Rosamund Hodge: Gilded Ashes

Kiadó: HarperTeen Impulse

Oldalszám: 111

Orphan Maia doesn't see the point of love when it only brings pain: Her dying mother made a bargain with the evil, all-powerful ruler of their world that anyone who hurt her beloved daughter would be punished; her new stepmother went mad with grief when Maia's father died; and her stepsisters are desperate for their mother's approval, yet she always spurns them. And though her family has turned her into a despised servant, Maia must always pretend to be happy, or else they'll all be struck dead by the curse.

Anax, heir to the Duke of Sardis, doesn't believe in love either—not since he discovered that his childhood sweetheart was only using him for his noble title. What's the point of pretending to fall in love with a girl just so she'll pretend to fall in love with him back? But when his father invites all the suitable girls in the kingdom to a masked ball, Anax must finally give in and select a wife.

As fate would have it, the preparations for the masquerade bring him Maia, who was asked by her eldest stepsister to deliver letters to Anax. Despite a prickly first encounter, he is charmed and intrigued by this mysterious girl who doesn't believe in love. Anax can't help wishing to see her again—and when he does, he can't help falling in love with her. Against her will, Maia starts to fall in love with him too. But how can she be with him when every moment his life is in danger from her mother's deadly bargain?

Az árván maradt Maia nem érti a felhajtást a szeretet körül, mikor az csak fájdalmat hoz: a haldokló édesanyja alkut kötött a világuk gonosz, mindenható urával, miszerint bárki, aki imádott lányát bántani merészeli büntetésben részesül; az új mostohaanyját őrületbe kergette a gyász, amikor a lány apja meghalt, a mostohatestvérei pedig kétségbeesetten vágynak az anyjuk elfogadására, de csak megvetést kapnak.

Anax, Sardis hercegi címének várományosa sem hisz a szeretet erejében - amióta csak rájött, hogy gyerekkori szerelme csak felhasználta, a rangjáért. Miért is színlelje, hogy szerelembe esik egy lánnyal, csakhogy az eljátszhassa hogy viszonozza az érzelmeit? De amikor az apja az összes eladó sorban lévő lányt az országban meghívja a közelgő álarcos bálba, Anax kénytelen végre beadni a derekát és feleséget választani.

Úgy esik, hogy az előkészületek az álarcos bál körül a herceg útjába sodorják Maiát, akit az idősebb mostohatestvére azzal bízott meg, hogy juttassa el a levelét Anaxhoz. Az első éles szóváltást követően, a herceget elbűvöli a titokzatos lány, aki nem hisz a szerelemben. Anax nem tehet róla, arra vágyik, hogy még egyszer láthassa - és arról sem tehet, hogy amikor végre újra találkoznak, szerelembe esik.  Maia pedig akarata ellenére viszonozza érzéseit. De hogy is maradhatna a herceggel, amikor élete minden percében veszélyben forogna az anyja halálos alkuja miatt?

(saját fordítás)

***

Tavaly egy este alatt keresztülszáguldottam Rosamund Hodge Kegyetlen Szépség című regényén, amit nagyon imádtam (értékelés itt), és bár frissítő élmény volt végre nem sorozatot olvasni, azért egy kicsit görbült a szám, amikor a végéhez érve nem volt következő rész, ami után nyúlhattam volna. Nos, a Gilded Ashes bár nem konkrét folytatása a Kegyetlen Szépségnek, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, amit annak nevezhetünk. Kicsit több mint 100 oldalas kis szösszenet, ami bár tökéletesen megáll a maga lábán, mint önálló történet, ugyanabban a világban játszódik, mint a Kegyetlen szépség, és Ignifexet is emlegetik benne, szóval mégiscsak kötődik valamilyen szinten a Kegyetlen szépséghez. De itt nagyjából ki is fújtak az összekötő szálak. Reméltem, hogy egy rövidke cameo erejéig láthatjuk majd a Kegyes urat, vagy akár Nyxet, de sajnos nem bukkantak fel. Az az érzésem, hogy legalábbis amikor Maia anyja megkötötte az alkut a Kegyes úrral (jóval a Gilded Ashes kezdete előtt, hiszen akkorra Maia anyja már halott, a lány pedig felnőtt), akkor Nyx még káposztában volt c vitamin, de legalábbis nem adták még feleségül kedvenc démon lordunkhoz.

