2013. december 8., vasárnap

Sorry for party rocking

Hello hello emberek!

Szeretnek elnezest kerni, amiert eltuntem az eterben (meg azert is, mert ekezetek nelkul irok, de telefonrol vagyok), de az a helyzet, hogy a laptopom valamiert nem akarja megnyitni a bloggert. Ezert nem irtam bejegyzeseket az utobbi idoben. Eloszor vartam, hogy magatol rendbe jon, mert mar arra is volt pelda, de a problema tartosnak tunik. Karacsonyra be lett igerve nekem egy uj szepseg a csalad jovoltabol de hogy ezt tulajdonkeppen mikor fogom megkapni az egy masik tortenet.

Ugyhogy addig is, kellemes keszulodest az unnepekre es remelem hogy hamarosan mar rendesen tudok majd jelentkezni. :)

RavenS

2013. október 19., szombat

Jennifer L. Armentrout - Obsidian


Kiadó: Entangled Teen (magyar fordításban: Vörös Pöttyös)
Oldalszám: 335

Starting over sucks.

When we moved to West Virginia right before my senior year, I'd pretty much resigned myself to thick accents, dodgy internet access, and a whole lot of boring.... until I spotted my hot neighbor, with his looming height and eerie green eyes. Things were looking up.

And then he opened his mouth.

Daemon is infuriating. Arrogant. Stab-worthy. We do not get along. At all. But when a stranger attacks me and Daemon literally freezes time with a wave of his hand, well, something...unexpected happens.

The hot alien living next door marks me.

You heard me. Alien. Turns out Daemon and his sister have a galaxy of enemies wanting to steal their abilities, and Daemon's touch has me lit up like the Vegas Strip. The only way I'm getting out of this alive is by sticking close to Daemon until my alien mojo fades.

If I don't kill him first, that is.


Az újrakezdés szívás.
Amikor - éppen az utolsó középiskolai évem előtt - Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt - akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam...

(hivatalos fordítás)

Végre én is eljutottam idáig. A híres-neves Obszidián, amit agyba-főbe dicsért mindenki és ajánlgatták nekem, hogy hát én ezt imádni fogom, mert Daemon... khm... hát olyan, amilyen. Természetesen, erre már csak azért se olvastam el, hanem tologattam a várólistámon és vártam a pillanatra, hogy kedvem is legyen hozzá, ne csak az egyetemes nyomás miatt kezdjek neki, mert annak úgyse lesz jó vége.
  
És lőn, két hete becsapott a mennykő, a kezembe vettem. Aztán el se engedtem, ameddig az utolsó oldalra nem értem vele. Mit nekem iskola, meg házi feladat, vagy wc-re menés. Ugyan már!

Szóval a lényeg, hogy rácuppantam és annak ellenére, hogy itt-ott a szememet forgattam, azonnal levadásztam a következő részét. Ó, igen. Már azon is túl vagyok. Bár ez talán nem teljesen egészséges.

 Azt hiszem, új kedvenc főhősnőt avattam! Kathy nagyon szerethető karakter, egyszerre hihető, olyan szempontból, hogy igenis megremeg a térde Daemon láttán, de közben meg nem vered tőle a fejed a falba, mert nem révedez órákon keresztül a semmibe a srác szemein nyáladzva, és igenis néha beszól neki.

 

Sőt. A fejére borít egy egész tál spaghettit!
Emberek, az a jelenet? 
Már csak azért is megérte elolvasni ezt az egész könyvet!

De ezen kívül is, Kathy intelligens volt, nem csak eljátszotta, hogy az, teljesen emberi és hiteles főszereplő. Követett el hibákat, nyilván, de nem olyanokat, amiktől jött volna a késztetés, hogy a falhoz vágjam a könyvet. Szerencsére.




Dee aranyos volt, és jó volt látni a kapcsolatát a bátyjával, de komolyan, most már igazán túlléphetnénk ezen az "energiabomba, csupa-mosoly kishúg" - sztereotípián. Kezd idegesítő lenni. Ash kellően kiállhatatlan volt, a bátyjait nem igazán tudtam megkülönböztetni (ebben a kötetben, legalábbis), és nem értem, miért volt jó az, hogy mindkét hármas ikrek párnak ugyanazzal a betűvel kezdődött neve.
Dee - Daemon - Dawson
Ash - Andrew - Adam
Ja, és ezenkívül Kathy és Daemon vezetéknevének is ugyanaz a jelentése. Lehetnek ám jók az ilyen játékok a nevekkel... már ha nem ennyire fájdalmasan nyilvánvalók. 

Daemon... csak hagyjuk. Azon kívül, hogy ahogy Kat is megfogalmazza, magában hordozza a szexi pasik szentháromságát, imádtam a szócsatáikat. Élvezet volt olvasni, ahogy egymás idegein taposnak, közben pedig (néha szó szerint) áramkimaradást okoznak csak azzal, hogy egymásra néznek.

Ami a cselekményt illeti... nos, természetesen a kötelező YA köröket itt is lefutjuk. Volt bál. Mert az kihagyhatatlan.... that's right. Na jó, nem is idegesítem magam rajta, de csak azért nem, mert a következő rész után már képtelen vagyok haragudni az Obsidian-re. Ha az Onyx olvasása előtt írtam volna ezt a posztot, lehet, hogy most egy sokkal jobban begőzölt énemmel találkoznátok és órákig lamentálnék azon, hogy miért kell minden nyomorult YA fantasy cselekményének vonalaiban ugyanúgy kinéznie... de nem fogok. Mert már nem vagyok ideges, szóval úgy nem is az igazi. ;)

Sokan fújoltak rá, hogy Twilight-koppintás, meg hogy a földönkívüliek az új vámpírok.
Ezzel kapcsolatban... nem, nem lépek anyatigris-üzemmódba, mert tény és való, akadnak hasonlóságok. Én is rámutattam már erre, például Dee karakterénél is. Bár szerintem Daemon igencsak távol esik Mr. Cullentől, mert kevés ekkora s*ggfejet találni az irodalomban, mint ő, aki közben ennyire szerethető tud maradni. Ettől függetlenül... ja, néhol hasonlít. Sajnos. Nem örülök neki, mert ezeket a hasonlóságokat simán el lehetett volna kerülni. DE! Nem nevezném Twilight-koppintásnak, mert hangulatában teljesen más.

Nem akarja bemutatni a tökéletes szerelmet, sőt! Még csak szerelemről se igazán beszélhetünk. Legalábbis egyelőre. Ugyanis számomra a vége mentette meg a könyvet. A legvége. Aki olvasta, szerintem tudja, miről beszélek. Nem az a vége, amire én már lelkiekben felkészítettem magamat, és ettől majdhogynem kiugrottam a bőrömből! És... bocsánat, de nem bírom ki, úgyhogy:

 SPOILER ALERT!!!!


3....
2......
1........


NEM JÖTTEK ÖSSZE!!!!! Sose hittem volna, hogy egy ilyen hírnek egyszer még ennyire fogok örülni!
Nem volt nagy összeborulás, sem nagy happy end, és én ettől eufórikus magasságokba kerültem, mert végre valami nem úgy történt, ahogy vártam. Ahogy minden YA kötelező forgatókönyvében írva vagyon. Halleluja!




SPOILER VÉGE!
 


Szóval innentől  fogva én nem tekintem Twilight - koppintásnak. Más a hangulata, más a főszereplők jelleme és az egymáshoz való viszonyuk. Nagyon ígéretes egy sorozat ez és örülök, hogy belekezdtem.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Daemon - Kathy szócsaták verhetetlenek voltak
Kedvenc karakter: Daemon
 

2013. október 15., kedd

Rachel Vincent - Lélektolvajok

Kiadó: Jaffa
Oldalszám: 300




Valami nincs rendben Kaylee Cavanaugh-val; megérzi, ha valaki a közelében meg fog halni. És amikor ez bekövetkezik, egy ellenállhatatlan erő arra kényszeríti, hogy sikítson, mint egy lidérc. Szó szerint.
Kaylee szívesebben foglalkozna azzal, hogy végre sikerült felkeltenie az iskola legjobb pasijának a figyelmét. De nehéz végigcsinálni egy romantikus randevút olyasvalakivel, aki láthatóan többet tud az ember kényszeres sikítozásáról, mint ő maga.
Amikor pedig az iskolatársaik látszólag ok nélkül sorra holtan esnek össze, csak Kaylee tudja, ki lesz a következő... 

