2018. április 17., kedd

Evelyn Skye: The Crown's Game

Kiadó: Balzer + Bray
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 400

Vika Andreyeva can summon the snow and turn ash into gold. Nikolai Karimov can see through walls and conjure bridges out of thin air. They are enchanters—the only two in Russia—and with the Ottoman Empire and the Kazakhs threatening, the tsar needs a powerful enchanter by his side.

And so he initiates the Crown’s Game, an ancient duel of magical skill—the greatest test an enchanter will ever know. The victor becomes the Imperial Enchanter and the tsar’s most respected adviser. The defeated is sentenced to death.

Raised on tiny Ovchinin Island her whole life, Vika is eager for the chance to show off her talent in the grand capital of Saint Petersburg. But can she kill another enchanter—even when his magic calls to her like nothing else ever has?

For Nikolai, an orphan, the Crown’s Game is the chance of a lifetime. But his deadly opponent is a force to be reckoned with—beautiful, whip-smart, imaginative—and he can’t stop thinking about her.

And when Pasha, Nikolai’s best friend and heir to the throne, also starts to fall for the mysterious enchantress, Nikolai must defeat the girl they both love…or be killed himself.

As long-buried secrets emerge, threatening the future of the empire, it becomes dangerously clear—the Crown’s Game is not one to lose.



Már nagyon régóta érik ennek a könyvnek az értékelése, hiszen az év első olvasmányai közé tartozott nálam, de valahogy sosem vitt rá a lélek. De miután annyira tökéletesen beleillik a jelenlegi projektünk, az Udvari intrikák tematikájába a Prológuson, tudtam, hogy nem halogathatom tovább.

A Crown's Game egy alternatív, mágiával átitatott Oroszországba repít minket, ahol egy kritikus történelmi helyzet (konkrétan az Ottomán birodalom és a Kazahok fenyegetése) arra sarkallja a cárt, hogy megnyissa a címet adó "játékot", abban reménykedve, hogy egy udvari mágus kihúzhatja az országot a kakiból és segíthet visszaverni a készülő támadást. 

A Crown's Game pedig nem más mint egy életre-halálra vívott mágikus küzdelem, ahol a győztes a király legbizalmasabb tanácsadójává és a birodalom védelmezőjévé lép elő, a vesztest pedig a halál várja. Még ha túl is éli magát a viadalt, a sorsa mindenképp megpecsételődik, ugyanis az Evelyn Skye teremtette világban egy kollektív forrásból származik a mágia: ergo csak akkor teljesedhet ki és érheti el a full potenciált, ha egyetlen mágus van, aki fel tudja használni. Jön is a meglepi Vika számára, amikor kiderül, hogy nem ő az egyetlen, akiben megvan ez a képesség, így meg kell küzdenie a címért, aminek birtoklására egész életében készült.


Nikolai-nak is megvannak a maga indokai arra, hogy mindennél jobban akarja ezt a győzelmet. Egy kis falu nincstelen árvájaként kezdte, amikor a mentora rátalált és Szentpétervárra vitte, ám körülményei akkor sem sokkal javultak: mindenért, amilye van foggal-körömmel kellett megharcolnia, és a Crown's Game jelenti számára élete lehetőségét. Ráadásul a cári cím várományosa, Pasha a legjobb barátja, így ki is lenne jobb jelölt a személye védelmére, mint ő?

A sztori lassan bontakozik ki, néha kicsit leül az elején, de az építkezés vezet valahova, egyet se féljetek: nagyon szépen kibontakoznak a három főszereplőnket mozgató motivációk, a váltott nézőpontnak köszönhetően megismerjük a helyzetüket és a gondolataikat, így már az elejétől kezdve ott lebeg az orrunk előtt a dilemma: csak egy maradhat, de mégis ki? Miután ilyen jól ki vannak egyensúlyozva a szerepek és mindenkinek alapos indoka van arra, hogy miért akarja mindennél jobban ezt a győzelmet, csaknem lehetetlen az egyik vagy másik oldalra állni. Csak kapkodtam a fejem, mint egy teniszmeccsen, és közben fogalmam sem volt, hogy kinek szurkolok.

Nikolai
Egy helyen viszont pontosan tudtam, hogy kire teszem le a voksom, ez pedig a romantika része volt a történetnek. Yep, biza, szerelmi háromszöget kapunk, bár ez már a legelejétől sejthető volt. Becsületére legyen mondva az írónőnek, nagyon korrektül és abszolút indokolt módon és mértékben kezelte a méltán gyűlölt klisét, így azt kell mondjam, hogy nem igazán jött a késztetés a hajtépésre. Szemforgatás az akadt, főleg Pashánál, de az ő karaktere úgy összességében nagyon irritált végig. Valahogy sose jövök ki jól a nyápic hercegecskékkel. 

Nikolait már sokkal jobban kedveltem. Persze, ő se volt tökéletes, de hát ki az. Összességében viszont egy remekül felépített karakter volt, akárcsak Vika, akit szintén minden fenntartás nélkül meg tudtam szeretni. Sokat segített, hogy egyetlen ponton sem ment át cél nélküli nyáladzásba, a szerelmi szál végig csak a háttérben zizegett és inkább csak arra szolgált, hogy még tovább komplikáljon egy már alapjáraton is bonyolult helyzetet, ahol emberi életek forognak kockán, és nem mellesleg az ország jövője, aminek a problémakörébe főleg Pasha karakterén keresztül pillanthatunk be. Ezért hát még csak azt se mondhatom, hogy felesleges lett volna a sztoriba: mindenki nagyon a helyén volt, nem voltak céltalan, papírmasé szereplők, akik csak azért tengtek-lengtek, hogy legyen mivel megtölteni néhány oldalt.

Ahogy már említettem, a cselekmény elég lassan építkezik, de a hangulat bőven kárpótol. Még amikor nem is haladtam túl gyorsan, főként az elején, egy élvezet volt olvasni a könyvet amiatt az oldschool oroszos tündérmesés vibe miatt, ami belengett minden oldalt. Ebben a tekintetben erősen Naomi Novik Rengeteg c. könyvére emlékeztetett, amit szintén imádtam, ameddig a cselekmény és a szereplők helyzete az Éjszakai cirkuszt idézte. Aki ismer, az tudja, hogy innentől nálam csak nyerhet egy könyv: mindkét regényt imádtam, különösen az Éjszakai cirkusz foglal el különleges helyet a szívemben. Bevallom, az elején kicsit tartottam ettől a könyvtől, mert annyira vegyesek a vélemények vele kapcsolatban, de végül győzött a coverwhore énem, és ez egyszer őszintén örülök, hogy így alakult, mert imádtam a Crown's Game-et! Szépen megírt, átgondolt, szórakoztató, és rendkívül hangulatos regényhez volt szerencsém, amit bárkinek tudok ajánlani, aki szerette a fentebb említett két könyvet, mert ők jó eséllyel élvezni fogják. Ami engem illet, ezen felbuzdulva már meg is rendeltem a duológia második részét, ugyanis igazán nem hagyhattam annyiban a dolgokat egy ilyen befejezés után. Remélem, hamarosan sikerül rá időt szakítanom!

Értékelés: 4,5/5

2018. április 9., hétfő

Sarah Pinborough: 13 perc

Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 368

13 percig halott voltam. 
Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat. 
Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között… 

A 13 perc megragadó YA pszichológiai thriller Sarah Pinboroughtól – emberekről, félelmekről, manipulációról és az igazság erejéről. A könyv szerzőjét a magyar közönség a Ne higgy a szemének! című pszichológiai thriller kapcsán ismerhette meg. 
A könyv filmes jogai már elkeltek, a regényből készült sorozatot a Netflixen láthatják majd a nézők.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a 21. Század kiadónak!

Hiába is tagadnám, hogy elsőre a borítója fogott meg a 13 percnek. Alapvetően annyira nem a stílusom a krimi, vagy a pszichothriller, ha már itt tartunk. Szeretem a nyomozós szálakat, de inkább más műfajokkal vegyítve szoktam beléjük futni, így vegytiszta verzióban nagyon ritkán. Viszont a gyönyörűséges borítón túlmenően maga a fülszöveg is izgatta a fantáziám: 13 percig a klinikai halál állapotában lévő lány magához tér, viszont nem emlékszik a "halálát" megelőző 24 órára. Baleset volt? Vagy valaki szándékosan lökte a folyóba? Na és kiben bízhat meg?

