög lett, de amúgy igazából háromszög az, csak kicsit sok a klón és néha nehéz számon tartani, hogy ki melyik verzióval mit csinált. Mindezt pedig olyan angst szinttel tolták meg, hogy komolyan, szerintem a Vampire Diaries földhöz verte magát, aztán pedig elbújt szégyenében, mert ezt a vergődést lehetetlen überelni. 

Igazából a probléma nem a tipródásnál kezdődik, mert oké,  érthető, hogy miután folyton keverednek az emlékek, meg a személyek, és ráadásul tinédzserekről van szó, szóval működnek a hormonok, nos még meg is tudnám érteni, hogy mindenki keresztbe-kasul akar romantikázni, és néha összezavarodnak az érzelmek. De néha annyira szájbarágós az egész. Egyébként lehet, hogy ez nálam ilyen egyéni szoc problem, mert Cassandra Clare-nél is gyakran ebbe a problémába ütközöm, de baromira utálom, amikor ilyen szinten a képembe tolnak érzéseket, meg belső konfliktusokat. Azokat ÉREZTETNI kell. Azért ÉRZÉSEK. A gyomromban kéne érezzem, meg a szívemben, leszűrni a karakter viselkedéséből, a sorok közül, a szünetekből a beszélgetésben. Hát itt ez nagyon nem volt meg, mert Miranda konkrétan mindent az orrunk alá tol, akár akarjuk, akár nem. Nos, én nagyon nem akartam. Megintcsak, ez egy egyéni preferencia, mert van akit abszolút nem zavar, de sajnos én háklis vagyok az ilyenekre.

A cselekményre visszatérve egyébként, az továbbra is pörög, csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a grandiózus húzás, amit az író bevetett, a sztori javára válik-e. Az elején már említettem, hogy ebben a részben elég erősen kitárul a világ, és még több dolog derül ki arról, hogy mi is folyik a háttérben. Az első kötetben még követhetőek voltak a klónok számai, meg az egész mindenség, de itt egy kicsit elszaladt a krokodil ló az íróval, mert annyi Miranda, meg Noah rohangált fel-alá, hogy néhol elvesztettem egy-egy pillanatra a fonalat, pláne amikor már a fekete trutyi is bekerült a képbe, ami némiképp megvariálta a felállást.

A fordulat. Mármint A fordulat, a sok kicsi mellett, mert amúgy meg kell hagyni, Krokos szereti csűrni-csavarni az eseményeket, amitől kifejezetten gyorsan olvashatóvá válik a regény. Nem akarok spoilerezni, akik olvasták, szerintem tudják, mire gondolok. Lehet, hogy csak nekem volt disztópia túladagolásom, de gyerekek... ha nekem erről nem egy az egyben a Divergent jutott eszembe. Amikor megláttam, csak így ültem, néztem ki a fejemből, aztán pedig nemes egyszerűséggel elkáromkodtam magam. Mert így... neeeeeeeeee. De tényleg. Neeeeee.

A karakterek, nos ők továbbra se állnak közelebb hozzám, mint az elsőben. Reménykedtem némi fejlődésben, egy kis mélységben, de csak itt-ott villan meg az, amiből én többet szerettem látni, így egyáltalán nem sikerült kötődnöm egyikükhez sem. A feszes tempójú cselekmény elérte, hogy nekik szurkoljak, de alapvetően mindenki megmaradt a kis dobozkájában, amit az író már az első részben kijelölt nekik. Mintha még mindig csak vázlatok lennének, pedig már bőven az árnyalásnál kellene járnunk.

A végére hagytam azt, ami beütötte az utolsó szöget a képletes koporsóba: a fordítást. Hűha. Hol kezdjem. Helyenként egészen oké volt, csupán a szöveg döcögött és nem volt olyan lendületes, amennyire lehetett volna, helyenként viszont egész egyszerűen katasztrofális. Az egy dolog, hogy itt-ott becsúszik egy félrefordítás, de amikor konkrétan magyarul sincs értelme a mondatnak, na azt túlzásnak érzem.

Összességében, sajnos nekem ez most nem volt akkora élmény, amekkorára én számítottam, vagy amekkorát szerettem volna. Az első rész sokkal jobban tetszett, de a molyos értékeléseket elnézve, könnyen lehet, hogy mindez csak azért van, mert a könyv kicsit túl sok olyan elemet alkalmazott, amit én személy szerint nehezen viselek, vagy egyenesen rühellek, így nem tudnám azt mondani, hogy egyáltalán nem ajánlom senkinek. Aki könnyed szórakozást keres, valami pörgős, kalandos sztorit, annak simán lehet, hogy pont ez lesz a telitalálat.

Sarah J. Maas: Heir of Fire

Kiadó: Bloomsbury (magyarul: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 566

Celaena has survived deadly contests and shattering heartbreak―but at an unspeakable cost. Now, she must travel to a new land to confront her darkest truth . . . a truth about her heritage that could change her life―and her future―forever. Meanwhile, brutal and monstrous forces are gathering on the horizon, intent on enslaving her world. Will Celaena find the strength to not only fight her inner demons, but to take on the evil that is about to be unleashed?

„Nincs szükséged fegyverre, ha te magad is fegyvernek születtél. Azt kívánom, hogy az legyén, akinek születtél. Királynő.”

A bűntudattól és haragtól gyötört Celaena képtelen lenne Adarlan királyáért egy csepp vért is kiontani. Nincs más választása, fel kell vennie ellene a harcot…

A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd' megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku ráeső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?
(hivatalos fordítás)

SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE VONATKOZÓAN!

Aki régebb óta követi a blogomat, az talán tudja, hogy Sarah J. Maas regényeivel enyhén szólva is hullámzó a kapcsolatom. Van, hogy imádom, van, hogy ki nem állhatom, és az is előfordul, hogy ez a kettő egyszerre jelenik meg. Ennek eredménye, hogy igen gyakran hajtépős az élmény, de valahogy mindig a kezembe akad a következő rész, egy bizonyos idő eltelte után. Rá kell pihenni az idegbajra, ugyebár.