Amikor először olvastam a tartalmat, már szinte dörzsöltem is a tenyereimet, gondolván, huhú, halálesetek, helyes pasi, meg némi borzongás, utána meg a klisétömeg. Jó lesz ez egy nyugis délutánra nekem. Végső soron nem tévedtem nagyot, cserébe viszont igen ideges lettem, ugyanis erre repült a közmondásos fehér holló és ez egy ÚJ ÖTLETRE épült!!!

Nem, nem az új ötlettől lettem ideges, hanem attól, hogy még ennek ellenére is csak egy középszerű élményt nyújtott. Mindjárt kifejtem, mire gondolok. A legtöbb alapjába véve jó könyvvel jönni szokott az az életérzés, hogy "jó,jó, de ezt már láttuk...". Na itt nem. Ettől pedig a Szaturnuszig kellett volna ugranom nagy boldogságomban...  









...de nem tettem. Éspedig azért, mert ebben a könyvben minden mással volt baj.
Bocsi, emberek, de ezt innentől nem tudom megoldani némi infó szivárogtatása nélkül, szóval aki készül elolvasni, és nem akarja előre kinyitni a kinder tojást, attól elbúcsúzom.


SPOILER ALERT!!!!!



 Szóval. Az ötlet. Lúdvércek, amikről ugyan még életemben nem hallottam, de utánanéztem, és kiderült, hogy az angol verziójuk banshee, ami már azért ismerősebben cseng. Szvsz ezt nem igazán kellett volna fordítgatni, de mindegy. A bansheek izgalmasak, és egyelőre még áldottan kiaknázatlanok, habár azért feltűnnek itt-ott (Bűbájos boszorkák, Lost Girl). Szóval ezt imádtam, ahogy a kaszásokat és minden egyébet, ami a világfelépítéssel volt kapcsolatos. Remek urban fantasy alapanyag!

A cselekmény is egész korrekt volt, bár lehetett volna csöppecskét fordulatosabb, de megbocsátjuk neki, mert azért nem untam magam halálra. Szóval eddig tulajdonképpen rendben is van.
De akkor jöttek a karakterek...

ATYAÚRISTEN, valaki mondjon már nekem valamit a főszereplő srácról azon kívül, hogy nagyon szexi és jó illata van! Belső tulajdonság? Kedvenc színe? Zenéje? Filmje? A hörcsöge neve??? 
Na nem mintha Kaylee-ről sokkal több kiderülne belső tulajdonságok, avagy ízlés tekintetében, pedig egész végig E/1-ben vagyunk, tehát azért illene. Péklapáttal verném azokat, akik kitalálták, hogy attól lesz jó egy könyv, ha a főszereplőről nem derül ki semmi, mert így mindenki bele tud majd helyezkedni a "bőrébe". NEM! Pont az lenne a lényeg, hogy még ha nem is hasonlítunk rá, vagy nem értünk vele egyet, úgy is megértsük a motivációit és együtt érezzünk vele! Hát úgy nagyon nehéz, ha semmit nem tudunk róla...

Mindenki egy dimenziós papírmasé figura volt, egyedül  Todban láttam némi fantáziát, de ő meg ott fog elvérezni, ahol az összes többi YA-ban el szoktak, még az elbűvölő családi fekete bárányok is. 

Ó, igen. Szerelmi háromszög.


Még nincs kimondottan (csak kimondatlanul), de lesz. Érzem. Sőt, szerintem mindenki más is, aki kettőnél többször vett YA könyvet a kezébe.
Komolyan, rettegek a folytatástól.


SPOILER VÉGE!



  Ja, szóval nem akartam teljesen a földbe tiporni ezt a könyvet, mert nem volt rossz, sőt egészen jó kis délutáni olvasmány, csak annyival több volt benne a lehetőség. Csöppet bravúrosabb karakterizálással és történetvezetéssel akár kedvenc is lehetett volna belőle. De nem. Ebben a hónapban olvastam, de már nem emlékszem a főszereplő srác nevére! Ennyire feledhető volt. Kár érte.

 Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: amikben Tod szerepelt
Kedvenc karakter: Tod
 

2013. szeptember 4., szerda

Elkezdődött az őrület!

Számításaim szerint nagyjából egy hétbe fog telni, hogy hasonlóan el legyek borítva könyvekkel és sajnos egyik sem regény lesz. Vagyis de. A kötelezők. Bizony, a végzős év elkezdődött és hiába kapálóztam ellene egész nyáron és néztem tüntetően mesefilmet egész szeptember elsején, itt van.
Ennek mellékhatása a krónikus időhiány, amit nyomokban már kezdek felfedezni és ez csak fokozódni fog, így valószínűleg alig lesz időm olvasni, vagy egyáltalán bármit csinálni, aminek nincs köze a sulihoz.

Nem akarlak untatni titeket a nyavalyáimmal, csak jelezni szerettem volna, hogyha néha eltűnök az éterben, annak valószínűleg ez lesz az oka. Jelesül a szalagavató-ballagás-érettségi triumvirátus egyike hibáztatható majd. :)

De miután azt sem szeretném, hogy teljesen kiürüljön a blog, ezért úgy döntöttem, elindítom az első rovatot, ami havi rendszerességgel fog megjelenni. Nincs feltételes mód, ez fix. Irodalom faktos vagyok, tehát az is előfordulhat, hogy klasszikus regényekkel bővül majd a kritikáim spektruma, ugyanis az, amit azon kívül ebben a tanévben olvasni fogok édeskevés lesz a boldogsághoz előreláthatóan. De remélem nem lesz igazam!

Szóóóval, az új rovat!
Nagyon szeretem a verseket, de úgy gondolom, csöppet manapság mellőzve vannak, így úgy döntöttem, havonta egy bejegyzést ennek fogok szentelni. Nem kell megijedni, eszemben sincs verselemzéseket posztolni, ugyanis ez az egyetlen része az irodalomnak, amivel soha nem értettem egyet. Jó beszélgetni versekről, jó megosztani egymással a gondolatainkat, de a verslábakkal és költői képekkel való dobálózásban valahol elveszik a lényeg. Ez az én szubjektív megállapításom persze, de ami fontos, hogy csak magát az aktuális verset fogom megosztani veletek, ami nekem megtetszett és esetleg néhány személyes gondolatot alkalomadtán.

Próbálok majd kevésbé híres darabokat választani, ez igazából csak kedvcsináló akar lenni, mert véleményem szerint az iskolák a legjobb úton vannak afelé, hogy véglegesen megutáltassák a diákokkal a verseket.

Ennyi lenne, az új rovat még ebben a hónapban elindul és remélem tetszeni fog nektek!
Legyen szép napotok! :)

2013. augusztus 29., csütörtök

Nicole Williams - Crash

Kiadó: CreateSpace (magyar fordításban: Könyvmolyképző)
Oldalszám: 322

Southpointe High is the last place Lucy wanted to wind up her senior year of school. Right up until she stumbles into Jude Ryder, a guy whose name has become its own verb, and synonymous with trouble. He's got a rap sheet that runs longer than a senior thesis, has had his name sighed, shouted, and cursed by more women than Lucy dares to ask, and lives at the local boys home where disturbed seems to be the status quo for the residents. Lucy had a stable at best, quirky at worst, upbringing. She lives for wearing the satin down on her ballet shoes, has her sights set on Juilliard, and has been careful to keep trouble out of her life. Up until now.

Jude's everything she needs to stay away from if she wants to separate her past from her future. Staying away, she's about to find out, is the only thing she's incapable of.

For Lucy Larson and Jude Ryder, love's about to become the thing that tears them apart.


A Southpointe Gimnázium az utolsó hely, ahol Lucy a végzős évét akarta eltölteni, egészen addig, amíg bele nem botlik Jude Ryderbe, akinek a neve már a bajkeverés szinonimájává vált. A priusza hosszabb, mint egy beadandó dolgozat, a nevét több nő sóhajtotta, kiáltotta és átkozta, mint azt Lucy el tudná képzelni és a helyi fiúotthonban él, ahol a problémás jelző kiérdemlése alapkövetelmény.
Lucy legjobb esetben stabil, legrosszabb esetben döcögős életét csak a táncnak szenteli, azért él, hogy ballet cipőt hordhasson és a szeme előtt csak a Juilliard lebeg. Mindenekfelett pedig megpróbált kimaradni minden zűrből. Egészen mostanáig.

Jude minden, amitől a lánynak távol kell maradnia, ha túl akar lépni a múltján. Viszont Lucy kezd rájönni, hogy a távol maradás az egyetlen dolog, amire képtelen.

Lucy Larson és Jude Ryder számára a szerelem pontosan az a dolog, ami elválasztja őket.

 Teljesen hirtelen felindulásból olvastam el ezt a könyvet, egyszerűen megtetszett a borítója (éljen a sekélyesség). Kicsit Step Up feelinget vártam tőle, őszintén szólva, és miután nagyon szerettem azt a filmet, nem is nagyon bántam volna, ha azt kapom, de nem, nem igazán ez lett belőle.

