2018. október 10., szerda

Rachel Hawkins: Royals


Kiadó: Scholastic
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 304

Meet Daisy Winters. She’s an offbeat sixteen-year-old Floridian with mermaid-red hair; a part time job at a bootleg Walmart, and a perfect older sister who’s nearly engaged to the Crown Prince of Scotland. Daisy has no desire to live in the spotlight, but relentless tabloid attention forces her join Ellie at the relative seclusion of the castle across the pond. 


While the dashing young Miles has been appointed to teach Daisy the ropes of being regal, the prince’s roguish younger brother kicks up scandal wherever he goes, and tries his best to take Daisy along for the ride. The crown–and the intriguing Miles–might be trying to make Daisy into a lady . . . but Daisy may just rewrite the royal rulebook to suit herself.

Íme Daisy Winters: egy kissé különc tizenhat éves floridai lány kishableányvörös hajjal, walmartos félállással, és egy tökéletes nővérrel, aki mellesleg Skócia koronahercegéhez készül hozzámenni. Daisy-t a legkevésbé sem vonzza a rivaldafény, de a paparazzik szűnni nem akaró figyelme arra készteti, hogy meglátogassa Ellie-t Európában és elbújjon kicsit a kíváncsi szemek elől.

Aztán ott van a jóképű Miles, akit kijelöltek Daisy mellé, hogy segítse a beilleszkedését az arisztokrata körökbe, de a helyzetet nem könnyíti meg, hogy a herceg öccse botrányt botrányra halmoz és mindent elkövet, hogy lehetőleg Daisy-t is nyakig belerángassa. A korona - és Miles - próbálnak hölgyet faragni Daisy-ből... de azzal nem számoltak, hogy talán a lány fogja átírni az arisztrokrácia merev szabályait.


Őszintén, abszolúte nem volt tervben ennek a könyvnek az elolvasása. A repülőn befejeztem az aktuális olvasmányomat és kellett valami, amivel el tudom ütni az időt, ameddig beérek a koliba, így lekaptam az első könyvet a google booksból, amin megakadt a szemem. Este volt, fáradt voltam, valami olyanra vágytam, ami nem igényel nagy agymunkát. Ebből a szempontból a Royals tökéletes választás volt, úgyhogy ez lett a tömegközlekedéses könyvem a következő két hétre.

Viszonylag kevés contemporary YA-t olvasok, de tekintve hogy egyáltalán nem voltak elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban, remekül elvoltam vele. Vicces, könnyed kis történet szerethető karakterekkel, igazi hamisítatlan rom-com feelinggel. Végig Miről álmodik a lány flashbackjeim voltak tőle. Rachel Hawkins humora már a Hex Hallban is megmutatkozott, de a karakterektől - különösen az ügyeletes szépfiútól - finoman szólva sem voltam hanyatt esve, és nem is folytattam a sorozatot utána. Itt szerencsére nem akadt ilyen problémám, sőt! Nem hogy nem utáltam az ügyeletes szépfiút, de a változatosság kedvéért nem is ő volt a felelős a romantikus szálért. Értem ez alatt Sebastiant, minden lány álmát, Alex (a koronaherceg) kisöccsét.

Cserébe itt van nekünk a kezdetben kissé nyers, de azért brit módra talpig úriember Miles, akit mindennek ellenére csak szeretni lehet. Imádtam őt és ha már itt tartunk, Daisyt is! Külön-külön is szórakoztatóak, de együtt aztán meg pláne.
“Are you saying I’m better than a sword to the eye?” I ask, and he chuckles.
The sound is warm and soft, and I swear I can feel it, dancing over the knobs of my spine. Oh my god, this rain needs to end soon.
“Maybe not better, but certainly not worse,”
És annak ellenére, hogy Sebnek elvileg az agyamra kellett volna mennie, ő sem piszkálta a csőrömet. Persze, egy kész vonatbaleset a gyerek, de valahogy sikerült előadnia magát egy kedvelhető stílusban, egy kicsit sem volt rosszindulatú. Az is sokat segített, hogy a többi szereplő nem hagyta, hogy mindent megússzon. Ja, és Daisy szülei is fantasztikusak voltak, különösen az apukája. Hülyére röhögtem magam rajta! Jó volt látni egy olyan YA-t, ahol a szülők szerves részeit képezik a sztorinak, ahogy a testvérek közötti kapcsolat is.

Forrás
A királyi család többi tagját már nehezebb volt elviselni, de még csak nem is velük volt problémám, hanem a létezésükkel. Tudom én, hogy fikció, meg írói szabadság és trallala, de SKÓCIÁNAK ROHADTUL NINCS KORONAHERCEGE! Se királyi családja. Nemesek, azok vannak. Királyi család nincs. Főleg nem olyan királyi család, akinek a képmását az aprópénzre nyomtatják, mert legutóbb, amikor csekkoltam, azon még mindig bözsi virított, és fun fact, Skóciának külön pénzneme sincs, mert hogy nem különálló ország! (Referendum is volt, meg minden. Odáig nem ér el a BBC?) Nem értem, ez miért volt szükséges. A sztori szempontjából teljesen mindegy lett volna, ha mondjuk csak fontos nemesi családról van szó inkább, és mondjuk magasan vannak a trónöröklési sorban. De neeeeem. Nekünk Skót királyság kellett. És mindezt úgy, hogy amúgy a londoni királyi család is megvan, és aztán soha senki nem magyarázta meg nekünk, hogy EZ MÉGIS HOGY MŰKÖDHET ÍGY, MONARCHIA VAN AZ ISTEN SZERELMÉRE, ITT SENKI NEM TANULT TÖRTÉNELMET????

Kiakadás vége.

Khmm.

Szóval, ettől az aprócska ténytől elvonatkoztatva, azt kell mondjam, jó kis könyv volt ez! Nem túl nyálas, de azért cuki, vicces, de nem erőltetett, szerethető karakterekkel és remek stílussal megírva! Aki egy laza olvasmányra vágyik, és nem érzékeny a történelmi (vagy bármilyen) hitelességre, annak bátran merem ajánlani.

Értékelés: 3.5/5
Kedvenc karakter: Miles, Daisy, Seb

2018. október 8., hétfő

Amie Kaufman & Meagan Spooner: These Broken Stars


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 486

Az Icarus fedélzetén ez az éjszaka is olyan, mint a többi. De hirtelen katasztrófa történik: valami kirántja a hiperűrből a hatalmas luxusűrhajót, és az a legközelebbi bolygóra zuhan. Csak Lilac LaRoux és Tarver Merendsen éli túl a katasztrófát, és úgy tűnik, hogy rajtuk kívül senki más nincs a bolygón.


Lilac az univerzum leggazdagabb emberének lánya, Tarver viszont a nincstelenségből indult. Fiatal kora ellenére már kitüntetett háborús hős, aki régen megtanulta, hogy a Lilac-féle lányok csak bajt hoznak ez ember fejére. De mivel csak egymásra számíthatnak, muszáj együttműködniük, hogy átjussanak a kísérteties vidéken, melyen túl talán segítséget remélhetnek.

És egyszer csak a körülmények dacára Lilac és Tarver ráébred, hogy furcsamód mégis volt valami haszna annak a tragédiának, ami egymáshoz sodorta őket. Mivel a hétköznapi életükben nem lehet közös jövőjük, azon kezdenek el töprengeni, hogy vajon nem lenne-e jobb örökre a bolygón maradni? 
Minden megváltozik, amikor rájönnek, hogy mi a titka a lépteiket kísérő, hátborzongató suttogásnak. Lilac és Tarver talán elhagyhatja ezt a bolygót, de azt biztos, hogy már nem lesznek ugyanazok, akik korábban voltak.


A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak!

Ez a könyv is jó régóta csücsül már a várólistámon, úgyhogy éppen ideje volt már sort keríteni rá. Ironikus módon, a szerzőpáros tavaly megjelent Unearthed c. könyvét pár hónappal a debütálása után sikerült elolvasnom, ameddig ez éveket váratott magára. Visszanézve, talán jobban szerettem volna, ha ez kerül először a kezembe.

Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy negatív élmény lett volna számomra ez a könyv. Hipergyorsan elolvastam, mindössze két nap alatt, ami nem rossz, tekintve, hogy majdnem 500 oldalra rúg. Amie Kaufman és Meagan Spooner nyilvánvalóan tudják, mit csinálnak, a stílus végig kifogástalan volt, repültek az oldalak még akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történt - és lássuk be, a könyv nagyjából 70%-ban semmi érdemleges nem történt. Igen, ez az egyik nagy kifogásom, amit fel tudok hozni: a cselekmény a béka feneke alatt szívja a füvescigit.

A sztori felépítésében egyébként rettenetesen hasonlít az Unearthedre - ezért is jegyeztem meg, hogy talán fordított sorrendben jobban tetszett volna a These Broken Stars. Lássuk csak: 1) a két főszereplő utálja egymást kezdetben, és nagyon különböző anyagi körülményekből származnak 2) egy idegen bolygón rekednek és együtt kell túlélniük 3) el kell jutniuk A pontból B pontba lehetőleg egy darabban, hogy sikerüljön meglépniük a bolygóról. Yep, kb ennyiről is szól mind a kettő. 