Ha a konkrét szereplők nem is, a Kegyetlen szépség hangulata mindenképp megmutatkozott itt is. A világ ugyanaz, épp csak egy másik szeglete, a démonok jelenléte az öreg, foszladozó házban, ahol a mostohaanya már rég elvesztette a józan eszét, nos mondhatjuk, hogy megalapozza az alaphangulatot. Csodálom Rosamund Hodge tehetségét e téren: a világok amiket megalkot mind sötétek, torzak, de a hangulat mégse nyomasztó, vagy kifejezetten horrorisztikus a klasszikus értelemben véve. Inkább atmoszferikusnak nevezném. Nem az a recsegő padlós "úristen, mi volt ez a hang?!" féle para, hanem inkább az a kíváncsisággal vegyes ámulat, amibe talán egy kis rémület is vegyül, mintha beléptél volna egy antikváriumba, amiről kiderül, hogy igazából egy nagyhatalmú varázsló elátkozott boltja.

A Gilded Ashes Hamupipőke történetét dolgozza fel - az eredetit, nem a Disney verziót -, és őszintén imádtam, amit az írónő művelt ezzel a mesével. A Hamupipőke sose volt a kedvencem, már gyerekként se. Nem tudtam mit kezdeni egy olyan hősnővel, aki ilyen szinten hagyja, hogy keresztülgázoljanak rajta, meg az instalove-val, meg úgy az egész mindenséggel. Itt viszont Maia-nak igencsak jó oka volt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Még a mostohaanya iránt is komplikáltabbak voltak az érzéseim, mint normálisan, nem beszélve a két testvérről. Úgy általában, ahhoz képest, hogy kemény 100 oldal az egész sztori, a karakterek remekül meg voltak formálva.

forrás

Anax hercegre se lehetett igazán panaszom. Persze, néha egy kicsit irritáló volt a személyisége, de valahogy ez se zavart, egyrészt mert Maia remekül értett ahhoz, hogyan szállítsa le a magas lóról, másrészt pedig ha el kellett volna képzelnem egy herceget Anax helyzetében, pontosan ilyenre képzeltem volna: egy kicsit elkényeztetett, néha talán kicsit átmegy ovisba, de művelt, intelligens, jó humorú és hát... elbűvölő. Tökéletlenül tökéletes. Valahogy Rosamund nagyon érzi, hogyan kell hihetően tökéletlen karaktereket alkotni, amelyek az én ízlésemnek megfelelnek. Tudom, hogy sokan nem kedvelték például Nyxet a Kegyetlen szépségből, de számomra ott is az első pillanattól fogva működött a dolog, és ugyanez volt a helyzet itt is. Ebből következik, hogy ha esetleg a Kegyetlen szépség nem tetszett, ne ezzel a szösszenettel akarj egy második esélyt adni az írónőnek: nagy valószínűséggel, ettől sem leszel hanyatt esve.

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, a hangsúly a karaktereken van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna lendületes. Maia idősebb mostohatestvére, a gyönyörű, de beteges Koré azzal bízza meg a lányt, hogy vigye el a levelét Anaxhoz, a herceghez, aki után az összes hölgyike teper, bár főként a hercegi cím meg az öröksége csábítja őket, nem a két szép szeme, de hát ez részletkérdés. Na, ez sok minden volt, de instalove biztos nem, és ezt nagyon tudtam értékelni. Anax és Maia elsőre nem igazán jönnek ki, de a beszélgetéseik elképesztően érdekesek: egymás és az olvasó számára is. Az érdeklődésből alakul ki szépen lassan a vonzalom, de persze semmi nem ilyen egyszerű.

Maia egész élete egy színjáték. Az Ignifexszel kötött alkuja értelmében, az anyja halála után is vele maradt szellem formájában, hogy vigyázzon egyetlen lányára. Azonban a szellem-lét eltorzította a jellemét annyira, hogy ha Maia bármi jelét adja annak, hogy nem teljesen és tökéletesen boldog, az anyja szelleme és a démonok, akik felett hatalma van gondoskodnak arról, hogy a lány bánatának okozója ne élje túl a napot, legalábbis ne ép ésszel. Éppen ezért Maia tettet: tetteti, hogy boldog, hogy örül, amiért a mostohája cselédként használja, hogy boldog, amiért nem mehet a bálba, amiért ő csinál mindent a ház körül.

“Ghosts are laid to rest when injustices are righted, when their duties are fulfilled. But my mother's duty is to make me happy so long as I live. So there is not rest for her, and no escape for me. I will be happy and happy until it kills me.”

Szóval még ha el is tekintünk a botránytól, amit az okozna, hogy a herceg egy szolgálólányt akar feleségül venni, Maia az anyja alkujának a rabja. Csakúgy, ahogy a "gonosz" mostoha a saját alkujának a rabja: neki a második férje halálát követően ment el végleg az esze, és pontosan ezért képtelen szeretni a lányait, hiába tesznek meg azok mindent az elismeréséért, csak eszközként tud rájuk tekinteni. Ebből a szempontból a két mostohalány élete talán tragikusabb volt, mint a főszereplőé: Koré szó szerint belebetegedett a próbálkozásba, hogy kiérdemelje az anyja szeretetét. 