A sztori gördülékenyen folyik, ennél fogva gyorsan olvasható, én is egy este alatt végeztem vele, bár ettől függetlenül nem hagyott túlságosan maradandó nyomot bennem.  A legnagyobb problémám, hogy nem sok eredetiséget fedeztem fel a történetben. És nem, számomra még mindig nem elég indok az, hogy YA, vagy hogy lányregény, vagy hogy a tartalma alapján mi mást várhattam volna, mint egy pár órás szórakoztatást.

Innentől pedig: SPOILER ALERT!

Aki olvasta a Gyönyörű sorscsapást vagy az Easy-t, azt már túl sok meglepetés nem fogja érni. Nem, nem gyanúsítok senkit semmivel, pláne hogy az Easy pár hónappal később jelent meg külföldön, és nem is ez a lényeg. 
Hanem az, hogy Lucy és Jude 300 oldalon keresztül összevesznek majd kibékülnek, drámáznak és imádják egymást, miközben az egész gimnázium szájtátva nézi őket és összevissza pletykálnak róluk és aztán az írónő kb 100 oldalanként betűz valami szappanoperába illő fordulatot és ez a cselekmény. 

És ez most nagyon gonosznak hangzik így, de nehezen tudok túllépni azon, hogy a leányzót már az első pár napján az új városban felgyújtották, aztán meg majdnem belefullasztották a tóba UGYANAZON AZ ESTÉN!

És mi történik ezek után? Lucy idegösszeroppanást kap, de legalábbis poszttraumatikus stresszt és elviszik egy pszichológushoz vagy kórházba, hogy legalább egy estére benntartsák?? 
Haha, nem. 
Rendőrbácsi megkérdi, hogy jól érzi-e magát, majd megveregeti a vállát és otthagyja a háza küszöbén, hogy elvigye a fiúkat a dutyiba. Lucynak meg az a legnagyobb problémája, hogy félig leégett a haja, és le kellett vágatnia, így most csak épp hogy a válláig ér. És még csak az 50. oldalon tartottam.

A többi ilyen fantörpikus fordulat nem volt ennyire sokkoló a számomra, cserébe viszont végig az volt az érzésem, hogy ezt már olvastam valahol. Egészen az utolsó oldalakig, amikor pedig kiderül, hogy Jude apja ölte meg Lucy bátyját. Én meg itt asszem' lefejeltem a monitort. Ha a neveket felcseréljük Maria Fernanda-ra és José Miguel-re, máris kész a telenovella.

Végső soron, ezzel a könyvvel pont ugyanaz volt a bajom, mint a Gyönyörű sorscsapással. Se füle, se farka a cselekménynek. Ja, és tele van a szokásos, ismétlődő szereplőkkel. Manipulatív, gazdag srác, bulizós népszerű barátnő, bajkeverőnek bélyegzett impulzív pasi... stb.

Leszögezném, hogy ez a könyv röhejes. Nagyon. De lehetett volna rosszabb is.
Lucy Larsont egészen elviselhető karakternek találtam, miután sikerült felülemelkednem a gyújtogatós fiaskón, pláne hogy ott nem csak ő viselkedett irreálisan, hanem mindenki más is. Kevesebb hülyeséget csinált, mint amennyire számítottam és alapjába véve nem volt vele problémám. Holly is sokkal inkább reálisabbra sikeredett, mint azt ezek után vártam volna, úgyhogy őt még kedveltem is. Jude igazából a semmi különös kategóriába esett nálam, ilyet már láttunk nem egyet, de bennem nem hagyott mély nyomot. Lucy szülei pedig... hát talán még ők voltak a legérdekesebbek. Akkor is, ha legszívesebben addig ráztam volna őket, ameddig fel nem tűnik nekik, hogy mi a franc folyik körülöttük.


SPOILER VÉGE!

 A párbeszédek pörgősek voltak és értékeltem a csípős humort, ami átszőtte a lapokat.  A cselekmény viszont, azon kívül, hogy már darabjaiban n plusz 1-szer láthattuk/olvashattuk őket, egyszerűen szét volt esve. Nem volt határozott íve, végig csak csapongott és egyik-másik elemtől olyan érzésem támadt, mintha csak azért lettek volna ott, mert az írónő úgy találta, túl sokáig ülnek nyugiban a galambocskák, robbantsunk már egy bombát random módra.


Lehet, hogy tényleg le kéne szoknom az ilyen könyvek olvasásáról? Ennyire nem nekem valók? Pedig én igazán szeretem a jól megírt romantikus történeteket. A Perfect Chemistryt például imádtam, pedig az se épül kevésbé klisés alapra, sőt! A folytatásoktól annyira már nem voltam elalélva, de az első könyv valamiért nagyon megfogott. Az Easy-t is szerettem, mert fontos üzenetet közvetített és mert annyira nem rugaszkodott el a valóságtól, hogy ne lett volna hihető. Mert bizony, sajnos ilyenek történnek a való életben is, és nem szabad a szőnyeg alá söpörni.

De ezzel a könyvvel én nem tudok túl sok mindent kezdeni. Nem tagadom, viszonylag szórakoztató volt, itt-ott vicces és voltak benne jól sikerült jelenetek, de összességében nem volt nagy szám. Hiteltelen, hihetetlen és pontosan az a rossz értelemben vett rózsaszín takony, amitől falra mászom. Szeretem én a romantikát, de ez... ez olyan volt, mint egy rossz fanfiction. Egy estére elment, de nem hiszem, hogy a közeljövőben a kezembe veszem a folytatást. Ennyi elég volt egy időre ebből.

Értékelés: 3/5
Kedvenc jelenet: a szócsata a strandon még a legelején
Kedvenc karakter: Lucy szülei, Holly



2013. augusztus 14., szerda

Neil Gaiman - Tükör és füst

Kiadó: Agave
Oldalszám: 336

Neil Gaiman kezében a mágia nem pusztán illúzió, és ami eddig lehetetlen volt, az már lehetséges. Ebben az 1998-ban megjelent és mára már klasszikussá vált novelláskötetében képzelete és tehetsége a hétköznapi világot baljós csodákkal teli hellyé változtatja: ahol egy filléres boltban megvásárolható a Szent Grál, ahol a bérgyilkos hirdetésben árulja szolgáltatásait, ahol egy fiú a életéért alkudozik egy trollal.

Lépj be ebbe az új valóságba, amelyet a tükrök sokszorosítanak és füst homályosít el, mégis egyszerre lenyűgözően mágikus és ijesztően valóságos.

Miért nem nyomta valaki a kezembe ezt a könyvet hamarabb?!
Na jó, tudom miért nem. Őszintén örülök neki, hogy mostanában talált meg, hogy hirtelen felindulásból ezt vettem meg a könyvesboltban egy másik helyett. Már a Csillagpor óta tudtam, hogy Gaiman könyveivel jóban leszek és alig vártam, hogy a Soseholt is olvashassam, mert arra már amúgy is fájt egy ideje a fogam. Természetesen, miután rólam beszélünk, ez csak halasztódott és csak egy évvel a csillagpor után került a kezembe újra Gaiman-kötet, nevezetesen a Tükör és füst.

Nem nagyon tudtam, hogyan álljak ehhez a kötethez, miután tudvalevőleg nem igazán szeretem a novellákat, így inkább csak elkezdtem olvasni "lesz, ami lesz" - alapon.

"Mindegyik történet valaminek a tükörképe, nem több füstnél. Üzenetek Tükörországból, képek a változó felhőkben: füst és tükör, semmi több. De én élvezettel írtam őket, és szeretném azt hinni, hogy olvasni is élvezet."

Szerintem ennek a könyvnek van a legjobb bevezetője, amit valaha olvastam és nem csak a belecsempészett novella miatt. Hanem mert ahogy az első oldalakat, sorokat követtem végig a szememmel, rendre elfelejtettem, hogy ez "csak" egy bevezető. Hogy ez még nem a könyv, tulajdonképpen. A fenti idézet már első olvasatra megfogott, ami finoman szólva is meglepő volt. Ezek a köszönetnyilvánítással egybekötött elmélkedések a könyvek elején-végén szerintem csak azok számára érdekesek, akiknek a neve meg van említve benne, de ennek ellenére én mindig elolvasom őket. Ugyanis akadnak gyöngyszemek, mint például ez.