A gond ott kezdődik, hogy ideális esetben ez csak az a történet csontváza lenne. De azt kell mondjam, hogy ameddig az Unearthedben legalább volt némi kakaó ezen a téren a versenyhelyzettel, itt nagyon érezhető volt az igazi csavarok hiánya, annak ellenére, hogy az írásmód lendületessé tette az olvasási élményt. 

– Itt fent jobban fúj a szél. Fázol?
– Mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy igen? – Visszavigyorgok rá.
– Adnál kölcsön a lázadból?

A fejezetek elején lévő interjúrészletek szintén nagyon megdobják a könyvet, talán ezek voltak a kedvenc részeim. Azon túl, hogy Tarver szarkasztikus válaszain nem egyszer nevettem fel, kicsit meg is kavarták az amúgy teljesen lineáris történetvezetést, ami kifejezetten jót tett neki. Miután nem sok mindent kellett nyomon követni, ezek a kis részletek szolgáltak némi töprengeni valóval azt illetően, hogy mi vár még ránk az elkövetkezőkben. Az Illuminae-ből Ezra interjúrészleteire emlékeztettek, gondolom nem véletlenül, hiszen Amie keze abban is rendesen benne volt.

– Korábban is került már olyan helyzetbe, hogy a túlélésért küzdött.
– Így igaz.
– De ilyenbe még sosem.
– Sose volt még velem egy elsőbálozó, ha erre gondol.

Két főszereplőnk, Lilac és Tarver egymás szöges ellentétei kezdetben. Mondjuk én személy szerint nem hibáztattam volna Tarvert, ha kitekeri lilaakác nyakát, mert úristen, még egy ilyen idegesítő libát mint ez. Értem én, hogy adja az elkényeztetett kislány színjátékot, meg nem véletlenül olyan amilyen, de még így is úgy érzem, hogy kicsit túllőttek a célon. Tarver viszont kifejezetten szerethető egyéniség volt. Bár azt kell mondjam, volt egy pillanat, ahol nála is néztem, hogy ember, te mi az istent művelsz, ez creepy. Nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit mondok: barlang jelenet az ominózus kaboom után. Ez nem romantikus. Kezeltesd magad, barátom! A szerelmi szál viszont mindennek ellenére jól működik, szépen fel van építve, és megvan kékibolya és taverna között a kémia, így sikerült felülemelkednem ezen a pár bökkenőn egy idő után.

Forrás: Pinterest

A kissé lagymatag cselekményt ellensúlyozza az írói stílus és a két karakter eléggé ahhoz, hogy még így is egy élvezhető regényt kapjunk, de nem tudok elnyomni egy leheletnyi csalódottságot. Nem volt ez rossz. Csak sokkal jobb is lehetett volna. Elvileg ez egy romantikus YA scifi/kaland lenne, amiből az első kettő ki is van pipálva, csak valahogy a scifi és a kaland maradt le. Lehet, hogy űrhajók vannak, meg idegen bolygók, de hogy ennek vajmi kevés köze volt még az űroperához is, az hétszentség. Ez a könyv nem scifi (kaland esetleg, csak kevés volt hozzá a szufla a sztoriban), inkább csak egy nem túl meggyőző, kartonból összetákolt szkafandert viselő pompomlány a halloween bulin, és mondom ezt a leghalványabb lekicsinylés nélkül. Nem baj ez, csak akkor ne hirdessük annak.

Összességében, egy abszolút élvezhető, gyorsan olvasható regényhez volt szerencsém. Nem pörgött annyira, mint szerettem volna, de esős vasárnap délelőttökre tökéletes választás lehet! Azoknak is bátran merem ajánlani, akik nem vetik meg a ya romantikát, de nem rajonganak a science fictionért, mert a These Broken Starsnak maximum felületes köze van a műfajhoz. Ami engem illet, a fenntartásaim ellenére várólistára került a folytatás, aztán meglátjuk, az hogy fog muzsikálni.

Kedvenc karakter: Tarver
Kedvenc jelenet: az interjúrészletek
Értékelés: 3.5/5

2018. szeptember 30., vasárnap

Mary E. Pearson: Az árulás csókja


Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 406

EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.


Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána. 
Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya. 
Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos. 
Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet.


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Az árulás csókja is azon könyvek hosszú sorába tartozik, amit már jó ideje kerülgetek mérsékelt kíváncsisággal, de valahogy sosem akadt a kezembe egészen mostanáig. A fő visszatartó erő a már a tartalomból is nyilvánvaló szerelmi háromszög, aminél jobban kevés dolgot utálok a könyvekben. Viszont rendre olyan emberek ajánlották nekem, akiknek az ízlésében megbízok, így úgy döntöttem, minden erőmmel megpróbálok felülemelkedni a személyes háklimon és adok egy esélyt a trilógiának.

Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod.
Igazából örülök, hogy így tettem, mert abszolút látom a potenciált, de engem ez az első rész egyelőre nem ragadott úgy el, ahogy én azt szerettem volna. Az alapszitu nem túl bonyolult: van egy hercegnőnk, egy hercegünk, és egy bérgyilkosunk. A hercegnő, Lia megszökik a saját esküvőjéről és egy távoli kisvárosban új életet kezd, mint felszolgáló a helyi fogadóban. Nem sokkal később két idegen érkezik a városba: az egyik a herceg, akihez hozzá kellett volna mennie, a másik egy bérgyilkos, akit azért küldtek, hogy végezzen Liával. Csakhogy nem tudjuk melyik melyik. Nos, sejtéseink vannak, de az írónő nagyon ügyesen játszik a nézőpontokkal és az elejtett tényekkel, azt meg kell hagyni. Nem állítom, hogy teljességgel ledöbbentem, amikor végre kikerültek a kártyák az asztalra, mert már előtte is gyanítottam, hogy errefelé tendálunk, de azért mindenképpen jól felépített csavar volt, és megdobta az addigi viszonylag nyugis hangulatot.

Mert lássuk be, a kezdeti izgalom után eléggé leül a sztori. Itt rejlik számomra a legnagyobb problémája a könyvnek, és nem a szerelmi háromszögben, ami egyébként nem is volt olyan iszonyatóan irritáló, mint arra számítottam. Viszont a 400 oldalból 200 alatt brutálmód unatkoztam. Voltak apróbb fellendülések, de alapvetően megmaradtunk a béka feneke alatt, és nagyon hiányzott az a fajta feszültség, ami normál esetben átlendít az ilyen részeken. Értem, hogy a történet szempontjából kellett ez a rész ahhoz, hogy a finálé izgis legyen, de ebben az esetben kaphattak volna a karakterek egy kicsivel több kakaót, hogy fenntartsák a figyelmem akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történik. Ennek okán pedig egy két órás repülőút kellett ahhoz, hogy megembereljem magam, és túllendüljek azon a 200 oldalon, mert ott semmi nem vonta el a figyelmem, és kénytelen voltam a könyvre koncentrálni.

Forrás: Pinterest
Lia, Rafe és Kaden mindhárman rendben voltak, de egyikük se volt az a "wow, itt haljak meg, tudnom kell, mi jár a fejében" kategória. Remélem, ez a folytatásban megváltozik, hiszen a végére mindhárman javulást mutattak e téren. Lia esetenként borzasztóan idegesített, főleg az elején, Kaden pedig végig az agyamra ment, de különösen a végén, szóval legalább ebből a szempontból szépen ki volt egyensúlyozva a dolog. Rafe-nél inkább csak esetenként facepalm késztetésem támadt, de ettől függetlenül nagyjából rá tudtam azt mondani, hogy kifejezetten kedvelem. Lehet, hogy ez csak a Sarah J Maas ptsd-m megmutatkozása, de Kadenről végig Tamlin jutott az eszembe, nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen ott pitiszkált az agyam hátuljában, és csak így utólag visszagondolva esett le, hogy áhá, hát ez volt a bajom vele (mármint mielőtt még bármi olyat művelt volna, amivel magától is kiérdemelte ezt a megtisztelő posztot).

– (…) semmi sem tart örökké. Még a nagyság sem.
– Valami mégis.
Szembenéztem vele.
– Igazán? És mégis micsoda?
– Az, ami számít.