Így esett, hogy még mindig csak a harmadik részénél tartok az írónő Üvegtrón sorozatának, ami az Heir of Fire, azaz a Tűz örököse címet viseli. A fordításról nem tudok ugyan nyilatkozni, miután angolul olvasom a sorozatot, de az biztos, hogy Maason látszik a fejlődés. Még úgy is, hogy időbe telt, ameddig beindultak az események, sokkal gördülékenyebbnek tűnt számomra az egész, mint mondjuk az Üvegtrón, amit hetek alatt fejeztem be. Ezt a részt meg három nap alatt lenyomtam. 

Annak ellenére, hogy a második rész úgy fejeződött be, ahogy (utalok itt a Chaol és Laena közti eseményekre), valahogy nem okozott bennem nagy törést ez a rész ilyen szempontból. Ami már csak azért is fura, mert én erősen Team Chaol voltam mindvégig. Talán közrejátszik az is, amennyi idő eltelt a két rész olvasása között - majdnem egy év -, illetve, hogy már tudtam róla előre, hogy ez így fog alakulni. SJMaas spoilereket kerülgetni nagyjából olyan, mint GoTosokat: konkrétan lehetetlen. Szóval, ez a része pont nem rázott meg, mi több, szerintem kifejezetten jót tett a sztorinak a helyszínváltás, és az új karakterek.

Laena továbbra is az agyamra ment helyenként, de az önpusztító viselkedése az elején elég jól fel lett építve ahhoz, hogy ne húzzon fel túlságosan. Mégiscsak meghalt a legjobb barátja, mondhatni az egyetlen igazi barátja, ráadásul miatta, szóval nem csoda, ha ez felborította az amúgy sem teljesen kiegyensúlyozott lelki világát. Ott van még ennek tetejébe a felelősség, ami újonnan a vállát nyomja, és miután drága assassinunk olyan, amilyen, jó pár hisztikitörésbe kerül, meg némi eszetlenségbe, hogy elfogadja a küldetését.

Az új karakterek sorjában természetesen mindenki figyelme a mufurc tündibündire, Rowanre irányult, és nem is ok nélkül. Érdekes egy fazon. A jelleme alapja elég klisés, de ennek ellenére, működik a dolog, még akkor is, ha az elején igen gyakran túllő a célon, már ami a szemétség határait illeti. Maga a tény, hogy Laenával képesek közös nevezőre jutni, mi több, barátság szövődik közöttük, csodával határos, tekintve az alaptermészetüket. Természetesen mind tudjuk, hogy ez hova fog vezetni - tetovált szexi tündér, sötét múlttal, ugyan mire számítasz??? - de ettől függetlenül nagyon pozitívan hatott számomra, hogy van ott egy köztes lépés, mégpedig igaz barátság és lojalitás. Nem azonnal esnek egymásnak, egy veszekedés kellős közepén, ami az adott körülmények között rettenetesen visszatetsző lett volna, elvégre Laena érzelmileg baromi sérülékeny ebben a kötetben: a gyász és szerelmi bánat rendszerint nem dobja fel túlságosan az ember lányát.

Új szereplők között muszáj megemlítenem Aediont, aki bár egyelőre csak a mellékvizeken evezget, nyilvánvaló, hogy fontos szerepe lesz a továbbiakban. Így is eltöltünk vele éppen elég időt, és azt kell mondjam, az új felhozatalból őt kedveltem a legjobban. Meg a régiből is, ha már itt tartunk. Chaol olyan szinten ki lett herélve, hogy akár a golyóit is átköthette volna masnival, és ott hagyhatta volna ajándéknak Adarlan királyának a párnáján, az se lett volna sokkal rosszabb ennél, mint amit itt művelt. Ember, hová lett a gerinced??? Aedion viszont rendkívül szórakoztató volt, intelligens, és nem okozott nekem agyérgörcsöt, így mindig örültem, ha ő került a középpontba, mert az ő részei kivétel nélkül érdekesek és izgalmasak voltak. Ezzel szemben Chaol nyüglődését olvasni? Még a nyomozása is untatott, ugyanis az olvasó ezen a ponton már rég mindent tudott, és kábé csak türelmetlenül toporgott, hogy na mi lesz már, valaki homályosítsa fel ezt a szerencsétlent! Emiatt Chaol részeinél szinte mindig a számat húztam, és untam magamat.

forrás

Dorian továbbra is idegesít, de Chaol ezúttal túltett rajta is. Talán azért, mert ő magasabbról indult, ameddig kedvenc playboy pávánktól nem is vártam többet. Sőt, pozitív meglepetést okozott, amikor verbálisan tarkón vágta a drága testőrparancsnokunkat, hogy térjen már észhez. Ami pedig a végét illeti... megsajnáltam, na. Megérdemelte volna, hogy kitekerjem a nyakát? Meg. De... ez azért kegyetlenség volt.

Az új vonal a sárkányokkal és a boszorkányokkal viszont egész egyszerűen zseniális! Végre valami igazán eredeti, ami nem csucsog a giccstől. Néha brutális, de wow, baromi érdekes! Manon karaktere se semmi, alig várom, hogy Laenával találkozzanak, ott tuti kő kövön nem marad! Abraxost meg úgy imádtam, ahogy van. Manon és a wyvern kapcsolata erősen emlékeztett az Eragonra, bár maguk a karakterek teljesen másak. Kellemes flashback volt, miután imádom azt a könyvet, meg az egész sorozatot.

Ami a cselekményt illeti, az nagyon is feküdt. Mint említettem, ugyan lassan indul, de a világ kitágul, egy más szegletét is felfedezhetjük, és Laena múltjáról is többet megtudhatunk, miközben ő megtanul a tünde bőrében élni, és a képességeit fejleszteni. Végre igazi csatát is láthatunk a végén, és miközben a lázadók mozgolódnak a tenger túloldalán, Laena minden erejével azon van, hogy a személyes zűrjein túlmenően gatyába rázza a saját udvarát is, és Adarlan királya ellen vonulhasson. Kétségtelenül nagy dolgok vannak készülőben, és a negyedik rész már itt pihen a polcomon, így remélhetőleg hamarosan sort fogok tudni keríteni rá.