Attól függetlenül, hogy összességében teljesen elvarázsolt a Tükör és füst, voltak novellák, amik kevésbé tetszettek. Ilyen volt példának okáért az Amikor elmentünk megnézni a világvégét, írta a 11 és 1/4 éves Dawnie Morningside, vagy az Egér és a Hideg színek. Voltak olyanok is, amiket nem teljesen értettem - főként a versbe szedett történetek, de ott is voltak kedvenceim.
A Vírus, a Változó tenger és a Sivatagi szél.

De volt néhány, ami felkapott, messzire vitt és miután vége lett, csak ültem néztem és gondolkodtam a világ nagy és kis dolgain. Ezekért pedig már megérte. Ilyen volt az Ajándék, A gyilkosság misztériuma és a Változások. Azt hiszem, ez a három novella volt a csúcsok csúcsa a számomra, és még csak nem is értem, miért. Voltak még nagyon jók, tetszett a két vérfarkasos is, illetve a legutolsó, ami kiforgatta a sarkaiból a Hófehérkét, méghozzá úgy, ahogyan sose vártam volna. A Miklós akkor már... nincs még egy oldal sem, mégis teljesen padlóra küldött. Azt hiszem, a legendák és mesék újraértelmezése, kicsavarása a gyengém.

 Babavilág. Na, ez a novella ledarált és kiköpött. Szinte végig a hideg rázott, és mégsem tudtam abbahagyni az olvasást. Annyira... sokkoló volt. Sarkított és cinikus és... és azért sokkoló, mert hányszor hallottuk már azt a kérdést, hogy "Mi mást tehettünk volna?"
 

Sok novelláról nem ejtettem még szót, sokról lehetne még, de inkább azt mondom, aki egy borongós, szürke és mégis színes, szomorú és keserédes torz világra kíváncsi, ahol minden csak Tükör és füst, az olvassa el ezt a kötetet. Vagy nézzen szét alaposan a világban. Mindkettő megteszi.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet (most novella): nem tudok dönteni az Ajándék és a Változások között
Kedvenc karakter: nincs





2013. július 21., vasárnap

Dan Wells - Partials - Részben ember


Kiadó: Fumax
Oldalszám: 480
Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.
Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.
Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg – ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.

 
Hű.
Na igen. Ez a könyv teljesen a bőröm alá mászott, és még azután se volt hajlandó elereszteni, hogy befejeztem az olvasást. Csak pörgött és pörgött és pörgött az agyam az eseményeken, és képtelen voltam vele leállni. De hiába próbáltam összehozni róla egy épkézláb blogbejegyzést azóta már szám szerint kétszer, mindkét próbálkozásom érthetetlen, összefüggéstelen magamban motyogós félőrült maszlagba fordult.
De ennek ellenére úgy érzem, erről a könyvről MUSZÁJ írnom.
Mert fantasztikus! Úristen, de még mennyire hogy az!

.
Bár nem vagyok túl nagy rajongója a biológiának, vagy a kémiának (nos, annak még annyira sem.. khmm...), ami ugye a szerves (haha, szóvicc... istenem, még saját magamat is lefárasztom ezekkel) részét képezi a történetnek, egyáltalán nem zavart a jelenléte. Kicsit aggódtam miatta, de feleslegesen. Dan Wells nem próbálja elérni lehetetlen szakkifejezésekkel, hogy te hülyének érezd magad, őt pedig tartsd nagyon okosnak. Nem. Tiszták és logikusak a magyarázatok és a következtetések, egy olyan ember is érti, mi a probléma és miért nincs megoldás, aki végigrajzolta a kémia órákat (jelen!). Ezt nagyon díjaztam.

Az alaphelyzet egyszerűnek tűnhet, én már felkészítettem magamat a szokásos klisék ellövésére, amiket most nem fogok részletezni, mert nem akarok még csak közvetetten se spoilerezni, és nem egyszer a napozóágyról kellett összevakarnom a leesett államat. Mert ez a könyv... ez emberi. És nem úgy emberi, ahogy a többi. Nem áll annyiból, hogy nem felejti el, hogy az emberek hibáznak, tévednek, hogy mindenkinek vannak rossz tulajdonságai. Természetesen ezek is benne vannak, de Mr. Wells ennél sokkal tovább megy és ezt imádtam.

Ez a könyv EMBERI. Csupa nagybetűvel. Tökéletesen bemutatja, hogy mire képesek a hatalomért, hogy milyen illúziókba képesek ringatni magukat, amikor a helyzet annyira kilátástalan, hogy egyszerűen nem látnak más kiutat és hogy utána mennyire képesek foggal-körömmel ragaszkodni a fixa ideájukhoz, nem számít, hogy minden tény ellenük van. Hogy az igazság nem egyszerű, nem két dimenziós, hogy kellő intelligenciával és gyakorlattal úgy lehet csavarni, ahogy éppen jónak tűnik.

A harc a túlélésért nem nemes, nem szép és nem hősies, hanem kétségbeesett, fájdalmas és előhozza az emberek legsötétebb, legprimitívebb oldalát.

A karakterekre ugyanez a jellemző. Kira nagyon szerethető főhős, de nem megy át Mary Sue-ba, hála istennek. A többiek... nos Samm nagyon a szívembe lopta magát, bár ő se volt tökéletes. Tovart is kedveltem, de vele szemben vannak fenntartásaim. Majd a második kötet eldönti. A többiek... nagyon vegyesek, és ezt imádom bennük. Marcust én személy szerint nem tudtam megszeretni, pedig próbálkoztam, de nem. Nagyon nem. Valami böki a csőröm vele kapcsolatban, de tetszik a felépítése a karakternek. Itt aztán senki nem papírmasé figura. Tele vagyok kérdésekkel!

Viszont itt kénytelen vagyok kitenni a SPOILER ALERT - jelzést, mert ezúttal nem tudom megállni, hogy ne ejtsek szót néhány csavarról (a nagyobbakról így is hallgatok, mint a sír), de ettől függetlenül, aki el akarja olvasni a könyvet, az vegye komolyan és álljon meg ITT! Olyan zseniális ugyanis a cselekmény felépítés, hogy kár lenne elrontani az élményt azzal, hogy előre tudod, mi fog történni. Higgyetek nekem.

A többieknek, akik itt maradtak...

Vártam a pálfordulást, ami általában vagy a regény közepe-vége felé történik, vagy pedig a legvégén függővéget hagyva. Nos, itt az író csúnyán behúzott a csőbe. Amikor Kiráék beleegyeztek abba, hogy Samm-mel menjenek, már azt hittem, tudom hol állunk. Annyira izgalmas volt, hogy nem volt időm megállni, hogy elhúzzam a számat rajta, de így utólag visszagondolva, szinte biztos voltam benne, mi fog történni.
Jah... én. Biztos. Bármiben is. Ezzel a könyvvel.... jó vicc.
De mentségemre legyen mondva, még maga Kira is hitt a dologban. Hogy a Részlegesek nem olyanok, amilyennek beállítják őket, hogy nem gonoszak és nem akarják kiírtani az embereket. Végülis tényleg nem gonoszak. De nem is emberek. És itt jön az a fájdalmas igazság, az a nagyon egyszerű tény, ami ugyanennyire mellbevágó. A Részlegesek nem emberek. Miért várjuk el tőlük, hogy emberien viselkedjenek?

Ez nem azt jelenti, hogy rosszak, csak mások. Nagyon, nagyon mások. Más érdekek, más prioritások, és amikor fordul a kocka és egyszerre csak Kira találja magát egy műtőasztalon lekötözve, akkor én is éreztem, hogy utálom Samm-et, hogy utálom a Részlegeseket, és micsoda igazságtalanság ez. Jah. Kb. ugyanakkora, mint amikor fordított volt a helyzet. Persze, Kira nem volt rossz Samm-hez, nem alázta meg és nem bánt úgy vele, mint egy érzelmekre képtelen géppel, de ettől függetlenül Samm-et megverték, kivallatták és halálra ítélték, mielőtt behajították egy sátorba, hogy Kira pár napig kísérletezgethessen vele.

Nem, nem volt helyes. Ahogy a Részlegesek se jók. Senki se jó és senki se rossz. Mindkét oldalnak megvannak a hibáik, vakok a valóságra, bár a köd tisztulni látszik, de nem bocsátkozok feltételezésekbe. Mert 480 oldalnyi agyi centrifuga után végre megtanultam, hogy itt bizony semmi értelme. Ötleteim vannak, de majdnem biztos, hogy megint pofára fogok velük esni.
Alig várom!!!

SPOILER VÉGE

Órákig tudnám még cincálni hogy mit miért és ki és hogyan, és hogy miért releváns ez a számunkra.
Mert ez a könyv bemutatja mindazt, ami az ember lenni képes és mindazt, ami nem akar lenni. Ma, mikor mindenki liberalizmusról, toleranciáról és elfogadásról papol.