Egyébként az én figyelmemet elkerülte az az aprócska tény, hogy ez YA. Nem tudom, hogy, mert ott van a hátoldalán is, de csak az alapszitut regisztrálta az agyam, és valamiért azt hittem, hogy mindez egy felnőtt nővel esett meg, nem pedig egy 17 éves lánnyal, így igencsak meglepett, amikor Gone Girl helyett Pretty Little Liars hangulat köszönt vissza az oldalakról. Ez amúgy nem negatívum, szimplán csak nem várt elem, amin kissé megütköztem. Az elején talán húztam a számat miatta, de aztán elég hamar sikerült belemerülnöm a hangulatba. Az írói stílus szinte filmszerűvé tette az egészet, így egyáltalán nem esett nehezemre Netflix sorozatként elképzelni ezt a könyvet. Ha tényleg megvalósul a produkció, tuti nézni fogom!

A Pretty Little Liarst nem véletlenül emlegettem, hiszen az egyik főszereplőnk, Tasha (az áldozatunk) karaktere erősen Alison Dilaurentis vibe-ot árasztott magából mindvégig. Szőke méhkirálynő és igazi manipulátor. Remekül felépített karakter volt a klisés vonásai ellenére. Egyébként ez a legtöbb szereplőre igaz: az elején még mind csak papírmaséknak tűntek, de Sarah Pinborough apránként megtöltötte őket igazi élettel, ahogy a történet kibontakozott a szemünk előtt.

Ugyanez igazi Hayley-re és Jennyre, Tasha utánfutóira, valamint másik főszereplőnkre, Beccára, aki régen a csapathoz tartozott, de kitaszítottá vált, és még mindig kétségbeesetten visszavágyik, bár a felszínen azt mutatja, hogy már tovább lépett és nem érdekli az egész. Amikor azonban Tasha megkéri, hogy segítsen neki megoldani az egyre mélyebbnek tűnő rejtélyt, hogy mi is történt aznap este, Becca nem tud ellenállni...

A könyv három nagy részre van osztva, és azt kell mondjam, hogy az első ebből abszolút feledhető. Megismerjük az alapfelállást és a szereplőket, egész jó a hangulat, de nem történik sok minden, és alig van valamicske feszültség, ami legalább fenntartaná a figyelmet. Az ötvenedik oldal körül komolyan kezdtem aggódni, hogy nem lesz ez így jó.

Tizenhármasok. Folyvást látom őket. Olyan, mintha rendre elém állna a szám. Tizenhárom borsószem maradt apám tányérján. Tizenhárom esőcsepp az ablakon. Tizenhárom ember a busz felső szintjén. Ez a szám van mindenütt.

Azonban nem kell aggódni, mert a második rész már sokkal haladósabb, a harmadik pedig teljes mértékben felkavarja az állóvizet és végre lelepleződnek a csavarok és a jelek, amiket az írónő addig majdhogynem észrevétlenül elpotyogtatott, miközben azt hittem, hogy csak főállásban unatkozunk még az elején. 
Azt kell mondjam, érdemes kivárni, mert az utolsó harmad elképesztően érdekes. Pörgősnek továbbra se nevezném, talán az utolsó 20 oldal, a nagy finálé kivételével, de az, ahogy az egész kirakós összeáll olyan érzést kelt, mintha a színfalak mögé pillanthatnánk, ez pedig teljes mértékben lekötött. 
Remekül átgondolt cselekményívről van itt szó, kérem szépen, ami lassan építkezik, de alaposan, és semmi sem történik benne véletlenül: pont mint a sakkban. Miután Tasha és Becca mindketten remekül sakkoznak, és játszanak is a játék során, egyáltalán nem meglepő, hogy maga a történet is egy sakkjátszmára hasonlít. Idegek, türelem, ész és taktikai érzék szükségeltetik a győzelemhez.

Forrás


Mint mondtam, viszonylag kevés krimit és thrillert olvasok, inkább sorozatnézésben élem ki magam ilyen téren, szóval könnyen lehet, hogy hiszékenyebb vagyok a műfajban jártasabb olvasónál, de engem tökéletesen az orromnál fogva vezetett a regény, ráadásul mindezt úgy, hogy végig azt hittem, a helyzet magaslatán állok és úgyse lesz semmi meglepetés. Valószínűleg jobban járok, ha hallgatok arra a kis hangra, ami rendre azt suttogta, hogy "ez egy pszichothriller, nem lehet ennyire pofonegyszerű a helyzet", de nem tettem, aminek eredményeként óramű pontossággal esett le az állam a fordulatot látva.

Összességében, egy remek regényhez volt szerencsém fantasztikus kivitelezésben. Értem ezt mind a történet átgondoltságára, mind pedig a könyv fizikai valójára, hiszen remek minőségű és nem mellesleg gyönyörű a borító, ami nem csak a védőborítón, de magán a keményfedélen is ott virít. Az eleje kicsit döcögősen indul, de türelem pszichothrillert terem, megéri átrágni magunkat a lassabb kezdeten. Tudom ajánlani idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt, különösen ha már a komolyabb könyvek felé tendálnál, de szereted a YA-k hangulatát, a 13 perc remek választás lehet a számodra.

Értékelés: 4/5

2018. március 26., hétfő

Dan Krokos: Hamis valóság

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 256


Miranda semmi másra nem vágyik, csak normális életre. Eltökélte, hogy túllép származása szörnyű valóságán, miszerint ő csak egy klón, és megpróbálja felhőtlenül élvezni a közösen töltött időt barátjával, Peterrel és többi társával az iskolában. Ám hamarosan kénytelen ráébredni: „normális” élet nem létezik – legalábbis nem egy olyan lány számára, akit arra teremtettek, hogy eleven fegyver legyen. Amikor egyik csapattársa renegáttá lesz, az esemény olyan háborút indít el, amely az egész világot veszélybe sodorja, Miranda pedig a végső áldozat meghozatalára kényszerül, hogy megmenthesse a bolygó jövőjét.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kisebb spoilereket tartalmaz az első részre vonatkozóan!


Bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert nagyon-nagyon akartam szeretni. Az első részt tavaly nyáron olvastam, és abszolút pozitív élménynek könyveltem el, vártam, hogy mégis mi fog kisülni ebből az egészből. A molyos százalék is reményre adott okot, hiszen 85%-on áll, így nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba. 

Kezdjük a jóval, a borítóval: hát ez az új köntös egyszerűen telitalálat! Mindhárom borító csodaszép, tökéletesen passzol a hangulathoz, a tartalomhoz, a színek élénkek, az egész úgy purrfect, ahogy van. 

Forrás
Az előző részhez képest sokkal lassabban indul a cselekmény: egy középsuliban kezdünk, ahol a már előző kötetből megismert rózsáink próbálnak beolvadni és normális életet élni. Nekem már itt problémáim támadtak: nem a lassabb kezdettel, mert a könyv még így is olvastatja magát, és repülnek az oldalak, hanem hogy itt máris elkezdődött az a klisét klisére halmozás, amitől én a hajam téptem ki. Na de, erről majd később.

A Hamis emlékekben viszonylag kevés helyszínnel dolgoztunk. Persze, ment a bújócska-fogócska, de alapvetően kicsinek érződött a könyv világa, izoláltnak, és bár ezt nem mindig komálom, ott nagyon is jól működött. Itt viszont kinyílnak a kapuk, kitágul a világ, és olyan dolgok derülnek ki, amitől mindenkinek leesett az álla. Sajnos én pont nem tartoztam ezek közé. Az alapsztoriban annyi de annyi lehetőség lenne, de azok is maradnak, nem lesz belőlük semmi, legalábbis nekem nagyon is így tűnt. Félre ne értsetek, történnek dolgok, csak épp folyamatosan az az érzésem, hogy én ezeket a mozzanatokat olvastam már valahol. 

Nyilván nincs új a nap alatt, új dolgot kitalálni manapság már csaknem lehetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy az összes valaha volt YA sci-fi/fantasy/disztópia elemeit bele kell szuszakolni egyetlen trilógiába. Mindehhez pedig egy kellemes aláfestőzenét biztosított a szerelmi háromszög, amiből esetenként sokszög lett, de amúgy igazából háromszög az, csak kicsit sok a klón és néha nehéz számon tartani, hogy ki melyik verzióval mit csinált. Mindezt pedig olyan angst szinttel tolták meg, hogy komolyan, szerintem a Vampire Diaries földhöz verte magát, aztán pedig elbújt szégyenében, mert ezt a vergődést lehetetlen überelni. 