Összességében, én nagyon élveztem olvasni ezt a kis novellát. Szórakoztató, néhol elgondolkodtató, kerek egész kis történet, és bár már megint többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, azt hiszem jól is van ez így. Nagyon bejött ez a fajta újragondolása a Hamupipőkének, illetve az, hogy nem csak a szerelmet mint olyat, hanem a szeretet több fajtáját is szerepeltette: az, ami a szülőkhöz köt, ami a testvérekhez, ami a gyerekkori barátokhoz. Ezen a pár karakteren keresztül érzelmek és kötődések egész garmadáját sikerült megjeleníteni, és bár egyik se az a fajta tiszta, rózsaszín köd, ami a tündérmesék sajátja, cserébe viszont rendkívüli módon emberi, ehhez a sötét, torz, lenyűgöző világhoz pedig tökéletesen illik.

Kegyetlen szépség rajongóknak bátran merem ajánlani!

Promágus kupa

Ha követitek a Prológus tevékenységét, talán tudjátok, hogy ebben az évben egy új várólista csökkentő játékkal álltunk elő, névszerint a Promágus kupával! A részleteket ide kattintva találjátok, de dióhéjban egy tematikus könyvklub szerűségről lenne szó, némi versenyhelyzettel megbolondítva. A februári témánk pedig nem más volt, mint a Why So Serious?

Az első húzás eredménye a Why so serious? kategória lett, azaz olyan könyveket kell elolvasnunk, ahol nem (csak) a klasszikus hősöké a világ. Olyan karakterek is szerepet kapnak, akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül szerethetőek, vagy éppenséggel antihősök. Jöhetnek az ikonikus gonoszok, a klasszikus elmebetegek, a közveszélyes őrültek, a problémásak, a deviánsak, a morálisan korruptak.

Teljesítési határidő: 2017. február 28. éjfél

Indoklás

A Gilded Ashes - illetve Rosamund Hodge művei általában - szerintem tökéletesen passzolnak ebbe a kategóriába. Úgy nagy általánosságban elmondható, hogy senki se teljesen normális, és senki se passzol a klasszikus hős kategóriába. Jelen helyzetben főleg a mostohaanya, illetve Maia halott anyjának a szelleme volt teljesen meghibbanva, de ahogy Maia megjegyezte: a szeretet őrület. Mindenki, aki szeret hülyeségeket csinál. (elég durván szabad fordítás) Szóval nem is az a kérdés, hogy ki az őrült, hanem hogy ki nem az? Ez a történet klasszikus esete annak, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. És hát, lássuk be: egy kicsit mind őrültek vagyunk.

Chuck Wendig: Blackbirds - Vészmaradak

Kiadó: Angry Robot (magyar kiadásban: Fumax)
Oldalszám: 381

Miriam Black knows when you will die.

She’s foreseen hundreds of car crashes, heart attacks, strokes, and suicides.

But when Miriam hitches a ride with Louis Darling and shakes his hand, she sees that in thirty days Louis will be murdered while he calls her name. Louis will die because he met her, and she will be the next victim.

No matter what she does she can’t save Louis. But if she wants to stay alive, she’ll have to try.

Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.

És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.

***

A zsánerirodalom általában igen könnyen bekategorizálható. Ez történelmi romantikus, az horror, a harmadik krimi. Ez pedig általában megkönnyíti mindenki dolgát. De vannak könyvek, amik egyszerűen nem passzolnak sehova. Egy kicsit a Blackbirds is ilyen. Nevezhetjük éppen horrornak, vagy paranormálisnak, és nem is tévednénk nagyot, de valahol mindig ki fog lógni a lóláb. Ha a lényegét akarnám megragadni anélkül, hogy lelőnék bármiféle fontosabb csavart, azt mondanám, olyan mintha Chuck Palathniuk, Tarantino és Stephen King összeültek volna egy füstös kocsmában, és ennek az estének az írásos eredményéhez lett volna szerencsém.

