2018. július 13., péntek

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg (Hatalom trilógia 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 342

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 
Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 
Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 
Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.


A Könyvmolyképző kiadónak nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt!

Zsebi nagyjából azóta búbol ezzel a könyvvel, amióta ismerjük egymást. Végül rá is vett, hogy beszerezzem, de szegény hamis hercegnek még így is ott árválkodott a polcomon néhány hónapig, mire rászántam magam. Magam se tudom, pontosan miért, mikor az összes problogger, aki olvasta csakis jókat tudott róla mondani és a molyon is 94%-on áll, ami azért igen figyelemreméltó eredmény, pláne ha YA high fantasykről van szó.

Valószínűleg kár volt ennyit várni, hiszen nagyon élveztem A hamis herceget, és ezen én voltam a leginkább meglepődve, mert igencsak szájhúzósan kezdtem bele a könyvbe. Ez még csak nem is szegény herci hibája, csak épp pont előtte fejeztem be Alexandra Christotól a To Kill a Kingdomot (amiről hamarosan olvashattok majd a blogon) és akkora book hangoverem volt, mint egy hááááz. Nem hittem volna, hogy majd pont ez a könyv fog belőle kirángatni, de láss csodát, így lett!

A hamis herceg egy high fantasy, tehát elképzelt világban játszódik, ám olyanban, ahol semmiféle mágia nem kapott szerepet - legalábbis az első részben, a többiről egyelőre nem tudok nyilatkozni - ezáltal pedig nem is igazán kapunk olyan hatalmas magyarázatokat, így a politikai helyzet kerül előtérbe.

Forrás

A királyi család halott, megmérgezték őket, azonban ezt a tényt sikerült eddig titokban tartani. Carthya a polgárháború szélén áll, miközben külső ellenségek is fenyegetnek a határoknál, így épp egy hajszál választ el csak a teljes káosztól. Ekkor kerül elő Conner, aki egy kisebb jelentőségű lord egy annál vadabb tervvel: összeszed néhány ágról szakadt kis senkit az árvaházakból, akik nagyjából hasonlítanak a korábban halottnak hitt Jaron herceghez, és közülük a legmegfelelőbbet kiválasztva, őt ülteti a trónra. Így kerül Sage is a versenyzők közé.

Sage fantasztikus főhős volt, imádtam olvasni a szemszögéből. Ő tipikusan az a szereplő, akinek nagyon lehet drukkolni, és mindig képes meglepni. Percy Jacksonra és Darrowra (Red Rising) emlékeztetett, nem is csoda, hogy a szívemhez nőtt, hiszen mindkét karaktert imádom.

– Éles a nyelved, és elég arrogánsan tartod a fejed. Meg vagyok lepve, hogy Mrs. Turbeldy nem verte ki mindezt belőled.
– Ezért igazán nem okolhatja őt. Ő tényleg a legjobb tudása szerint vert engem.
A három másik jelölt is érdekes volt a maga nemében, különösen Roden, és az az érzésem, hogy ő még nagy problémákat fog okozni a jövőben. Tobiast már sokkal könnyebb volt kiismerni, nem igazán szakadt ki a felépített sztereotípiából, de olyan jól működött az egyénisége a többi fiúval tandemben, hogy ezt nem is éreztem problémának, mert így is érdekes volt a dinamikájuk.

A romantikus szál is ébredezik, de egyelőre nagyon a kezdeteit látjuk, és csak a szélvizeken, ami nem is gond, mert így a fiúk közötti vetélkedésen és a politikai machinációkon marad a hangsúly, amit elképesztően érdekes volt olvasni, és annak fényében, ahogy véget ért a könyv, csak még többre számítok ebből a következő részekben.

Hiába bizonyult lendületes olvasmánynak A hamis herceg, az utolsó 40 oldal fényében különösen nyilvánvalóvá vált, hogy a történet igazából még csak most kezdődik. Egészen addig úgy voltam vele, hogy hát korrekt egy könyvecske ez, de nem világrengető. Azonban akkora csavart hozott a szerző, amire egy kicsit se számítottam, és úgy kellett összekaparnom az állam a földről. Még ki is akadtam Cerseinek, a Nem nyilatkozom! bloggerinájának, aki már olvasta egy könyvet, hogy WTF. Így persze csak még kíváncsibb vagyok a folytatásra, úgyhogy biztos nem várat majd magára sokat! Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek vakmerő, ravasz főhősökről olvasni, élvezik a sodró lendületű high fantasyket, és a politikai játszmákat.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc karakter: Sage
Kedvenc jelenet: a vége


2018. július 10., kedd

Vivien Holloway: Végtelen horizont

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 428

Becky ​Dwyer három évvel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és most eljött az idő, hogy megfizesse az árát.
Egy olyan világban, ahol az elektromosság csak háromezer méteres magasság felett elérhető, a légjárók biztosítják a kereskedelem áramlását. 
Becky egész életét nagybátyja, Duke Barton hajóján töltötte, és soha nem is tervezte, hogy ezen változtatni fog. Három évvel ezelőtt azonban üzletet kötött a kétes hírnevű Nick Mattockkal, aki most behajtja a lányon a tartozását. 
A műszerészlány hirtelen sokkal távolabb kerül az otthontól, mint azt valaha képzelte volna. Eddigi kényelmes világa darabokra hullik. Helyt kell állnia egy olyan legénység tagjaként, melynek legalább a fele hajdani kalózokból áll, miközben megpróbál megtenni mindent, hogy visszajuthasson a nagybátyjához. 
Azonban kénytelen ráébredni, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszerű, és nem csak azért, mert Nick minden lépését szemmel tartja. Hamarosan nem csak az ő, de Duke élete is veszélybe kerül, és megoldást kell találnia, ha nem akarja elveszíteni azokat, akiket szeret.


Akár közvetlenül a Könyvhét után megszülethetett volna már ez az értékelés, ugyanis egy nap alatt bepusziltam ezt az alig több mint 400 oldalt, csak épp olyan szinten beállt a fangörcs, hogy nehezemre esett értelmes, összetett mondatokban megnyilvánulni. Szegény írónőt is lerohantam instagramon, hogy MÉGILYETSZERETNÉKHALEHETTEGNAPRAMERTÁÁÁÁ! Nem, távoltartási végzést még nem kaptam, de ami késik, nem múlik.
Na de, ugorjunk fejest a sztoriba!

Főszereplőnk Becky, aki három évvel ezelőtt elegáns mozdulattal eljátszotta szeretett nagybátyja hajóját kártyán, aztán pedig alaposan megijedve a tette következményeitől, saját magát ajánlotta fel fizettség helyébe. Nem úúúúúgy, ez nem a szürke szarka. Most pedig eljött az idő, hogy Nick Mattock, a Hydra kapitánya behajtsa rajta a tartozását. Igen ám, csak Becky nagyon nem akarja ott hagyni az addigi életét Duke hajóján, ahol remekül megvolt, és a legénység gyakorlatilag a családja, így érthető módon nincs elragadtatva a gondolattól, hogy Nick enyhén szólva sem tisztességes módon szerzett léghajóján repüljön tova a naplementébe.

– Szerinted mit kéne tennem Stone-nal? – tette fel a költői kérdést Nick, és még a szeme is csillogott, olyan jól szórakozott.
– Lökd ki az óceán felett – vágtam rá azonnal – Majd azt mondjuk baleset volt.
Megköszörülte a torkát, hogy a nevetését leplezze.
– Sajnos azt nem tehetem. Egyéb javaslat?
– Lökj ki engem az óceán felett – mordultam fel –, és vess véget a szenvedéseimnek.

Beckyből simán lehetett volna egy hisztis liba, de hálistennek nem ez a helyzet! Nagyon kedveltem drága főhősnőnket, mert bár nem volt tökéletes, sosem hagyta el magát, várva, hogy megmentsék, és mindemellé még sziporkázott is. Persze, az sem hagyható megjegyzés nélkül, hogy igazán közel éreztem magam hozzá, miután a könyv nagyjából felét az orvosi szobában töltötte, ahol a doki próbálta összefoltozni. Erősen átéreztem a helyzetét - mondja a lány, aki az osztálykiránduláson beleesett egy aknába.

Másik főszereplőnk, az illusztris majdnem-kicsit-kábé-de nem igazán kalóz Nick Mattock szintén hozta a formáját. Száraz humor, kissé megkérdőjelezhető múlt, tiszteletre méltó stukkergyűjtemény - minden nő álma. Viccet félretéve, Nick is remek karakternek bizonyult, főként azért, mert annak ellenére, hogy nem egy szexi szarkasztikus kalózzal van dolgunk a szórakoztató irodalom tengerén, Nickben volt valami nagyon emberi és egyedi, amitől kitűnt a többiek közül, és nem azt éreztem, hogy megint kaptam egy kliséhalmazt, amire rányomtak egy post itet, hogy "egy csinifiú rendel."