Igazából a probléma nem a tipródásnál kezdődik, mert oké,  érthető, hogy miután folyton keverednek az emlékek, meg a személyek, és ráadásul tinédzserekről van szó, szóval működnek a hormonok, nos még meg is tudnám érteni, hogy mindenki keresztbe-kasul akar romantikázni, és néha összezavarodnak az érzelmek. De néha annyira szájbarágós az egész. Egyébként lehet, hogy ez nálam ilyen egyéni szoc problem, mert Cassandra Clare-nél is gyakran ebbe a problémába ütközöm, de baromira utálom, amikor ilyen szinten a képembe tolnak érzéseket, meg belső konfliktusokat. Azokat ÉREZTETNI kell. Azért ÉRZÉSEK. A gyomromban kéne érezzem, meg a szívemben, leszűrni a karakter viselkedéséből, a sorok közül, a szünetekből a beszélgetésben. Hát itt ez nagyon nem volt meg, mert Miranda konkrétan mindent az orrunk alá tol, akár akarjuk, akár nem. Nos, én nagyon nem akartam. Megintcsak, ez egy egyéni preferencia, mert van akit abszolút nem zavar, de sajnos én háklis vagyok az ilyenekre.



A cselekményre visszatérve egyébként, az továbbra is pörög, csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a grandiózus húzás, amit az író bevetett, a sztori javára válik-e. Az elején már említettem, hogy ebben a részben elég erősen kitárul a világ, és még több dolog derül ki arról, hogy mi is folyik a háttérben. Az első kötetben még követhetőek voltak a klónok számai, meg az egész mindenség, de itt egy kicsit elszaladt a krokodil ló az íróval, mert annyi Miranda, meg Noah rohangált fel-alá, hogy néhol elvesztettem egy-egy pillanatra a fonalat, pláne amikor már a fekete trutyi is bekerült a képbe, ami némiképp megvariálta a felállást.

A fordulat. Mármint A fordulat, a sok kicsi mellett, mert amúgy meg kell hagyni, Krokos szereti csűrni-csavarni az eseményeket, amitől kifejezetten gyorsan olvashatóvá válik a regény. Nem akarok spoilerezni, akik olvasták, szerintem tudják, mire gondolok. Lehet, hogy csak nekem volt disztópia túladagolásom, de gyerekek... ha nekem erről nem egy az egyben a Divergent jutott eszembe. Amikor megláttam, csak így ültem, néztem ki a fejemből, aztán pedig nemes egyszerűséggel elkáromkodtam magam. Mert így... neeeeeeeeee. De tényleg. Neeeeee.

A karakterek, nos ők továbbra se állnak közelebb hozzám, mint az elsőben. Reménykedtem némi fejlődésben, egy kis mélységben, de csak itt-ott villan meg az, amiből én többet szerettem látni, így egyáltalán nem sikerült kötődnöm egyikükhez sem. A feszes tempójú cselekmény elérte, hogy nekik szurkoljak, de alapvetően mindenki megmaradt a kis dobozkájában, amit az író már az első részben kijelölt nekik. Mintha még mindig csak vázlatok lennének, pedig már bőven az árnyalásnál kellene járnunk.

A végére hagytam azt, ami beütötte az utolsó szöget a képletes koporsóba: a fordítást. Hűha. Hol kezdjem. Helyenként egészen oké volt, csupán a szöveg döcögött és nem volt olyan lendületes, amennyire lehetett volna, helyenként viszont egész egyszerűen katasztrofális. Az egy dolog, hogy itt-ott becsúszik egy félrefordítás, de amikor konkrétan magyarul sincs értelme a mondatnak, na azt túlzásnak érzem.

Összességében, sajnos nekem ez most nem volt akkora élmény, amekkorára én számítottam, vagy amekkorát szerettem volna. Az első rész sokkal jobban tetszett, de a molyos értékeléseket elnézve, könnyen lehet, hogy mindez csak azért van, mert a könyv kicsit túl sok olyan elemet alkalmazott, amit én személy szerint nehezen viselek, vagy egyenesen rühellek, így nem tudnám azt mondani, hogy egyáltalán nem ajánlom senkinek. Aki könnyed szórakozást keres, valami pörgős, kalandos sztorit, annak simán lehet, hogy pont ez lesz a telitalálat.

2018. március 17., szombat

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 384

A ​St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda, időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc tudósok tanyáznak a szomszédságukban.

A történelemért, a csokoládéért, no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a sorozat következő kötetéért…


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Metropolis Media kiadónak!

Fuhh... hát ez mi volt? Percekkel ezelőtt fejeztem be a könyvet, és most csak itt ülök, és pislogok, mint hal a szatyorban. Annyi biztos, hogy egy igazi hullámvasúton vagyok túl már ami az olvasási élményt illeti: Jodi Taylor egy pillanatra se hagyott pihenni.

Amikor elkezdtem a regényt, be kell valljam, hogy kellemesen meglepődtem. Csábított a borító és tetszett a fülszöveg, de az eddig olvasott időutazós könyvekkel az volt a tapasztalatom, hogy hiába kellene pörögnie, igen gyakran leül a sztori: mert megy a dráma, a filozofálás, és az időutazás körüli állandó kérdések pedzegetése. Félre ne értsétek, ez is tud nagyon érdekes lenni, sőt, de kétségtelenül lassítja a cselekményt. 

Na, itt nem ez a helyzet. Négy napba telt befejeznem ezt a könyvet, és mindezt úgy, hogy ebből kettőn nem is volt időm kinyitni. Képzelhetitek, milyen sebességgel repültek az oldalak. Van benne valami addiktív, amitől egyszerűen olvastatja magát és letehetetlenné válik. Főleg az első felére igaz ez, azt tényleg rettentően élveztem, többször hangosan felnevettem, és Zsebiéknek ismételgettem, hogy "gyerekek, én tényleg nem hittem, hogy ez ilyen jó!"
Aztán egy kicsit túl a felén határozottan volt egy mélypont, nem csak nekem, de nagyjából az összes karakternek is. Így visszanézve van értelme, hiszen akkor már tényleg átesett volna a szürrealitás lovának túloldalára, ha mindent mindig elpoénkodnak, hiszen nem lehet úgy állandóan csöbörből-vödörbe zuhanni, hogy az ne viselje meg legalább egy kicsit az ember lányát. Viszont ez a reality check is elég furán vette ki magát, mert annyira éles ellentétben állt az addig megütött hangnemmel.


A könyvre egyébként a továbbiakban is jellemző volt ez a hullámvasút tendencia: egyszerűen sose tudtam, mi fog legközelebb történni. Egyik pillanatban még móka és kacagás, aztán meg dráma mindenhol, sokszor csak pillanatnyi átmenetekkel. Ez egyrészről remekül fenntartotta a figyelmemet, másrészről viszont néha már úgy éreztem, túl voltak csavarva a dolgok. Nem akarok spoilerezni - bár lehet, nem is tudnék, mert még mindig nem teljesen értem ezt az egészet - de amikor már a rosszfiúk is elkezdtek ugrálni az időben, az én agyam is beletekeredett abba, ahogy követni próbáltam, hogy kinek hogy illeszkedik az eseménysorozatába a dolog. És ha már eseménysorozatok, meg kontinuitás: első kötethez képest akkorákat ugrottunk az időben, hogy azt Tapsi Hapsi is megirigyelné, és itt most nem az időutazásra gondolok, hanem hogy a következő fejezetben tök véletlenül derült ki, hogy amúgy már 4 év eltelt azóta, hogy Maxet felvették az intézetbe, amikor az előzőben még épp hogy letette a vizsgáját. Én meg csak így... wait what



Ettől eltekintve már csak egy aspektusnál lóg ki a lóláb számomra, de ott nagyon, és aztán megígérem, hogy abbahagyom az értetlenkedést, az pedig az egész önszabályozó rendszer elmélet, amivel magyarázzák, hogy miért nem lehet igazából megváltoztatni a történelmet. Nem tudom, lehet, hogy a további részekben bővebb magyarázatot kapunk rá, de elég kevés logikát látok abban, hogy a rosszfiúkat nem billenti fenéken ez az entitás, vagy én nem is tudom micsoda, miközben elmeroggyant dolgokat művelnek, a St. Maryseket, akik meg azon munkálkodnak, hogy dokumentáljanak, de minél kevesebb vizet zavarva, lépten-nyomon kigáncsolja.

Romantikus szál határozottan van, de nagyrészt csak a háttérben húzódik meg: néha kapunk tőle egy kis plusz érzelmi löketet, meg egy-egy angst-fesztet, ha épp nem lenne elég a világ megmentése, de amúgy alapvetően elvan a háttérben, és ez nekem tökéletesen megfelelt így. A karaktereket többségében szerethetőnek találtam, a főhősnő Max enyhén elcseszett pszichével, de cserébe remek humorral rendelkezik (és szerintem vasból van a mája), így egyáltalán nem bántam a szemszögéből olvasni. 