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Aedion, Abraxos

Kedvenc jelenet: Manon & Abraxos jelenetei, Aedion részei

Paullina Simons: A bronzlovas

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 872

Leningrád, 1941. A fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor Leningrádot még Szentpétervárnak hívták. 

A két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel. 

Kemény és nélkülözésekkel teli életük megszokott rendje semmivé lesz, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadja Oroszországot. A Metanov család és Tatjána számára az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű jóképű katonatiszttel. 

A család rengeteg szenvedésen megy keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla.

Elmondható rólam, hogy világháború idején játszódó regényeket viszonylag ritkán olvasok önszántamból, főként az érzelmi teher miatt, ami általában az ilyen műveket belengi. A bronzlovasról azonban már a magyar megjelenés előtt jóval tudtam, hogy nem hagyhatom ki, mert egyik kedvenc youtuberem, Regan egyszerűen imádta. Így mondanom se kell, milyen izgatott lettem, mikor kiderült, hogy a Könyvmolyképző megjelenteti itthon is. Bár végül nem azt a borítót tartották meg, amiben reménykedtem, még így sem lehet okunk panaszra, mert így is ízlésesen sikerült a magyar kiadás. Számomra kellemes meglepetést okozott, amikor végre kézbe foghattam, mert amúgy képről nem tűnik olyan nagy dobásnak. Ám a fizikai példányon élénkebbek a színek, és a dombornyomott arany felirat igazán megdobja az összhatást.

Ami a belsőt illeti, először is meg kell jegyezzem, hogy ledöbbentem azon, mennyire szépen sikerült a fordítás. Itt-ott éreztem apróbb problémákat, főleg a párbeszédekben, ahol néha picit elcsúszott a "csattanó", viszont a stílust gyönyörűen visszaadta és egyáltalán nem voltak benne magyartalan kifejezések vagy mondatok, amik kizökkenthettek volna.

Meglepődtem, mennyire könnyen bele lehetett merülni a könyv világába. Néhol persze vontatott volt és lelassult, de nem mondhatnám, hogy untam, még a lassabb részeket sem. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Paullina Simons gyönyörűen ír. Az apróbb problémáim, amik akadtak a könyvvel, és amikre mindjárt kitérek, valószínűleg sokkal jobban idegesítettek volna, ha az írásmód nem ránt be ennyire a könyv világába.

Eme kisebb problémák egyike volt az a bődületesen nagy instalove Alexander és Tatjána között. Még csak nem is próbálják másnak beállítani, drága katonánk csak így meglátja a fagylaltot nyaló lányt a padon, és bumm, szerelmes lesz mint az ágyú. Tagadhatatlanul van valami bája annak, ahogy buszoznak, meg ahogy a férfi minden áldott nap várja a gyár előtt a Tatjánát, amikor végez, csakhogy hazakísérhesse, de fú, azért többször megfordult a fejemben, hogy ez így kissé nagyon rózsaszín és valószerűtlen, arról nem is beszélve, hogy micsoda melodráma követte. Viszont jól megírt melodráma volt! Komolyan, én aki nem bírja a szerelmi háromszögeket, meg az elnyújtott szenvedést, de itt valahogy nem akasztott ki annyira és olyan durván, mint általában. Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy amikor Alexander ott szenvedett, és Dásával járt, miközben nyilvánvaló volt, hogy Tatjánába szerelmes, ott meg tudtam volna fojtani az összes részvevőt. Tatjánát, mert olyan szerencsétlen volt, hogy csak meresztette a szemeit és sóhajtozott, Dását, mert az apró elszólásaiból nyilvánvaló volt, hogy érzékeli, mi zajlik körülötte, de inkább figyelmen kívül hagyja, és egy olyan férfira akaszkodik, aki nem akarja őt, Alexandert, mert mindkét lányt csak hülyítette, és nem bírta eldönteni, mit akar, és Dimitrijt szimplán alanyi jogon, mert egy pondró.

Persze ahogy a történet haladt előre, rengeteg spoileres dolog kiderült, amit ugyan most nem fogok részletezni, viszont annyit elárulhatok, hogy kapunk a fenti helyzetre magyarázatot. Persze ettől a huzavonától eltekintve, Tatjána karaktere még mindig nagyon bajba jutott királyleány feelinget árasztott magából. Bár az esetek többségében kedveltem őt, és még azon is nagyjából egészéből túltettem magam, amennyire gyerekes tud lenni néha (elvégre nagyon fiatal, amikor a történet kezdődik), főleg az elején, de ebből a törékeny virágszál szerepkörből nem tör ki. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy ennek ellenére, helyenként olyan lelki erőről tesz tanúbizonyságot, ami feledteti az idegesítőbb megnyilvánulásait.

forrás

Alexander szintén helyenként problematikus volt a számomra, de ettől függetlenül, ő is alapvetően egy viszonylag jól összerakott karakter volt. Szintén nem nagyon lépett ki az előre meghatározott szerepköréből, a hősszerelmes, bátor katonáéból, viszont a múltja adott egy kis pluszt. Ami még nagyon tetszett, és ami részben ebből is következik, hogy senki sem csak úgy olyan volt, amilyen. Paullina Simons veszi a fáradtságot, hogy rendes háttérsztorit adjon a karaktereinek, megmutassa, hogy miért is váltak ilyenné amellett, hogy el is indítja őket a változás, a fejlődés rögös útján. A Metanov család dinamikája például egyszerre volt dühítő és rendkívül érdekes, ráadásul sok mindent megmagyarázott Tatjána magatartásával kapcsolatban.

A világháború és a történelmi helyszín szintén nem csak jelképesen jelent meg, mintegy háttérként a szerelmi szálhoz, éppen ellenkezőleg. A történelmi események súlya egy hurrikán erejével kapja fel a karaktereket és kompletten szétzilálja megszokott életüket. Messzire sodorja őket egymástól, majd újra összehozza őket, ami már csak azért is remek, mert így van valami, ami aktívan előrehajtsa az eseményeket Dimitrijen kívül, aki gusztustalan egy emberi lény, de megintcsak, szuperül össze volt rakva, mint negatív karakter, aki nem egy ikonikus főgonosz, vagy ilyesmi, szimplán egy pocsék ember.