– Látod ott az asztalon azt a whiskys üveget? – bökött csukott szemmel a mondott irányba. Igen, az üveg valóban ott volt. – Idehoznád?
– Ne szórakozz velem! – csattantam fel. – Tele a hajó egy csomó jóddal és kötszerrel, ráadásul fájdalomcsillapító is annyi van, hogy az egész legénység betéphetne tőle, te meg alkoholt akarsz locsolgatni a sebre?
– Csak hozd ide – mordult, és félvakon kinyújtotta a kezét. Sóhajtva belenyomtam az üveget, mire hüvelykujjal kipattintotta belőle a dugót, és alaposan meghúzta. – Ez egy huszonöt éves skót whisky, nem fogom ráöntögetni az arcomra – jelentette ki, majd megint ivott egy kortyot, és elégedetten felsóhajtott. – A fájdalomcsillapító a gyengék fegyvere.

Beckyvel együtt meg aztán fergetegesek voltak! Imádtam a szócsatáikat olvasni, esküszöm végigröhögtem a könyv felét, amikor épp nem azon izgultam, hogy ebből a slamasztikából hogy fognak kimászni, és visszanézve csakis azt az egyet sajnálom, hogy nincs folytatás, mert olvasnám még.

A cselekmény végig pörgött, Becky csöbörből-vödörbe pottyant, egy pillanatra se éreztem, hogy unom magam, sőt, arra se éreztem késztetést, hogy a wc-re elmenjek, így a végére érve a kengyelfutó gyalogkakukkot megszégyenítő sebességgel sprinteltem le a lépcsőn a legkisebbe. Pirospont, amiért annak ellenére, hogy Becky és Nick kapcsolatának alakulása fontos tényező volt a sztoriban, nem csöpögtünk, nem volt túladagolva a romantika, és ezt nagyon értékeltem. Amondó vagyok, hogy a kevesebb több ilyen téren! (Nem azért, mert a fekete cinikus lelkem nem bírja elviselni más boldogságát, hanem mert akkor működik a varázslat, ha még többet akarsz látni a két jómadárból, ehhez pedig nem árt, ha nem kell facsarnod a könyvet a nyáltól.)

Maga a világ az a tipikus léghajós-steampunkos volt, amit nagyon élvezek. Nekem aztán mindegy, hogy repül, siklik, vagy úszik, a hajókon játszódó sztorik mindig vonzanak! Meg hát... kalózok, na! Mit akarsz még??? A rumon kívül.


Összességében, IMÁDTAM ezt a könyvet, ha az eddigi ömlengésből ez nem lett volna egyértelmű. Egyetlen kínom, hogy többet akarok. Indítványozom, hogy legyen folytatás. Amúgy se tudjuk, hogy az a bizonyos valaki tényleg megpurcant-e, akkor meg miért is ne?? Pretty please! *csizmáskandúr szemek* Természetesen már a hozzá tartozó novelláskötet, a Vérvörös horizont is fenn van a kívánságlistámon, azt hiszem, rövid úton beszerzésre kerül, mert tudod ki bírja kivárni, hogy projekt szempontból is aktuális legyen. Ha nem olvastad, ha hezitálsz, hogy neked való-e ez egyáltalán, akkor HAGYD ABBA, AMIT CSINÁLSZ MOST RÖGTÖN ÉS SIPIRC OLVASNI! Aztán szenvedj, ahogy én szenvedtem, amikor ültem ott az ágyamon, és rájöttem, hogy nincs tovább. Book hangover, here I coooome!

P.S.: Ha esetleg nálatok is elvonási tünetek jelentkeznének, vagy kíváncsiak lennétek Beckyre és Nickre, esetleg csak egy jót akartok röhögni, ajánlom figyelmetekbe a Prológus által készített karakterinterjút velük! Szégyentelen önreklám vége. 

2018. július 1., vasárnap

Alexandra Bracken: Az idő vándorai (Passenger 1.)

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 414

A ​17 éves Henrietta kiválóan hegedül, ez az élete, és kész ezért bármit feláldozni. Ám egy tragédia rádöbbenti, hogy az emberek a zenénél is fontosabbak. Ezért megpróbálja helyrehozni megromlott kapcsolatukat szerelmével, és megtalálni az egyensúlyt az életében. 
Etta lehetőséget kap rá, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumban hegedülhessen. A koncert előtt azonban olyasmi történik, amire sohasem számított. Az egyik percben még a folyosón van, a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy tengeri csata részese. Az Ardent hajón találja magát az Atlanti-óceán kellős közepén. Az év, amit írnak pedig 1776, mikor egy pillanat alatt minden megváltozik… 
Kiderül, hogy Etta képes utazni az időben. Hamarosan az is világossá válik a lány számára, hogy okkal került a hajóra. Egyedül ő tudja megtalálni azt a különleges tárgyat, ami képes megmutatni a világok közötti átjárókat. 
Ezzel kezdetét veszi egy őrült kaland, melyben Nicholas, a jóképű kalóz lesz a lány segítője és védelmezője. Útjuk során Etta lassan felfedezi különleges képességét, megismeri az időutazók világát, feltárja a múlt titkait, és eközben egyre közelebb kerül Nicholashoz. De gonosz erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nemcsak a fiútól, hanem a hazatérés lehetőségétől is, méghozzá örökre.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Maxim kiadónak!

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, de nagyon. Olyan szinten felemás olvasási élményt nyújtott, hogy a végére komolyan én éreztem magam bipolárisnak, és értetlenül állok az eset előtt, mert ilyen szerintem még soha nem fordult elő velem. Legalábbis mostanság biztosan nem. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
A figyelmemet egyértelműen a borító keltette fel - surprise, surprise - mert hát... tessen ránézni, elképesztően gyönyörű. A színek, az elrendezés, a koncepció, csillagos ötös! Talán elsőre nem tűnik fel, de a magyar borító bizony nem teljesen azonos a külföldivel, mindenesetre elég közel van ahhoz, hogy ráfoghassuk: megtartották az eredetit, és ez remek döntés volt részükről! A címváltoztatás is elég jól sikerült, hiszen hangzatos a Passenger magyar megfelelője, bár a rövidebb angol szó talán jobban mutat az alkalmazott betűtípussal, de ez már csak coverwhore szőrözés, nem igazi ok panaszra.

Sokáig nem tudtam eldönteni, akarom-e én olvasni ezt a regényt, mert annyira vegyesek voltak a vélemények, amiket hallottam róla: némelyik fellelkesített, mások elbátortalanítottak. Alexandra Bracken másik sorozata egy az egyben kimaradt az életemből, így aztán tényleg nem tudtam, mit is várjak, mindenesetre amikor a Prológusnál kitaláltuk, hogy menő lenne egy időutazós hetet csinálni, tudtam, hogy itt az idő (pun intended) és neki ugrottam ennek a gyönyörűségnek.

Forrás
Azt kell mondjam, az első húsz oldal egyáltalán nem nyűgözött le. Teljesen fel voltam rá készülve, hogy utálni fogom drága főszereplőnket, Ettát, de ami még nagyobb probléma volt számomra, hogy a stílus nagyon nem feküdt. Lépten-nyomon esett szét a szövegkohézió, különösen a leírásoknál, a mondatok nem akartak véget érni és a szórend is furán vette ki magát több helyen. Egyszerűen elfelejtettem a mondat elejét, mire a végére értem, folyton újra kellett olvasnom bekezdéseket, és azért szeretem azt hinni, hogy a szövegértésem még egészen elfogadható állapotban van bölcsész létemre. A lényeg, hogy nem igazán tudtam mire vélni a jelenséget. Aztán úgy döntöttem, belenézek már az eredeti angol szövegbe, hogy lássam, ott vajon mi a szitu, és azzal már sokkal jobban boldogultam. Őszintén, én magam sem tudom, pontosan miért nem csúszott a magyar fordítás, nem volt semmi feltűnően félrefordítva, és simán lehet, hogy ez egy teljességgel egyéni tapasztalat, és velem van a baj, de a váltás után azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban pörögnek az oldalak.

Viszont amit határozott pozitívumként könyvelek el, hogy Ettával kapcsolatban nem vált be az első benyomásom, és egészen megkedveltem a leányzót. Volt benne kurázsi, nem ment át hisztérikába rögtön, amint beütött a krach - és had mondjam el, ebben a könyvben, folyamatosan beüt a krach - és magas érzelmi intelligenciával rendelkezett, ami nem túl gyakori mostanság, ugyanis az érzelmi zsákutcák aranykorát éljük. Ami a világfelépítést illeti, azzal nem vacakolunk olyan hű de sokat. Az időutazás része ne riasszon el senkit, mert Bracken egyáltalán nem a tudományos oldaláról fogja meg a dolgot, inkább kezeli különleges képességként, mint pl. a gondolatolvasás, semmint technológiaként, amit feltalálnak, így nagyjából zero tudományos blablát kaptunk.