A világ, amit Wendig lefest teljesen realisztikus, teljesen a miénk, és mégis annyira távolinak érződik, mintha csak egy párhuzamos univerzumban lenne. Olyan mesteri módon teremt hangulatot, hogy azt tanítani kéne. Végig úgy éreztem, hogy ezt a könyvet majdhogynem istenkáromlás napsütésben olvasni. Ez a világ kegyetlen, sötét, kicsavart, megkeseredett és cinikus, amiben szépségnek és optimizmusnak semmi helye, még olyan hétköznapi formában sem, mint a napsütés.

forrás

Miriam Black pedig azt hiszem, a legjobb női antihős, akiről valaha volt szerencsém olvasni. Pontosan olyan, amilyennek egy főhősnek nem kellene lennie: passzív, csak sodródik az árral és morálisan egy kisebb katasztrófa. Nincsenek álmai, nincsenek céljai, nincs motivációja. Ő maga se tudja, hogy menekül valami elől vagy siet valami felé, és nem is igazán érdekli. Alkoholista, láncdohányos, és annyira utálja saját magát, aminek már rég fárasztania kéne az olvasót, de valahogy nem ez történt. Nagyon is szerettem Miriamről olvasni, még akkor is, ha néha legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy ne csak sodródjon az árral, hanem tegyen is valamit. Talán azért van ez, mert tökéletesen érthető, hogy miért olyan, amilyen. A maga kifacsart, beteges módján egy kerek egész karakter, aki több mint érdemes a figyelmünkre. Sok olyanról olvastunk már, aki utálja a különleges képességét, de még soha nem olvastam olyanról, aki ezt meggyőzően tette volna. Egészen mostanáig. Miriam nem alapvetően rossz ember, csak tönkretette a súly, ami a vállára neheződik: hogy bárhogy próbálkozott is, képtelen volt megváltoztatni azt, aminek a látomásaiban tanúja volt, így egyszerűen felhagyott a próbálkozással és egyre mélyebbre süllyedt. A humorérzéke pedig – még ha erősen akasztófahumor kategóriába is esik – határozottan sokat segít abban, hogy az olvasó minden hibája ellenére megkedvelje és együtt érezzen vele.

És bizony szükség volt arra, hogy Miriam ilyen szinten emberközeli legyen, ugyanis – Louis kivételével – itt mindenki más egy hatalmas féreg. Viszonylag kevés szereplőről beszélünk, ha nem számítjuk azokat, akik csak egy-egy fejezetig tűnnek fel, de azok mindegyike elég szörnyű ember. Wendignek hatalmas tehetsége van ahhoz, hogy felkeltse az olvasóban a zsigeri utálatot a negatív karakterek iránt. Márpedig igazán eredeti negatív karaktert alkotni, akinek személyisége, céljai és motivációi vannak, és mindez hihető is, határozottan nem egyszerű feladat.

Ami Louist illeti, ő nem túl sok személyiséget kapott, de nem is ez volt a jelentősége. Ő volt az egyetlen pozitív behatás, ami Miriamet érte, az egyetlen, aki minden hátsó szándék nélkül kedves volt vele, és ez volt az, ami súlyt adott a jelenlétének, nem pedig az, hogy egyébként milyen volt. Az a kis romantikus szál se volt lényeges, csak az, amit jelképezett. Valami, ami fontos, ami jó, amiért megéri tenni valamit, amiért Miriamnek meg kell próbálnia megváltoztatni a jövőt, bárhogy is erősködik, hogy az kőbe van vésve.

A cselekmény néha kicsit leül, de azokon a részeken könnyedén átsegít a rágódás a mondanivalón, és Miriam zseniális fekete humora. Ez ugyan nem mindenkinek fekszik, de aki szereti, az nem fog csalódni, mert ebben a könyvben bőven akad. Ahogy haladunk előre, a sztori egyre sötétebb lesz, egyre több erőszakkal, traumával és vérrel, ami határozottan indokolttá teszi a horror besorolást. Sőt, azt is simán kinéztem Wendigből, hogy egyáltalán nem ad kiutat a végén, és megöli Louis-t, pontosan, ahogy Miriam egész végig sulykolja: a végzet megkapja, amit akar, felesleges próbálkozni, semmi esélyünk, minden meg van írva előre, és mi csak eljátsszuk a szerepünket, és bármerre fordulunk, csak a halál vár az út végén. Nem voltam biztos benne, hogy jól végződik a dolog, és ez segített belegondolni abba, hogy Miriam ennek a kis kétségben a százszorosával él együtt nap mint nap.

A jelen idejű narrálás pedig most először tűnt úgy, mint egy tudatos döntés az író részéről, aminek művészeti szempontból is hatása van, és nem csak egy kifogás arra, hogy ne kelljen a különböző múlt időkkel vacakolni. Egy olyan könyvben, ahol ennyire hangsúlyos a jövő és a múlt, evidens, hogy a jelennek is nagy szerepe kell, hogy legyen, és ennek a hangsúlyozása adott egy plusz rezonanciát a történetnek, ami nekem nagyon tetszett.

Összességében, én egy nagyon pozitív élményként könyvelem el a Blackbirds-öt, de szem előtt kell tartani, hogy ez az a fajta könyv, ami megosztja az embereket, és határozottan nem való mindenkinek. Ettől függetlenül, akinek fekszik ez a stílus, és nem zavarja a durva nyelvezet, illetve az erőszak, annak tudom ajánlani, mert a remek olvasási élményen kívül mondandója is van, és úgy gondolom, olyan témát feszeget – hozzátenném, konstruktív módon – ami nem megy ki a divatból.