A vége pedig abszolút váratlan volt, és kifacsarta a szívemet. Kösz, Simons. Ha nem tudnám, hogy van folytatás, lehet, az ereimet is felvágom. Hogy mindazok után, amiken keresztül mentek... jó, inkább nem is mondok semmit.

A lényeg, hogy erre a könyvre bizony érdemes időt áldozni! A bronzlovas csodálatos élmény volt a fenn említett problémáim ellenére, a romantikus lelkek számára kihagyhatatlan! De miután én is élveztem, aki nem igazán rajong a túlzottan rózsaszín történetekért, ezért a kicsit földhöz ragadtabb egyedek is élvezhetik, mert a háború pont elég sötétséget hoz be ahhoz, hogy a chick lit limonádék kategóriájából már kirántsa a könyvet. A bronzlovas kemény tragédiákat és brutális áldozatokat is bemutat, nemcsak szerelmi drámát és szentimentális andalgásokat Leningrád utcáin. Igen, elsősorban szerelmi történet, de nem csak az. Ezért azt tudom javasolni a vonakodóknak, hogy érdemes nyitottnak maradni, és tovább olvasni még akkor is, amikor már mindenkit leírnál mint idiótát a szereplők közül. Paullina Simons még meglephet!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: spoileres lenne

Kedvenc karakter: nem volt

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Cassandra Clare: A herceg

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 490

A Viktória korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban múlandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.

Négy évig halogattam ezt a könyvet. Négy évig. Valahogy nem fűlött a fogam hozzá, pedig többször megjegyeztem a polcomat nézegetve, hogy de hát olyan szép, igazán el kéne már olvasni. Mert hát mégis, ne álljon csak úgy olvasatlanul a polcon. Aztán jött a Prológus Árnyvadász hete - ide kattintva csekkolhatod egész héten futó nyereményjátékunkat, illetve a facebook oldalunkon böngészheted az egész héten át felkerülő Árnyvadászos értékeléseket és extrákat - és úgy voltam vele, hogy most vagy soha. 

Előre figyelmeztetek minden árnyvadász rajongót, hogy éles tárgyakat és vágóeszközöket tegyék el a kezük ügyéből, mert ettől a könyvtől én kitéptem a hajamat. Volt, hogy szó szerint. De mindenképp szenvedő bálnákat megszégyenítő hangok törtek fel belőlem az olvasás közben fellépő fizikai fájdalomtól, amiket csak igen nagy erőfeszítések közepette sikerült kordában tartanom a metrón ülve, de az ágyon fetrengve úgy szakadtak ki belőlem, mint Tarzanból, a dzsungel királyából a gorillabömbölés.

Ugyan az első rész élménye cseppet homályos a számomra, miután Az angyalt évekkel ezelőtt volt szerencsém olvasni; nem rémlik, hogy ennyire kiborított volna. Mindenképp voltak vele már akkor is problémáim, főként, mert a kialakuló szerelmi háromszöget már ott is röhejesnek tartottam, de talán a cselekmény nem volt ilyen szinten kőbuta. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeket? A végzet ereklyéi szériával ugyanez a helyzet: rémlik, hogy az első hármat még szerettem, de egyrészt volt vagy öt éve, hogy olvastam őket, másrészt a negyediket olyan szinten utáltam, hogy abba is hagytam a sorozatot. Miután mindenkitől azt hallottam, ez a trilógia sokkal jobb, én tényleg nagyon szeretni akartam. Hát, most már elismerhetem, hogy ez iránti törekvéseim totális kudarcba fulladtak. Mindenesetre annyi biztos, hogy A hercegnővel legalább ennyit fogok várni, ha ugyan valaha is ráveszem magam. Idő kell, hogy feldolgozzam a traumát, és megint elfelejtsem, miért nem jó ötlet nekem Cassie Clare könyveinek a közelébe mennem. Na, de akkor ássunk is mélyebbre, hátha nem adtam még elég indokot a Clare - rajongóknak, hogy tiszta szívből gyűlöljenek.

ENYHE SPOILEREK AZ ELKÖVETKEZŐKBEN! Semmi nagyon fontosat nem lövök le - nem mintha szükség lenne rá, ugyanis 200 oldallal előtte rájön az ember a józan paraszti eszét használva - de apróbb mozzanatokról fogok beszélni, szóval ha ezután a bevezető után is feltett szándékod elolvasni, és semmit nem szeretnél idő előtt kideríteni, akkor gyere vissza, ha már túl vagy a tűzkeresztségen  khmm izé olvasáson.

De kezdjük a pozitívumokkal, úgyis abból van kevesebb. A világfelépítés változatlanul tetszik. Az árnyvadászok, az alvilágiak, meg úgy az egész elképzelés tökre bejön, mert egy gazdag, dinamikus, érdekes fajokkal teli UF világot mutat be, ami ontja magából a problémákat, ha kicsit megkapargatod a felszínt, amire még pluszba rájönnek a történelmi kor adta megkötések és társadalmi megosztottság. De ne aggódj, mi nem azokkal a problémákkal foglalkozunk, elvégre itt van a három főszereplőnk elcseszerintett angsty szerelmi háromszöge, hogy lekösse az olvasó figyelmét, és akut öngyilkossági hajlamot generáljon az összes agysejtjében. Hmm. Ez a pozitívumok sorolása nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem. Elnézést a random kitörésért, kicsit instabil az idegállapotom majd' 500 oldal melodramatikus tinitangó után. Szóval, pozitívumok.