A sztori is elég gyorsan mozgásba lendült: amint megtörtént Etta első utazása, és Nicholas Carter hajóján tért magához, felpörögtek az események, és azon kaptam magam, hogy a könyv több mint fele lecsusszant egyetlen nap alatt. Beszippantott a hangulat, az események ritmusa, és a kémia is egész jó volt Etta és Nick között, annak ellenére, hogy akkora instalove volt, mint az ágyú. Általában nem rajongok a jelenségért, de itt elcsúszott... egészen addig, ameddig előtérbe nem került. Ismeritek azt az érzést, amikor nézitek az egymás körül botladozó két jómadarat, és jön a késztetés, hogy beszólj nekik:


De maga a várakozás is élvezetes. Sőt, általában a kivárás időszaka sokkal szórakoztatóbb, főleg ha tényleg jól van megírva, és azt kell mondjam, nekem abszolút bejött az, ahogy itt fel lett építve. És aztán összejönnek, te megkapod, amit akarsz, és... már nem is az igazi. Már nem is olyan érdekes az egész. Nem azt mondom, vannak ez alól kivételek, de nagyon ritka, legalábbis a számomra. Megvan az oka, hogy a fiú miért csak a történet végén kapja meg a lányt. Így amennyire szerettem olvasni a párosukról, és vártam a közös jeleneteiket a könyv első felében, annyira besokalltam a végére.

Bár maradtunk volna a jól bevált slow-burn romantikus szálnál, ami csak másodlagos szerepet foglal el, viszont remekül kiegészíti a cselekményt. Ehhez képest, valamiért - ki tudja, miért - sebességet váltottunk úgy a könyv 70 százalékánál, és elöntött minket a nyáltenger.


Vesszek meg, ha értem, miért volt ez szükséges, illetve mi célt szolgált! Tökre működött a cselekmény, kalandos volt, érdekes, ide-oda rohangált mindenki, mint a mérgezett egér, és én mindeközben remekül szórakoztam. Már ott tartottam, hogy azt tervezgettem, mikor tudok sort keríteni a következő részre, mert tökre érdekel, mi fog mindebből kisülni.

A drága kalózunk, Nick is csak addig volt érdekes, ameddig nem szerelmes verseket szavalt lázálmában Ettának, hanem értelmesen viselkedett. Sőt, igazából szerettem olvasni, ahogy a 18. századbeli neveltetése keveredett az időutazásai során összeszedett tapasztalataival. Az angst az néha túlcsordult, de tekintve a helyzetét, ebben nem láttam semmi kivetni valót, mert nem csak tipródott, hanem tett azért, hogy változtatni tudjon a sorsán.

"A társadalom minden korban ugyanolyan. Megvannak a maga látszólag tökéletesen értelmetlen szabályai és előírásai."

Sophiáról azt hittem, hogy majd kedvelni fogom, mert tipikusan olyan női karakternek tűnt, aki vezetésre termett, de a történelmi kor, amiben élt megakadályozta abban, hogy bármilyen fontos szerepet betölthessen, egyszerűen azért, mert nő. Ehhez képest egyre inkább csak megutáltam, bár az írónő javára legyen mondva, remekül meg lett formálva a személyisége és a motivációi annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy mellékszereplőről van szó. Fontos mellékszereplő ugyan, de akkor is. A big bad Ironwood nagytata már sokkal kevésbé volt árnyalva, ő egy tipikus skatulyából kirántott megalomániás control-freak volt, annak viszont kellően megátalkodott. Bár azt kell mondjam Rose, akiért Etta hajlandó mindent megtenni, csak hogy megmenthesse, nos ő se egy főnyeremény. A könyv jó részében nem is szerepelt, de így is elérte, hogy rendesen megsajnáljam Ettát, amiért ilyen anyát dobott neki a gép.

Mint mondtam, a könyv utolsó harmada sokkal kevésbé volt élvezhető a számomra, viszont az i-re a pontot mégiscsak a végjáték tette fel, ami egy teljesen új wtf szintre emelte az addig korrekten és átgondolt módon felépített cselekményt - románc-túladagolást leszámítva. Nos, nem akarok elspoilerezni semmilyen jelentős részletet. De. Ne akarja nekem senki bemesélni, hogy ha valakit MEGLŐNEK EGY PISZTOLLYAL, az nem tűnik fel az illetőnek, csak húsz perccel később. Már Deadpoolt leszámítva. Először azt se tudtam, mi az édes anyám ideges jóistene történik, mert nem is emlékeztem a szóban forgó lövésre, ami másvalakit kellett volna, hogy eltaláljon. Máris több fronton problémába ütközünk: 
1) ha eltalál egy golyó, az üt. Magyarán még ha be is magyarázzák, hogy a sérült nem érezte a fájdalmat, mert mondjuk épp tele volt adrenalinnal, a fizikai lökés bezony fel fog tűnni. Az a minimum, hogy megtántorodik!
2) vérezni fog az a szerencsétlen!!! Az meg általában látványos.

Ezen a ponton annyira nem bírtam feldolgozni, hogy ezt most tényleg komolyan el kéne hinnem, hogy megkérdeztem egy másik probloggert, Netrát, aki olvasta a könyvet, hogy homályosítson fel arról, hogy most akkor ki lőtt le kit és mikor, mert dögöljek meg, én aztán nem értem. Ez a konkrét jelenet nem kicsit borított meg.

Forrás

Szóval, itt állok értetlenül, vakarom a fejemet, mert egy olyan könyv, aminek több mint a felét úgy nyeltem be egy nap alatt, mint kacsa a nokedlit ennyire pofára ejtsen az utolsó pár oldalon, ez igazán hallatlan. Annyi remek ötlet volt benne, szerethető karakterek, egy tonnányi potenciál, és egy darabig teljesen elhittem neki, hogy én ezt imádni fogom. De sajnos így ezt nem mondhatom el magamról. Abban se vagyok biztos, hogy akarom-e a második részt olvasni, bár tekintve, hogy ez egy duológia, tehát a következő kötet egyben a történet lezárása is, nem kizárt, hogy megpróbálkozom majd vele, csak hogy lássam, hogyan végződik a sztori. Mindenesetre instalove és kalandkedvelő romantikus lelkeknek igazán tudom ajánlani, mert szerintem nekik jobban fog feküdni, mint az én fekete cinikus szívemnek.

Értékelés: 3/5

2018. június 21., csütörtök

Marah Woolf: Ne szeress! (Isteni szikra I.)

Kiadó: Menő könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 410

Jess igazából nem vágyott másra a nyári szünet alatt, mint hogy pár nyugodt hetet tölthessen egy táborban, a Sziklás-hegységben. Az, hogy szerelmes lesz egyáltalán nem szerepelt a tervei között. Aztán megismerkedik Caydennel, a smaragdszemű fiúval, aki elrabolja a szívét. De Cayden szeme előtt más cél lebeg: egy isten fiaként egyezséget kötött Zeusszal, és már évszázadok óta várja, hogy a megállapodásuk végre beteljesüljön. Ha talál egy lányt, aki képes ellenállni neki, Zeusz teljesíti leghőbb vágyát, és halandóvá válhat. Vajon Cayden hajlandó-e mindent megtenni a győzelemért még akkor is, ha ennek Jess szíve az ára?


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Menő könyveknek!

Röviden és tömören: nem az én könyvem. 
Pedig akartam, hogy az legyen, tényleg. A Könyvfeszten fedeztem fel ezt a könyvet, és hát kár tagadni, hogy a borítóján akadt meg a szemem. Nem igazán rajongok a rózsaszínért, és baromi sok a borító is, de valahogy mégis működik, mert megfogott és kíváncsivá tett. Elolvasva a tartalmat, kész voltam pozitívan állni a dologhoz: nagyon tinisnek tűnt, de egyben könnyed nyári sztorinak is, ami majd ideális választás lesz a kánikulában.