Ami a fordítást illeti... ehh? Nem rossz, de brit szlenget még mindig nem lehet értelmesen fordítani, szerintem amúgy semmilyen nyelvre, és itt ez határozottan érződött. Miután épp költözés közben vagyok, félig magyarul, félig angolul olvastam, attól függően, hogy épp a papír, vagy épp az ebook akadt a kezembe, de így is érezhető volt, hogy a magyar szöveg néha nagyon nem tudta, mit kezdjen magával. Például, amikor Max egy alkalommal azt találta mondani, hogy "durcis lenne" vagy valami ilyesmi, hát a szemöldököm a hajamig szaladt fel. Szóval akadtak vele kisebb problémáim, de alapvetően meg tudom érteni a dilemmát.

Röviden összefoglalva, a cselekmény legalább akkora diliház volt mint maga St. Mary's. A mázli az, hogy a diliház feeling remek humorral van átszőve, így feleannyira se zavart az alig - illetve esetenként semennyire - féken tartott káosz, ami a könyvet jellemezte, mint általában szokott. Talán jobb lett volna, ha egy kicsit strukturáltabb a narratíva, és nem kötélhúzáshoz hasonlatos módon rángatja magával a kedves olvasót, de én így is élveztem. Valahogy sikerült annyira lelazítania ennek a sok őrültségnek, hogy a végére már nem is próbáltam logikus és higgadt módon hozzáállni. A cím tényleg tökéletesen jellemzi ezt a könyet: csak egyik átkozott dolog jön a másik után. Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra! Jó hosszú sorozatról van szó, így meglátjuk, meddig jutok benne, de mindenképp szándékomban áll folytatni. A fordítás kicsit döcög itt-ott, de még így is egy rendkívül szórakoztató olvasási élményt nyújtott. Gail Carriger rajongóknak mindenképp tudnám ajánlani, ők valószínűleg értékelni fogják ezt a fajta humort.

Értékelés: 4/5

2018. március 11., vasárnap

Bödőcs Tibor: Addig se iszik

Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 208

„Mikor a szerzőt megismertem, még nagyképűen vallotta: „Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.” Aztán megtört, és írni kezdett, paródiákat, persze – és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre. Bödőcs írásaiban a páratlan irodalmi műveltség találkozik az igazi humorral Karinthy boncasztalán. Apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is. „Addig se iszik” – válaszolta a bölcs öreg, és igaza volt: Tibor írás közben sose iszik. (Hmm…) Mert ilyen az irodalom: nevel, tanít, szórakoztat – és amíg írunk vagy olvasunk, addig se iszunk. Tisztelet a kivételnek. Fogadják tehát szeretettel az irodalmi paródia Lemmyjét, a magyar humor Billy, a Kölyökjét, a búcsúszentlászlói Rabelais-t. „Tessék mosolyogni!” “

Cserna-Szabó András


A könyvet nagyon szépen köszönöm a kiadónak!

Már akkor tudtam, hogy ez nekem kelleni fog, amikor hírét vettem, hogy készülőben a megjelenése. Imádom a Showder Klubot, egy nehéz nap után számomra a tökéletes kikapcsolódás elröhögcsélni a kanapén, és Bödőcs Tibor egyike a kedvenceimnek a stand uposok díszes társaságából. Minden alkalommal fetrengek a sztorijain és a stílusán, és azt is levágja bárki, aki egy percnél tovább nézi, hogy nem "csak" egy újabb humorista, aki a szokásos témákon megy végig (az úgynevezett piálás-gyerek-politika-falunap tengelyen), hanem elképesztő műveltséggel is rendelkezik, amitől élmény hallgatni az összes barokk körmondatát a hatvanmillió hasonlatával és utalásával. Így nem is volt kérdés, hogy érdekel a könyve, pedig akkor még azt se tudtam, miről fog szólni.

A fülszöveg, vagyis inkább méltatás, ami jelen esetben fülszövegként funkcionál ugyan említi a paródia szót és így utólag már teljesen nyilvánvaló a dolog, de elsőre hogy őszinte legyek, átsiklottam felette, így nem voltam benne biztos, mit is várjak, csak azt tudtam, hogy valószínűleg remekül fogok szórakozni. Nos, ez mindenképp bejött!

Az Addig se iszik egy paródiagyűjtemény, így mint kerek egészet elég nehéz értékelni, pont ahogy egy novelláskötetet is. Itt is volt, ami tetszett, volt ami kevésbé. Volt ami betalált, volt aminél max a szemöldököm vontam fel. A paródia amúgy is egy nagyon "ízlések és pofonok" műfaj: mindenkinek más a vicces és máshogy. Jól ismert írók nevei szerepelnek benne, magyarok és külföldiek egyaránt. Jobb esetben olvastuk őket, kevésbé jobb viszont gyakoribb esetben csak tettetjük, hogy olvastuk, de mindenképp ismerősen csengenek, tisztelet a kivételnek. Viszont az a rossz hírem van, hogy ha csak a wikipédiából ered az ismeretünk, nos a poénok jó része úgy fog elzúgni a fejünk felett, hogy maximum a szele legyint. 

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy abszolút egy büdös kukkot se fogunk érteni azokból a szösszenetekből, amiknek nem olvastuk az eredetijét, de mindenképp le fog vonni az élvezeti értékéből. Persze ez is esetfüggő, például Hátes S. Tamás csodáján tökéletesen el lehet szórakozni Hunter S. Thompson mély ismerete nélkül (bár azért a Rumnapló trailerét legalább nézd meg, csak hogy a drogmámor értelmet nyerjen), de gyakran óhatatlanul is azt fogja érezni az ember, hogy valamiből kimarad. Bölcsészpalántaként szerencsére nem voltam nagyon elveszve, már ami a neveket illeti. Akadt persze olyan, akitől nem olvastam, a harmadik szekcióból van még mit behozni, főleg kortárs magyar irodalom terén (most mit csináljak, nem szorult belém elég patriotizmus, más kultúrák mindig jobban izgatták a fantáziámat. Előbb veszek kézbe egy afrikai verseskötetet, evvan). Egyébként e téren azért örvendtem volna egy csöppnyi diverzitásnak: az egy dolog, hogy én a nemzetközi vizeket részesítem előnyben, de igencsak szemet szúrt, hogy csak férfiak kaptak helyet a kötetben. 

Ha Hitler túlélte volna a wart, az ő ügyvédje nézett volna ilyen szemekkel Nürnbergben, ahogy én nézhettem ekkor. (Szegény germánok! Mire megbocsátottuk volna Adolfot, jött Dieter Bohlen. Zárójel bezárva).
/Hántes S. Tamás/ 

Mindjárt az első paródia, amikor Krúdy Casanovája, Szinbád viszi iskolába a gyereket rémisztő pontossággal idézte fel bennem a magyar faktot gimi utolsó évéből, amikor ezzel kínoztak minket, és azon kaptam magam, hogy a húsleves és valami táncosnő részletező leírásának olvasása közepette az aznapi menzakaját próbálom kitalálni. Itt viszont ahányszor sodródni kezdene a figyelmem, Bödőcs bedob valami váratlant, amitől azonnal magamhoz térek és jobb esetben felkuncogok.

Orwell női diktatúrájához sem szükséges az 1984, bár miután az egyik kedvenc könyvemről van szó, erre pont nagyon odafigyeltem. Az ötlet kicsit lerágott csont, de a kivitelezés nekem nagyon feküdt, elképesztő, Bödőcs mennyire el tudja kapni a stílust. A csúcspontot számomra mindenképp Márquez jelentette, azon hangosan visítottam, de Hemingwayen is remekül szórakoztam, mondjuk az főként a Rómeó és Júlia abszurditásának volt a folyománya inkább, semmint maga Hemingway stílusának a kifigurázása. Örkény egypercesei is zseniálisak voltak, bár az a helyzet, hogy az egyáltalán nem érződött paródiának, hanem sokkal inkább folytatásnak: ezeket akár maga Örkény is írhatta volna. Azért azt a ziccert kihagyni, hogy A pápa kitért a hitéből (A pápa elvesztette a hitét egypercesnél) szerintem kár volt, de üsse kavics, ennyi belefér.