Kegyetlen gyönyörűek a fanartok *.*
forrás

A világfelépítésen kívül a stílus is egész jól feküdt. Clare nyilvánvalóan nem zöldfülű ilyen téren, elvégre nagyon könnyen olvasható könyvről beszélünk. A versrészletek is bejöttek a fejezetek elején, megadták a hangulatot, főleg hogy irodalom hallgatóként többségükhöz volt szerencsém egyetemen. Ami nehézséget okozott, hogy a gördülékenységet, és az itt-ott jól elsütött poénokat igen gyakran felváltották ezek az essssszelősen kínos párbeszédek, és szükségtelenül szirupos leírások. Konkrétan volt egy jelenet, Woolsey első intézeti látogatása tájékán, amikor Tessa és Will egyedül maradtak egy időre, ahol rendesen összerezzentem azoktól a mondatoktól, amik elhagyták a karakterek száját. Ugye az egésznek teljesen drámainak és fájdalmasnak kellene lennie, merthogy Will szándékosan próbál elidegeníteni mindenkit az átka miatt (hahh, ez is egy vicces sztori, a cselekmény kitárgyalásánál ki fogok rá térni), de ahelyett, hogy finoman érzékeltetné az írónő a lappangó feszültséget és a ki nem mondott dolgokat, olyan szinten az arcodba tolja, hogy az egész szimplán röhejessé válik. Ezen a ponton már pontosan tudjuk, hogy Willnek mi a nyűgje, szóval nem kellene ennyire túltolni a szenvedést Tessa előtt, aki viszont természetesen játssza az értetlent. Elvégre drága főhősnőnk nem jöhet rá Will titkára, mert akkor nem fájna eléggé az élet. És én értem az elcseszett logikát Will tettei mögött, de Clare ezzel csak azt érte el nálam, hogy egyrészt beállt a facepalm, másrészt Tessát innentől elkönyveltem töksötétnek. Mert ha ebből nem jön rá, hát semmiből. De nem az, hogy nem jött rá, meg se kérdőjelezte. És nem ez volt az egyetlen ilyen jelenet, épp csak ez maradt meg a legélénkebben az emlékezetemben.

– Ezek szerint nem segítesz – állapította meg szárazon Will. (…)
– Ha a segítség nálad azt jelenti, hogy dobjalak be a démonok birodalmába, mint egy patkányt a terrierektől hemzsegő gödörbe, akkor nem, nem segítek – felelte Magnus. – Az a helyzet, hogy ez őrültség. Menj haza, és aludd ki ezt az egészet!
– Nem vagyok részeg.
– Ezzel az erővel akár az is lehetnél.

Ami a karaktereket illeti, a fenti problémám egy jó részét teszi ki annak, amiért szinte mind az agyamra ment. Kivételt képez Gideon Lightwood, Magnus, és a macska. Ahogy a fenti idézet is mutatja, Magnus száraz szarkasztikus humora jól tompította Will szélsőségesen drámai tendenciáit, így a srácot is jobban elviseltem a boszorkánymester közelében. Charlotte és Henry mint mellékszereplők szintén teljesen jól funkcionáltak, és talán az jelent valamit, hogy az ő egyetlen  bensőséges jelenetük százszor több érzést kiváltott belőlem, mint bármi amit a három főszereplő jómadár lezavart a főszínpadon. A hármójuk közül talán Jemmel volt a legkevesebb problémám. Néha ő is belefulladt a nyálba, de volt néhány olyan pillanata, amik miatt az ő karakterét mégis jobban formáltnak, valósabbnak éreztem mint Tessát vagy Willt, akik mindketten egy-egy járó, beszélő klisék, ahogy vannak. Jemet főként azért nem tudtam kedvelni, mert emiatt az istenverte szerelmi háromszög miatt, akaratlanul is a "másik pasi" szerepkörébe kényszerült, és az ilyeneket mindig nehezebb elviselni. Nem mintha olyan rettenetesen shippelném Willt és Tessát, de ha összejönnének, legalább mindkettő befogná a lepénylesőjét, és nem kéne hallgatnom a vinnyogásukat.

A szerelmi háromszög úgy ahogy van, röhejes volt, bár úgy érzem magam mint egy papagáj, hogy ezt ismételgetem, de egyszerűen nem győzöm hangsúlyozni. Amúgy is kevés türelmem van az ilyesmihez, és az sem segített, hogy a két srác olyan szinten klisésen lett polarizálva - Will a meg nem értett bad boy és Jem a rendes srác akit mindenki imád -, hogy tikkelni kezdek, hacsak eszembe jut. És amikor Tessa kijelenti, hogy mindkettőt szereti? Sőt, már azt se tudja, melyik csókjáról ábrándozik. Nem hülyéskedek, ez így benne van:

Amikor becsukta a szemét, előbb Jem arcát látta, aztán Willét, amint vérző szájához emeli a kezét. A két fiúval kapcsolatos gondolatok összekavarodtak a fejében, amíg végül el nem aludt, nem tudván eldönteni, hogy egyiket vagy másikat csókolja álmában.

Kész, én itt eltemettem magamban a romantikus szálat. Mert még csak nem is arról van szó, hogy Will egy s***fej, és a viselkedésével a barátja karjaiba űzte Tessát, aki amúgy Mr. Tall Dark and Angsty-t szereti. Vagy arról, hogy a leányzó először Willhez vonzódott, de aztán a Jemmel való barátsága folyamatosan szerelemmé alakult. Ezt fogcsikorgatva, de talán lenyeltem volna. Ó, nem. Tessa kitalálta, hogy mindkettőbe szerelmes. EZ MÁR A TWILIGHT KŐKORÁBAN SE VOLT MENŐ!

Forrás

Ami a többieket illeti, ők úgy szódával elmentek. Mondjuk Jessamine megmozdulása tökéletesen előrelátható volt, és persze ő is buta volt mint a föld, de a Will-Tessa párost e téren nem ragyoghatta túl. Főként a három főszereplő akasztotta ki az idegrendszerem, de ők olyan szinten, hogy a könyv második felére kényszerítenem kellett magam, hogy kinyissam újra és a végére küzdjem magam. Még nem sikerült eldöntenem, hogy ez az esetlegesen romló tendencia, vagy az én türelmem vészes fogyása eredménye volt-e, de tény, hogy a lendületem szinte teljesen elveszett az utolsó száz oldalra. Csak hogy érzékeltessem, az első 70 oldalt egy 40 perces vonatút alatt zavartam le, az utolsó hatvanon pedig egy hétig kotlottam. 