Elvileg filmsorozat is készül a könyvből, szóval csekkoljátok azt is, ha érdekel. Én nézni biztos nem fogom, mert ez a könyv is bőven hozzáadott a rémálmaimhoz, nem kell még ide Hollywood összes művére.

Ami a második részt illeti... olvastam, nem tetszett, szerintem kár volt sorozatot csinálni belőle. Készül róla a bejegyzés.

Michael Grant - Messenger of Fear

Kiadó: Electric Monkey (UK területén)

Oldalszám: 416

"Who are you?"

That was the first question I asked the boy in front of me. The pale, solemn young man in the black coat with small silver skulls for buttons.

But he didn't answer it. Instead he answered the question I never asked, but which was nevertheless what I really wanted to know.

Am I dead?

No. Not dead, he told me.

But surely not quite alive, either. How could I be? I remembered my name - Mara. But, standing in that ghostly place, still shuddering at the memory of the creeping yellow mist that had awoken me in that strange, silent land, I could recall nothing else about myself.

And then the games began.

Think you know the meaning of suspense? Think again.

The Messenger sees the darkness in young hearts, and the damage it inflicts upon the world. If they go unpunished, he offers the wicked a game. Win, and they can go free. Lose, and they will live out their greatest fear.

But what does any of this have to do with Mara? She is about to find out...

"Ki vagy te?"

Ez volt az első kérdés, amit az előttem álló fiúhoz intéztem. A sápadt, komoly fiatalemberhez, aki ezüst koponyás gombokkal díszített hosszú fekete kabátot viselt.

Nem válaszolt. Helyette arra a kérdésemre felelt, amit igazából fel akartam tenni.

Halott vagyok?

Nem. Halott az nem vagy - mondta.

De ezek szerint élő sem. Hogy is lehetnék? Tudtam a nevemet - Mara. Azonban ezen a csendes, szellemjárta, fura helyen, ahol már a hideg is kirázott annak a lassan kúszó sárga ködnek a gondolatára, képtelen voltam előhívni bármilyen más emléket arról, hogy ki vagyok én.

Aztán elkezdődtek a játékok.

Azt hiszed, tudod mi a bizonytalanság? Gondold végig újra.

A Hírnök látja a fiatal szívekben rejlő sötétséget és hogy az mennyi kárt tud okozni. Ha büntetlenül marad, egy játékot ajánl a bűnösöknek. Ha nyernek, szabadon távozhatnak. Ha veszítenek, a legszörnyűbb félelmüket kell átélniük.

De mi köze mindennek Marához? Nemsokára kiderül...

(saját fordítás)

A goodreads-en és az interneten általában egy kicsit másféle tartalmat fogtok találni, ami szerintem félrevezető és sokkal kevésbé megragadó, mint amit ide kiraktam. Ez annak a kiadásnak a fülszövege, amelyik nekem is megvan, és ami miatt nem bírtam kiverni a fejemből a könyvet azóta, hogy a számat húzogatva ott hagytam a könyvesboltban, egészen addig, ameddig az interneten féláron le nem sikerült vadásznom.

Nem is tudom, volt valami az idézetben, ami nagyon megfogott és - bár ebben az is közrejátszott, hogy a cseppet fura borító ellenére ez a kiadás valami gyönyörűséges - ami miatt majdhogynem fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem vihettem magammal elsőre (sajnos a könyvvásárlás nem mindig élvez prioritást). Bár az is lehet, hogy az azért volt, mert a barátnőm több-kevesebb sikerrel próbálta lefeszegetni róla az ujjaimat. Ez tulajdonképpen lényegtelen.

Szóval, maga a könyv. Tipikusan az a fajta, amit vagy imádsz, vagy utálsz. Nem igazán van középút (skalpemelgetés a kivételnek). Én személy szerint az első táborba tartozom, de tökéletesen meg tudom érteni azokat, akik a falra másztak tőle. Mindjárt ki is fejtem, miért.

A fenti idézet majdhogynem a legelejéből van kiragadva, hiszen azzal kezdődik a könyv, hogy Mara felébred ezen a fura helyen és a sárga köd veszi körbe. Semmire sem emlékszik a saját nevén kívül, így az E/1-es nézőpontnak köszönhetően a könyv jó részében mi is pont annyira vagyunk összezavarodva, mint ő. Egyrészt ez rettentő idegesítő, a könyv első harmadában tulajdonképpen csak a fejemet kapkodtam, hogy mi az isten folyik itt, másrészt viszont így visszanézve, brilliáns húzás.