Talán tényleg el kéne gondolkodnunk, hogy mit is jelentenek ezek a szavak, hogy mit jelent embernek lenni.
Ez a könyv nem ad válaszokat. Nem rág a szánkba semmit és nem simogatja meg a buksinkat, hogy minden rendben lesz. Ez a könyv könyörtelen. És alig várom, hogy visszakapjam aputól, akinek kölcsönadtam, hogy alkalomadtán újraolvashassam.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: öhm... az elejétől a végéig.
Kedvenc karakter: Kira, Samm, Xochi

2013. július 10., szerda

Liebster blog award

Szabályok!

1) Linkkel jelöld azt az embert ,aki téged jelölt/nevezett a díjra!
2) Válaszolj a 10 kérdésre, amit a neveződ kiírt!

3) Nevezz/jelölj Te is 10 embert a díjra! (Arra figyelj, hogy 200 alatti legyen a követőik száma)

4) Írj Te is kérdéseket az általad jelölteknek!

5) Jelezd a jelöltjeid blogjain, hogy jelölted/nevezted őket!


A díjat köszönöm szépen Toffynak :)
Íme a kérdések, amiket kaptam:
 
1. Miért kezdtél el blogot írni?
Mert unatkoztam. Nem, igazából már régebben volt blogom más néven, ami mással foglalkozott, azt abbahagytam anno, de nem nagyon tudtam szabadulni ettől a világtól. Egyszerűen hiányzott. Szóval ezért. :)

2. Mi volt életed első könyve amit magadtól olvastál el?
Nem tudom már pontosan, vagy a Macóka meséi, vagy a Brumi az iskolában. Mai napig imádom mindkettőt. :)

3. Mi a kedvenc sorozatod?
 Őszintén fogalmam sincs, annyit nézek. Az első nagy szerelmem a Buffy volt. Imádom a krimi sorozatokat, a Bonest, a Castle-t, az NCIS Los Angelest és a CSI-t is. Szeretem a Lost Girlt is, meg a Once upon a time-ot. Komolyan, lehetetlen mindet felsorolni, de ezek a legeslegek.
4. Ki a kedvenc bandád és miért?
Utálom az ilyen kedvences kérdéseket... csak egyre tudom biztosan a választ, ami a kedvenc színemre vonatkozik, a többivel mindig gondban vagyok. Kedvenceim a Thirty Seconds to Mars, a My chemical Romance (nem, nem érdekel, hogy feloszlottak!), The Script, a Nickelback, Green Day, Linkin Park, Cavo, Fall out Boy... még legalább tízet fel tudnék sorolni.

5. Mi az a tárgy amitől sosem tudnál megszabadulni, mert túl kedves neked?
A plüsskacsámhoz nagyon tudok ragaszkodni. :) Amióta az eszemet tudom, megvan. Mármint, ez már No. 2.0 mert az elsőt elhagytam még kiskoromban (surprise, surpise!).

6. Volt e bármilyen karakter akivel teljes mértékben tudtál azonosulni?
Olyan akivel teljesen, olyan nem. Habár Merit humora és iróniára való hajlama a Chicagoland Vampires-ből nagyon közel áll hozzám, szóval őt tudnám említeni. Ugyanilyen tündéri tudok lenni, ha olyan hangulatomban találnak. ;)

7. Melyik az a hely ahova el szeretnél jutni vagy eljutottál és megszeretted?
Hatalmas élmény volt, hogy eljutottam Londonba (többször is), de mindegyik olyan volt, akár a legelső. Az a város teljesen a szívemhez nőtt. Hogy mit akarok még megnézni? Vicceltek?? Körbe akarom utazni a világot! Annyi hely van a képzeletbeli listámon, hogy hosszú lenne leírni. Komolyan.
8. Mi az a hobbid amit szeretsz csinálni?
Most nagyon meg fogtok lepődni... felkészült mindenki?
.
.
.
Olvasni szoktam.
Amúgy ezen kívül mást is, csak ez adta magát. :) Szeretek rajzolni, filmeket és sorozatokat nézni, írni és röplabdázni. És rajzolni. Sokat! Mindent! Kedvenceim a rajzfilmfigurák. ;)

9. Van e olyan év amit szeretnél kitörölni emlékeidből vagy múltadból? Miért?
 A Budapestre költözés utáni egy évet. Arra semmi szükségem nem volt, de tényleg.

10. Ha egy lakatlan szigetre mennél mi lenne az a 7 dolog amit magaddal vinnél?
Wifit, laptopot, áramforrást, egy hajót tele tankkal, ha esetleg megunnám a szigetkémet, svájci bicskát, mert az mindenre jó, búvárszerkót és pénzt, hogy elmenjek a hajócskámmal bevásárolni a legközelebbi lakott településre. :)

Én nekik adnám tovább a díjat:


A kérdések pedig...
  1. Ki szerinted a legjobb gonosz karakter, akiről olvastál és miért?
  2. Ha választhatnál, melyik világban/történelmi korban élnél az eddig olvasottak/filmen látottak közül és miért?
  3. Csalt-e már a szemedbe könnyeket egy könyv és ha igen, melyik?
  4. Milyen koncertre szeretnél mindenképpen eljutni egyszer?
  5. Melyik íróval találkoznál a legszívesebben?
  6. Melyik könyves/filmes karakterrel ülnél le egy jó beszélgetésre?
  7. Ha feldühítenél egy alvilági nagyhalat és utánad küldene egy horda jól képzett bérgyilkost, kihez mennél segítségért?
  8. Mi a kedvenc édességed?
  9. Ha feltehetnél egyetlen kérdést Istennek/Allahnak/Buddhának/Sorsnak/vagy amiben hiszel, mi lenne az?
  10. Melyik az a szám, ami tökéletesen leírja a jelenlegi hangulatodat?
Még egyszer köszönöm a díjat és a kérdéseket! :)
Napfényes szép napot! (csak mert a" pálinkás jó reggelt"-et már lekéstem)

2013. június 24., hétfő

Victoria Schwab - Az archívum

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 272

Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A halottak a Történetek, nyugvóhelyük pedig az Archívum. Papi először négy éve hozta el ide Mackenzie Bishopot, amikor a lány még csak egy rémült, de elszánt tizenkét éves volt. Most azonban Papi halott, helyét pedig Mac vette át: könyörtelen Őrzővé lett, akinek feladata megakadályozni a gyakran erőszakos Történetek felébredését és menekülését. A holtakat nem zavarhatják az Archívumban, valaki azonban mégis szándékosan megmásítja a Történeteket, és fontos fejezeteket töröl ki. Hacsak Mac össze nem rakja a megmaradt darabokat, még maga az Archívum is darabokra hullhat.

 Fantasztikus ötlet és megkapó kivitelezés.
Azt hiszem, így tudnám röviden jellemezni ezt a könyvet, de inkább kezdjük az elején.

Már régebben kinéztem ezt a könyvet magamnak, amikor még nem jelent meg magyarul, főként a borítója miatt. Igen, sekélyes vagyok, belátom, de egyszerűen fantasztikusan néz ki! Egyébként a magyarok nagyon jó munkát végeztek vele, mert hangulatában és koncepcióban teljesen visszaadja a külföldit, mégis más és nem csak a betűtípust változtatták meg.
ez az eredeti borító
 
Egyetlen kifogásom a kötés ellen lehet, mert annyira kellett vigyázni rá, nehogy baja essen. Sikerülhetett volna kicsivel masszívabbra, de persze megértem, hogy a költségek, meg minden egyéb. Szóval végül is ez csak egy észrevétel, mert maga a tartalom bőven kárpótolt érte.

És itt szót is ejtenék a remek fordításról! Nem hemzsegett magyartalan mondatoktól, kifejezésektől. Jó volt olvasni, gördülékenyen folyt a szöveg és sikerült megőriznie a hangulatát, ami az egyik alapkövét jelentette a könyvnek - legalábbis a számomra.

Beleolvastam az angol verzió idézeteibe is, azért merem állítani, hogy nagyszerű munkát végzett a fordító vele.