Az előző könyvből átívelő cselekményszál, ami Mortmain személye és az árnyvadászok elleni vendettája körül központosul, az tulajdonképpen rendben volt. Abba a semleges, kötelező jellegű nyomozós szálnak fenntartott kategóriába esett, ami úgy nagyjából-egészéből összetartja ezt a végeérhetetlen romantikus kínzatást, de amikor előtérbe került, akkor érdekes volt. Nem mozgatta meg messzemenőkig a fantáziámat, de legalább fenntartotta a figyelmemet. Viszont Will átka... na, AZ kiverte a biztosítékot!!! Akik nem olvasták a könyvet, azoknak inkább nem mesélném el az egész kálváriát: ha ez az értékelés nem riaszt el, akkor úgyis ki fogják deríteni maguknak, de... fú gyerekek. Nem viccelek, 200 istenverte oldallal hamarabb rájöttem, mi az ábra! 200!!!! Az majdnem a könyv fele!!!! A nagy fordulat, a slusszpoén olyan szinten nyilvánvaló volt, hogy földöntúli önuralom kellett ahhoz, hogy ott helyben ne vágjam földhöz a könyvet, amikor kiderült, hogy igazam volt. Olyan volt ezt az egész tipródást végigkövetni, mintha egy vonatbalesetet néztem volna az első sorból 0.5-ös lassítással. Sőt, még annál is rosszabb, mert mellé még a legtipikusabb, legklisésebb, legmelodramatikusabb filmzenét is alájátsszák, ami Hollywood történelmében létezik. 

Összességében, én nem hiszek abban, hogy könyvekből, műfajokból ki lehet nőni. Néhányhoz ugyan fel kell nőni, de ha egy könyv igazán jó, akkor amit 10 vagy 14 évesen élveztél, azt 20, 26 és 46 évesen is ugyanúgy élvezni fogod. Ízlések viszont változnak, és az ember általában annál szőrszálhasógatóbb, minél többet olvas. Ami engem illet, A herceg az összes könyves tyúkszememre rátaposott, és aztán sztepptáncot lejtett rajta. Még így is azt kell mondjam, valószínűleg nem utáltam volna ilyen égő tűzzel ezt a könyvet, ha mondjuk olyan 14 éves korom tájékán kerül a kezembe, mint a Csontváros. Bár a szerelmi háromszögektől már akkor is levert a hideg veríték, szóval ebben sem vagyok biztos. Egy ígéretes alapötlet, helyenként egész jó poénokkal, viszont idegesítő karakterekkel és röhejes melodrámával elrontva, amitől az arcomat lekapartam. Elnézést a rajongóktól, ez nem támadás akart lenni senki személye vagy ízlése ellen, lehetséges, hogy én vagyok rosszul bekötve, de fú, soha többet árnyvadászokat.

Értékelés: 2/5

Kedvenc jelenet: ahol Magnus beszólogatott embereknek, azokon egész jókat röhögcséltem

Kedvenc karakter: Magnus, Gideon, Church

Promágus kupa

Két legyet ütve egy csapásra, A herceggel szeretnék jelentkezni a májusi Promágus kupára is, aminek a témája (Ne) ítélj a borító alapján! Tekintve, hogy a Pokoli szerkezeteknek indokolatlanul szemkápráztató borítói vannak, amiket szerény személyem szerint meg se érdemelnek, A herceg tökéletes választás erre a hónapra. Nemcsak hogy a gyönyörűséges borító vett rá az olvasásra, de az vett rá arra is, hogy ne akarjak megszabadulni a trilógiától annak ellenére, hogy úgy kiborított, ahogy kevés könyvnek sikerült. Mert hát... olyan szinten gyönyörűek. Még azt se tartom kizártnak, hogy egy nap legyűröm A hercegnőt is, csak előbb el kell felejtenem A herceg élményét.

Nem kellett volna... book tag

Hello népek!

Kicsit kihalt a blog mostanság, de őszintén szólva, pár napja adtam le a szakdolgozatomat, így még csak mostanság kezdek visszatérni az élők sorába. Azonban még ezer éve Vicky, a Three Points of View bloggerinája volt olyan aranyos és kihívott egy tök érdekes kis book tagre, így gondoltam, kicsit felrázom vele errefele a dolgokat a segítségével. Ez pedig nem más, mint a Nem kellett volna... book tag, ami, hát... nevéből eredően a rosszul elsült húzásainkat listázza. Hiszen mindenkivel előfordul, hogy fintorogva arra gondol: ezt talán nem kellett volna.

1. Nem kellett volna neki folytatás

Nem is egy ilyen van, aminél azt éreztem, hogy igazán kár volt tovább nyúzni. A legutóbbi ilyen élményem a Blackbirds (Vészmadarak) volt Chuck Wendigtől. Az egyet nagyon bírtam, de a második rész már nagyon nem feküdt. Szerintem nem tett jót, hogy sorozattá alakítota a szerző, amikor az első rész tökéletesen megfelelt egy elképesztően egyedi standalone-nak. Kaszáltam is magamban a sorozatot, inkább megőrzöm az első rész élményét, minthogy tovább romboljam.

2. Nem kellett volna több szemszög

Az első, ami eszembe jut, az kísérőkötet, de abból mindjárt kettő. Az Easy "folytatása", ami gyakorlatilag végig Lucas szemszög és végigolvasni nem bírtam, illetve a Gyönyörű folytatás Travis szemszöge, amibe csak belenéztem a kíváncsiság erejéig, de miután már a sorscsapástól is kivert a hideg veríték, úgy döntöttem, nem kínzom magam vele. De úgy általában is azt gondolom, hogy ugyanazt a könyvet kvázi újraírni a másik szemszögből necces, és igencsak lehúzás szaga van. Ha fontos információt tartalmaz, akkor eleve váltott szemszögből írta volna az író, ha meg nem, akkor... minek is? Különben is, főleg az NA férfi főhőseire igaz, hogy minél kevésbé látunk bele a fejükbe, annál jobb. Az ilyen kiegészítő köteteken többségében érződik az izzadtságszag, és totálisan illúzióromboló élmény.

3. Nem kellett volna megváltoztatni a borítót a sorozat közepén

Höhö. Höhöhö. Höhöhöhöhö. TÜNDÉRKRÓNIKÁK. Jó, mondjuk ez szerintem nagyjából mindig rossz ötlet, mert rohamot kapok, ha ránézve a polcomra kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy az egyes részek gerincei köszönőviszonyban sincsenek egymással. Mert amúgy szemből annyira azért nem halálos a dolog, de a polcon nem a borítóját látod... hanem a gerincét. Ami hatféleképpen van megszerkesztve negyven féle betűtípussal és elrendezéssel (öt részes sorozatról beszélünk). Kiakasztja a moly-OCD-met.