Az információk adagolása tökéletes. Nincsenek nagy magyarázatok vagy hosszú monológok, mindig csak az aktuális helyzettel kapcsolatosan tudunk meg néhány dolgot és ebből áll össze szépen és idegölően lassan a teljes kép.

A cselekmény erősen mozaikos felépítésű, de nem annyira töredezett, hogy elveszítsük a fonalat. Főként az idő rendkívül rugalmas kezelése adja ezt a hatást, ami miatt ha egyszer kizökkensz a regény folyamából, nehéz újra visszazökkenni. Én legalábbis hajlamos voltam elfelejteni, hogy egy-egy jelenetnél mi az, ami már megtörtént, és mi az, ami még nem. Mindez amiatt van, mert Mara és Messenger egy külön síkon mozognak, és Messengernek nem okoz gondot ide-oda "pörgetni" az idő kerekét. Bennem ez számos kérdést felvetett, ami megválaszolatlanul maradt. Most akkor ezek már mind megtörténtek? Vagy Messengernek bejárása van a jövőbe? Vagy végtelen számú párhuzamos valóság van? 

Igencsak nehezményeztem, hogy Grant nem ment bele ennek a magyarázatába, de reménykedem, hogy majd a következő részben kárpótol.

Három teljesen különálló szál fut végig a könyvön, plusz Mara története, ami így négy, és miután a végét nem fogom lelőni, maradjunk is ennyiben.

Kifejthetném a másik hármat, de nem teszem, mert akit érdekel, az majd elolvassa. Próbálom a minimumra szorítani a spoilert, mert ezt a könyvet annál jobban élvezi az ember, minél kevesebbet tud róla előzetesen.

Minden Mara és Messenger (hírnöknek fordítottam, mert nem tudtam jobbat kitalálni, de számomra természetellenesen hangzik, szóval nekem marad Messenger) körül központosul. Mara Messenger tanítványa, bár nem emlékszik, hogyan lett azzá, sőt egy darabig azt hiszi, ez az egész valami bizarr álom, amiből majd felébred. Messenger annak a híve, amitől csakúgy mint Mara, én is a falat kapartam: "majd megtudod, ha készen állsz rá".

Kettejük nagyrészt kényszerből eredő kapcsolatán csavar még egyet a tény, hogy Messenger vette el Mara emlékeit, és nem hajlandó visszaadni őket, mert szerinte a lánynak egyelőre nem kell tudnia. Innentől fogva előáll némi ambivalencia, hiszen Mara nincs odáig ettől az ötlettől, és az még inkább zavarja, hogy az összes ütőkártya Messengernél van. Ezt valamennyire tompítja az, hogy Messenger nem űz sportot abból, hogy ezt az orra alá dörgölje, és úgy egyáltalán, nem egy ideges típus. Egyedül Oriax tudja valamelyest felpiszkálni, Mara kétségbeesett és teljesen hiábavaló lázadozása biztosan nem.

Különös karakter; megközelíthetetlen és nyugodt, olyan halálosan nyugodt, hogy nagyon kíváncsivá tett: vajon milyen az, amikor feldühítik?

Mindennek ellenére képes érzelmekre, ugyanis egy nagyon halovány, ki nem mondott romantikus szál ott húzódott a háttérben Ariadne személyében, aki Messenger szerelme (?). Nem derül ki, hogy csak plátói a dolog, vagy Ariadne ismeri is a fiút, esetleg volt-e valami kettejük között. Azonban ez többé kevésbé kizárja bármilyen más szerelmi szál jelenlétét, szóval azok, akik romantikát várnak ettől a könyvtől, nagyot fognak csalódni. Ezen kívül, ugyan még egyet találni az egyik mellékszálban a három közül, de ennyi. Tulajdonképpen engem kellemesen meglepett ez a fejlemény.

A főszereplő, Mara, na ő már teljesen más tál tészta. Heves természetű és érzékeny, gyakran hoz elhamarkodott ítéleteket. Attól eltekintve, hogy az esetek nagy részében együtt éreztem vele, főleg az elveszettsége miatt, amiket az emlékei hiánya okozott, néha rettentő idegesítő volt. Főleg olyankor, amikor azt éreztem, hogy csak azért von le elhamarkodottan sablonos következtetéseket, hogy az író megoszthasson velünk valami életbölcsességet. Ami remek, ne értsetek félre (különben is, ez a könyv aztán tele van filozofikus gondolatokkal), csak ne hatna ennyire erőltetettnek.

Csak egy példa, ami megmaradt bennem: egy fiatal srác gyilkosságot követett el és börtönbe került, ahol a többi rab, lévén sokkal gyengébb náluk, azonnal prédának tekinti. Erre Mara rávágja, hogy ha gyilkosságot követett el, akkor megérdemli.