Hát ezúton jelentem: a kánikula nem segített. Az eleje eleve döcögősen indult, teljesen valószerűtlenek voltak a párbeszédek, de olyan szinten, hogy nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Illusztrálom:

- Úgy látom, az unokatestvéremnek máris akadt társasága.
- Csodálkozol? [...]
- Tulajdonképpen nem. Alighogy beteszi a lábát valahová, a lányok azonnal a lábai előtt hevernek. De rettenetes ízlése van a nők terén. Nem gondolod?
- Ezt most komolyan kérdezed? [...]
- Nyilván.
- Engem nem érdekel, kivel kavar. Kit érdekel? Felőlem nyomulhat akár az angol királynővel is.
[...]
- Ahhoz képest egy kicsit túlságosan is érdeklődve bámulod.
- Csak felmérem a terepet - magyarázkodtam, amilyen lazán csak tudtam. - Hogy el tudjam dönteni, ki idióta és ki nem. [...]
- Na persze. [...] Hiszen mind ezt csináljuk az első napon. Mérlegelünk, felmérjük a terepet, és a külsejük alapján megítéljük az embereket.
[...]
- Én nem szoktam a külsejük alapján megítélni másokat.
Így... fájt. Nem tudom, hogy ez a fordítás, vagy maga az eredeti szöveg, de az első ötven oldalon kb. végig ilyen nyögvenyelősek a párbeszédek, mint valami rossz fanfictionben. Jó hír viszont, hogy ez a könyv folyamán javuló tendenciát mutatott.

Viszont ez sem segített azon a tényen, hogy Leah-t és esetenként Apollónt kivéve az összes karaktert kilőttem volna az űrbe szkafander nélkül. Ugye Jess lenne a főszereplőnk, így az ő szemszögéből követjük az eseményeket, minden fejezet elején félbeszakítva Hermész feljegyzéseivel, amik nem adnak túl sokat hozzá a sztorihoz, és néha erőltetettnek hatnak, de alapvetően egész szórakoztatóak. 

Jess azonban... húúúúha. Lehet, hogy ha 13-14 évesen, a Twilight era dicsfényében olvasom ezt a könyvet, akkor nem tépázta volna cafatokra az idegrendszeremet a viselkedése és a retttttenetesen érdekes *insert Szirmai fintor here* belső monológjai, de így nem túlzás azt mondani, hogy drága főhősnőnk felébresztette bennem a gyilkos szándékot. Végig azon szurkoltam, hogy essen már le valamelyik szikláról, vagy vesszen el az erdőben, vagy nyelje le Szkülla... ehh, soroljam még? Amúgy ha már Twilight, erősen Bella Swan vibe-ot árasztott a kisasszony magából. Tipik Mary Sue, akitől az arcodat kaparod. Pozitívum, hogy néha neki is feltűnik, és elszégyelli magát. Negatívum, hogy a leghalványabb jelét se mutatja karakterfejlődésnek.
Mármint, mindjárt ezzel nyitunk, hogy ezt így odaböki:

"Az a fajta vagyok, akit könnyű nem észrevenni."

Ok.

Cayden hasonlóan csodásan összetákolt diszfunkcionális angsty playboy személyiséggel rendelkezik, hogy akut szemforgatásba kezdtem, valahányszor feltűnt a színen. Jó, oké, hogy tudjuk, miért csinálja, mert tudunk az alkuról, amit Zeusszal kötött, de tekintve, hogy ő Prométheusz, és you know, többezer éves, meg elvileg baromi okos és cseles és stb. hát úgy viselkedik, mint egy éretlen, bipoláris érzelmi zsákutca. Dróton rángatja Jesst, mert nem tudja eldönteni mit akar, Jess meg hagyja neki, sőt lelkesen aszisztál, miközben persze mindig a legidiótább helyzetekben mond ellent neki, hogy aztán az ügyeletes szívtiprónk loholhasson a megmentésére. Egy idő után már igencsak fárasztóvá vált ez a huzavona, és az utolsó száz oldalon már rendesen szenvedtem.

Az i-re a pontot a végső összecsapás tette fel, amit most nem fogok részletezni, mert hát spoiler, de ott aztán tényleg végleg eldobtam az agyam. Mert persze, hogy Jess azt csinálja, amit MINDENKI mond neki, hogy ne csináljon, de még azt is rosszul.

Forrás: Prológus

A legjobb barátnőt, Robynt és a pasiját Cameront az elejétől a végéig égő tűzzel gyűlöltem, de annyira, hogy legszívesebben Kerberosznak dobtam volna őket délutáni uzsinak, de igazából ezt nem rónám fel hibaként, mert nyilván ellenszenvesre voltak megírva. Csak Jessnek nem esett le, mert sötét mint az éjszaka újhold idején, és akkor nagyon költői voltam.

Hogy pozitívumot is említsek karakterek terén, Apollónt és Leah-t egészen kedveltem, bennük úgy pislákolt az értelem lángja, illetve igazából Josh is elment szódával, bár róla az az érzésem, hogy csatlakozni fog a szerelmi háromszöghöz és mindjárt sokszög lesz belőle a további részekben. Mindenesetre ezt én már nem fogom megtudni, mert nem áll szándékomban kóros szappanopera-túladagolásban elhalálozni. 

A karaktereken túlmenően, a mitológia kezelése is megborított kissé. Nem, nem az zavart, hogy az írónő hozzátette a maga kitalációit is a bulihoz, mert why not, az viszont kissé érzékenyen érintett, hogy Zeuszból és Hérából mintaszülőket csinált, és kb az összes isten úgy viselkedett, mintha nem a legdiszfunkcionálisabb család lenne ever. Ez pláne akkor kínos, amikor a rosszfiú Métisz elvileg meg nem született gyereke, Agriosz, aki itt ugye mégis a világra jött. Na már most, Métiszt konkrétan megerőszakolta Zeusz, aztán meg lenyelte. Erre mi a magyarázat? Hát az már olyan régen volt, Zeusz anno sokkal lobbanékonyabb volt, de most már szerető családapa. Na és Héra, meg a híres bosszúállásai Létón és Herkulesen? Ó, őt az emberek tették meg főgonosznak, és rosszul is esik neki.
Hát...
Nem azzal van baj, hogy nem akarunk minden brutális részletet a fiatal olvasók orrára kötni, hiszen a Disney Herkulese is eléggé át lett szabva, és azt például imádom, csak akkor ne legyen ennyire kínosan megoldva, és mondjuk ne Zeusz egyik "hódítását" vegyük alapsztorinak, mert ezt nem lehet kimagyarázni. Szóval vagy legyen átírva az eredeti mítosz, és fenébe a habzó szájú klasszicistákkal, vagy legyen más sztori az alapja, mert van bőven miből válogatni. De megmagyarázni, hogy egy nem mellesleg férjezett nő megerőszakolását Zeusz NEM ÚGY GONDOLTA, hát öhm. Nope. 

Összességében, azt hiszem, visszatérhetünk az első kijelentésemhez, miszerint sajnos ez nem az én könyvem. De nagyon nem. Amit mentségére fel tudok hozni, az maximum annyi, hogy rendkívül gyorsan olvasható, így legalább nem vesztegettem vele el sokat az életemből, de ezen kívül túl sok jót nem tudok elmondani róla. Lehet, hogy ha fiatalabban olvasom, amikor még kevésbé voltam érzékeny a Mary Sue-kra, illetve a tini drámára, akkor jobban tetszett volna, sőt biztos. Szóval senkit nem szeretnék elriasztani a próbálkozástól, ha másnak nem, hát nosztalgiának remekül működik, mert tényleg ilyen kétezres évek eleji YA feelingje van, amikor a paranormális műfaj élte a virágkorát, és a nyári tábor feelinget is jól elkapta az írónő, de a karaktereknél menthetetlenül elhasalt nálam a sztori, és ezt én sajnálom a legjobban.

2018. június 16., szombat

Charlie N. Holmberg: A papírmágus

Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 232

Ceony Twill összetört álmokkal érkezik meg Emery Thane mágus házába. A varázslóképző iskolában évfolyamelsőként végzett lány fémmágusnak készült, most mégis papírmágiára kárhoztatják – de hát mi haszna a papírnak egyáltalán? 
Azonban a varázslatok, amelyeket Ceony a csodabogár Thane keze alatt megtanul, rácáfolnak előítéleteire. Ahogy kibomlik előtte a papírmágia csodálatos világa, megismeri tanára sötét múltját és egy olyan tiltott és veszedelmes mágiafajtát, amellyel szemben szinte semmi reménye nem lehet felvenni a versenyt. Mégis muszáj megtennie, mert hamarosan szó szerint Thane szíve lesz a tét. 
A papírmágus különleges, egyszerre sötét és szeszélyes kaland, amelyet a Disney tervez megfilmesíteni.


A recenziós példányt köszönöm a Gabo kiadónak!

Jaj, hát ez tündéri volt! Zsebi és So-So már régóta ajánlgatták nekem A papírmágust azzal a felkiáltással, hogy "de hát olyan cuki!!!", szóval nem igazán volt zsákbamacska a számomra, tudtam, hogy valószínűleg tetszeni fog. Tehát már csak az alkalomra vártam, hogy belevethessem magam a sztoriba, ami egy könnyed, hangulatos kis fantasynak ígérkezett.