4. Nem kellett volna bele szerelmi háromszög

Osztom Vicky véleményét. Hova kell? Szerencsétlen gyökerek mind. Hamarosan láthattok egy kozmikus méretű kiakadást a blogon, ha minden jól megy, ezt illetően. Ó, igen. RavenS Pokoli szerkezeteket olvas...

5. Nem kellett volna a sorozat részévé tenni

Emm... jó kérdés. Egyetlen, akire gondolni tudok itt az Nalini Singh, mert az ő könyvei külön is kezelhetőek, hiába vannak sorozatba rendelve. Rocksztáros sorozatának legutóbbi része, a Rock Wedding szvsz abszolút szükségtelen volt. Bár... ott az egész sorozat szükségtelen. A négyből egyre tudtam azt mondani, hogy élvezhető volt. Hogy minek olvasom? Ne kérdezd, számomra is rejtély. Élvezem a fájdalmat. Nem Christian, ez nem felhívás keringőre, mássz vissza a felhőkarcolódba.

6. Nem kellett volna függővéggel lezárni

Sokszor dühöngtem már függővégek miatt, és tény, hogy általában nagyon fájnak, és gyilkos hangulatba hoznak, de azért általában nem megyek olyan messzire, hogy azt mondjam, nem kellett volna. Viszont Suzanne Collins Catching Fire kötetében kénytelen voltam. Jó, mondjuk ez valószínűleg az én személyes problémám, mert hiába próbálkoztam, képtelen voltam úgy igazából megszeretni a HG világát és karaktereit, de nekem ott a függővég a végén totálisan az ellenkező hatást váltotta ki. Nem is olvastam el a harmadik részt, és valószínűleg nem is fogom.

7. Nem kellett volna csak egy szemszögből megírni

Annyira messzire nem mennék, hogy "nem kellett volna", de mindig is kíváncsi lettem volna Augustus szemszögére a Fault in Our Starsból. 

8. Nem kellett volna ekkora hype-ot építeni köré

Tudnám sorolni. A Beavatott hypenak pl. mindenképpen nagyobb volt a füstje mint a lángja, de így érzek Jennifer L. Armentrout könyveivel kapcsolatosan is. Rajongóktól elnézést kérek, ez magánvélemény, de egyikben se látom a fantáziát.

9. Nem kellett volna más könyv hasonlójaként hivatkozni rá

Hogy őszinte legyek, ez szerintem egy könyvnek se tesz jót. Meg sose értettem ezeket a "következő Harry Potter" és társai beharangozásokat. Ki akarná megint ugyanazt a könyvet más köntösben olvasni? Az plágium, haver, és harapnak érte. A legutóbb az ment az agyamra, ahogy Amanit (Rebel of the Sands) Katnisshez hasonlítgatták. Ezt amúgy az értékelésemben is kifejtettem (értékelésért katt ide)

10. Nem kellett volna időt szánnom rá

Ritka az, hogy még az időt is sajnálom, amit olvasással töltöttem, mert minden olvasási élmény jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának. De példának okáért Ally Condie: Matched című csodája után megfordult a fejemben, hogy ezt a pár órát már soha nem kapom vissza. Fú az a könyv is... ékes példája, hogy a coverwhore életmód előbb-utóbb pofára ejt.

Nos, ennyi lett volna a Nem kellett volna... booktag, remélem tetszett, és utólag is elnézést, ha verbálisan szétbarmoltam bárkinek a kedvenc fandomját, de hát szólásszabadság és társai. Szerintetek mi az, amit nem kellett volna? 

Sarah J. Maas: Éjkorona

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 494

Celaena könyörtelen küzdelemben legyőzte ellenfeleit és a király bajnoka lett. Ezentúl a király ellenségeit kell elpusztítania, akik kegyetlen uralmának akarnak véget vetni. A lány azonban ahelyett, hogy eltenné őket láb alól, figyelmezteti őket és ezzel segít nekik. Szörnyű titkát eleinte még Chaolnak sem meri bevallani, akihez akarata ellenére egyre inkább vonzódik. Mennyire bízhat meg benne? Végül is Chaol a királyi testőrség kapitánya. A szívére vagy az eszére hallgasson?

Spoileres tartalom az első részre vonatkozólag!

Az Éjkorona egy remek folytatása egy igencsak döcögős kezdetnek. Az Üvegtrónt a tavalyi évben olvastam, ám a kezdeti várakozásaimat messze alulmúlta, és őszintén, egyáltalán nem értettem a felhajtást körülötte. (Értékelés itt) Úgy éreztem, mintha egy háromszáz oldalas bevezetést olvasnék, de a tárgyaláshoz sose jutottunk el, ugyanis vége lett a könyvnek. Éppen ezért, bár az első rész nem jött be, mégis nagy reményeket fűztem a folytatáshoz, hiszen az írónő által felépített világ és a tündérmesei hangulat a fenntartásaim ellenére megnyert magának.

Örömmel jelentem, hogy az Éjkorona beváltotta az összes reményemet! Ilyennek képzeltem el már az Üvegtrónt is, de hát ott aztán várhattam az akciót. Na de ebben a részben... Pár hónappal az Üvegtrón vége után vesszük fel a fonalat: Celaena a király szolgálatában áll, és teszi a dolgát, azaz eltávolítja a képből azokat, akik szúrják őfelsége szemét – legalábbis a felszínen. A legújabb célpontja azonban nem egy idegen, akit csak úgy hajóra tud pakolni.

A király úgy gondolja, hogy Archer Finn részt vesz a korona ellen szerveződő ellenállásban, így kiadja kedvenc orgyilkosunknak, hogy likvidálja a látszólag ártalmatlan, híres kurtizánt. Archer és Celaena azonban régi ismerősök, így a helyzet bonyolódik, és amikor már azt hinnénk, hogy kezd minden egyenesbe jönni, az írónő csavar még egyet a dolgokon.
Imádtam, ahogy az események kibontakoztak! Ezúttal tökéletes volt a tempó; nem toporgott a cselekmény egy helyben, hanem szépen haladt a maga útján, a vége pedig akkorát szólt, mint az augusztus huszadikai tűzijáték. Még akkor is, ha amúgy már negyven oldallal a leleplezés előtt teljesen egyértelmű volt a nagy titok. Viszont ezt nem éreztem akkora problémának, mint amekkorának talán kellett volna, ez pedig annak tudható be, hogy millió ezer más történés terelte el a figyelmem. Sarah J. Maas aztán nem szívbajos, és végre kapunk némi akciót is, de még milyet!