Adja magát a kérdés, és ha mondjuk a kishúgát akarta megvédeni az erőszakos apjuktól?

Nem ez történt, de ez is történhetett volna. SEMMIT nem tudtunk a gyilkosság körülményeiről, csak annyit, hogy megtörtént, Mara mégis rögtön ítélkezett.

És persze utána jött a kioktatás, és folyt tovább a cselekmény. Mégis, annyira nem passzolt a karakterével, hogy sikítani tudtam volna. Viszonylag gyakran nagyon értelmes megfigyelései voltak, alapvetően jó volt a szemszögéből olvasni, akkor miért kell ilyen abszolút karakteridegen hülyeségeket csinálnia?

A világfelépítés igazából csak a legvégén tisztul le, egészen addig maximum találgatni tudunk, mert Messenger nem igazán töri kezét-lábát, hogy elmagyarázza a dolgokat. De érdekes és újszerű, és mindez üdítően hatott rám. Két jó nagy problémám volt, mégpedig az, hogy 1) miért csak fiatalokat talál meg Messenger 2)mi alapján dönti el, hogy ki érdemli meg, hiszen mindenki hibázik. Meg persze egy csomó apróbb kérdésem, ami menet közben felmerült, de mindenre kapunk választ, így nem tátonganak hatalmas lyukak magán a koncepción sem, hála a magasságosnak.

A mellékszereplők sem a megszokott, milliószor látott sablonfigurák voltak. Talán ehhez az is hozzájárult, hogy viszonylag kis létszámú szereplőgárdával operált a könyv.

 Oriax volt talán az, akit ellenségnek lehetne nevezni, de ő sem volt kifejezetten egy főgonosz alkat. Épp csak magának akarta megkaparintani Marát, de olyan hatalmas összecsapás, amit én vártam volna, nos abból nem lett semmi. Még mindig nem tudom, sajnálom-e ezt a tényt.

Daniel, aki olyan barátféle szerepet tölt be, nos ő jött, megmondta a tutit, aztán el is tűnt, mielőtt kettőt pisloghattunk volna, de alapvetően nem zavart sok vizet. Szívesen láttam volna belőle többet is. Talán a folytatásban?

Tulajdonképpen a legérdekesebb aspektusokról egy szót sem ejtettem, de nézzétek ezt el nekem. Tényleg senkinek nem akarom lelőni, még a spoiler-alert viszonylagos védettsége alatt sem. Hiszen pont az az alapja a könyvnek, hogy halvány fogalmad sincs semmiről.

De a csavar a végén... az a csavar... komolyan, azért minden hibáját elnézem! Teljesen ledöbbentett, abszolút készületlenül ért, és még napok múltán is ezen kattog az agyam, hogy hogy nem gondoltam én erre! Zseniális, egyszerűen zseniális!

Mindent összevetve, én bizony az imádók táborát gyarapítom. Tetszett a történetvezetés, a mitológia, a karakterek, még azok a zen bölcsességek is, amiket mintha szerencse sütikből loptak volna.

Azonban megértem, ha valakinek felállt a szőr a hátán, amikor ömlesztve jött ez a "majd én megmondom a tutit és megváltom a világot" attitűd. Nekem még a tűréshatáromon belül volt, és miután én nem a kifejezetten nagyvonalú tűréshatáraimról vagyok híres, azt mondanám, elviselhető mennyiségben volt jelen. 

De! Filozofálással viszont dugig volt, úgyhogy akit nem hat meg az efféle, annak biztos nem fog tetszeni.

Végezetül megosztanék egy idézetet, ami szerintem remekül demonstrálja azt a fajta látásmódot, amivel ez a könyv már csak témájánál fogva is át van itatva:

"We do not have the duty of changing the world, of substituting our own wills for those of the people involved. A human deprived of freedom becomes something less than human. There must be free will. (...) People are free to make choices, even terrible ones. But when they make bad choices, when they do evil, then it may be that justice, fairly and ruthlessly applied, can show a person a new path. Justice is our cause, not human happiness."

