Top 10 leginkább utált klisé

Hello népek!

Ezer bocsánat, nem úgy volt betervezve, hogy az áprilisi top10 átcsúszik májusba, de a vizsgaidőszak úgy oldalba kapott, hogy pislantani se volt időm. (Igen, itt már ilyenkor dübörög, sajna.) Emiatt elképzelhető, hogy két top10 lesz ebben a hónapban - csak lehetőségekről merek beszélni ezen a ponton. Viszont ha keresztül verekszem magam a májuson, akkor hivatalosan is elmondhatom majd magamról, hogy befejeztem az első évem az egyetemen.
Ennyi mellé duma után, itt is van az április/májusi top10. :)

Az ehavi Top 10 ezúttal kicsit más lesz, mint amit eddig megszokhattatok. Ugyanis könyvek, illetve könyvbéli karakterek helyett egy kicsit nagyobb általánosságokban fogunk beszélni. AZ általánosságokról, pontosabban. A megszokott fordulatok, a csavarok, amik nem is igazán csavarok, mert MINDENKI tudja, mi fog következni, és azok a jól megszokott sémák, amikre a történetek épülnek.

Mielőtt belevágnánk azonban, két dolgot fontosnak tartok leszögezni:

1)A klisé önmagában nem egy negatívum. A történetmesélés szerves részei, ezeken nőttünk fel, és azt mind beláthatjuk, hogy manapság igazi kihívás valami újat kitalálni. A kliséket lehet jól használni, és vannak olyanok, amiket kifejezetten szeretek (ennek jövendőbeli poszt szaga van...). Viszont ennek ellenére van néhány agyonhasznált verziója, amitől én, személy szerint agyérgörcsöt kapok, ha meglátom.

2) A klisé nem egyenlő a sztereotípiával. Közeli rokonok, és akadnak átfedések, de ebben a posztban inkább a történeti elemekre koncentrálok a karakterizálás helyett. Sztereotípiákról is lesz még szó, ott is akad néhány kifejezetten bicskanyitogató cipős doboz, amibe belevágják a szereplőket mindenféle laca-faca nélkül, de azt most félretesszük a következő alkalomra.

Most pedig - kifejezetten terápiás jelleggel - jöjjenek a leginkább utált klisék.

10. Előítélet, ember a neved

Ez máris hosszabb magyarázatot igényel, úgyhogy kezdjük is Ádámtól és Évától. Az előítélet az emberiség egyik legnagyobb problémája, és XXI. század ide, globalizáció oda, csak nem akar eltűnni a mindennapokból. És igen, erről beszélni kell, fel kell hívni rá a figyelmet, és teljesen természetes, hogy íródnak ebben a témában irodalmi alkotások. Nem is ezek azok, amelyek kihúzták nálam a gyufát, hanem azok, amelyeknél az előítéletet, mint konkrét cselekményt akarják eladni nekem, mert miért ne. Az előítéletesség az egy emberi tulajdonság, lehet központi téma, de nem helyettesítheti a történetet. A karaktereknek fejlődniük kell, meg kell egymást ismerniük és át kell élniük együtt dolgokat ahhoz, hogy a pozitív változás, vagy annak hiánya hiteles legyen.

Tökéletes példa: Kresley Cole - Vámpíréhség (értékelés itt)
Fehér holló - vagyis pozitív ellenpélda: Alex Flynn - Beastly: A szörnyszívű

9. Költözés

Feltűnt már másnak is, mennyi könyv kezdődik azzal, hogy a szereplők egy új városba érkeznek? A tizedik könyv után már marhára idegesítő ám. Mintha új helyre kellene költöznöd (vagy valakinek oda kell költöznie, ahol te laksz) ahhoz, hogy történjen valami érdemleges. És persze ilyenkor le kell futni a kötelező köröket is, amiket szintúgy rongyosra csócsáltak már n+egyszer. Lekattanhatnánk már róla, ennyire azért nem izgis a dolog. A valóságban csak csomó cipekedéssel, stresszel, és "hol-a-rohadt-életben-vannak-a-zoknijaim" - pillanatokkal jár.