Na, de beszéljünk egy kicsit a világfelépítésről is, mert hát ez fantasy is volna, vagy mi a szösz. A politikai helyzetben nincs semmi új: két nagy birodalom acsarkodik egymással, ameddig egy külső fenyegetés hatására (jelen helyzetben ezek a barbárok) kénytelenek összefogni. Csakhogy a béke jelképe meglép a lagziról. Hupika. 
A vallásból már sokkal többet kapunk, de itt én személy szerint hangyányit össze voltam zavarodva: jó néhány párhuzam felfedezhető a katolicizmussal, de nem istenhez imádkoznak, hanem... a Fennmaradottakhoz? Nem vagyok benne biztos, mint ahogy abban sem, hogy akkor most többistenhit van? Ja, és hogy tovább bonyolítsuk az olvasó életét, még a mennyet, a poklot, meg az ördögöt emlegetik, szóval halvány lila ibolyám sincs, hogy itt akkor most mi is folyik tulajdonképpen. Ha már ekkora hangsúly van a vallásra fektetve, nem ártott volna tisztázni ilyen apróságokat. Lehet velem van a baj, de valahogy nem akart kitisztulni számomra a kép.

Alapvetően az érződik a könyvön, hogy bevezető kötet. A vége kifejezetten izgalmasra és érdekesre sikerült, gyakorlatilag az mentette meg számomra az egészet, és kíváncsi vagyok a folytatásra, úgyhogy mindenképpen sort fogok rá keríteni. Azoknak ajánlom, akik szeretik a fantasy világokba ágyazott romantikus történeteket egy csipetnyi kalanddal fűszerezve, mert mindenképp a szerelmi szál a leghangsúlyosabb.

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc karakter: Rafe
Kedvenc jelenet: a vége

2018. szeptember 23., vasárnap

Tarryn Fisher: The Opportunist - Kihasznált alkalom


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 278

 Olivia Kaspen éppen most jött rá, hogy volt barátja, Caleb Drake elveszítette az emlékezetét. A lány eddig is azzal tett szert kétes hírnévre, hogy előnyt kovácsol a helyzetekből. Most pedig döntenie kell, milyen messzire hajlandó elmenni az ex visszaszerzéséért. Miközben Olivia valódi énje és a nem túl dicső közös múltjuk titokban tartásával birkózik meg, akadályt jelent Caleb kattant új barátnője, Leah Smith. A két bestia őrült versengésbe kezd egy olyan férfiért, aki nem emlékszik egyikükre sem. Oliviának viszont hamarosan szembe kell néznie hazugságainak következményével…


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Ehhez hasonló könyvet még soha életemben nem olvastam. Ezt az utóbbi években egyre ritkábban tudtam kijelenteni, de valahol az a szép ebben az egész olvasás buliban, hogy még a kilencvenéves irodalomprofesszoroknak is van sansza rá, hogy újra átéljék, milyen is ez, hát még nekem. Pedig fú de mennyire kapálóztam az Opportunist ellen. Zsebi évek óta szuggerál, hogy legyek szíves megmozdítani mitikus hátsómat és vegyem rá magam az olvasásra, mert ő már csak ilyen kis erőszakos, ha jó könyvekről van szó.

Forrás
Nem mintha attól tartottam volna, hogy nem jó a könyv. Nem, egyszerűen csak én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki a romantikus műfajt agyzsibire használja. Ezzel nem degradálni szeretném, én továbbra is annak az elméletnek vagyok a híve, hogy minden műfajban lehet értékeset és maradandót alkotni. Az évek során tudatosan választottam azokat a vicces, cuki, előre tudod mi fog történni, de nem is az a fontos romcsi könyveket, mert tökéletesek voltak egy kis lazításra, mondjuk vizsgaidősuck alatt, vagy amikor hullaideg voltam és kellett egy kis figyelemelterelés, de nem bírtam rendesen koncentrálni. Alapvetően kerülöm a drámákat, az angst-feszteket, hacsak nem frankó fantasy világba van ágyazva a dolog, mert lehoznak az életről és nem egytől akut emberutálatom támadt már.

Amire rá akartam világítani ezzel a hosszas kisregénnyel, ami alattomosan bevezetőnek álcázza magát, hogy alapvetően nincs sok tapasztalatom az Opportunist kategóriájába eső könyvekkel, tehát ez az élmény elég rendesen oldalba kapott. Olyan volt, mint egy rég nem használt izmot tornáztatni: olykor-olykor rohadt kényelmetlen. Amikor kinyitottam a könyvet, repültek az oldalak. Fisher fantasztikusan ír; olyan ereje van a mondatainak, hogy képtelen vagy nem tovább olvasni. Többször mégis megtorpantam, sőt: gyakorlatilag csak a metrón tudtam rávenni magam az olvasásra, mert ott aztán tényleg nincs mivel mással foglalkozni.

– Mitől vagy ma este ilyen boldog? – kérdezi egy üres Red Bullos dobozba nyomva a cigit. – Valami gyilkos veszedelem fenyegeti az univerzumot, ha örömödben dúdolsz.

Az Opportunist aztán nem simogatja a lelkivilágodat egy pillanatig sem. Olivia, a főszereplőnk nem a legjobb ember - messze áll tőle - de tudja magáról mindezt. Hogy őszinte legyek, nincs ebben az egész könyvben egyetlen ember, akit kifejezetten jónak tudnék nevezni. Ahol félre szoktak ezek a dolgok siklani nálam, hogy ha szépen fokozatosan mindenkiről kiderül, hogy mekkora tetű, elvesztem a szimpátiámat, és máris nem érdekel az egész. Ahogy Olivia fogalmazott: "Kileng a köcsögradar." 
Jónak lenni nem feltétel, de szerethetőnek lenni nem árt, legalább egyetlen karakternek. Mert bírom én a köcsögöket, csak ne akarjam lehányni az oldalt, ha megjelenik a színen. Az Opportunist esetében azonban nem ez volt a helyzet. Fisher olyan mesterien árnyalta a karaktereket, hogy anélkül váltak morálisan komplex, problematikus alakokká, hogy elvesztették volna az olvasó szimpátiáját. Ez talán a könyv legnagyobb erőssége: hogy ezeket a - már elnézést a kifejezésért - masszívan elcs*szett karaktereket az utolsó oldalig szeretni lehet és szorítani nekik, hogy valahogy egyenesítsék ki az életüket.

"Az élet mindig megy tovább. Még akkor is, ha csak vonszol magával rugdosva és kiabálva."
Calebnek tartott a legtovább kimutatni a foga fehérjét. Ő egyszer talán még normális is volt, csak aztán jött a fekáliavihar, amit életnek hívunk és kicsit deformálta a személyiségét. Nos, ő legalább jól leplezi.De ő még mindig csak kezdő kisiparos a két hölgyeményhez képest, akik belezúgtak, mint az ágyú. Ami pedig Leah-t illeti. Ő tipikusan az a fajta, akit jól esik utálni, de csak azért, mert momentán ő van a másik sarokban és Olivia szemszögéből látjuk az eseményeket. Majdhogynem az érme két oldala ők ketten, torz tükörképek, és ezt Olivia is tökéletesen látja. Kérdés, vajon Leah mennyit vall be magának mindebből. 

A cselekmény olyan, mint egy túlzsúfolt dodzsempálya: sose tudod, melyik oldalról érkezik a lökés, de az ütközés elkerülhetetlen, úgyhogy jobb híján csak vársz és kapkodod a fejed. Totál nem arra haladt, amerre vártam volna, nem követett semmilyen előre látható ívet, de valahogy mégis működött. Ami a végét illeti... szerettem is, meg nem is. Mindenképpen illett a könyvhöz, és volt jelentősége, nem csak egy olyan lezárás volt, ahol minden szálat akkurátusan elvarrunk, vagy épp visszaérkezünk oda, ahonnan indultunk.

Összességében, szívből tudom ajánlani. Azoknak is, sőt talán különösen azoknak, akik nem kifejezetten romantikus alkatok és alapvetően kerülik a műfajt. Az Opportunist valami mást mutat, valami nem túl szépet, de éppen ettől különlegeset és rendkívül emberit. Nincs bevonva cukormázzal, nem simogatja meg a buksidat, de azért van benne annyi jó érzés, hogy tölt egy pohárral, mielőtt kirúgja alólad a széket a kocsmában. És most, hogy elértük a teljes képzavart, rövidre is zárom ezt az értékelést. A folytatást nem tudom, mikor fogom kézbe venni, de most egyelőre pihentetem a dolgot, meg kell ám emészteni ezt a könyvet. De totálisan megéri a befektetett energiát!

2018. szeptember 11., kedd

Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin



Kiadó: Bloomsbury
Oldalszám: 700
Megjelenés éve: 2017

Looming war threatens all Feyre holds dear in the third volume of the #1 New York Times bestselling A Court of Thorns and Roses series.

Feyre has returned to the Spring Court, determined to gather information on Tamlin's manoeuvrings and the invading king threatening to bring Prythian to its knees. But to do so she must play a deadly game of deceit – and one slip may spell doom not only for Feyre, but for her world as well.

As war bears down upon them all, Feyre must decide who to trust amongst the dazzling and lethal High Lords – and hunt for allies in unexpected places.

In this thrilling third book in the #1 New York Times bestselling series from Sarah J. Maas, the earth will be painted red as mighty armies grapple for power over the one thing that could destroy them all.

A Tüskék és Rózsák Udvara trilógia harmadik részében háború közeleg, ami mindent elpusztíthat, ami Feyre számára kedves ezen a világon.