Ezt be is váltotta, hiszen remekül szórakoztam olvasás közben, csak úgy repültek az oldalak. A fordítás is kifejezetten jóra sikeredett, egyszer sem tűnt esetlennek a szöveg. Bár amúgy sem egy féltégla, viszont nem is éreztem, hogy túl rövid lett volna, hogy többet ki lehetett volna hozni a sztoriból, ha mondjuk száz oldallal hosszabb. Éppen ellenkezőleg, ez így pont jó volt: nem ült le a sztori, volt alkalmunk mélyebben megismerni két főszereplőnket - bár Emeryt egy kissé rendhagyó módon - és szép ívet írt le a cselekmény, bár az kétségtelen, hogy a végére érve csak pislogtam, hogy hol is van az a második kötet.

“– Mindenkinek a lelkében lapul valamennyi sötétség. De mindenki maga dönt arról, hogy hizlalni kezdi-e, vagy sem.”
Ceony rendkívül szerethető főhősnőnek bizonyult. Kicsit emlékeztetett Agnyeskára a Rengetegből, így kicsit talán azt vártam, hogy majd Emery is olyan furamód szerethető, ámde elviselhetetlenül arrogáns káposztafej lesz mint Szarkan, aki agyérgörcsöt kap minden apróságtól. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert Emery Thane egy igazi cukorbogár. Hát ez az ember halál aranyos! Nem csoda, hogy Ceony is hamar megkedvelte annak ellenére, hogy a legkevésbé sem akart papírmágus lenni. A romantikus szál nagyon finoman, szinte jelképesen van beleszőve a történetbe, és valahogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt az írónőnek: se nem túl elvont, se nem túl nyálas. Ennek így lehet nincs értelme, de akik olvasták, azon biztos tudják, mire gondolok. Miután spoilerezni nem szeretek, maradjunk is ennyiben. ;) A főgonosz esetében sem lehet okunk panaszra, Lira igazán utálnivaló egy némber, legszívesebben megtéptem volna a végére. Nincs kétségem afelől, hogy fogjuk mi még őt látni. 

“Végül is, időbe telik, mire egy összetört szív meggyógyul. Még egy ilyen apróra összetört szív is beforr idővel.”


Az alapszitu nem volt különösebben rendhagyó, de azt egyáltalán nem vártam, amerre a történet végül elkanyarodott. A világfelépítést is okosan építette bele a történetbe az írónő, nem voltak random, bő lére eresztett magyarázatok, amik kizökkentettek volna az események folyásából. Mindig csak annyit kaptunk, amennyire éppen szükség volt. Tetszett ez a rendkívül gyakorlatias hozzáállás a mágiához: bárki megtanulhatja, gyakorlatilag úgy kezelték, mint bármilyen más mesterséget. Csak semmi hókuszpókusz. Ennek ellenére egy nagyon is meseszerű hangulat lengi körbe a könyvet, itt azonban nem a színes szirupos Disney feelingre gondolok, hanem a régi, szövetkötéses mesekönyvekben rejlő történetek hangulatára. 

Egyszerűen nagyszerű, és mégis - vagy talán pont ezért - lebilincselő. Nem akar világot váltani, de könnyed, mégis igényes szórakozást nyújt, ha van épp az embernek egy pár szabad órája. Csak ajánlani tudom, főleg ha a nehézkes világépítésre nagy hangsúlyt fektető fantasyk után valami lazábbra vágyik az ember, mert ebben az esetben A papírmágus remek választás lehet!


2018. május 31., csütörtök

Alwyn Hamilton: Traitor to the Throne

Kiadó: Faber & Faber
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 570

This is not about blood or love. This is about treason.

Nearly a year has passed since Amani and the rebels won their epic battle at Fahali. Amani has come into both her powers and her reputation as the Blue-Eyed Bandit, and the Rebel Prince's message has spread across the desert - and some might say out of control. But when a surprise encounter turns into a brutal kidnapping, Amani finds herself betrayed in the cruellest manner possible.

Stripped of her powers and her identity, and torn from the man she loves, Amani must return to her desert-girl's instinct for survival. For the Sultan's palace is a dangerous one, and the harem is a viper's nest of suspicion, fear and intrigue. Just the right place for a spy to thrive... But spying is a dangerous game, and when ghosts from Amani's past emerge to haunt her, she begins to wonder if she can trust her own treacherous heart.


SPOILERES TARTALOM AZ ELSŐ RÉSZRE NÉZVE!


Az első rész, a Rebel of the Sands a tavalyi év folyamán találta meg útját a polcomra, majd a kezembe, és amint megkaparintottam, el se akartam engedni. Én voltam a legjobban meglepődve, mennyire elvarázsolt a világ, amit Alwyn elénk tárt. Gyönyörűen megírt, egyedi hangulatú történet remek karakterekkel és pattogós dialógussal. Na meg persze olyan cselekménnyel, amitől az álladat úgy kell összekaparni a padlóról. És tudjátok, mi a vicc? A Rebel ehhez képest délutáni piknik a parkban, kacsaetetéssel. Trilógiáknál gyakran érezni azt, hogy a második kötet csak egy átvezetés, és igazából semmi érdemleges nem történik... hát itt. Khmm. Nem ez volt a helyzet.
Én minden második oldalon
Eltelik némi idő az első és a második rész között, nem azonnal vesszük fel a fonalat. Miután nekem majd' egy év eltelt a két kötet olvasása között, bevallom, az első pár oldalon kissé el voltam veszve. Vissza is mentem újraolvasni a Rebel utolsó egy fejezetét, mert bizonyos dolgok fullosan kiesnek, és Alwyn nem játssza azt - amitől amúgy bekattanok minden folytatásban -, hogy mindenről és mindenkiről röviden elmagyarázza, hogy ki fia-borja, miért van itt, és mi történt az előző részben. Ó, nem. Itt mélyvíz van, már az első oldalaktól kezdve.

“The trouble with belief is that it's not the same as truth.”

Egyébként én nagyjából az utolsó ötven oldalig audiobookban hallgattam a könyvet, és közben nagyban színeztem. Na, meg persze néhányszor elkáromkodtam magam, amikor mindenki kedvenc banditája csöbörből-vödörbe pottyant. Az audiobook különben rendkívül élvezhető, szerettem hallgatni, a végén szimplán már csak a tempót nem bírtam, mert olyan szinten felpörögtek az események, hogy egyszerűen tudnom KELLETT, hogy mi fog történni!

Ennek a résznek a cselekménye milliószor szövevényesebb, mint a Rebelé. Ez pusztán abból következik, hogy ameddig az első kötetben Amaninak egy célja van egész végig: eltűnni a szülővárosából, itt már nagyobb tétekben játszunk. Aztán persze ez nem úgy alakul, ahogy ő azt eltervezte, mert Jin által belekeveredik ebbe az egész titkos lázadásba, ami a szultán ellen készül. Itt viszont már a lazadás oszlopos tagja, barátai vannak, akiket meg akar védeni. És persze ott van Jin is, aki meg...


Imádom. Külön-külön is imádom Amanit és Jint, de együtt meg aztán pláne. Természetesen az írónőnek első dolga őket szétszedni, hogy érdekesek legyenek a dolgok, és nehogy elkényelmesedjünk. Alig látunk valamit Jinből a kötet folyamán, de amikor megjelenik... huh. A könyv fénypontjai. Amanit se kell félteni, mert a maga útját járja, bár nem önszántából: a szultán palotájában köt ki, ami egy teljesen új és rendkívül veszélyes terep, ott pedig nem várt szövetségesekbe és ellenségekbe botlik. Bár hiányoltam a már jól ismert arcokat, ez az újfajta környezet mentette meg attól, hogy tipikus átkötő feelingje legyen a könyvnek. Alwyn Hamilton nem szórakozik, mindent felforgat maga körül, és olyan bombákat dob le, hogy csak pislogtam és hápogtam, mint egy epilepsziás kacsa.

“I put a knife in your hand and your first instinct was to stab me."
"You tried to stab me first," I objected without thinking.”

Azért néha lazítunk egy kicsit az elmebajon egy-két poén erejéig. Amani nemcsak talpraesett, de mindvégig megőrzi a humorérzékét, ami szerintem nagyobb teljesítmény tőle, mint a tehetsége a pisztollyal. Továbbra is imádom benne, hogy sosem adja fel, és a leglehetetlenebb helyzetekben sem veszíti el a fejét, mindig keresi a megoldást. Ilyen egy remek badass főhősnő, kérem szépen. Ahogy a szerelmi szál sem teszi hisztérikává, vagy életképtelenné, és ettől csak még jobban imádom az egészet.