Ezzel a lendülettel pedig térjünk rá magára a könyvre.
Kezdeném a világfelépítéssel, és röviden annyit mondanék: ZSENIÁLIS!
Atyagatya, mennyire nagyon tetszett nekem ez az elgondolás, amihez hasonlót még soha sehol nem láttam! Az írónő ahhoz a témához nyúl, amely minden korban és térben megmozgatta az emberek fantáziáját: a halálhoz, és hogy mi következik utána.
Minden vallásnak megvan a maga "forgatókönyve", minden kultúrának a maga legendái, de ez... hűha. Annyira könnyű lett volna elrontani, hiszen ez nem egy egyszerű téma. Mégis, az írónő olyan dolgokat fogalmaz meg, amik már-már a közhely határát súrolják. És mégsem. Talán a stílus teszi, hogy ennyire az ember elevenébe tud vágni, de engem teljesen magával ragadott. Tényleg el tudtam hinni, hogy így működik a világ, a mi világunk. Hogy ha meghalunk, az Archívumba kerülünk, ahol csak egy Történet marad hátra belőlünk, ami felkerül egy polcra és abban a végtelen csendben a színes üvegablakok alatt a Könyvtárosok puha lépteinek zaja hallatszik csak.


"Mert egyetlen módon lehet csak megörökíteni egy embert: nem szavakban, nem képekben, hanem csontban és bőrben és emlékekben."


Az az elgondolás, hogy az emberből nem konkrétan szellem lesz, hanem egyfajta lenyomat marad hátra belőle, emlékek és érzelmek, ez nagyon tetszett. Sok érdekes kérdést felvet, de nem is a valóságtartalma számít a dolognak, hiszen, ahogy mondani szokták:

"Csak attól fogadok el tanácsokat öngyilkossággal kapcsolatban, akinek már sikerült."

Amit végső soron ezzel mondani akarok, az az, hogy ez egy jelképes dolog. Az írónő így képzelte el, de ez egy nagyon érdekes elképzelés. Se pokol, se menny, csak az Archívum végtelen csöndje... elgondolkodtató.

A karakterek.
A főhősnőt elég hamar megkedveltem, hiszen Mac alapvetően szeretni való karakter a csípős humorával és a talpraesettségével. Nem dramatizálja túl a dolgokat, és meglepően intelligens, arról nem beszélve, hogy teljesen berántja az olvasót a világába. Miután végig ő "mesél", első kézből ismerhetjük meg a gondolatait. Nem mindenhol értettem vele egyet, de mindenhol megértettem őt és kifejezetten szerettem a visszaemlékezéseit a nagyapjával folytatott beszélgetésekre.


"– Könnyű hazudni. De magányos dolog.
– Hogy érted?
– Ha mindenkinek mindenről hazudsz, akkor mi marad? Mi igaz?
– Semmi – felelem.
– Pontosan."

Ami Owent illeti, őt már az elejétől fogva nem igazán tudtam hova rakni, a... hmm, létezésének rejtélyeitől eltekintve se igazán, de tagadhatatlanul volt valami izgalmas a karakterében. Miután eltökéltem, hogy ez egy spoiler-mentes értékelés lesz, most nem kezdem el fejtegetni, hogy szerintem milyen mentális betegsége volt a fickónak, de ettől függetlenül, igen jól fel lett építve. Végül mégiscsak hülyét csinált belőlem. :) Ennek örülök is, meg nem is.

Wesley, alias satírsrác. Imádtam, de komolyan! Az se érdekel, ha az anyja szemceruzáját csórta, mert szédületes egy stílusa volt. Tetszett a pimasz, de kedves, kicsit szarkasztikus, de nem bunkó humora és ahogy Mac-hez viszonyult. Emberközeli, igazi karakter volt, akit nagyon megkedveltem. Remélem, a folytatásban többet megtudunk róla, mert szerintem még sokkal több rejtőzik benne. 


"És nem megyek sehová. Legalább három gyilkossági kísérletre lesz szükség, hogy elijessz. És ha süti van a dologban, lehet, hogy még akkor is visszajövök"
Kedvenc mellékszereplőim Ronald és Nix voltak, mindkettő teljesen eltérő okokból kifolyólag, de nagyjából mindenki elég jól fel volt építve és ki volt találva. Miss Angelliből szívesen láttam volna többet, kíváncsi lettem rá, de talán ez a későbbiekben orvosolva lesz.

A történet... mármint nem nagy T-vel, fordulatos és intelligens volt, nem nézte gyengeelméjűnek a tisztelt olvasót, engem személy szerint meglepett. Nem, nem árulok el semmit. :) Olvassátok el!

Aki eddig idegenkedett a YA műfajától, úgy érezte, hogy nem neki való, az is nyugodtan belekezdhet ebbe a regénybe véleményem szerint. Igényes, jól átgondolt könyv ez, remek sorozatkezdő. Nagyon kellett már egy ilyen a YA piacára.

Végső soron, alig várom Mac újabb kalandjait a Sikátor útvesztőiben! Ide a következő résszel!

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: a visszaemlékezések a fejezetek elején
Kedvenc karakter: Roland, Wesley 


2013. június 22., szombat

Hurray Holiday!!! - avagy leérettségiztem és kezdődik a nyár :)

Eljött ez a nap is... kijelenthetem, hogy földrajzból jeles érettségi vizsgát tettem tegnap. :D A szóbelim sikerült a jobban (minő meglepetés xD), az max pontos lett és kaptam dicséretet is, szóval tegnap este kirúgtuk a ház oldalát a többi előrehozott érettségizővel és végre számunkra is elkezdődött a NYÁR!

Hogy ez mit jelent a blog szempontjából?
Nos, mivel több a szabadidőm, többet is fogok olvasni, de a bejegyzések nagyon hektikusan fogják követni egymást. Amennyire egy otthonülős pihizős nyarat terveztem, most jelenleg úgy néz ki, hogy alig leszek itthon. Nem mintha panaszkodnék! :)
Most nem leszek megint egy ideig, mert kedden elutazom nyaralni, majd egy bőröndváltással lezúgok a VOLT fesztiválra, úgyhogy legközelebb július 7-én leszek újra itthon. Amikor is majd rátok zúdítom olvasási és egyéb élményeimet. :) Ez a mozgalmasabb része a nyárnak, utána többet leszek online meg úgy egyébként nyugton, de ki tudja még, mit hoz az augusztus? Nos, előreláthatólag jogsi-szerzési hadműveletet, de ez még nem biztos. :)
Gondoltam, megosztom veletek a menetrendet, nem akartam csak úgy se szó, se beszéd eltűnni és mert jelenleg boldog-boldogtalannak sikítva újságolom, hogy LEÉRETTSÉGIZTEM!!! :D
Khmm, jó, hát jövőre még lesz egy köröm, de amiatt majd akkor leszek ideges, most jelenleg kimondhatatlanul boldog vagyok és szerencsére egyáltalán nem másnapos (komolyan nem értem, hogy, de nem kérdezősködöm, mert nem hiányzik:)), szóval az élet csuda-csuda-csudaszép!

Egyébként a következő bejegyzést a napokban, még az utazás előtt Az archívumról fogom bepötyögni, amit már régebben elolvastam, csak még nem igazán szedtem össze a gondolataimat a könyvvel kapcsolatban. Ez a közeljövőben meg fog történni. :)

Addig is, megosztom veletek azt az albumot, amitől teljesen kifeküdtem, szerintem fantasztikus lett! Emberek, így kell csinálni a visszatérést! FOB forever!!!

a teljes albumot itt hallgathatjátok meg

Számomra annyira újszerű, különleges és magával ragadó élményt nyújtott ez a lemezük, hogy egyszerűen nem tudom nem hallgatni. Bár régebben is szerettem a zenéjüket, nem ők jutottak rögtön eszembe, ha a kedvenceimre gondoltam. Amekkorát csalódtam a 30 seconds to Mars új albumában, ez annyira meglepett pozitív értelemben.

Egyszerűen robban ez a lemez!

Ha már a zenénél tartunk, akkor megosztanék veletek egy olyan együttest, aminek a létezéséről még csak nem is tudtam, de teljesen levettek a zenéjükkel a lábamról. Azóta megszereztem mindhárom albumukat, ami eddig megjelent és... és nem tudok belekötni. :) Hallgassatok bele!



2013. június 8., szombat

Tammara Webber - Easy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 334

Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy...

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált...

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették fel a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.


Nem kis előítéletekkel kezdtem neki ennek a könyvnek, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Olyan Gyönyörű sorscsapás beütése volt a dolognak, és erre rájátszott a félrevezető tartalom is. Mert ez az. Egyszerűen elveszünk a részletekben, holott ez a könyv nem erről szól elsősorban. Nem egy rózsaszín takony egy egyetemi románcról egy nagyon szexi nagyon sötét és természetesen nagyon elérhetetlen sráccal a középpontban, aki felfigyel a nagyon intelligens, nagyon kedves és - természetesen - nagyon hétköznapi hősnőnkre.

Számomra legalábbis ez jött le a magyar fülszövegből (az angol egy fokkal többet árul el a lényegről, de az is csak a felszínt karcolgatja). Persze, lehet, hogy én vagyok paranoiás, nem zárom ki a lehetőséget.