Feyre azzal az elhatározással tér vissza a Tavasz Udvarba, hogy információt gyűjtsön Tamlin lépéseiről és a hódításra készülő királyról, akinek célja térdre kényszeríteni Prythiant. Feyre kénytelen egy halálos játszmába bocsátkozni, ahol egyetlen botlás a véget jelentheti.

Ahogy a harc megkezdődik, Feyrének el kell döntenie, kiben bízhat a lehengerlő de halálos High Lordok közül, és szövetségesek után kutatnia a legváratlanabb helyeken is, a siker reményében.

Sarah J. Maas New York Times bestseller sorozatának szenzációs harmadik részében, a földet vörösre festik a győzelemért küzdő seregek áradata, a tét pedig az egyetlen dolog, ami mindüket elpusztíthatja.
(saját fordítás)



SPOILERES AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE NÉZVE!!!

Nem hiába kotlottam annyit ezen az olvasási élményen, mielőtt végre rászántam magam az értékelésre. Az első rész olvasása után csak a számat húzogattam, meg a vállam vonogattam, hogy ja, nem volt ez rossz, de mehhh én nem értem a hype-ot. Aztán a második résznél brutálmód előtört belőlem a fangirl és totál trash voltam, és tiszta szívből tojtam az esetleges problémáira a könyvnek, mert annyira élveztem az egészet. Tűkön ülve vártam persze a folytatást, rendesen a falat kapartam utána, különösen tekintve, hogyan végződött az ACOMAF. Majd kijött az ACOWAR... én meg hirtelen nem akartam elolvasni. Fura, mi?

Szerintem már akkor tudtam legbelül, hogy fizikai képtelenség lesz felülmúlni a második részt, és egyszerűen nem akartam csalódni. Főként, hogy ekkortájt kezdtek szállingózni az igencsak vegyes értékelések goodreadsre, amik szintén elkedvetlenítettek, így inkább félretettem, és csak jóval később vettem elő újra. Sajnos, azt kell mondjam, egyáltalán nem voltak alaptalanok az ACOWARt sújtó kritikák. Nem tagadom, voltak jó pillanatok, de többségében elég feledhető élménynek bizonyult.

A Spring Courtban vesszük fel a fonalat újra, ahol Feyre kémkedni próbál több-kevesebb sikerrel. Van néhány jó húzása, de elég hamar meg is pattanunk onnan, hála istennek. Tamlinből elég minimális mennyiséget fogad be a gyomrom. Itt viszont el is kezdődnek a problémák.

Forrás


A nagy találkozás, Feyre és Rhys újra együtt... hát. Lehet, hogy csak mert akkora várakozás előzte meg, de pont olyan érzés volt, mint mikor azt hiszed, hogy van még egy oreo a zacsiban, aztán rá kell hogy jöjjél, hogy elszámítottad magad. Ilyen úúúú majd most juj de izgi... á, nem. És ez az érzés utána végig elkísér.

Ennek kellett volna lennie a nagy finálénak, a legnagyobb tétekkel, és ezzel együtt a legnagyobb veszteségekkel. Ehhez képest végig a két lépés előre, három hátra játékot játszottuk, ami egy idő után már marhára nem volt vicces. Egyszerűen nem érjük el azokat a magaslatokat, amik elvárhatóak lettek volna, és ez rettentő kiábrándító. A félmegoldások és a kifejezetten gyáva "aszittedmiiiii" húzások pedig egyenesen dühítőek voltak.

Próbálok nem spoilerezni, ezért nem akarok konkrét eseteket felhozni, így maradjunk az általánosságoknál: háború van, az epic final battle, ami mindent eldönt és folyik a vér meg a veríték, mi meg rágnánk a körmünket.... ha lenne miért. Ha elhinnénk, hogy ennek tényleg tétje van. De nem hisszük, és amikor mégis történik valami olyan, amire azt hihetnénk, hogy úristen, majd most ugrik a majom a vízbe, akkor Maas bedobja megint, hogy "aszittedmiiii".

Én szeretem a happy endeket. Sőt, kifejezetten preferálom őket. De van különbség a happy end és a minden pónik és szivárvány, soha senki nem hal meg, mert az rosszat tesz a businessnek és nézd, ott egy egyszarvú felfogás között. Igenis, érezzük már egy kicsit, hogy ez a trilógia lezárása (persze lesznek további könyvek, de mégis ennek a történetívnek ez lenne a nagy befejezése), történjenek dolgok, amik megváltoztatják a status quo-t, lépjünk a következő szintre. Mert enélkül nincs érzelmi töltet, nincs katarzis, és akkor mi a francért vagyunk itt mégis? Minek olvastunk el 600 vagy mennyi oldalt? Egyedül a Surielnél éreztem egy töredékét annak, aminek lennie kellett volna, de ez közel sem volt elég.

A karakterek szintén hasonló érzéseket keltettek bennem, különösen Mor. Amennyire kedveltem őt az előző részben, annyira ment itt az agyamra. Akkora megalkuvás volt az a "titok", akkora kamu az egész, hogy majdnem földhöz vágtam a könyvet. Nem magával az ötlettel volt bajom, hanem ahogy elénk lett dobva az egész, és pláne azzal az érveléssel. Azért nem bizonytalan 16 éves kamasz szereplőkkel van dolgunk, az isten szerelmére. Itt mindenki túl van a százon. Ne adjuk már itt a hülyét, és főleg ne nézzük az olvasót hülyének, mert még a végén zokon találja venni.

Hogy azért pozitívumokat is említsek, jó volt megismerni a többi high lordot, illetve Lucien is magához tért egy kicsit a kettőben előadott magánszámából, amit értékeltem. Vassa története szintén izgatja a fantáziám, remélem, viszont látjuk még őt is a jövőben. Bár őszintén, tekintve, hogy sem az ACOWAR, sem az ACOFAS nem nyűgözött le, annyira nem kaparok a folytatás után. Már Nesta és Cassian se érdekelnek annyira. Casst továbbra is imádom, félreértés ne essék, az egyik kedvencem ebben az egész trilógiában, de Nestából már nagyon elegem van.

Összességében, nekem csalódás volt ez a könyv, ráadásul az ACOMAF élményét is elrontotta egy kicsit. Anno az annyira beszippantott, hogy nem törődtem a hibáival, de ennek a kötetnek a fényében már azok is sokkal inkább szembetűnőek. Sajnálom, mert ez annyival jobb is lehetett volna. 

2018. szeptember 4., kedd

Kerstin Gier: Az álmok harmadik könyve

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 368

Kerstin ​Gier nagy sikerű trilógiájának grandiózus befejező része.

„A sok különböző ajtó és a lágy fény akár derűs és békés hangulatot is teremthetett volna a folyosón, de nem így történt. A síri csendben mintha valaki folyton hallgatózott volna, és képtelenség volt kideríteni, vajon honnan jön a fény. Mégis szerettem ezt a helyet, és a gondolatot, hogy minden ajtó mögött egy másik lélek álmodik éppen, és hogy ez a labirintus az összes embert összeköti a világon. Mágikus hely volt, titokzatos és veszélyes…”

Március van, Londonba lassan megérkezik a tavasz, Liv Silber pedig mindjárt három problémával is küzd.

Először is: hazudott Henrynek.

Másodszor: az álmok egyre veszélyesebbek. Arthur olyan titkokra jött rá, amelyek segítségével az álomvilágban borzalmas dolgokat tehet. Feltétlenül meg kell állítani.

Harmadszor: Liv anyja, Ann, és Grayson apja, Ernest júniusban össze akarnak házasodni. És a gonosz Bokkernek, Grayson nagymamájának nagy tervei vannak a fia esküvőjét illetően, de legalábbis egészen más tervei, mint a menyasszonynak.

Liv alig győzi elhárítani a fenyegető katasztrófák sorát…

Merülj el e csodálatos világban!


A recenziós példányért köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Hűűűű. Próbálok magamhoz térni, de nem tudok. Ekkora csalódást! Féltem ettől a harmadik résztől, több okból is, és kiderült, hogy nem alaptalanul. Gier Időtlen szerelem trilógiájánál is a befejezéssel támadtak problémáim, de itt kár volt aggódnom, ugyanis már az első oldalaknál el lett rontva számomra az egész, és onnan csak lefele vitt az út.  

Ha régebb óta fel-felnézegettek a blogra, akkor talán tudjátok, hogy a Silber trilógia első részét egyszerűen imádtam! Nem támasztottam felé hatalmas elvárásokat, viszont pontosan az volt, amire akkor éppen szükségem volt, és amit reméltem tőle: egy könnyed, szórakoztató történet szerethető karakterekkel és remek humorral megírva. A második rész már cseppet gyengébben muzsikált, de betudtam annak, hogy hát második kötet, az sokszor semmilyenre sikerül, ha trilógiákról van szó, mert az író a harmadik részre tartogatja a nagy finálét. Megvan az az érzés, amint a felfújt lufit véletlenül elengeded, és pukipárnát megszégyenítő hangokat kiadva, ide-oda vetődve engedi ki a beléfújt levegőt? Na, ez a könyv pont ilyen volt.