Ez a trilógia szerelem volt első látásra, de annyival több rejlik a gyönyörűséges borító alatt. Az írónő tudta fokozni a hangulatot, rátenni még egy lapáttal. Például ezúttal már a világ mitológiájával is közelebbről megismerkedünk, több történet is akad benne elszórtan, amiket nagyon élveztem olvasni, mert tényleg hozzáadtak az élményhez, és emlegették azokat a regéket a könyv folyamán, így jó volt kvázi első kézből látni őket előtte. Említettem, hogy gondjaim voltak az elején, mert nem emlékeztem a Rebel végére. Nos, itt nem lesz ilyen problémám, ezt már előre látom. Nem csak azért, mert relatíve hamarosan el akarom kezdeni a befejező kötetet, hanem azért is, mert ennek a résznek a vége FELEJTHETETLEN!!! TE. JÓ. ÉG. Kikészültem rajta.

De nem is akarok többet mondani, még a végén elszólom magam. Így végezetül csak annyit mondanék, olvassátok el! Ha tehetitek, angolul, ugyanis Alwyn írásának a hangulatát szerintem lehetetlenség bármilyen más nyelven visszaadni, annyira zseniálisan csinálja. Egyszerre gyönyörűen megírt és lélegzetelállítóan kalandos történet szerethető karakterekkel. Csak ajánlani tudom!


2018. május 21., hétfő

Amie Kaufman & Meagan Spooner: Unearthed

Kiadó: Disney Hyperion
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 336

When Earth intercepts a message from a long-extinct alien race, it seems like the solution the planet has been waiting for. The Undying's advanced technology has the potential to undo environmental damage and turn lives around, and Gaia, their former home planet, is a treasure trove waiting to be uncovered.

For Jules Addison and his fellow scholars, the discovery of an alien culture offers unprecedented opportunity for study... as long as scavengers like Amelia Radcliffe don't loot everything first. Mia and Jules' different reasons for smuggling themselves onto Gaia put them immediately at odds, but after escaping a dangerous confrontation with other scavvers, they form a fragile alliance.

In order to penetrate the Undying temple and reach the tech and information hidden within, the two must decode the ancient race's secrets and survive their traps. But the more they learn about the Undying, the more their presence in the temple seems to be part of a grand design that could spell the end of the human race...

Amikor a Föld befogja egy rég kihalt földönkívüli faj üzenetét, úgy tűnik ez a válasz a bolygó problémáira. A Halhatatlanok fejlett technológiája talán eltörölheti a környezetszennyezés okozta súlyos gondokat és számtalan életet megmenthet. Gaia pedig, a korábbi anyabolygójuk egy igazi kincsesláda, ami csak arra vár, hogy végre felfedezzék.

Jules Addison és a többi tudós számára egy földönkívüli faj kultúrájának feltárása egészen eddig példátlan esélyt kínál... már ha az Amelia Radcliffe-hez hasonló sírrablók nem fosztanak ki mindent először. Mia és Jules teljesek más okból lógnak fel a Gaia-ra tartó hajóra, így nem csoda, hogy nem jönnek ki túl jól, de törékeny fegyverszünetet kötnek, miután hajszál híján megmenekülnek egy veszélyesre sikerült összezörrenésből a többi sírrablóval.

A két fiatal kénytelen együtt dolgozni, ha időben meg akarják fejteni a Halhatatlanok ősi templomának titkait és túlélni a halálos csapdákat. De minél többet tudnak meg a Halhatatlanokról, annál inkább tűnik ez az egész egy nagyobb terv részének, ami akár az emberi faj végét is jelentheti...
(saját fordítás)


Ezt a könyvet egyetlen egy okból olvastam el: mindenki az Indiana Joneshoz hasonlította. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire imádom az összes Indiana Jones filmet (jó, a Végzet templománál nekem is rezgett a léc, az még nekem is túl fura), így amikor több helyről is hallottam, hogy full olyan a hangulata, túlságosan is izgatni kezdte ahhoz a fantáziám, hogy én ezt kihagyjam.

Mondjuk ebből a szempontból pofáraesés volt a dolog, mert attól eltekintve, hogy itt is felfedezősdit játszunk, nekem nem igazán jött át az a fajta hangulat. Ettől függetlenül viszont nem mondhatnám, hogy negatív élmény volt ez a könyv. Eleve, szerintem nincs elég klasszikus kaland sztorira épülő YA, mint amilyen ez is. Imádom ezeket a fajta történeteket, ahol ősi civilizációkat fedeznek fel, de közben csöbörből vödörbe zuhannak és repkednek a poénok, meg a mérgezett nyilak. A Múmia filmeket (a régit of course, arról az új förtelemről nem beszélünk) is ezért szeretem annyira. Szóval már csak emiatt is örülök, hogy belebotlottam ebbe a könyvbe, mert az alapszitu hasonlít. Ám az, hogy mindezt kihelyezték egy másik bolygóra és belekeverték ezt a földönkívülis bizniszt új hangulatot hozott magával.

“When we allow ourselves to explore, we discover destinations that were never on our map.”

A történetvezetésbe egyébként remekül bele lehetett zökkenni. A váltott szemszög is jól működött, főként azért, mert a két főszereplőnk, Jules és Mia gyökeresen máshogy látták a dolgokat, és a váltások is jó ritmusban történtek. Persze, ilyenkor mindig nyilvánvaló, hogy a két jómadár egymás mellett fog kikötni, de jó lett volna kicsit kevesebb instalove-val dolgozni, főleg hogy a helyzet alapján inkább azt várná az ember, hogy fújjanak egymásra. Mindenesetre ezt így utólag nézve megbocsátom nekik, ugyanis a második fele a könyvnek túl jól sikerült ahhoz, hogy ilyen apróságokon túlságosan fennakadjak. Mondom ezt úgy, hogy amúgy én ezt a könyvet egyszer félbehagytam, még februárban. Nem utáltam már akkor sem, de nem is szerettem, és volt, ami jobban érdekelt, így egyszerűen letettem, és csak tegnap vettem kézbe újból. Azt hiszem, mindent elmond az a tény, hogy egy nap alatt végigsöpörtem a maradék 150-200 oldalon.


A karakterek szerethetőek, de nem sokkal többek, mint amit a tartalom is elmond. Ott van Jules, a tudós zsenigyerek, aki mindenét feltette erre az útra, hogy megtudja a Halhatatlanok titkát, és tisztázza az apja nevét, a másik sarokban pedig Mia, egy piti kis tolvaj, akinek ez az egyetlen esélye arra, hogy megvásárolja a testvére szabadságát. De persze semmi nem megy a tervek szerint, ahogy ez már csak lenni szokott, és végül arra eszmélnek, hogy nyakig ülnek az alienkakiban mindketten, mert ez az egész sokkal nagyobb annál, mint amekkorának ők elsőre gondolták.

“What we had was all we'd ever have-we couldn't simply flee the world we were destroying to find another.”

A fordulatok főleg a könyv második felére korlátozódnak, ezért is pörgött az sokkal jobban, és bár a többségét előre ki lehetett találni, éppen ezért a brutális függővég se rázott meg olyan szinten, volt egy-két kisebb mozzanat, ami meglepett.A romantikus szál is az abszolút kiszámítható, semmi különös kategóriába tartozik, de miután alapból elég másodlagos szerepet tölt be, nincs is ezzel semmi baj, teljesen jól kiegészítette az elsődleges történéseket.

Alapvetően egy jó kis könyv volt ez, nem bántam meg, hogy időt szántam rá. Nem világmegváltó darab, de nyárra a strand és egy hideg cider mellé remek választás, főleg ha te is szereted az old school kalandfilmek történetvezetését, mert arra valóban emlékeztet egy kicsit, még ha hangulatában más is.

Értékelés: 4/5

2018. május 6., vasárnap

Quentin Gréban: Szeretlek, anya!

Kiadó: Manó könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 64

Sokszor ​azoknak fogalmazzuk meg a legnehezebben, hogy mennyire fontosak nekünk, akiket a legmélyebben, megmásíthatatlanul szeretünk. Akikkel a kötelékünk nem vágható el. 
Ők az édesanyáink, és ezek leszünk mi is valakinek, amikor anyává válunk. 
Ahogy megpillantottuk a zseniális művész, Quentin Gréban festményein az anyákat, éreztük, hogy mennyire jó lenne magyar alkotókat felkérni; írják meg gondolataikat, meséiket, vallomásaikat a belga illusztrátor képei mellé. 
Így állt össze ez az album, telis-tele hiteles írásokkal az anyaság sokszínűségéről. 
Almási Kitti, Balázsy Panna, Berg Judit, Boldizsár Ildikó, Csapody Kinga, Erdős Virág, Farkasházi Réka Hadas Krisztina, Halász Judit, Havas Dóra, Horváth Lili, Karafiáth Orsolya, Kádár Annamária, Kárász Eszter, Koós Réka, Kozma Orsi, Krizsó Szilvia, Lackfi János, Nádori Lídia, Péterfy-Novák Éva, Rácz Zsuzsa, Schäffer Erzsébet, Soma Mamagésa , Szabó T. Anna, Szulák Andrea, Szurovecz Kitti, Tóth Krisztina, Tamás Zsuzsa, Tordai Teri, Turi Tímea, Ungár Anikó – ők vállalták, hogy megosztják velünk érzéseiket, emlékeiket, történeteiket. 
Lepjük meg édesanyánkat, nyújtsuk át annak, aki épp anyává válik, olvasgassuk gyerekeinkkel, hátha könnyebb lesz átadni, hogy mit jelent: Szeretlek, anya!