Viszont innentől kezdve elkezd villogni egy aprócska SPOILER ALERT (ugye milyen szolid?), mert erről a könyvről képtelenség úgy írni, hogy le ne lőnénk néhány "csavart". Idézőjel amiatt, mert amúgy nem volt teljesen kiszámíthatóak... ááá, dehogy is.

Szóval, aki nem olvasta, és nem akar megtudni további infókat a könyvről, attól elköszönök szépen! A többieknek pedig... emberek, most jön a java.

Az senki előtt nem titok, hogy én azért többet várok egy könyvtől (akkor is, ha romantikus, akkor is, ha YA, vagy netán mindkettő egyszerre) mint egy sablon sztorit, sablonos karakterekkel és némi nyállal kevert... izét.
A Gyönyörű sorscsapásra pontosan azért voltam dühös, mert az írónő alapvetően jól írt, nagyjából tisztességesek voltak a karakterek is - nem volt óceán mélységű személyiségük, de azért a Velencei tavat ütötték - és... és nem volt mögötte lényeg. Konkrétan nem tudtam elmondani miről szól a könyv azon túl, hogy Abby és Travis összejönnek, majd szétmennek, aztán megint össze és így tovább párszáz oldalon keresztül, mígnem Elvis összeadja őket és boldogan éltek, míg meg nem haltak...

Az Easy-vel hál istennek nem teljesen ez a helyzet. És mivel ez a blog amúgy is a színtiszta jóság és megértés csendes réve, kihangsúlyoznám azt a szót, hogy TELJESEN.

Akik még nem olvasták a könyvet, de ennek ellenére tovább olvasták, azoknak megsúgom, hogy a tartalomból kimaradt egy aprócska, ám igencsak jelentőségteljes részlet. Jacqueline-t majdnem megerőszakolták. Nem egy ismeretlen pszichopata sorozatgyilkos vadállat, hanem egy ismerőse. Valaki, akinek tudta a nevét, akivel egy társaságba jártak. Ettől mentette meg aznap este Lucas.

Ez azért merőben más fénybe helyezi a dolgokat.

Tetszett, hogy az írónő nem félt ettől a témától, nem kozmetikázta ki és nem hitegetett minket a végén valami cukormázas anyámkínjával ama rohadék sorsát illetően. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval a történet az konkrétan létezett, aminek örülünk, csakhogy a "csavar" benne valami olyasmi volt, amire kb. azonnal rájöttem (és mindenki más is, aki valaha is megnézett/elolvasott egy valamire való tipikus amerikai romantikus filmet; a tökéletes példa: A szerelem hullámhosszán. Igen, láttam. Nem, nem akarok róla beszélni. xD). Szóval nem én vagyok zseni, csak a könyv volt marhára kiszámítható.

Pirospont az írónőnek Lucas múltjáért, mert az kreatív volt, oda nem kellett cliché-számláló. Arról nem beszélve, hogy sikerült elérnie, hogy összerezzenjek a szobám melegében. Kreativitás szintjén nagyjából itt befejeződött a pozitívumok sora.

Nézzük a karaktereket:
sötét, veszélyes szexi pasi - pipa
pomponlány, izgága barátnő, aki bulikba rángat - pipa
jófej meleg barát - pipa
két másik barátnő, akik csak azért voltak, hogy legyenek - pipa

Fenti zseniális bőbeszédűségemet félretéve, a személyiségek elbírtak volna még némi kakaót, mert így nagyon egysíkú volt mindenki, senki nem tett olyat, amit nem vártam volna tőle, márpedig egy ilyen típusú könyv az erős, kidolgozott karakterektől lesz az igazi.

Ennek ellenére pozitívumnak említeném meg a stílust. Gördülékeny, kellemes, nem érzem azt, hogy egy egyetemista szájából idegennek hatnak ezek a szavak, de nem volt tele káromkodásokkal. Finomabb lelkek számára mondanám, hogy ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem volt benne.

A legvégére hagytam a legkeményebb diót; a komoly témához való hozzáállását a karaktereknek. Nem akarok okoskodni, mert még sosem voltam abban a helyzetben, még csak a közelében sem - remélem soha nem is leszek - tehát nem tudhatom, pontosan mit kellett volna éreznie vagy nem éreznie a főhősnőnknek. Számomra azért hihetetlennek tűnik, hogy pár nap múlva már a rajzos gyerekkel fetreng a szobájában, miközben alig tud valamit a srácról.

Viszont a regény üzenete összességében nagyon pozitív és fontos, a Köszönetnyilvánítás (amit szerintem egyedül én meg az említett személyek szoktak elolvasni) még inkább ráerősít. Mégpedig, hogy a nemi erőszak sose a nő, vagy bárki más hibája, egyedül azé, aki elkövette, hogy ilyenkor nem szabad csendben maradni és hogy a legnagyobb feladat magunknak megbocsátani.

Szóval igen, megérte elolvasni. Én legalábbis egyáltalán nem bántam meg.

Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten
Kedvenc karakter: Dr. Heller, Lucas


2013. április 13., szombat

Richelle Mead - Véreskü


Kiadó: Agave
Oldalszám: 350

Rose, a montanai Szent Vlagyimir Akadémia dampyr testőrtanonca az érettségi előtt nemcsak a biztonságos akadémia, de az Egyesült Államok területét is elhagyja, hogy felkutassa strigává változtatott szerelmét, Dmitrijt. Az Oroszországba, Szibéria déli részére tévedt Rose-t szerelmén kívül ígérete hajtja: nem hagyhatja életben az élőhalottá, kegyetlenné vált kedvesét. Meg kell ölnie őt...

Oroszországban azonban minden más, mint az óceán másik oldalán. Rose nemcsak strigákba botlik, de találkozik a morák ember-szövetségeseivel is, az Alkimistákkal, megismerkedik Dmitrij családjával, összefut egy lélekmágus–árnyék csókolta kötelék-párossal, ráadásul állandóan a nyakán lóg egy vélhetően illegális kereskedelmet folytató, láthatóan kivételes hatalommal bíró üzletember is, Abe Mazur. 

Képes lesz-e Rose végrehajtani ígéretét vagy (szó szerint) feladva életét maga is strigává lesz? Netán egy élőhalott vérszajhája? Ki ez a titokzatos Abe, a vénember? S ha mindez nem volna elég, meg tudja-e menteni a távolból barátnőjét, Lissát egy ellenséges bűbáj hatásától?



Figyelem! Spoileres az előző részekre nézve!!!



Végre befejeztem ezt a könyvet! Te jó Isten, de sokáig tartott. Arról az időről ne is beszéljünk, ameddig rávettem magam a bejegyzés írására, ugyanis szinte érzem, hogy mennyire ki fognak akadni a Vámpírakadémia fanok.

Szóval kezdjük azzal, hogy ha az előző kötettel csöppet megfeneklettem, akkor erre nem tudom, milyen kifejezést használhatnék. Nagyon, nagyon, nagyon lassan rágtam magam keresztül rajta, mert a közepén egyszerűen annyira leült számomra a sztori, hogy nem tudtam mit kezdeni vele.



Ugye a történet szerint Rose Oroszországba megy, hogy Dimitrijt megtalálja és megölje, de a dolgok nem teljesen úgy mennek, ahogy várta. Találkozik Sidney-vel, az alkimistával és együtt folytatják útjukat a kis falu felé, ahol Rose mentora és szerelme született. Ezt a részét a történetnek nagyon szerettem. Mozgalmas volt, érdekes, Sidney minden előítéletével és furaságával együtt alapvetően szerethető karakter és előre várom, hogy a kezembe vehessem a Vérvonalakat, amiben ő lesz a főszereplő. Az új szereplők izgalmasak, főleg Abe Mazur mozgatta meg a fantáziámat, és így visszanézve a könyvre, szerintem az egyik legjobban felépített  karakter.


Rose kapcsán nem csak a vele történő eseményekbe kapunk bepillantást, hanem abba is, hogy idő közben mi zajlik a Szent Vlagyimir Akadémián, ami szintén nagyon tetszett, főleg hogy ott van Adrian, aki végérvényesen is a kedvencem lett minden igyekezetem ellenére (ettől még mindig úgy gondolom, hogy Rose és Dimitrij jobban összeillenek, de ez egy másik kérdés).

Lissa továbbra sem szimpatikus, az előző kötet végén nagyon elásta magát nálam, de látok esélyt a javulásra, ennek a résznek a vége felé már rádöbbent a hibáira és próbálja őket rendbe hozni. Tetszett, ahogy az írónő a Christiannal való kapcsolatát kezelte. Volt egy kis élet-szaga attól, hogy Lissa hiába látta be a hibáit, nem javult meg minden varázsütésre. Hiszen az soha nem olyan egyszerű.