Én nem tudom, Liv és Henry mit szívtak ott álomföldén, de hogy nem voltak maguknál, az halál tuti biztos, mert az első részben már mindketten bebizonyították, hogy annál sokkal több eszük van, mint amit itt produkáltak. Már a kettőben is meg voltak kissé zakkanva, de hát istenem, hormonok meg álomdémonok, meg szomszéd pszichó gyerek Arthur, mindenkinek kijár egy kis elmebaj. De ez, amit itt műveltek... Livtől nagyjából az első oldalaktól lekapartam az arcomat. Most komolyan azt akarják eladni nekem cselekménynek, hogy nem meri megmondani Henrynek, hogy még szűz és ezért kitalál egy képzeletbeli pasit, akivel kamatyolt?

– Mit csináltál?
– …kitaláltam magamnak egy expasit. Akivel lefeküdtem.
[…]
– Még egy dolog. Ha Henry megint Rasmus után érdeklődik, ne mondd el neki, hogy mindig olyan furcsán csaholt, meg ilyeneket…!
Mia megtorpant, és széles vigyor terült szét az arcán.
– Ó, most már kezdem felfogni. Hát ezért érdekelte Henryt annyira Wakefieldék dundi jószága! – Miából kitört a nevetés. – Rasmusnak keresztelted el az expasidat!
– Ez volt az első név, ami eszembe jutott. – Lassan már számomra is kezdett kissé viccessé válni a dolog.
– Jaj, istenem, Livvy! Hát erre is csak te lehetsz képes! – hápogott Mia. – Rasmus Wakefield. Még jó, hogy nem mondtam el, hogy minden utcai lámpa tövébe odapisilt. 



És Henry... olyan üdítően intelligens lény volt ez eddig. Szerintem az igazit elvesztette az írónő a szupermarketben, vagy valami ilyesmi és ezt az érzelmi zsákutca rakás szerencsétlenséget rakta a helyére, hogy ne tűnjön fel senkinek. Kajak egyedül Miának maradt némi józan esze, meg persze Graysonnek, ők ketten voltak nagyjából az egyetlenek, akiket változatlanul nagyon tudtam kedvelni. Feldobták ezt a szenvedést, ami ment, nélkülük szerintem már a kardomba dőltem volna három fejezet után.

Na jó, a karaktereknek elmentek otthonról, de mi a helyzet a cselekménnyel? Hát. Ugyanaz, mint az előző két könyvben. Nem, nem úgy értem, hogy ugyanolyan minőségében. Konkrétan ugyanaz. Még mindig Arthurral és Anabellel meg a dilidokijával futjuk a köröket, de éppen ez az, hogy ezek KÖRÖK! Előbb-utóbb szembejön a startvonal, ahonnan elindultunk, és itt nem egy szépen megoldott keretes lezárásra gondolok.

Itt vagyunk három könyv után, és a Silber 3 végén úgy éreztem, hogy egy centivel nem vagyunk beljebb, mint az első rész végén... ergo, a második és harmadik rész teljesen és tökéletesen feleslegesnek bizonyult. De most komolyan. Mi az, ami nélkül kevesebb lett volna ez a történet, ha az első végén lezárul? Merthogy nekem semmi nem jut eszembe, sem cselekmény, sem karakterfejlődés szintjén, sőt. A végére értem az utolsó mondatnak, és így néztem, hogy ok... erre kellett egy egész trilógia? Hogy idáig eljussunk? Ritkán érzem azt, hogy sajnálom azt a pár órát, amit a könyvre rászántam, de itt azt éreztem, és ezt én sajnálom a legjobban, mert még az első rész felé érzett nosztalgiámat is sikerült bepiszkítania azon kívül, hogy tökéletesen cserben hagyott, mint olvasót. Mert szerettem volna én viszontlátni drága hőseinket, csak nem így. Egy szó jut eszembe: időpocsékolás.

Emellett az érzés mellett már az is eltörpül, hogy bár a szerkesztés javuló tendenciát mutatott - eltűnt a milliónyi szükségtelen zárójel és lábjegyzet - indokolatlan angol szavak továbbra is benne maradtak a szövegben, amikre csak így pislogtam, hogy értem én, hogy mit jelent, csak mit keres it??

Én sajnálom a legjobban, hogy ez ennyire nem talált be, mert nagyon akartam szeretni. El se tudtam képzelni, hogy ilyen mértékben csalódok majd benne, amikor olyan jól indult ez a kis sorozat. Igazán méltatlan ez az utolsó könyv hozzá. Sőt, ha jobban meggondoljuk, már a második is. Néha a kevesebb több.

Értékelés: 2/5 és ebből egy a borítóé
Kedvenc szereplő: Mia, Grayson
Kedvenc jelenet: nem volt

2018. augusztus 26., vasárnap

Rick Riordan: The Lost Hero (Heroes of Olympus I)


Kiadó: Disney Hyperion (magyarul Könyvmolyképző)
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 557

Jason has a problem.
He doesn’t remember anything before waking up in a bus full of kids on a field trip. Apparently he has a girlfriend named Piper, and a best friend named Leo. They’re all students at a boarding school for “bad kids.” What did Jason do to end up here? And where is here, exactly?

Piper has a secret.
Her father has been missing for three days, ever since she had that terrifying nightmare about his being in trouble. Piper doesn’t understand her dream, or why her boyfriend suddenly doesn’t recognize her. When a freak storm hits during the school trip, unleashing strange creatures and whisking her, Jason, and Leo away to someplace called Camp Half-Blood, she has a feeling she’s going to find out.

Leo has a way with tools.
When he sees his cabin at Camp Half-Blood, filled with power tools and machine parts, he feels right at home. But there’s weird stuff, too—like the curse everyone keeps talking about, and some camper who's gone missing. Weirdest of all, his bunkmates insist that each of them—including Leo—is related to a god. Does this have anything to do with Jason's amnesia, or the fact that Leo keeps seeing ghosts?

Három ​vadonatúj hős. 
Egy eltűnt félisten. 
És egy átok, ami mindegyiküket pusztulással fenyegeti…

Percy Jackson visszatér… Vagy mégsem? Ugyanis minden nyom nélkül eltűnik a Félvér Táborból. Annabeth égre-földre keresi kedvesét, egyelőre eredménytelenül. Ám ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Percy felszívódott, feltűnik egy Jászon nevű srác, aki semmire sem emlékszik a múltjából, viszont nagyon sokat tud. Például a küldetésekről, és – csak úgy mellékesen – folyékonyan beszél rómaiul, hogy a farkas-pótszülőkről már ne is beszéljünk…

Elhangzik egy újabb prófécia, és kezdetét veszi egy újabb küldetés – most már Jászon vezetésével. Közben kiderül néhány furcsa dolog… Jászonról is. Tényleg létezik egy másik Félvér Tábor, ahol a római istenek gyermekei nevelkednek, akik halálos ellenségei a görög félvéreknek? És a kedves olimposzi szülők vajon miért nem merik hallatni isteni hangjukat? Ki ejtette foglyul Hérát, az istenek hisztis, undok és bajkeverő királynőjét? Megéri kockáztatni érte az életüket?

Megtudod, csak kövesd kedvenc íród kedvenc hőseit a leges-legújabb és legkockázatosabb küldetésre!
(hivatalos fordítás)


Alig hiszem el, hogy végre sikerült befejeznem ezt a könyvet! Szerintem soha nem mondtam még ezt Riordan könyvre - és remélem, nem is fogom -  de jesszusom de hosszú volt. És nem a jó értelemben. Mielőtt még az összes fanatikus rajongó készítené a köveket és bemelegítené a dobókarját, azért szeretném leszögezni, hogy nem utáltam én ezt a könyvet. A legkevésbé sem. De rettenetesen sokáig tartott átrágnom magam rajta, aminek több oka is volt.

Az eseményeket egy kis idővel a manhattani csata után vesszük fel, ám a közelében sem járunk a Félvér tábornak és jól ismert hőseinknek, helyette egy javítósuli kirándulásán szabadul el a pokol - illetve hát csak néhány viharszellem, de akár a pokol is lehetne - és máris három vadiúj főszereplőt sodornak elénk: Pipert, Leot és Jasont. Utóbbi a főszereplőnk, aki mellesleg amnéziás is, és azt se tudja, melyik galaxisban van, azt meg pláne nem, mit kezdjen a helyzettel. Felbukkannak ismerős arcok, például mindjárt bezúg a képbe Annabeth, aki a szőrén-szálán eltűnt Percyt keresi, aztán pedig tovahussanunk a táborba, de azért nem bővelkedünk visszatérő szereplőkben. Pláne miután három bukdácsoló kismadarunkat elrugdossák egy fontos küldetésre.