Mindenki annyi idős, amennyinek a szeretője érzi, és amennyinek a felesége visszasírja – szokta mondani gyakorta Don Carlos Sanchez, strucctojás-heréin zárdaszüzeket hintáztatva. A családi ház az élet nagy óceánjárója, melyen az asszony a kérlelhetetlen kapitány, de a szeretőtől duzzad a vitorla – állította más alkalmakkor. Rájött már rég, hogy a házasságban egyszerre kell tüzet oltani, szalonnát sütni és jóllakni, ahogy sikerül, bármi áron.
/Gabriel Garcia Márquez/ 

A kellemes meglepetések mellett persze akadtak olyanok is, amik annak ellenére, hogy ismertem az íróját, nem feküdtek. Ilyen volt például a Proust paródia, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy Az eltűnt idő nyomában-nal engem vallatni lehetne. A Kosztolányi darabtól se voltam annyira elájulva, pedig őt még szeretem is. És itt jön be az, hogy egy ilyen típusú kötetben, egy ilyen műfajnál sose lesz olyan, hogy hibátlan: ez a vagy bejön vagy nem orosz rulett, és minden paródia kezdetével újraindítják a sorsolást. Már csak a nagy számok törvénye alapján is tuti, hogy lesz olyan, ami nem fog tetszeni, szóval ezzel nem árt számolni előzetesen. Így viszont összességében nagyon nehéz beszélni erről a kötetről.

Ajánlanám-e? Még szép. Na de mindenkinek? Eeeeh. Ezt az irodalom nerdek fogják igazán értékelni, azok, akik nem igazán vannak barátságban a szépirodalommal szerintem max elvétve tudnak élvezni egy-két darabot, de összességében nem igazán. Azt is megjegyezném, hogy ez a könyv így egyben baromi tömény. Vannak kötetek, amiket lapozgatásra terveztek, és az Addig se iszik is ilyen. Értem ez alatt azt, hogy ez nem olyan, mint egy regény, amit leülsz és elolvasod, aztán kiskezit csókolom. Apránként elosztva sokkal szórakoztatóbb élményt fog nyújtani. 

2018. március 4., vasárnap

Színezők és orgyilkosok újratöltve

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 96


Tele szemkápráztató rajzokkal az Assassin’s Creed játékokból! Ez a gyönyörű színezőkönyv olyan ikonikus jelenetek tartalmaz, mint amikor Ezio Leonardo da Vinci repülő szerkezetében cikázik Velence egén, Connor száguld a függetlenségi háború csatamezein, vagy Altaïr bizalomugrása egy várfalról. A kötet rengeteg mintát, képet és ábrát vonultat fel a történelemből, amelyek csak arra várnak, hogy az olvasó megtöltse őket színekkel és élettel.


Megénekeltem én már a kalandjaimat és az elsődleges tapasztalataimat Benővel (adtam egy kollektív nevet az assassinoknak, mert amúgy halvány lila ibolyám sincs róla, hogy melyik-melyik, prológusos bloggertársaimnak meg annyira tetszett, hogy azóta is így emlegetjük őket), tehát ha arra vagy kíváncsi, mit szólok a színezőhöz, milyenek a lineartok, kiknek ajánlanám, plusz a két első próbálkozásomat, akkor csekkold az első bejegyzésemet itt.

Ez inkább egy update-ként szolgál, ugyanis mostanság megint elővettem és be is fejeztem egy újabb képet, így gondoltam megmutatom nektek a végeredményt, illetve válaszolnék egyúttal azokra a kérdésekre, amiket nekem szoktak szegezni a színezés kisebb trükkjeivel kapcsolatban. Úgyhogy ha ilyesmik érdekelnek, maradj velünk! (velem és Benővel ;))

Először is, frizbis Benő után bemutatnám nekteeek.... fürdőköpenyes Benőt!

Nagyon szerettem ezt a képet pingálni, tökéletes foglalatosság volt sorozatnézés, illetve hangoskönyvek hallgatása mellé, mert nem vonta el a figyelmemet róluk, de közben mégis lefoglalta a kezemet, ami nálam mindig probléma, ha valami passzív tevékenységet végzek, pl. filmezés vagy hallgatás (akár zene, akár más).

work in progress
 A színezőkben az a jó, hogy nem igazán lehet őket elrontani. Többszörösen igaz ez, ha rétegekben gondolkodunk. Magyarán nem kell megelégedni egyetlen árnyalattal, én szinte az összes részletnél minimum hármat használtam, de inkább négyet, ami élénkebbé teszi a végeredményt, és lefed gyakorlatilag bármilyen hibát. Például Benő fürdőköpenyének első rétege világoskék volt, majd fokozatosan vittem rá a sötétebb kékeket, majd a lilát, végül pedig a feketét. A háztető esetében is világosszürkéről indultunk, majd erre ment rá a sötétkék, végül a fekete.


Ha mélyíteni szeretnéd az árnyékokat, bátran használj fekete zseléstollat! Ezt a trükköt nekem is So-So tanította. A kabáton a gyűrődések árnyéka mind zseléstollal van kiemelve, ahogy a házakon a sötétebb szélek és beugrók is. Csak húzz egy keveset a kiindulóponthoz, majd maszatold el az ujjaddal a színezés irányával párhuzamosan.

Ja, ha már irány. Ha nem szeretnéd, hogy tigriscsíkos legyen a végeredmény, javasolnám az apróbb, körkörös mozdulatokat a függőleges vagy vízszintes satírozás helyett. Kevésbé fárasztó amúgy is, és sokkal egységesebb a végeredmény. Még ha egy bizonyos irányba is haladsz, miközben viszed fel a színt, körökkel érdemesebb operálni vonalak helyett. Illetve mire nem jó a fehér ceruza: nem csak a fénypontokra tökéletes, de arra is, hogy el szeretnéd simítani a ceruza által hagyott textúrát (azokat a fránya kis fehér szemcséket, you know). Bár meg kell jegyeznem, hogy ez elsődlegesen világosabb árnyalatokon működik. Viszont a sötéteknél nem is szokott probléma lenni, legalábbis nálam, mert 3-4 rétegnyi szín tökéletesen lefedi a papírt. Minden másra ott a Mastercard.

Végül, de nem utolsó sorban pedig... türelem rózsát terem. Így elszórakozgatni egy-egy képpel elég babramunka, éppen ezért használom inkább afféle pótcselekvésnek, semmint hogy konkrétan leüljek, hogy akkor én most színezni fogok. Nem kell rágörcsölni, nem tanulmányrajz ez. A lényeg az, hogy érezd jól magad, miközben csinálod: leld örömed a színekben, az árnyékokban, és az alkotás örömében. Ami így nagyon nyálasan hangzik, de alapvetően tényleg ez a lényeg. Nem hiába relaxálásra találták ki ezeket a könyvecskéket. Bár könyvnek nevezni az én példányomat már erős túlzás, ugyanis totálisan elengedett a ragasztó, de annyira nem is bánom, mert így kényelmesebb színezni is.

Úgyhogy hajrá, színezzetek ti is Benőket (vagy ami a kicsi szívetek vágya)!

A könyvet még egyszer köszönöm szépen a Fumax kiadónak.

2018. február 28., szerda

Andy Weir: Artemis

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 318

Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

A marsi sikerlista-vezető szerzője, Andy Weir újabb lenyűgöző főszereplőt alkotott, Jazz történetét pedig a rá jellemző humorral és tudományos alapossággal írta meg. Az Artemis filmes jogai már a könyv bejelentésének napján elkeltek, a 20th Century Fox és a New Regency máris dolgozik az adaptáción.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Fumax kiadónak!

Azóta a radaromon van ez a könyv, hogy elterjedtek a hírek a megjelenéséről. Miután A marsi olyan kellemes meglepetés volt anno 2015-ben, egyértelmű volt számomra, hogy a közben beérkező erősen vegyes vélemények ellenére is teszek egy próbát az Artemisszel. Az elhatározás megvolt, de azért nem mondom, hogy félelem nélkül kezdtem neki ennek a sztorinak. Lehet, segített, hogy a negatív kritikák már előzetesen lerángatták az elvárásaimat az égből, én ugyanis kellemesen meglepődtem. A dologhoz hozzátartozik, hogy félig olvastam, félig pedig az angol hangoskönyvet hallgattam Rosario Dawson előadásában, aki valami zseniális munkát végzett! Szóval, ha angol hangoskönyvet kerestek... az Artemis tökéletes választás! Komolyan. Az már csak hab a tortán, hogy Rosario egy az egyben úgy néz ki, ahogy én Jazzt elképzeltem.


Gyerekek, hát ez nem volt rossz!