Celaena végre kibontakozik, és első kézből tudhatjuk meg, miért is ő Adarlan leghírhedtebb orgyilkosa. Sokkal többet mutat meg a veszélyesebbik oldalából, és nem csak szép ruhákban parádézik, illetve billiárdozni tanul, hanem tényleg úgy is viselkedik, ahogy egy erős, ravasz női karaktertől elvárható. Nagyon is ügyesen lavírozik a királyi udvarra jellemző cselszövések és intrikák labirintusában, amiből végre már mi is többet láthatunk. Ezt határozottan hiányoltam az előző kötetből, úgyhogy külön örültem, hogy itt végre nagyobb jelentőséget kapnak a politikai játszmák.

Az elsőben félig-meddig kialakult szerelmi háromszög persze tovább bonyolódik, és én még mindig utálom. Szerintem semmi szükség nem volt rá, ez a felesleges nyűglődés többet ártott mint használt a könyvnek, de el kell ismernem némi elfogultságot ezzel kapcsolatban: az összes szerelmi háromszöget gyűlölöm, így nem csoda, ha ez a vonulat nem nyerte el a tetszésem. Viszont, azt vonakodva meg kell jegyezzem, hogy helyzethez képest egészen tűrhető volt a drámázás mennyisége.
Dorian, a koronaherceg, aki mellékállásban önjelölt Casanovát is játszik még mindig nem a kedvencem, így nem is csoda, hogy ha az ő belső őrlődéseit untam a legjobban. Még mindig messze túl sokat nyafog, ezáltal pedig képtelen vagyok komolyan venni. De az, ami kiderült róla érdekessé tette számomra a karakterét. Erre a fordulatra nem számítottam – pedig így visszanézve, igazán nem értem, hogy nem vettem észre.

forrás

Chaolt viszont még mindig imádom, így rettenetesen örültem, hogy végre többet szerepelt! Én már az Üvegtrónban is neki szurkoltam; és nem csak azért mert Dorian az agyamra ment, hanem mert szerintem ő és Celaena tökéletesen összeillenek. Arról nem beszélve, hogy Chaol volt az egyetlen, aki egyszer sem félt igazán a lánytól. Ebben a részben pedig csak tovább bonyolódik kettejük kapcsolata, és élvezettel olvastam a közös jeleneteiket. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vége a regénynek teljesen kiborított. Sarah J. Maas kíméletlenül kipukkasztotta a boldog kis buborékomat, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy örüljek neki, vagy dühöngjek miatta. Jobbára dühöngök.

„Chaol félórányi hallgatás után úgy vélte, talán lecsillapodott annyira, hogy újra civilizáltan tudjon viselkedni.
– Laena? – kérdezte.
Legalábbis valamelyest civilizáltan.
A Celaena türkizkék pupillája körüli aranyló gyűrű fénylett a délutáni napfényben.
– A beszélgetésünkből ez zavart téged a legjobban?
(…)
– Chaol? – szólt a lány néhány perc múlva.
– Hm?
– Tudod, hogy én egyenesen utálom, ha Laenának nevez?
Mosoly jelent meg a szája szegletében, és szinte megkönnyebbült.
– Tehát ha legközelebb fel akarlak idegesíteni, akkor…
– Eszedbe ne jusson!”

Az Üvegtrónban megismert szereplők – már akik életben maradtak – nagyrészt mind visszaköszönnek itt is, de a régiek mellé bizony kapunk néhány izgalmas új arcot is. Feltűnik például Dorian unokatestvére, Roland, aki számomra sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint Perrington valaha is, illetve – ahogy azt már említettem korábban – Archer is bőven tartogat meglepetéseket. A király továbbra is remekül működik főgonoszként; még mindig nagyon könnyű utálni, de ettől még nem válik kevésbé hátborzongatóvá. Az, hogy az elejtett információknak köszönhetően már tudjuk, mi a hatalmának forrása egyáltalán nem tompítja ezt a félelemmel vegyes utálatot, amit inspirál már csak azzal, hogy levegőt vesz. Az Eragonban szereplő Galbatorix királyhoz tudnám leginkább hasonlítani, ő volt még rám ilyen hatással.

A világ is kezd szépen lassan kikerekedni, de főleg a mágiáról és a rémjelekről tudunk meg többet, és jobb későn, mint soha – alapon utólag az Üvegtrónban lezajlott események is több értelmet nyertek. Erre már mindenképpen nagy szükség volt, ugyanis az első kötet végéről nagyon hiányoltam a magyarázatokat. Ezeknek híján teljesen véletlenszerűnek tűnt a mágia használata, márpedig a rémjelek nyelve is azt mutatja, hogy egyáltalán nem az. Ezeket a lyukakat az Éjkoronában sikerült úgy-ahogy betömni, így már sokkal több értelmet látok benne. Persze még mindig maradtak kérdéseim bőven, de bízom benne, hogy a folytatásokban választ kapok.

Összességében az Éjkorona egy rendkívül kellemes csalódás volt, és csak reménykedem benne, hogy a folytatások még ennél is jobban fognak tetszeni! Ha esetleg nem nyerte el a tetszésedet az Üvegtrón, őszintén tudom ajánlani, hogy tégy egy próbát a második résszel, mielőtt még leírnád a sorozatot, mert tényleg fényévekkel jobban sikerült, mint az első rész. Ha pedig már az Üvegtrón is tetszett, akkor ezt egyenesen imádni fogod! Izgalmas cselekmény, egy erős női főszereplő, összeesküvések, mágia és egy csipetnyi szerelem. Ugyan mi kell még?

Kedvenc jelenet: Celaena és Chaol szócsatái
Kedvenc karakter: Chaol, Nehemia