Ami engem illet, a kisebb szájhúzogatásom ellenére, nagyon-nagyon tetszett és alig várom a folytatást! Valamint azt hiszem, felkutatom a szerző másik sorozatát is. Ha emlékezetem nem csal, az magyarul is megjelent Köddé váltak címmel. Ráadásul az Éva és Ádám, ami nemrég tűnt fel az otthoni boltokban, amit Grant a feleségével együtt írt.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet: a csavar. Mindent visz, komolyan.
Kedvenc szereplő: Messenger, Oriax (nem egy kedves jelenség, de rettentő érdekesnek találtam)





Neil Gaiman - Tükör és füst

Kiadó: Agave
Oldalszám: 336

Neil Gaiman kezében a mágia nem pusztán illúzió, és ami eddig lehetetlen volt, az már lehetséges. Ebben az 1998-ban megjelent és mára már klasszikussá vált novelláskötetében képzelete és tehetsége a hétköznapi világot baljós csodákkal teli hellyé változtatja: ahol egy filléres boltban megvásárolható a Szent Grál, ahol a bérgyilkos hirdetésben árulja szolgáltatásait, ahol egy fiú a életéért alkudozik egy trollal.

Lépj be ebbe az új valóságba, amelyet a tükrök sokszorosítanak és füst homályosít el, mégis egyszerre lenyűgözően mágikus és ijesztően valóságos.

Miért nem nyomta valaki a kezembe ezt a könyvet hamarabb?!
Na jó, tudom miért nem. Őszintén örülök neki, hogy mostanában talált meg, hogy hirtelen felindulásból ezt vettem meg a könyvesboltban egy másik helyett. Már a Csillagpor óta tudtam, hogy Gaiman könyveivel jóban leszek és alig vártam, hogy a Soseholt is olvashassam, mert arra már amúgy is fájt egy ideje a fogam. Természetesen, miután rólam beszélünk, ez csak halasztódott és csak egy évvel a csillagpor után került a kezembe újra Gaiman-kötet, nevezetesen a Tükör és füst.

Nem nagyon tudtam, hogyan álljak ehhez a kötethez, miután tudvalevőleg nem igazán szeretem a novellákat, így inkább csak elkezdtem olvasni "lesz, ami lesz" - alapon.

"Mindegyik történet valaminek a tükörképe, nem több füstnél. Üzenetek Tükörországból, képek a változó felhőkben: füst és tükör, semmi több. De én élvezettel írtam őket, és szeretném azt hinni, hogy olvasni is élvezet."

Szerintem ennek a könyvnek van a legjobb bevezetője, amit valaha olvastam és nem csak a belecsempészett novella miatt. Hanem mert ahogy az első oldalakat, sorokat követtem végig a szememmel, rendre elfelejtettem, hogy ez "csak" egy bevezető. Hogy ez még nem a könyv, tulajdonképpen. A fenti idézet már első olvasatra megfogott, ami finoman szólva is meglepő volt. Ezek a köszönetnyilvánítással egybekötött elmélkedések a könyvek elején-végén szerintem csak azok számára érdekesek, akiknek a neve meg van említve benne, de ennek ellenére én mindig elolvasom őket. Ugyanis akadnak gyöngyszemek, mint például ez.

Attól függetlenül, hogy összességében teljesen elvarázsolt a Tükör és füst, voltak novellák, amik kevésbé tetszettek. Ilyen volt példának okáért az Amikor elmentünk megnézni a világvégét, írta a 11 és 1/4 éves Dawnie Morningside, vagy az Egér és a Hideg színek. Voltak olyanok is, amiket nem teljesen értettem - főként a versbe szedett történetek, de ott is voltak kedvenceim.
A Vírus, a Változó tenger és a Sivatagi szél.

De volt néhány, ami felkapott, messzire vitt és miután vége lett, csak ültem néztem és gondolkodtam a világ nagy és kis dolgain. Ezekért pedig már megérte. Ilyen volt az Ajándék, A gyilkosság misztériuma és a Változások. Azt hiszem, ez a három novella volt a csúcsok csúcsa a számomra, és még csak nem is értem, miért. Voltak még nagyon jók, tetszett a két vérfarkasos is, illetve a legutolsó, ami kiforgatta a sarkaiból a Hófehérkét, méghozzá úgy, ahogyan sose vártam volna. A Miklós akkor már... nincs még egy oldal sem, mégis teljesen padlóra küldött. Azt hiszem, a legendák és mesék újraértelmezése, kicsavarása a gyengém.

 Babavilág. Na, ez a novella ledarált és kiköpött. Szinte végig a hideg rázott, és mégsem tudtam abbahagyni az olvasást. Annyira... sokkoló volt. Sarkított és cinikus és... és azért sokkoló, mert hányszor hallottuk már azt a kérdést, hogy "Mi mást tehettünk volna?"
 

Sok novelláról nem ejtettem még szót, sokról lehetne még, de inkább azt mondom, aki egy borongós, szürke és mégis színes, szomorú és keserédes torz világra kíváncsi, ahol minden csak Tükör és füst, az olvassa el ezt a kötetet. Vagy nézzen szét alaposan a világban. Mindkettő megteszi.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc jelenet (most novella): nem tudok dönteni az Ajándék és a Változások között
Kedvenc karakter: nincs