Nem azt mondom, hogy megváltotta a világomat, de lekötötte a figyelmemet és helyenként csak úgy hirtelen meglepett egy-egy poénnal, amitől önkéntelenül is kicsúszott egy-egy vihogás a számon. Na, de kezdjük az elejéről.

Weirnek nagyon megy a sci-fi világfelépítés, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudja, miről beszél. Én mondjuk full laikus vagyok, tehát lehet, hogy a műszaki beállítottságú egyedek nem így fognak vélekedni, de a magam részéről egyszer se kellett megállnom megkérdezni, hogy mi a jó isten folyik itt, mert ennek így semmi értelme. Maga az Artemis mint város a holdon tök jól működött, a létezés szabályait pedig sikerült logikus és közérthető módon elmagyaráznia az írónak.

Ami a főszereplőt illeti, Jazz Bashara az elején rohadtmód idegesített. Erőltetettnek éreztem a lazáskodó stílusát, meg a mindenre sz*rok életfilozófiáját, és kissé lerágott csontnak tűnt megint az apakomplexussal előhozakodni. De! Úgy nagyjából az első nyolcvan oldal után mindennek ellenére elkezdtem megkedvelni. Nem tudom, hogy csak én szoktam hozzá a stílusához, vagy a poénjai lettek jobbak, de a végére egészen megenyhültem vele szemben és már nem irritált a személyisége olyan elemi szinten. Meg azért azt is illik itt megjegyezni, hogy legalább van önkritikája a csajnak, amit tulajdonképpen becsültem benne. Elég szilárd volt a saját értékrendje ahhoz, hogy ne legyen olyan hatalmas morális konfliktus abból a tényből, hogy Jazzt nem igazán izgatják a törvények - még az a kevés se, ami Artemist összetartja.

A karakterekről egyébként úgy összességében elmondható, hogy habár nem voltak lövészárok mélységűek, de miután ez egy cselekményközpontú könyv, ez annyira nem is zavart. Svoboda, az ukrán csávó például nekem egy az egyben Scotty volt a Star Trekből (az újból, ahol Simon Pegg alakítja), egy kicsivel fiatalabb kiadásban és jobb hajjal, ami már csak azért is vicces, mert még emlegették is a sorozatot. Néha előfordul, hogy beugrik egy ilyen asszociáció, és aztán nem tudok megszabadulni a gondolattól, és így voltam vele itt is.

A cselekmény kellemesen pörgött, a második felére kifejezetten érdekes lett, és bár a végén volt egy kisebb WTF momentumom, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy most hogyan is érzek vele kapcsolatban, de ezen túlmenően tök oké volt. Helyenként egy kis öniróniát illetve parodisztikus hangulatot véltem felfedezni, de lehet, hogy ezt csak én éreztem így. Pl. amikor kedvenc kínai csávónk még arra az öt perc élet-halál harcra se hagyta abba a picsogását, és végig ott rinyált. Kicsit olyan volt, mint a Katasztrófafilmet nézni: fáj, de azért önkéntelenül is röhögsz közben.

Az a helyzet, hogy sajnáltam egy kicsit ezt a könyvet, mert alapból vesztes helyzetből indult: ha ez lett volna Weir első könyve, fele ennyien nem köpködtek volna rá. De hát ott van neki A marsi nagytesónak. Az Artemis a sci-fi Ron Weasleyje: az elődje már a csillagokat is lehozta az égről és kipipálta az összes dobozt, amit ki lehetett, ezek után pedig igen nehéz színre lépni és nem lebőgni. Mindenki A marsit akarta újra olvasni, de úgy, hogy közben más legyen, meg újszerű, de ne túlságosan, csak épp annyira, hogy megint leessen mindenkinek a zoknija tőle.

Az a nagy büdös helyzet, hogy ez nem A marsi. Persze, a humor hasonló, és ez is az űrben játszódik, de az Artemis totál más tál tészta. És őszintén, ha kicsit megpróbáljuk kiverni a fejünkből a big brothert, és önmagában csak az Artemisre fókuszálni, ez egy tök szórakoztató, gyorsan olvasható, kalandos könyvecske, amivel szuperül el lehet lenni. Én legalábbis szerettem olvasni, egy percig se unatkoztam, és többször is hangosan felnevettem. Tudom ajánlani!

Értékelés: 4/5

2018. február 11., vasárnap

Kerstin Gier: Silber 2

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 340

A Silber-trilógia sziporkázó második kötete Kerstin Gier bestseller-szerző tollából.

Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni?

A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárói, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

SPOILERES BEJEGYZÉS AZ ELSŐ RÉSZRE NÉZVE!


Kerstin Gier könyvei mindig feldobják a hangulatomat és jobb kedvre derítenek, akármikor veszem őket a kezembe. Nem volt ez másképp a Silber folytatásával sem. Az első részt még a tavalyi év vége felé olvastam (értékelés itt), és most a Prológus tematikus hetének köszönhetően alkalmam nyílt fejest ugrani a második részbe is.

A kezdet mondjuk nem volt annyira zökkenőmentes, mint az első rész esetében. Valahogy nehezebb volt belerázódni a sztoriba, sokkal kevésbé ragadott meg az első 20-30 oldal, de ez lehet annak is az oka, hogy az előző olvasmányom hangulata merőben más volt, és még fél lábbal abban lubickoltam, amikor belekezdtem a Silberbe.

A szerkesztés illetve a fordítás határozottan nem segített. Ameddig az első rész - néhány sarkallatos ponttól eltekintve - teljesen rendben volt ilyen téren, itt csak meredezett a szemem, meg a hajam. Először is a szerkesztés: az a rengeteg lábjegyzet, már helyenként szakirodalom feelingem volt a dologtól. Ráadásul a túlnyomó többségük teljesen szükségtelen. Nem tudom, hogy az eredetiben is így van-e, vagy csak a magyar verzióban, de valami rettenet volt, és gyakran az egyetlen, amit elért az az volt, hogy kizökkentett a sztoriból. Ami a fordítást illeti... én nem tudom, hogy eredeti németből vagy angolból csinálták, de uff néhány helyen... csak egy pár eklatáns példa (Bokker de büszke lenne rám ezért a szóhasználatért): imagináció, vintázs (vintage), örökségleső (aminél csak tippelni tudok, hogy a hozományvadászra gondoltak...? De ez majdnem jobb volt, mint a tulipántaposó), vagy éppen a kolletarális kár, ami testvérek között is járulékos veszteség. Ja, szóval határozottan észrevehető volt a minőség romlása az első részhez képest, amit nem igazán tudok mire vélni. Nem azt mondom, hogy teljesen elrontotta az olvasási élményt, mert nem, de nem is segített, annyi szent.

Ami a sztorit illeti, kicsivel az első rész vége után vesszük fel a fonalat, amikor Liv és Mia visszatérnek Londonba a karácsonyi szünet után. Elvileg mindennek ki kellene simulnia, hiszen Anabel biztonságban el van zárva a diliházban, de valahogy csak egyre több a dráma a nappali életükben, és egyre furább dolgok történnek álmukban is. Problémák merülnek fel Henry és Liv között, megérkezik Ernest anyja - a Bokker -, Charles és Lottie bénáznak, Florence csúcsformában van és nem a jó értelemben, és Arthur se tette meg azt a szívességet, hogy eltűnjön a balfenéken.
Magyarán zajlik az élet. Álmában Liv folyton motozásokat hall, attól tart, hogy valaki irányítja Miát, miután a húga elkezd alvajárni, és előkerül egy ütődött figura is, akit aztán igazán nem tud mire vélni.

Azt mindenképpen értékeltem, hogy végre egy kicsit kitágultak a lehetőségek ezzel az egész álomjárásos balhéval kapcsolatban. Feszegetjük a határokat, új dolgokat tudunk meg, nem hagyja Gier, hogy megunjuk a fantasy/paranormális vonalat, és átvegye a vezetőszerepet a nappali dráma. Nagyon szépen összefonódnak az álombeli és a nappali események.

Liv egyébként továbbra is zseniális főhős, változatlanul nagyon kedvelem mind őt, mind a húgát, Miát. Viccesek, szerethetőek, életrevalóak, ami több mint amit a legtöbb YA főhősnőről el lehet mondani manapság. Persze, megvannak a hülyeségeik. Ebben a részben igencsak mélyre ástunk Liv belső kétségeiben, főleg ami a Henryvel való kapcsolatát illeti. Ha már Henry és Liv. Álljunk meg egy pillanatra, hogy értékeljük, milyen halál aranyosak ezek ketten együtt, annak ellenére, hogy drága szőke backstreet boy tagunk teljesen gyökér módon bír kezelni bizonyos dolgokat. De még így is. HALÁL. CUKIK.