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Manó Könyveknek!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a könyv a radaromon volt, ugyanis abszolúte meglepetésként ért, amikor a Könyvfesztivál alkalmával felfedeztem ezt a gyönyörűséget a Manó könyvek standjánál. A régi, nagy becsben tartott, illusztrált mesekönyvekre emlékeztetett a formátuma, hiszen majdnem A/3-as méretű, hogy a csodálatos illusztrációk tökéletesen érvényesülhessenek, de a tartalma inkább az érettebb füleknek szól.

De ha már illusztrációk: én amúgy is rendkívüli módon imádom és támogatom az illusztrált kiadásokat, de ezektől a festményektől elakad az ember lélegzete is. Quentin Gréban belga művész 31 alkotásával járult hozzá a kiadványhoz, és a 31 festmény mindegyikéhez tartozik egy szösszenet, amit magyar írók, újságírók, színészek és hírességek vetettek papírra, a festményre reflektálva és persze a központi témára: az anyaságra. Csupán 64 oldal ez a könyvecske, de látszik rajta, hogy szívvel-lélekkel készült, ez igaz mind a szövegekre, mind pedig a festményekre, amikbe én visszavonhatatlanul beleszerettem.

Persze, ahogy az antológiáknál már csak lenni szokott, voltak történetek, amik jobban megfogtak, voltak, amelyek kevésbé. A legelső máris a szívembe lopta magát: Lackfi János játékos, félig verses mesélési módja nem próbált könnyeket csalni a szemekbe, sőt kifejezetten az ellenkezője volt a cél, de mindeközben annyira megragadta azokat a mozzanatokat, amik meghatároznak egy anya-gyerek kapcsolatot.

"Anya csak egy van, néha egy is sok, mert folyton mondja és mondja, ne másszak fel oda, leesek, és beütöm magam, és ő aztán nem tudja kiütni a beütést, vihet a doktorhoz, aki nem ijesztő, de azért állatkamintás ragasztóval beragaszt, kiszívja a véremet egy vérszívóval, és belevilágít a torkomba, hogy onnan is kiugorjon a sötétség. [...] Anya csak egy van, és nem szabadna ezt csinálni a Zica néniéknek, hogy csupa ríkatós verset mondatnak velünk a napján."


De Berg Judit, Szerelem az életem című történetét is mosolyogva olvastam, és eszembe jutott, ahogy anyukám mindig mondja: sípolós játékot csak az ellenségednek vigyél ajándékba. Tetszett a tematika, ahogy a kisjátékokat való szerelés szépen lelki "szerelésbe" vált, amikor jönnek a veszekedések a barátnőkkel, meg a szerelmi bánatok.



Kedvenc képet is akartam választani, de egyszerűen nem sikerült. Mindegyik kecses, finom, és sugárzik belőle egyfajta báj, ami a mindennapok apró mozzanatait idézi, amik felett általában elsiklunk, és csak utólag emlékezünk rájuk vissza mosolyogva, talán éppen akkor, amikor egy hasonló festmény eszünkbe juttatja.

Összességében, ez tényleg egy gyönyörű, szívhez szóló kiadás, ami tökéletes ajándék Anyák napjára, de egyébként bármilyen alkalomra. Sőt, alkalom se kell. Vidd haza anyukádnak és olvassátok el együtt. Garantáltan tetszeni fog neki. Az enyém imádta. :)

2018. április 17., kedd

Evelyn Skye: The Crown's Game

Kiadó: Balzer + Bray
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 400

Vika Andreyeva can summon the snow and turn ash into gold. Nikolai Karimov can see through walls and conjure bridges out of thin air. They are enchanters—the only two in Russia—and with the Ottoman Empire and the Kazakhs threatening, the tsar needs a powerful enchanter by his side.

And so he initiates the Crown’s Game, an ancient duel of magical skill—the greatest test an enchanter will ever know. The victor becomes the Imperial Enchanter and the tsar’s most respected adviser. The defeated is sentenced to death.

Raised on tiny Ovchinin Island her whole life, Vika is eager for the chance to show off her talent in the grand capital of Saint Petersburg. But can she kill another enchanter—even when his magic calls to her like nothing else ever has?

For Nikolai, an orphan, the Crown’s Game is the chance of a lifetime. But his deadly opponent is a force to be reckoned with—beautiful, whip-smart, imaginative—and he can’t stop thinking about her.

And when Pasha, Nikolai’s best friend and heir to the throne, also starts to fall for the mysterious enchantress, Nikolai must defeat the girl they both love…or be killed himself.

As long-buried secrets emerge, threatening the future of the empire, it becomes dangerously clear—the Crown’s Game is not one to lose.



Már nagyon régóta érik ennek a könyvnek az értékelése, hiszen az év első olvasmányai közé tartozott nálam, de valahogy sosem vitt rá a lélek. De miután annyira tökéletesen beleillik a jelenlegi projektünk, az Udvari intrikák tematikájába a Prológuson, tudtam, hogy nem halogathatom tovább.

A Crown's Game egy alternatív, mágiával átitatott Oroszországba repít minket, ahol egy kritikus történelmi helyzet (konkrétan az Ottomán birodalom és a Kazahok fenyegetése) arra sarkallja a cárt, hogy megnyissa a címet adó "játékot", abban reménykedve, hogy egy udvari mágus kihúzhatja az országot a kakiból és segíthet visszaverni a készülő támadást. 

A Crown's Game pedig nem más mint egy életre-halálra vívott mágikus küzdelem, ahol a győztes a király legbizalmasabb tanácsadójává és a birodalom védelmezőjévé lép elő, a vesztest pedig a halál várja. Még ha túl is éli magát a viadalt, a sorsa mindenképp megpecsételődik, ugyanis az Evelyn Skye teremtette világban egy kollektív forrásból származik a mágia: ergo csak akkor teljesedhet ki és érheti el a full potenciált, ha egyetlen mágus van, aki fel tudja használni. Jön is a meglepi Vika számára, amikor kiderül, hogy nem ő az egyetlen, akiben megvan ez a képesség, így meg kell küzdenie a címért, aminek birtoklására egész életében készült.


Nikolai-nak is megvannak a maga indokai arra, hogy mindennél jobban akarja ezt a győzelmet. Egy kis falu nincstelen árvájaként kezdte, amikor a mentora rátalált és Szentpétervárra vitte, ám körülményei akkor sem sokkal javultak: mindenért, amilye van foggal-körömmel kellett megharcolnia, és a Crown's Game jelenti számára élete lehetőségét. Ráadásul a cári cím várományosa, Pasha a legjobb barátja, így ki is lenne jobb jelölt a személye védelmére, mint ő?

A sztori lassan bontakozik ki, néha kicsit leül az elején, de az építkezés vezet valahova, egyet se féljetek: nagyon szépen kibontakoznak a három főszereplőnket mozgató motivációk, a váltott nézőpontnak köszönhetően megismerjük a helyzetüket és a gondolataikat, így már az elejétől kezdve ott lebeg az orrunk előtt a dilemma: csak egy maradhat, de mégis ki? Miután ilyen jól ki vannak egyensúlyozva a szerepek és mindenkinek alapos indoka van arra, hogy miért akarja mindennél jobban ezt a győzelmet, csaknem lehetetlen az egyik vagy másik oldalra állni. Csak kapkodtam a fejem, mint egy teniszmeccsen, és közben fogalmam sem volt, hogy kinek szurkolok.

Nikolai
Egy helyen viszont pontosan tudtam, hogy kire teszem le a voksom, ez pedig a romantika része volt a történetnek. Yep, biza, szerelmi háromszöget kapunk, bár ez már a legelejétől sejthető volt. Becsületére legyen mondva az írónőnek, nagyon korrektül és abszolút indokolt módon és mértékben kezelte a méltán gyűlölt klisét, így azt kell mondjam, hogy nem igazán jött a késztetés a hajtépésre. Szemforgatás az akadt, főleg Pashánál, de az ő karaktere úgy összességében nagyon irritált végig. Valahogy sose jövök ki jól a nyápic hercegecskékkel. 