Igazából egészen addig semmi problémám nem volt a történettel, amíg Rose fogságba nem esett. Ott viszont... nem, nem tudok beszélni az élményről. Olyan szinten untam MINDENT, ami csak történt, hogy az elképesztő. Az első nagy találkozás még érdekes volt, de utána SEMMI, de a világon SEMMI említésre méltó nem volt benne. Ugyanazokat a mondatokat ismételgették oldalakon keresztül, még az se tudott felrázni, mikor konfrontálódtak a "nagyfőnökkel". Valahogy a könyv arra részre elvesztette a varázserejét, nem húzott be a világába és Rose gondolataiba, és ettől az egész olyan volt, mintha sose érne véget. Pedig nem egy hosszú könyv.

Ha az utolsó pár oldal nincs, akkor Vámpírakadémia ide-oda, tuti három csillagot kap tőlem. De atyaúristen, azok az utolsó oldalak! Komolyan, halottaiból támadt fel a könyv. Rose magához tért, végre volt egy kis akció, közben a dolgok Lissáéknál is bepörögtek, és néhány fordulat olyan szinten képen vágott, hogy szinte szédültem, ahogy a végére értem. És az a levél.... ÁÁÁ te jó ég!

Nagyon-nagyon remélem, hogy a következő kötet kárpótol, mondjuk Daskov bácsinak köszönhetően (aki még mindig nem hajlandó kivonulni a képből) nagyjából van segédfogalmunk, mi lesz benne.
Összességében, lehetett volna 50 oldallal rövidebb, de sikerült jó élménnyel befejezni és ennek mérhetetlenül örülök, mert mégiscsak megszerettem ezt a sorozatot. Ja, és ezek után, mindennél jobban várom, hogy elérjek Adrainék spin-off sorozatához!


Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: a levél
Kedvenc karakter: Adrian

2013. április 7., vasárnap

James Swallow - Deus Ex Ikarosz hatás


Kiadó: Fumax
Oldalszám: 310

Vajon többé válik-e az ember a korlátlan testmódosításoktól? Megéri lecserélni szerveinket emberfeletti képességeket biztosító bioaugmentációkra?
2027-ben, a káosz és az összeesküvés között őrlődő világban Anna Kelso, a felfüggesztett titkos ügynök és Ben Saxon zsoldos, az SAS volt tisztjének magánnyomozása akaratukon kívül keresztezi a világtörténelem legerősebb és legveszedelmesebb szervezetének útját. Életveszélyes kutatás kezdődik Moszkvától Londonig, Washingtontól Genfig a minden várakozást felülmúlóan sötét igazság nyomában, amelynek felderítését minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközzel igyekeznek meggátolni a világ valódi urai.
A kultikus Deus Ex videojátékok világában játszódó, önállóan élvezhető regény.

Már elég rég befejeztem ezt a regényt, de halogattam az értékelés megírását, hagytam egy kicsit ülepedni az élményt. Hogy miért? Nagyon mást vártam. A tartalmat elolvasva egy fordulatos, pergő történetre asszociáltam némi filozofikus beütéssel arról, hogy az embert mi teszi emberré és hogy mégis meddig lehet elmenni és mennyit ér az emberség a túléléshez mérve.

A fordulatos, pergő rész még stimmelt is, de az elgondolkodtató felhang valahogy elsikkadt a sok helyszín, szereplő és esemény közepette. Egyedül a vége felé kapunk belőle egy kicsit, felmerülnek érdekes, elgondolkodtató témák, de egyik se váj olyan mélyre, hogy az ember tényleg megálljon egy pillanatra, felnézzen és eltöprengjen rajta. Én ezt nagyobb részt a két főszereplőnk, pontosabban inkább csak Ben Saxon számlájára írom és mindjárt meg is magyarázom, hogy miért.
a borító belső oldala, nekem nagyon bejön ez a kép :)

Egy ilyen karakterben az a legizgalmasabb, amikor összezavarodik. Egy katona, aki érti a dolgát és annyira otthonosan mozog a harcmezőn, de nem élvezi a gyilkolást. Aztán pedig, miután nem sikerült kiirtani belőle a lelkiismeretet, meghasonlik önmagával, körülnéz a világban és nem tetszik neki, amit lát. Ez pedig zavarodottsággal, válaszok keresésével és bizony dühvel jár. Ez valamiképpen meg is jelent, de Saxon karaktere egyszerűen annyira statikusra lett megírva, hogy nem jutott el a szívemig. Bár a kérdés, amit az a titokzatos hang feltett neki a telefonban, újra meg újra kísérti, mégsem éreztem rajta azt az igazi, mély és kétségbeesett zavarodottságot.

"Tudja ön, kit szolgál?"

És éppen emiatt, bár szimpatikus szereplőként indult, nem tudtam vele együtt érezni és ahelyett, hogy vele együtt megszállottan kutattam volna a válaszokat a kérdéseimre és hajszoltam volna a bosszút, megmaradt annak, aminek indult. Egy szimpatikus, de máskülönben ismeretlen és távoli szereplőnek. Nem lépett le az oldalakról és ezt nagyon fájlaltam.

A női szereplő, Anna Kelso már sokkal inkább hihető volt. Szerettem az ő részeit, mert nála valódi volt az a meghasonlás, amit fentebb említettem. Egy nő, akinek a mentorát a szeme előtt ölik meg, majd rá kell jönnie, hogy egy tégla árulta el őket egy olyan szervezetnek, ami elvileg nem is létezik, és megszállottá válik az üggyel kapcsolatban, miközben a saját élete romokban hever és ő egyre mélyebbre csúszik, na igen, EZ dráma!

Annának sikerült az, ami Bennek nem és ennek igazán örültem.


Ennek ellenére, a mellékszereplők többsége korrektül ki volt dolgozva, hoztak magukkal meglepő fordulatokat és sokkal emberibbnek tűntek, mint a főszereplők. Nem az augmentációkra értem ezt, hanem mit karakter, több élet szorult beléjük.


Ami a cselekményt illeti, arra nem lehet panasz, ugyanis egy percre sem áll le, végig izgalmas és szövevényes, úgy érzem, ebből fantasztikus filmet lehetne készíteni. Egyetlen probléma akad, mégpedig az, hogy alig van párbeszéd! Szinte nulla az interakció a karakterek között, pedig olyan érdekes beszélgetésekre kerülhetne sor, hogy az alapjaiban rengetné meg az egész könyv világát, de nem. Nincs. Nada.

Nagyjából az utolsó száz oldalon érzékeltem egy kis javulást azon a téren, de addig oldalak peregtek végig mindenféle dialógus nélkül. Rendkívüli módon bosszantottak az ilyen módon kihasználatlan lehetőségek, arról nem beszélve, hogy ennek folytán úgy borították az olvasó fejére az információ halmazt, hogy egy idő után a könyv egyszerűen pudingot főzött az agyamból. Elég volt lekövetni azt, hogy ki kivel mikor hol és mit csinált.

Túl sok helyszín, túl sok mellékszereplő túl kevés jelentőséggel. Értem én, hogy egy egész játék univerzumát leírni 300 oldalban nagy kihívás, de lehet, hogy kicsit erősebben kellett volna szelektálni, hiszen aki eddig még nem találkozott ezzel a világgal, annak sem szabad azt éreznie, hogy nem tudja felvenni a ritmust és megzakkan az infó-dömpingtől.

Mindennek ellenére, nekem igenis tetszett ez a könyv, mert rettentő érdekes és izgalmas volt, aki szereti az akciódús, összeesküvés elméletekkel és világot átívelő cselekménnyel operáló regényeket, azok nagyon fogják élvezni.
nagyon tetszett a könyv dizájnja kívül-belül, öröm volt kézbe fogni


Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy a fülszöveg is, de főképp a könyv trailere rendkívül megtévesztő, hiszen Ben Saxontól várna többet az ember, hogy majd az ő élettörténete kerül előtérbe és az a fajta útkeresés, amit említettem. Ehhez képest, Anna sokkal inkább elvitte számomra a sztorit a maga zűrös múltjával és a saját magával folytatott harccal szemben, miközben mindenki, de mindenki megpróbálta megakadályozni, hogy bármire is juthasson a nyomozásával. Itt megjegyzem, hogy nekem nagyon hiányzott a köznapi emberek és a Saxonhoz és Kelsóhoz hasonló katonák életének az ütköztetése is.

Itt a trailer: (egyébként nagyon is tetszetős)


Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: nem volt
Kedvenc karakter: Anna Kelso

Limk Related Widget