Csomó helyen láttam, hogy mindenki Graysonnal akarja összehozni Livet, és habár Grayson is tagadhatatlanul aranyos, nálam így... nem. De nagyon nem. Szerintem nem illenek össze romantikusan, viszont azt nagyon imádtam olvasni, ahogy igazi húg-báty kapcsolat kezd kialakulni közöttük, és folyamatosan kiállnak a másikért. Grayson egyébként olyan, mint egy nyugdíjas. Mint egy nagyon szexi nyugdíjas. Folyton károg meg sopánkodik, hogy ennek rossz vége lesz, hogy ne csámborogj sötétedés után, és így tovább. De azért mindezt szívdöglesztően csinálja, és az se hátrány, hogy be tudja verni az orrát egyeseknek. Egyébként Grayson is szerezhetne már egy csajt, valaki normálisabbat mint Emily. Mondjuk engem. Csak három év van közöttünk. Just sayin.
De amiért én halálomig shippelem Henryt és Livet, az az, hogy Henry imádja Liv különcségeit, amitől én meg elolvadok. Imádtam olvasni, ahogy Livnek eszébe jut valami rettentő fura, amire mindenki más csak nézne, mint Rozi a moziban, hogy "hhhheeee?" és Henry meg totál odáig van tőle. Hát én kifeküdtem. És amúgy vice versa. Nem a furaságaik ellenére szeretik egymást, hanem azzal együtt. Ez pedig hatmilliószor romantikusabb, mint bármi más, amit el tudok képzelni.

Maga a sztori egyébként az a semmi extra volt, kicsit töltelékkötet feelingje volt a dolognak, de miután inkább a karakterek személyes drámájával voltunk elfoglalva, ez nem zavart annyira, mint általában szokott. Nyilvánvaló, hogy a nagy finálé még várat magára, itt csak be lett rúgva a motor. A vége talán kicsit túl hirtelen zárult le az én ízlésemnek, mondjuk erre valószínűleg rásegített az a tény is, hogy az én kis naiv könyvmoly lelkem abban a tudatban élt, hogy még van húsz oldala hátra, aztán egyszer csak láttam, hogy VÉGE. Ja, kiderült, hogy a maradék az Függelék, meg vaníliás kifli recept. ÉN NEM KIFLIT AKAROK (jó, ha őszinték akarunk lenni, azt is), HANEM VÁLASZOKAT!!!

Összességében, a trilógia második része is abszolút levett a lábamról. Rettentő jól szórakoztam olvasás közben, így továbbra is csak ajánlani tudom azoknak, akik egy pár óra felhőtlen szórakozásra vágynak. A harmadik rész olvasása se fog sokáig váratni magára, ennyit garantálhatok. ;)

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc karakter: Liv, Mia, Henry, Grayson (majdnem mindenkit imádok, jó?)

2018. február 9., péntek

Samantha Shannon: The Bone Season

Kiadó: Bloomsbury
Kiadás éve: 2017 (utánnyomás, új borítóval)
Oldalszám: 480


19-year-old Paige is working in the criminal underworld of Scion London. Her job: to scout for information by breaking into people's minds. It is raining the day her life changes for ever. Attacked, drugged and kidnapped. She is assigned to Warden, a Rephaite. He is her master. Her trainer. Her natural enemy. But if Paige wants to regain her freedom she must allow herself to be nurtured in this prison where she is meant to die.


2059. Scion London. 
Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel 
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…
(hivatalos fordítás)

***

Kedvenc Alpakám, So-So hatalmas rajongója a sorozatnak, és azóta rágja a fülemet emiatt a könyv miatt, amióta gyakorlatilag ismerjük egymást. Jó ideig kitartottam, de aztán csak rávettem magam, főleg mert én magam is nézegettem már ezt a könyvet, csak aztán valahogy elfeledkeztem róla, miután elmaradtak a folytatások. Viszont tavaly megjelent a harmadik rész, és a Bloomsbury ennek örömére újranyomta az első kettőt is ezzel a fentebb látható fehér alapú dizájnnal puhaborításban, így ez megadta a szükséges kezdőlöketet, hogy most már tényleg belevágjak.

Azt kell mondjam, mindenképp jó volt az időzítés. Egyrészt azért, mert végre kimásztam a már jó régóta húzódó olvasási válságomból, hiszen a lassú kezdet miatt nem kizárt, hogy ezt még nyáron letettem volna az első 30 oldal után. Másrészt, ez a könyv aztán nem a kezdő angolosoknak való: manapság már viszonylag ritkán találkozom olyan szóval, amit nemhogy még a büdös életben nem láttam, de ha nem angol szövegkörnyezetben lenne, abban se lennék biztos, hogy angolul van, így inkább segítségül hívtam a Merriam-Webstert, mert piszkálta az agyamat, hogy mi a vihar ez. (Csak hogy mind tanuljunk valamit: cantankerous - zsémbes) Amit ebből ki akarok hozni: kifejezetten nehéz a nyelvezete, eredetiben csak erősen haladóknak ajánlom. Viszont a stílus purrfect! Samantha Shannonnek nem csak eszelős a szókincse, de remekül teremt hangulatot. Az egész regénynek rendkívül egyedülálló az atmoszférája, és a karakterek is szuperül össze lettek rakva, de erről majd később.

Először ugorjunk neki annak a monstrumnak, ami a világfelépítés. Olyan masszív info dumpot kapunk az elején, hogy az első ötven oldalon kb. a fanwikiből éltem, ahol fenn volt ez a cuki szemléltető ábra, hogy legalább kábé fogni tudjam a hatvanmillióezer féle clairvoyance típust, ami létezik. 

Forrás
Azon kívül, hogy rendkívül komplex a különleges képességek mindenféle besorolása, kapunk mellé egy teljesen új szókincset, amitől az első ötven oldalon csak pislogsz, mint hal a szatyorban, hogy tessék parancsolni?? Szerencsére a könyv hátuljában van egy glosszárium, amit viszonylag sokszor fellapoztam, pedig általában túlságosan belemerülök a sztoriba, hogy közben keresgélésre adjam a fejem, és csak a végén futom át hogy hmm, király, ilyen is van benne. Amúgy is szeretem magamtól összerakni a képet. De a Csontszüretnél inkább nem vállalkoztam csak a saját logikámra, mert félő volt, hogy szétrobban tőle a buksim, és volt-nincs blogger. (Mint a szekrény a HP-ben, csak véresebb.)

Lehet, hogy a világ kegyetlen bonyolult, viszont legalább annyira érdekes és egyedi is! Még csak bekategorizálni se lehet igazán ezt a könyvet, mert valahogy egyszerre érződik disztópiának, sci-finek, fantasynek, paranormálisnak, és így.... nem tudom, mi folyik itt, de tetszik!

Viccet félretéve, komolyan csak csodálni tudom Samantha Shannont, amiért ennyi energiát belefektetett a Csontszüret világának a kialakításába, hogy minden klappoljon, és egy koherens, lenyűgöző egészet alkosson, amitől úgy érzed, tényleg átléptél egy párhuzamos, ijesztő, de közben baromi érdekes univerzumba, ahol szindikátusok léteznek, meg a Scion diktatúrája, plusz ez a rengeteg különleges képesség, meg rephaite-ok, ezek a más dimenzióból jött fura alienek, akikről a populáció többsége nem tud, viszont a kormány stikában alkut kötött velük... kicsit lehet, úgy tűnik, mintha csak szavakkal dobálóznék, de ezt a könyvet egyszerűen nem lehet röviden és értelmesen elmagyarázni, szóval inkább meg se próbálnék mélyebben belemászni, mert itt ülhetnénk még egy hét múlva is. Nem hiába rúg majdnem 500 oldalra.

Ami a karaktereket illeti, Shannon itt se bánt velünk kesztyűs kézzel. Paige Mahoneyt, a főhősnőnket kemény fából faragták, ebben a kiscsajban aztán tényleg van spiritusz. Hiába próbálnak rabszolgát csinálni belőle, ő aztán nem fekszik le senkinek. Mindezek mellett persze nem tökéletes, neki is megvannak a maga hibái, tévedései, belső bizonytalanságai, viszont egyszer se vált számomra idegesítővé. Nem állítom, hogy ő a kedvenc karakterem az egész világon, de szerettem követni a kalandjait, és azon kaptam magam, hogy akut idegrángások közepette szorítok neki, hogy ne ölesse meg magát.