Forrás: Pinterest
Kezdjük a pozitívumokkal, Leot egész egyszerűen imádtam! Hülyére röhögtem magam rajta, nagyon kellett az ő személyisége ebbe a trióba, hogy ne az állandó dráma menjen, mert ha Piperen és Jasonön múlik, az első 100 oldalon a kardomba dőlök. Persze nem csak a nagy szája miatt bírom a fejét, hanem mert talpraesett és hiába van neki is elég baja érzelmi szinten, próbálja nem másokra kivetíteni és bízik a barátaiban. Meg a sárkányában.

“Jason scratched his head.
"You named him Festus? You know that in Latin, ‘festus’ means ‘happy’? You want us to ride off to save the world on Happy the Dragon?”

Pipert és Jasont már sokkal nehezebben viseltem, különösen az utóbbit, mert Piper egész szépen kikupálódik a könyv végére. Jason viszont... voltak neki is jó pillanatai, de nagyjából minden fontos jelenetet végigalszik (nem képletesen. Tényleg. Rögtön kiüti magát, biztos ami biztos.) Ha ivós játékot rendeztem volna belőle, hogy hányszor ájul el a gyerek a könyv folyamán, tuti ziher, hogy a toxikológián kötök ki. Lássuk be, azért öt könyvnyi Percy Jackson után, Jason kissé gyenge eresztés. Próbáltam elnyomni az agyamban a sivító PERCYTAKAROM hangot olvasás közben, de nem volt könnyű dolgom.

“Please excuse Jason from eternal damnation. He has had amnesia.”

Valószínűleg az sem segített, hogy miután ennyire bő lére van eresztve ez az első rész, a kezdeti káoszból nagyon lassan kezd körvonalazódni, hogy mi az isten folyik itt (pont az, muhaha), és szó mi szó, néha beleuntam a sztoriba. Főleg az elején csak vánszorgunk és senki nem ért semmit, Jason meg csipkerózsit játszik, és PERCYTAKAROM. Khmm. Nem rossz a sztori, csak rettentő csiga, és nincs elég kakaó a szereplőkben, hogy a nyugisabb részeket is lendületessé tegyék. Nem lehet az egészet egyedül szegény Leora hárítani, na. Amúgy ha már fordulatok. Az, hogy ki a big bad annyira fájdalmasan nyilvánvaló, és annyiszor a szájukba rágják, hogy a végén már én téptem a hajamat, hogy NEM HISZEM EL, HOGY MÉG MINDIG NEM ESIK LE, TE GYÖKÉR. Mindezt úgy, hogy Piper folyamatosan büfizi fel a mitológiai sztorikat, de ez bezzeg egyszer se jut az eszébe. Tejóég. Tejóföld!!!

Mindennek ellenére azért tagadhatatlan, hogy voltak nagyon is élvezetes részei is ennek a könyvnek, Leo Valdez királyságán túlmenően is. Thália ismét felbukkant és brillírozott, főleg amikor Hérának szólogatott be, konkrétan fetrengtem rajta. Aztán Hedge edző se volt semmi, és egyébként itt valahogy az istenek, akik megjelentek is szimpatikusabbak voltak, különösen Aphrodité és Héphaisztosz. A végére pedig a cselekmény is összeszedte magát, és a vége nyilvánvalóvá tette, hogy mindez tényleg csak kezdet, így reménykedem benne, hogy a folytatás ennél már sokkal lendületesebb lesz, na meg persze kedvenc félistenünk is előkerül most már, mert PERCYTAKAROM!

Értékelés: 3.5/5



2018. augusztus 2., csütörtök

Alexandra Christo - To Kill a Kingdom

Kiadó: Hot Key Books
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 358

Princess Lira is siren royalty and the most lethal of them all. With the hearts of seventeen princes in her collection, she is revered across the sea. Until a twist of fate forces her to kill one of her own. To punish her daughter, the Sea Queen transforms Lira into the one thing they loathe most—a human. Robbed of her song, Lira has until the winter solstice to deliver Prince Elian’s heart to the Sea Queen or remain a human forever.

The ocean is the only place Prince Elian calls home, even though he is heir to the most powerful kingdom in the world. Hunting sirens is more than an unsavory hobby—it’s his calling. When he rescues a drowning woman in the ocean, she’s more than what she appears. She promises to help him find the key to destroying all of sirenkind for good—But can he trust her? And just how many deals will Elian have to barter to eliminate mankind’s greatest enemy?


Ez most annyira jól esett! Mikor máskor olvassunk sellőkről, ha nem a legnagyobb hőségben? Már akkor kinéztem ezt a könyvet magamnak, amikor elkezdett feltünedezni, mint várt megjelenés, és miután jöttek az áradozó értékelések, nem bírtam a kíváncsiságommal tovább. Nem túl sok sellős könyvet olvastam annak ellenére, hogy nagyon szeretem a tengeren játszódó sztorikat és ezeket a mitikus lényeket is, főleg, ha a vérszomjasabb fajtából valók. Nincs gond a H2O-féle cuki hableányokkal sem, de mindig jobban vonzott a mítosz kevésbé habos-babos oldala.

Végre megkaptam, amire vágytam, ugyanis a To Kill a Kingdom beváltotta minden hozzá fűzött reményemet! Kicsit sötét volt, kicsit creepy helyenként, de mégis nagyon tündérmesés. Mindehhez pedig hozzájöttek a remek karakterek, és te jó ég, azok a párbeszédek!!!

“You are a little heartless today, aren't you?"
"Never," I say. "There are seventeen under my bed.”

Az alapsztori szerint Lira az egyik legvérszomjasabb szirén, a királynő örököse, és a hercegek átka, ugyanis ő csakis királyi sarjakra vadászik, évente egyet ragad el: minden születésnapjára egy szívet. Azonban amikor elkíséri az unokatestvérét az első vadászatára, nem tud ellenállni a kísértésnek és megszegi a szabályokat: megöl még egy herceget. A királynő büntetésből emberré változtatja, és ki más is halászná ki Lirát a tengerből, mint a híres szirénvadász herceg, Elian és legénysége.

Általában elmondható rólam, hogy nem rajongok a hercegekért. Idegesítőek, hisztisek, többet picsognak, mint egy plázacica, és azt hiszik, a nap csak az ő kedvükért megy le nyugaton. Eliant viszont imádtam! Benne is megvolt a tendencia, hogy sajnáltassa magát, de nem olyan mértékben, hogy attól lekaparjam magam, és mindezek mellé meglepően talpraesett és realista volt.

“Technically, I’m a murderer, but I like to think that’s one of my better qualities.” 

Lira szintén kedvenc lett, bár folyton Lyrának néztem a nevét és úgy ejtettem a fejemben. Túl sok volt a Pullman könyvekből idén, azt hiszem. Ugyan az ő haja is vörös, drága szirénhercegnőnk azért néhány fokkal veszélyesebb ellenfél, mint Ariel. Lira szinte elveszti minden fizikai fölényét, amit a vízben magáénak tudhat abban a pillanatban, hogy a királynő emberré változtatja, de ennek ellenére közel sem nevezném tehetetlennek. Tetszett, hogy emberbőrben sem veszítette el azt a vadságot, amilyen ívet leírt a karaktere, ahogy megtanult beilleszkedni az emberek közé, és megkérdőjelezte a saját kultúráját is közben.

Forrás: Pinterest
Imádtam olvasni, ahogy ezek ketten kerülgették egymást! Annyira jól kijött, hogy mennyire hasonlítanak a különbségeik ellenére is, hogy emberükre találtak a másikban. Tetszett, hogy egyiküknek sem voltak illúziói a saját egyéniségükről: pontosan tudták, hogy nem éppen feddhetetlen jellemek. Fantasztikusan működött a kémia, egyszerre akartam rájuk üvölteni, hogy vegyék már észre magukat, és élveztem a várakozást, ahogy apránként elkezdtek megbízni a másikban. Itt már csak hab volt a tortán, hogy az olvasó mindvégig tudja, Lira arra készül, hogy elárulja Eliant és mindenki mást.

“I reach out my hand to pull her up, and the look Lira gives me is nothing short of poisonous.
“Do you want me to chop it off?” she asks.
I keep my hand hovering in the space between us.
“Not particularly.”
“Then get it out of my face.”
A világfelépítés nem nagy szám, annak ellenére, hogy egy elképzelt világban vagyunk és több országot is érintünk. Minden királyságnak megvan a maga mágiája és kultúrája, de ezekbe csak felületesen nyerünk betekintést, és őszintén, nincs is szükség többre. A történet fókusza nem túl nagy, de remekül működik: azt a klasszikus tündérmesés vibe-ot kapjuk, és a cselekmény is ennek van alárendelve.

A nyár egyik legnagyobb kellemes meglepetése volt számomra ez a könyv! Egyik szemem sír, a másik nevet, hogy csak egyrészes és nincs folytatása, mert bár kerek egész történetet kapunk, ami nem igényli a második részt, sajnáltam, hogy a végére értem, mert annyira jó volt belemerülni, hogy olvastam volna még. Aki szereti az old school tündérmesés hangulatot és a morálisan kissé szürke karaktereket, annak bátran merem ajánlani ezt a könyvet, nem fog csalódást okozni!