Nikolait már sokkal jobban kedveltem. Persze, ő se volt tökéletes, de hát ki az. Összességében viszont egy remekül felépített karakter volt, akárcsak Vika, akit szintén minden fenntartás nélkül meg tudtam szeretni. Sokat segített, hogy egyetlen ponton sem ment át cél nélküli nyáladzásba, a szerelmi szál végig csak a háttérben zizegett és inkább csak arra szolgált, hogy még tovább komplikáljon egy már alapjáraton is bonyolult helyzetet, ahol emberi életek forognak kockán, és nem mellesleg az ország jövője, aminek a problémakörébe főleg Pasha karakterén keresztül pillanthatunk be. Ezért hát még csak azt se mondhatom, hogy felesleges lett volna a sztoriba: mindenki nagyon a helyén volt, nem voltak céltalan, papírmasé szereplők, akik csak azért tengtek-lengtek, hogy legyen mivel megtölteni néhány oldalt.

Ahogy már említettem, a cselekmény elég lassan építkezik, de a hangulat bőven kárpótol. Még amikor nem is haladtam túl gyorsan, főként az elején, egy élvezet volt olvasni a könyvet amiatt az oldschool oroszos tündérmesés vibe miatt, ami belengett minden oldalt. Ebben a tekintetben erősen Naomi Novik Rengeteg c. könyvére emlékeztetett, amit szintén imádtam, ameddig a cselekmény és a szereplők helyzete az Éjszakai cirkuszt idézte. Aki ismer, az tudja, hogy innentől nálam csak nyerhet egy könyv: mindkét regényt imádtam, különösen az Éjszakai cirkusz foglal el különleges helyet a szívemben. Bevallom, az elején kicsit tartottam ettől a könyvtől, mert annyira vegyesek a vélemények vele kapcsolatban, de végül győzött a coverwhore énem, és ez egyszer őszintén örülök, hogy így alakult, mert imádtam a Crown's Game-et! Szépen megírt, átgondolt, szórakoztató, és rendkívül hangulatos regényhez volt szerencsém, amit bárkinek tudok ajánlani, aki szerette a fentebb említett két könyvet, mert ők jó eséllyel élvezni fogják. Ami engem illet, ezen felbuzdulva már meg is rendeltem a duológia második részét, ugyanis igazán nem hagyhattam annyiban a dolgokat egy ilyen befejezés után. Remélem, hamarosan sikerül rá időt szakítanom!

Értékelés: 4,5/5

2018. április 9., hétfő

Sarah Pinborough: 13 perc

Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 368

13 percig halott voltam. 
Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat. 
Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között… 

A 13 perc megragadó YA pszichológiai thriller Sarah Pinboroughtól – emberekről, félelmekről, manipulációról és az igazság erejéről. A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg. 
A könyv filmes jogai már elkeltek, a regényből készült sorozatot a Netflixen láthatják majd a nézők.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a 21. Század kiadónak!

Hiába is tagadnám, hogy elsőre a borítója fogott meg a 13 percnek. Alapvetően annyira nem a stílusom a krimi, vagy a pszichothriller, ha már itt tartunk. Szeretem a nyomozós szálakat, de inkább más műfajokkal vegyítve szoktam beléjük futni, így vegytiszta verzióban nagyon ritkán. Viszont a gyönyörűséges borítón túlmenően maga a fülszöveg is izgatta a fantáziám: 13 percig a klinikai halál állapotában lévő lány magához tér, viszont nem emlékszik a "halálát" megelőző 24 órára. Baleset volt? Vagy valaki szándékosan lökte a folyóba? Na és kiben bízhat meg?

Egyébként az én figyelmemet elkerülte az az aprócska tény, hogy ez YA. Nem tudom, hogy, mert ott van a hátoldalán is, de csak az alapszitut regisztrálta az agyam, és valamiért azt hittem, hogy mindez egy felnőtt nővel esett meg, nem pedig egy 17 éves lánnyal, így igencsak meglepett, amikor Gone Girl helyett Pretty Little Liars hangulat köszönt vissza az oldalakról. Ez amúgy nem negatívum, szimplán csak nem várt elem, amin kissé megütköztem. Az elején talán húztam a számat miatta, de aztán elég hamar sikerült belemerülnöm a hangulatba. Az írói stílus szinte filmszerűvé tette az egészet, így egyáltalán nem esett nehezemre Netflix sorozatként elképzelni ezt a könyvet. Ha tényleg megvalósul a produkció, tuti nézni fogom!

A Pretty Little Liarst nem véletlenül emlegettem, hiszen az egyik főszereplőnk, Tasha (az áldozatunk) karaktere erősen Alison Dilaurentis vibe-ot árasztott magából mindvégig. Szőke méhkirálynő és igazi manipulátor. Remekül felépített karakter volt a klisés vonásai ellenére. Egyébként ez a legtöbb szereplőre igaz: az elején még mind csak papírmaséknak tűntek, de Sarah Pinborough apránként megtöltötte őket igazi élettel, ahogy a történet kibontakozott a szemünk előtt.

Ugyanez igazi Hayley-re és Jennyre, Tasha utánfutóira, valamint másik főszereplőnkre, Beccára, aki régen a csapathoz tartozott, de kitaszítottá vált, és még mindig kétségbeesetten visszavágyik, bár a felszínen azt mutatja, hogy már tovább lépett és nem érdekli az egész. Amikor azonban Tasha megkéri, hogy segítsen neki megoldani az egyre mélyebbnek tűnő rejtélyt, hogy mi is történt aznap este, Becca nem tud ellenállni...

A könyv három nagy részre van osztva, és azt kell mondjam, hogy az első ebből abszolút feledhető. Megismerjük az alapfelállást és a szereplőket, egész jó a hangulat, de nem történik sok minden, és alig van valamicske feszültség, ami legalább fenntartaná a figyelmet. Az ötvenedik oldal körül komolyan kezdtem aggódni, hogy nem lesz ez így jó.

Tizenhármasok. Folyvást látom őket. Olyan, mintha rendre elém állna a szám. Tizenhárom borsószem maradt apám tányérján. Tizenhárom esőcsepp az ablakon. Tizenhárom ember a busz felső szintjén. Ez a szám van mindenütt.

Azonban nem kell aggódni, mert a második rész már sokkal haladósabb, a harmadik pedig teljes mértékben felkavarja az állóvizet és végre lelepleződnek a csavarok és a jelek, amiket az írónő addig majdhogynem észrevétlenül elpotyogtatott, miközben azt hittem, hogy csak főállásban unatkozunk még az elején. 
Azt kell mondjam, érdemes kivárni, mert az utolsó harmad elképesztően érdekes. Pörgősnek továbbra se nevezném, talán az utolsó 20 oldal, a nagy finálé kivételével, de az, ahogy az egész kirakós összeáll olyan érzést kelt, mintha a színfalak mögé pillanthatnánk, ez pedig teljes mértékben lekötött. 
Remekül átgondolt cselekményívről van itt szó, kérem szépen, ami lassan építkezik, de alaposan, és semmi sem történik benne véletlenül: pont mint a sakkban. Miután Tasha és Becca mindketten remekül sakkoznak, és játszanak is a játék során, egyáltalán nem meglepő, hogy maga a történet is egy sakkjátszmára hasonlít. Idegek, türelem, ész és taktikai érzék szükségeltetik a győzelemhez.

Forrás


Mint mondtam, viszonylag kevés krimit és thrillert olvasok, inkább sorozatnézésben élem ki magam ilyen téren, szóval könnyen lehet, hogy hiszékenyebb vagyok a műfajban jártasabb olvasónál, de engem tökéletesen az orromnál fogva vezetett a regény, ráadásul mindezt úgy, hogy végig azt hittem, a helyzet magaslatán állok és úgyse lesz semmi meglepetés. Valószínűleg jobban járok, ha hallgatok arra a kis hangra, ami rendre azt suttogta, hogy "ez egy pszichothriller, nem lehet ennyire pofonegyszerű a helyzet", de nem tettem, aminek eredményeként óramű pontossággal esett le az állam a fordulatot látva.

Összességében, egy remek regényhez volt szerencsém fantasztikus kivitelezésben. Értem ezt mind a történet átgondoltságára, mind pedig a könyv fizikai valójára, hiszen remek minőségű és nem mellesleg gyönyörű a borító, ami nem csak a védőborítón, de magán a keményfedélen is ott virít. Az eleje kicsit döcögősen indul, de türelem pszichothrillert terem, megéri átrágni magunkat a lassabb kezdeten. Tudom ajánlani idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt, különösen ha már a komolyabb könyvek felé tendálnál, de szereted a YA-k hangulatát, a 13 perc remek választás lehet a számodra.

Értékelés: 4/5

Limk Related Widget