Arcturus, a főgonosz banya vérhitvese is említésre méltó egy figura. Bár az én kiadásomban többet emlegették Wardenként (magyarul nem tudom, mire fordították, ha ugyan lefordították), így nekem is inkább így ragadt meg, semmint a keresztnevén, ami úgy hangzik, mintha egy Shakespeare tragédiából szalajtották volna. Ő az a fajta karakter, akit nagyon nem akarsz bírni, de aztán valahogy mégis azon kapod magad, hogy fokozatosan megkedveled. Szeretem az ilyen típusú karaktereket, akik úgy rejtélyesek, hogy nincs túltolva, és nem érzed erőltetettnek, vagy mintha direkt csinálnák. Nem jár folyton a lepénylesőjük, mint a kacsa feneke, de amikor mondanak valamit, annak súlya van, és alig várod, hogy kiderüljön, mi lapul azalatt a mély csönd alatt. Ő határozottan kedvenc lett!

Ami így visszatekintve megdöbbentő, hogy mindezek mellett valahogy még a mellékszereplőkre is maradt ideje és energiája az írónőnek! Nem igazán tudnék olyat megnevezni, akinél azt éreztem volna, hogy papírmasé figura, vagy épp töltelékkarakter, mindannyian egyéniségek voltak, éltek. Akit mindenképp ki akarok emelni, az Jaxon Hall, Paige elrablása előtti főnőke, az egyik mime-lord, aki a saját kis bűnszervezetét működteti, és aki igencsak ideges, amiért megfújták az orra alól a kedvenc álomjáróját. Jaxnek határozottan volt stílusa, annyi szent. Zseniálisan egyensúlyozott az égetnivaló szemétláda és az angol úriember között: nem volt nehéz látni, miért ő az egyik legerősebb gengszter Londonban, mindeközben viszont kivillant az emberi oldala is, hiszen Paige a mentoraként tekintett rá. Rétegelt, komplex, briliáns karakter, komolyan le a kalappal!

Persze főgonoszt is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet. Nashira, az oxfordi kolónia vezetője olyan szinten ijesztő, amit már rég nem tapasztaltam könyvben. Okos, számító, a végletekig kegyetlen, és mindeközben nem igazán nevezhető őrültnek (max szociopatának). Jó volt végre egy olyan női ellenfélről olvasni, akitől rendesen meghűlt a vér az ereimben, akitől tényleg félteni tudtam hőseinket, és nem hátradőlve tömtem a fejem popcornnal, mondván hogy "mit izgulsz, úgyis túlélik, ez hálivúd."

Összességében, egy nagy pozitív meglepetés volt ez a könyv. Nem könnyű olvasmány, nem csúszott gyorsan, de tartalmas volt, egyedi, izgalmas, és abszolút megérte a belefektetett időt és energiát! Ha belekezdesz, azt tanácsolnám, ne tedd le az első ötven oldal után. Igenis várd ki a végét, mert totálisan megéri. Alig várom a következő részt! Az hót ziher, hogy még idén sorra kerül nálam!

Értékelés: 5/5
Kedvenc karakter: Jax, Warden


2018. február 4., vasárnap

On Sai: Szürke szobák

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 120

Soha ne add fel! 
Scar a szexvizsgán kitartott az elvei mellett. Ám mindennek ára van, cserébe a titkosszolgálat félelmetes börtönébe kerül. A hatalmas csarnokban nincsenek őrök, minden automatizált, de négyszáz keménykötésű rabbal van összezárva. Vajon elég erős a túléléshez? 
Rossz döntést hozott? Hol van Isten, amikor olyan közeli a Gonosz? 
Vagy pontosan ott van, ahol lennie kell? 
Késes, a festett szemű arénaharcos, a börtön öntörvényű magányos farkasa minden lépését figyeli. Miért köt bele Scarba újra és újra? Mi ez a különös kapcsolat kettejük között? 
Szivárog a sötétség, de szivárog a világosság is, míg kettejük párharca folyik. Ha minden elveszett, és nincs kiút a reménytelenségből, akkor is elég az emberben lobogó fény? 
A kisregény a Szivárgó sötétség 2. kötete, a Lucy után játszódik.


A könyvet nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

AZ ELŐZŐ RÉSZEK TARTALMÁRA NÉZVE SPOILERES A BEJEGYZÉS!


Kicsit fura, hogy megjelenés után ilyen sokkal jutottam el a Szürke szobákig, tekintve, hogy általában up to date vagyok On Sai könyveiből - értsük ez alatt azt, hogy amint megjelenik, sprintelek a boltba, aztán pedig elszigetelem magam az emberiségtől, ameddig a végére nem érek - de őszintén, jobb, hogy nem estem neki ott rögtön azonnal, mert így van mihez nyúlni, ha rám jön a hoppáré. Több kedvenc íróm könyveivel is így vagyok: mint a mókus, raktározom őket ínségesebb időkre. Ja, lehet, hogy ez nem teljesen egészséges. #menjorvoshozdegyorsan

De térjünk is a tárgyra. A Szürke szobák egy kisregény, ami a Szivárgó sötétség sorozat második része, a Lucy után játszódik. Ugye ott tartunk, hogy Scart meghúzták a szexvizsgán (nem úúúgy, éppen ez a probléma), és ebből kifolyólag bedutyizták a Szürke szobákba, Lucy hírhedt börtönébe. A kisregény innen veszi fel a vonalat: Scar és a börtönlakók életét követjük végig, miközben odakinn teljes a káosz és Lucy is felszívódott.

Senkit sem fog meglepetésként érni, ha már itt az elején kijelentem, hogy IMÁDTAM! Lenyűgöző volt bepillantani a Szürke szobák falai mögé, főleg így, hogy Scar érkezése totálisan felkavarta az állóvizet. A rabok a legveszélyesebb, legbetegebb bűnözők, akiket összezártak egy nagy térbe, mindenféle kijutási lehetőség nélkül: itt nincs olyan, hogy jó magaviseletért hamarabb szabadul. Kezditek kapizsgálni a problémát, igaz?


Scar továbbra is remek főhős, és elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt két kötetben, ami itt kifejezetten meglátszik, tekintve hogy ilyen csodás társaságban kell nőként és újoncként megállnia a helyét, miközben szétveti az ideg, hogy mi folyik odakint a világban.

Ahhoz képest, hogy egy két nagyobb rész közé beszorított százhúsz oldalas kis szösszenetről beszélünk, tartalmas és kerek egész történetet kapunk. Sokszor az ehhez hasonló részek közé vetett novellák és kisregények csak úgy lógnak a levegőben, és se fülük se farkuk, vagy épp rohadtul semmi nem történik bennük, de itt egyáltalán nem ez volt a helyzet. A szokásos Szivárgó sötétség koktélt kaptuk: érdekes karakterek, komoly témák, nehéz döntések, egy kis spirituális háttér, és néhány váratlanul vicces beszólás, amin akaratlanul is felnevetsz.

"Mennyit ér egy ember élete? Mérhető-e valami ehhez?"

A börtön lakói közül egyértelműen Késes volt a kedvenc, bár ezen nem nagyon van mit csodálkozni, hiszen ő volt itt a főattrakció: amellett, hogy ő virít a borítón, olvashatunk a szemszögéből is - amiket egyszerűen imádtam, még egy ilyen enyhén kicsavart személyiségű és mindeközben éleslátó pasast!  - és úgy összességében, vele töltünk el a legtöbb időt, róla tudunk meg a legtöbbet. Tipikusan az a fajta karakter, akivel inkább nem szeretnél egy légtérbe kerülni a való életben, de olvasni róla? Hát azt bármikor!

Maga a cselekmény nem egy nagy dobás, egyértelműen a karakterek hajtják előre, de hát mit is várhatnánk egy ilyen alapszitutól? Viszont az egész pszichológiai hadviselés és manipuláció lenyűgözővé teszi a Szürke szobákat. Volt benne egy váratlan fordulat, amitől kiszaladt egy nem túl úrihölgyhöz méltó kifejezés a számon olvasás közben, de ezt nem fogom lelőni nektek. Inkább olvassátok el! Ha még nem volt szerencsétek a sorozathoz, akkor pedig nyomás, tessék nekiesni annak a féltégla Scarnak, higgyétek el, hogy megéri!

Én a magam részéről tűkön ülve várom az Artúrt, de addig még tartogatom egy kicsit a Miogin bázist, a másik kisregényét a sorozatnak, hogy ha már nem bírnám tovább, legalább még az legyen raktáron. Továbbra is csak áradozni tudok róla, az egész úgy zseniális, ahogy van. 

Limk Related Widget