2018. július 23., hétfő

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Kiadó: Manó könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 320


A titkos kert valahol Angliában található, szigorú falakkal, vadul burjánzó növényekkel rejtve a kíváncsi szemek elől. A kastély szomorú és titokzatos urán kívül élő ember ide be nem teheti a lábát. Egyvalaki, a csúnyácska, árva, mogorva kis Mary, mégis megszegi a tilalmat. És a varázslatos természet észrevétlenül átformálja a kislányt, s nemcsak barátokra lel, hanem maga is képes gyógyítani, örököt adni – akár a megszelidített, csodálatos vadon.


A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Manó könyveknek!

Nem ez az első köröm Frances Hodgson Burnett klasszikusával, hiszen ezt is, és a Padlásszoba kis hercegnőjét is olvastam valamikor általános iskolában. Az évek során igencsak elhalványodtak az emlékek, jóformán csak az alapszitu rémlett, illetve az, hogy mindkettőt nagyon szerettem. Így aztán, amikor megláttam ezt a gyönyörűséges új kiadást, amivel a Manó könyvek előhozakodott, tudtam, hogy itt az ideje egy újraolvasásnak.

Abban a tekintetben semmilyen meglepetést nem okozott, hogy konstatáltam, továbbra is imádom ezt a könyvet. Annyira kortalan ez a történet, hiába tartozik a gyermekirodalomhoz, felnőtteknek is simán a kezébe nyomnám. A maga kedves, bájos módján nagyon is fontos életigazságokat tartalmaz, amiket persze mindenki tud, és rengetegszer hallunk ismételni, mégis ebben a köntösben teljesen máshogy csapódnak le.

Forrás: Prológus Instagram


Aki a kalandos nagyregényeket kedveli, annak lehet, nem ez az ideális olvasmány, hiszen a cselekmény igen egyszerű és nem kifejezetten fordulatokban teli. Mary Lennox egy utálatos, szülei által elhanyagolt kislány árván marad, ezért Indiából Angliába küldik egyetlen élő rokonához, akinek Yorkshire-ben van birtoka. Craven úr megkeseredett férfi, akit a felesége halála teljesen tönkretett. A gyásztól vezényelve bezáratta felesége kedvenc kertjét, a kulcsot pedig elásta, hogy soha senki ne tehesse be a lábát oda többet. Maryvel se foglalkozik, amikor odakerül hozzá, így a kislány kénytelen saját elfoglaltságot találni. Ahogy fokozatosan fedezi fel a láp és a természet szépségét, úgy változik meg gyökeresen kívülről és belülről. Amikor pedig rábukkan a titkos kert bejáratára, egy új világ tárul fel a szeme előtt.

"Azon a helyen, ahová rózsát ültetünk, nem nőhet bogáncs!"

A felfedezés csodája hat át minden oldalt, mindezt olyan őszinte lelkesedéssel fűszerezve, ami ragadósnak bizonyul, legalábbis az esetemben mindenképpen. Én vagyok az az ember, aki a plafonra ugrik az összes stay positive, good vibes only szenvelgéstől, és egy alkalommal a kaktuszomat is sikerült kinyírnom, mert ennyire vagyok csak tehetséges bárminemű kertészkedésben, de ezt a gyönyörű könyvet olvasva én is azon kaptam magam, hogy egy eldugott, falakkal körülvett titkos kertről álmodozom, ahol rózsák nyílnak, és ami csak az enyém.

Forrás

Mint a legtöbb gyermekeknek szóló regényben - különösen igaz ez a klasszikusokra - itt is megvannak a felszín alatt lappangó nehezebb, sötétebb témák, amiknek a zöngéje mélységet csempész a könnyed, ártatlan kis történetbe. A gyász feldolgozása, a megtört apa, aki egyedül marad a fiával, akire ránézni sem bír, mert az beteges és csak a feleségére emlékezteti, a kislány, aki senkinek sem kellett, még a saját szüleinek sem.
– Ő nem szeretne engem – mondta hűvösen és mereven Mary. – Engem senki sem szeret. Martha ismét megütődve nézett rá. 
– Hát saját magát szereti-e? – kérdezte olyan hangon, mint aki valóban kíváncsi a feleletre. Mary habozott egy pillanatig, és elgondolkozott a dolgon. 
– Egyáltalán nem – vallotta be azután. – De azelőtt sohasem gondolkoztam ezen.

És hogy mindezek fényében mennyit számít az emberi elhatározás, amit a gyerekek varázslatnak hívnak, pedig ennél sokkal egyszerűbb dologról van szó: a gondolatok erejéről, amik rombolni és építeni egyaránt képesek. Megtalálni ezt a titkos kertet az életünkben, ahol nyugalomra lelhetünk, és aztán összeszedni ahhoz a bátorságot, hogy másokkal is megosszuk ezt a titkot.

Ami engem illet, én továbbra sem fogok instagrammon #positivethoughts és hasonló hesstegekkel dobálózni, mert a hideglelés kiver a szájbarágástól. Viszont az, amit ez a könyv jelképez és főként ahogyan teszi ezt, nos az időtálló, és igazán megszívlelendő lecke kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Hiszen mindenkinek szüksége van egy titkos kertre.

2018. július 13., péntek

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg (Hatalom trilógia 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 342

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 
Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 
Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 
Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.


A Könyvmolyképző kiadónak nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt!

Zsebi nagyjából azóta búbol ezzel a könyvvel, amióta ismerjük egymást. Végül rá is vett, hogy beszerezzem, de szegény hamis hercegnek még így is ott árválkodott a polcomon néhány hónapig, mire rászántam magam. Magam se tudom, pontosan miért, mikor az összes problogger, aki olvasta csakis jókat tudott róla mondani és a molyon is 94%-on áll, ami azért igen figyelemreméltó eredmény, pláne ha YA high fantasykről van szó.

Valószínűleg kár volt ennyit várni, hiszen nagyon élveztem A hamis herceget, és ezen én voltam a leginkább meglepődve, mert igencsak szájhúzósan kezdtem bele a könyvbe. Ez még csak nem is szegény herci hibája, csak épp pont előtte fejeztem be Alexandra Christotól a To Kill a Kingdomot (amiről hamarosan olvashattok majd a blogon) és akkora book hangoverem volt, mint egy hááááz. Nem hittem volna, hogy majd pont ez a könyv fog belőle kirángatni, de láss csodát, így lett!

A hamis herceg egy high fantasy, tehát elképzelt világban játszódik, ám olyanban, ahol semmiféle mágia nem kapott szerepet - legalábbis az első részben, a többiről egyelőre nem tudok nyilatkozni - ezáltal pedig nem is igazán kapunk olyan hatalmas magyarázatokat, így a politikai helyzet kerül előtérbe.

Forrás

A királyi család halott, megmérgezték őket, azonban ezt a tényt sikerült eddig titokban tartani. Carthya a polgárháború szélén áll, miközben külső ellenségek is fenyegetnek a határoknál, így épp egy hajszál választ el csak a teljes káosztól. Ekkor kerül elő Conner, aki egy kisebb jelentőségű lord egy annál vadabb tervvel: összeszed néhány ágról szakadt kis senkit az árvaházakból, akik nagyjából hasonlítanak a korábban halottnak hitt Jaron herceghez, és közülük a legmegfelelőbbet kiválasztva, őt ülteti a trónra. Így kerül Sage is a versenyzők közé.

Sage fantasztikus főhős volt, imádtam olvasni a szemszögéből. Ő tipikusan az a szereplő, akinek nagyon lehet drukkolni, és mindig képes meglepni. Percy Jacksonra és Darrowra (Red Rising) emlékeztetett, nem is csoda, hogy a szívemhez nőtt, hiszen mindkét karaktert imádom.

– Éles a nyelved, és elég arrogánsan tartod a fejed. Meg vagyok lepve, hogy Mrs. Turbeldy nem verte ki mindezt belőled.
– Ezért igazán nem okolhatja őt. Ő tényleg a legjobb tudása szerint vert engem.
A három másik jelölt is érdekes volt a maga nemében, különösen Roden, és az az érzésem, hogy ő még nagy problémákat fog okozni a jövőben. Tobiast már sokkal könnyebb volt kiismerni, nem igazán szakadt ki a felépített sztereotípiából, de olyan jól működött az egyénisége a többi fiúval tandemben, hogy ezt nem is éreztem problémának, mert így is érdekes volt a dinamikájuk.

A romantikus szál is ébredezik, de egyelőre nagyon a kezdeteit látjuk, és csak a szélvizeken, ami nem is gond, mert így a fiúk közötti vetélkedésen és a politikai machinációkon marad a hangsúly, amit elképesztően érdekes volt olvasni, és annak fényében, ahogy véget ért a könyv, csak még többre számítok ebből a következő részekben.

Hiába bizonyult lendületes olvasmánynak A hamis herceg, az utolsó 40 oldal fényében különösen nyilvánvalóvá vált, hogy a történet igazából még csak most kezdődik. Egészen addig úgy voltam vele, hogy hát korrekt egy könyvecske ez, de nem világrengető. Azonban akkora csavart hozott a szerző, amire egy kicsit se számítottam, és úgy kellett összekaparnom az állam a földről. Még ki is akadtam Cerseinek, a Nem nyilatkozom! bloggerinájának, aki már olvasta egy könyvet, hogy WTF. Így persze csak még kíváncsibb vagyok a folytatásra, úgyhogy biztos nem várat majd magára sokat! Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek vakmerő, ravasz főhősökről olvasni, élvezik a sodró lendületű high fantasyket, és a politikai játszmákat.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc karakter: Sage
Kedvenc jelenet: a vége


2018. július 10., kedd

Vivien Holloway: Végtelen horizont

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 428

Becky ​Dwyer három évvel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és most eljött az idő, hogy megfizesse az árát.
Egy olyan világban, ahol az elektromosság csak háromezer méteres magasság felett elérhető, a légjárók biztosítják a kereskedelem áramlását. 
Becky egész életét nagybátyja, Duke Barton hajóján töltötte, és soha nem is tervezte, hogy ezen változtatni fog. Három évvel ezelőtt azonban üzletet kötött a kétes hírnevű Nick Mattockkal, aki most behajtja a lányon a tartozását. 
A műszerészlány hirtelen sokkal távolabb kerül az otthontól, mint azt valaha képzelte volna. Eddigi kényelmes világa darabokra hullik. Helyt kell állnia egy olyan legénység tagjaként, melynek legalább a fele hajdani kalózokból áll, miközben megpróbál megtenni mindent, hogy visszajuthasson a nagybátyjához. 
Azonban kénytelen ráébredni, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszerű, és nem csak azért, mert Nick minden lépését szemmel tartja. Hamarosan nem csak az ő, de Duke élete is veszélybe kerül, és megoldást kell találnia, ha nem akarja elveszíteni azokat, akiket szeret.


Akár közvetlenül a Könyvhét után megszülethetett volna már ez az értékelés, ugyanis egy nap alatt bepusziltam ezt az alig több mint 400 oldalt, csak épp olyan szinten beállt a fangörcs, hogy nehezemre esett értelmes, összetett mondatokban megnyilvánulni. Szegény írónőt is lerohantam instagramon, hogy MÉGILYETSZERETNÉKHALEHETTEGNAPRAMERTÁÁÁÁ! Nem, távoltartási végzést még nem kaptam, de ami késik, nem múlik.
Na de, ugorjunk fejest a sztoriba!

Főszereplőnk Becky, aki három évvel ezelőtt elegáns mozdulattal eljátszotta szeretett nagybátyja hajóját kártyán, aztán pedig alaposan megijedve a tette következményeitől, saját magát ajánlotta fel fizettség helyébe. Nem úúúúúgy, ez nem a szürke szarka. Most pedig eljött az idő, hogy Nick Mattock, a Hydra kapitánya behajtsa rajta a tartozását. Igen ám, csak Becky nagyon nem akarja ott hagyni az addigi életét Duke hajóján, ahol remekül megvolt, és a legénység gyakorlatilag a családja, így érthető módon nincs elragadtatva a gondolattól, hogy Nick enyhén szólva sem tisztességes módon szerzett léghajóján repüljön tova a naplementébe.

– Szerinted mit kéne tennem Stone-nal? – tette fel a költői kérdést Nick, és még a szeme is csillogott, olyan jól szórakozott.
– Lökd ki az óceán felett – vágtam rá azonnal – Majd azt mondjuk baleset volt.
Megköszörülte a torkát, hogy a nevetését leplezze.
– Sajnos azt nem tehetem. Egyéb javaslat?
– Lökj ki engem az óceán felett – mordultam fel –, és vess véget a szenvedéseimnek.

Beckyből simán lehetett volna egy hisztis liba, de hálistennek nem ez a helyzet! Nagyon kedveltem drága főhősnőnket, mert bár nem volt tökéletes, sosem hagyta el magát, várva, hogy megmentsék, és mindemellé még sziporkázott is. Persze, az sem hagyható megjegyzés nélkül, hogy igazán közel éreztem magam hozzá, miután a könyv nagyjából felét az orvosi szobában töltötte, ahol a doki próbálta összefoltozni. Erősen átéreztem a helyzetét - mondja a lány, aki az osztálykiránduláson beleesett egy aknába.

Másik főszereplőnk, az illusztris majdnem-kicsit-kábé-de nem igazán kalóz Nick Mattock szintén hozta a formáját. Száraz humor, kissé megkérdőjelezhető múlt, tiszteletre méltó stukkergyűjtemény - minden nő álma. Viccet félretéve, Nick is remek karakternek bizonyult, főként azért, mert annak ellenére, hogy nem egy szexi szarkasztikus kalózzal van dolgunk a szórakoztató irodalom tengerén, Nickben volt valami nagyon emberi és egyedi, amitől kitűnt a többiek közül, és nem azt éreztem, hogy megint kaptam egy kliséhalmazt, amire rányomtak egy post itet, hogy "egy csinifiú rendel."

– Látod ott az asztalon azt a whiskys üveget? – bökött csukott szemmel a mondott irányba. Igen, az üveg valóban ott volt. – Idehoznád?
– Ne szórakozz velem! – csattantam fel. – Tele a hajó egy csomó jóddal és kötszerrel, ráadásul fájdalomcsillapító is annyi van, hogy az egész legénység betéphetne tőle, te meg alkoholt akarsz locsolgatni a sebre?
– Csak hozd ide – mordult, és félvakon kinyújtotta a kezét. Sóhajtva belenyomtam az üveget, mire hüvelykujjal kipattintotta belőle a dugót, és alaposan meghúzta. – Ez egy huszonöt éves skót whisky, nem fogom ráöntögetni az arcomra – jelentette ki, majd megint ivott egy kortyot, és elégedetten felsóhajtott. – A fájdalomcsillapító a gyengék fegyvere.

Beckyvel együtt meg aztán fergetegesek voltak! Imádtam a szócsatáikat olvasni, esküszöm végigröhögtem a könyv felét, amikor épp nem azon izgultam, hogy ebből a slamasztikából hogy fognak kimászni, és visszanézve csakis azt az egyet sajnálom, hogy nincs folytatás, mert olvasnám még.

A cselekmény végig pörgött, Becky csöbörből-vödörbe pottyant, egy pillanatra se éreztem, hogy unom magam, sőt, arra se éreztem késztetést, hogy a wc-re elmenjek, így a végére érve a kengyelfutó gyalogkakukkot megszégyenítő sebességgel sprinteltem le a lépcsőn a legkisebbe. Pirospont, amiért annak ellenére, hogy Becky és Nick kapcsolatának alakulása fontos tényező volt a sztoriban, nem csöpögtünk, nem volt túladagolva a romantika, és ezt nagyon értékeltem. Amondó vagyok, hogy a kevesebb több ilyen téren! (Nem azért, mert a fekete cinikus lelkem nem bírja elviselni más boldogságát, hanem mert akkor működik a varázslat, ha még többet akarsz látni a két jómadárból, ehhez pedig nem árt, ha nem kell facsarnod a könyvet a nyáltól.)

Maga a világ az a tipikus léghajós-steampunkos volt, amit nagyon élvezek. Nekem aztán mindegy, hogy repül, siklik, vagy úszik, a hajókon játszódó sztorik mindig vonzanak! Meg hát... kalózok, na! Mit akarsz még??? A rumon kívül.


Összességében, IMÁDTAM ezt a könyvet, ha az eddigi ömlengésből ez nem lett volna egyértelmű. Egyetlen kínom, hogy többet akarok. Indítványozom, hogy legyen folytatás. Amúgy se tudjuk, hogy az a bizonyos valaki tényleg megpurcant-e, akkor meg miért is ne?? Pretty please! *csizmáskandúr szemek* Természetesen már a hozzá tartozó novelláskötet, a Vérvörös horizont is fenn van a kívánságlistámon, azt hiszem, rövid úton beszerzésre kerül, mert tudod ki bírja kivárni, hogy projekt szempontból is aktuális legyen. Ha nem olvastad, ha hezitálsz, hogy neked való-e ez egyáltalán, akkor HAGYD ABBA, AMIT CSINÁLSZ MOST RÖGTÖN ÉS SIPIRC OLVASNI! Aztán szenvedj, ahogy én szenvedtem, amikor ültem ott az ágyamon, és rájöttem, hogy nincs tovább. Book hangover, here I coooome!

P.S.: Ha esetleg nálatok is elvonási tünetek jelentkeznének, vagy kíváncsiak lennétek Beckyre és Nickre, esetleg csak egy jót akartok röhögni, ajánlom figyelmetekbe a Prológus által készített karakterinterjút velük! Szégyentelen önreklám vége. 

Limk Related Widget