Tökéletes példa: Stephenie Meyer - Alkonyat, Alyson Noel - Evermore: Mindörökké, Nicole Williams: Crash (értékelés itt) és még sorolhatnám...
Fehér holló - vagyis pozitív ellenpélda: Samantha Young - Dublin street (miután itt tulajdonképpen máshol találkoztak és a költözés sokkal inkább véletlen egybeesés volt, semmint katalizátor)

8.Autóbaleset

Baromi kényelmes módja annak, hogy az író megszabaduljon szülőktől, vagy épp felesleges karakterektől és kicsinálják a főszereplőt lelkileg. Hatásos, mert bárkivel megtörténhet, így könnyű azonosulni a problémával. Viszont fantáziátlan és unalomig ismételt. Ha fokozni szeretnénk az igazságtalanságot, akkor pedig elég megemlíteni, hogy a részeg disznó, aki okozta a balesetet egy karcolás nélkül megúszta. Igen, történnek ilyesmik, és ez elég rettenetes, de ideje lenne kitalálni valami újat, elvégre ettől fikció a fikció.

Tökéletes példa: K. A. Tucker - Tíz apró lélegzet (az üzenete tetszik, de a cselekmény egyszerűen nevetséges. Bejegyzés hamarosan.)
Fehér holló: Gayle Forman - If I Stay (kritika itt)

7."Váljunk szét!"

Valaha volt legrosszabb ötlet. Ha ittam volna egy felest minden alkalommal, ahányszor hallottam/láttam leírva ezt a mondatot, már nem lenne májam. Közeli rokona a "Hahó, van ott valaki?" - felkiáltásnak, amit teljesen nyugodtan ide képzelhetünk, hiszen tulajdonképpen ikertesók, és nagyjából pontosan ugyanannyi intelligenciát feltételeznek.
Főleg a horrorfilmek bevett szokása ez, de azért az írott formátumban is igen gyakran megtalálhatók. Ha egy sötét erdőben/elhagyatott házban/ellenséges területen ez a mondat elhagyja az egyik szereplő száját, már mind a szemünket forgatjuk, nemde? A könyvbeli karakterek nem néznek tévét?


Tökéletes példa: gyerekek, ezt annyian és annyiszor használták már, hogy szerintem tökéletes példa nem is létezik! De amire így hirtelen gondolni tudok, az Dan Wells: Partials - Részben ember. Csodálkoztam is, mert amúgy abszolút nem volt megszokott olvasmány, sőt, imádtam. (Értékelésemet itt találod.)
Fehér holló: hát felém még nem repült. Kivétel nélkül mindenhol idegesített eddig, ahányszor csak láttam/olvastam.

6. Helyi Bajos Csajok alakulat

Főleg a YA-k sajátja, de azért máshol is előfordul. Azonban a YA az a műfaj, ami a klisét az abszolút tökélyre fejlesztette. Nulla erőfeszítést kíván, egy ilyen karakter előrántása, hiszen minden adva van és így van kit szabadon utálni.
Na már most, mondhatnátok, hogy de hát ez sztereotípia és nem történetbeli klisé. Akkor most gondoljunk azokra a standard körökre, amiket ezen barbie babákkal le szoktak futni a főszereplőink. Mindig ugyanaz megy: nyilvános megaláztatás, pletykák terjesztése, néhány trükk, ami miatt főhősnőnk bajba kerülhet, 'ha-rá-mersz-nézni-a-pasimra-kikaparom-a-szemed féle fenyegetések... mindig ugyanaz. És azon kívül, hogy idegesítő, még rohadtul unalmas is. A gimi olyan hely, ahol lenyűgöző mennyiségű és diverzitású petúniafejjel lehet találkozni, találjunk hát új közellenséget, én azt mondom!

Tökéletes példa: Leiner Laura - SZJG sorozata, Rachel Hawkins - Hex Hall
Fehér holló: Kelly Oram - Szívzűrterápia strébereknek (meglepően és nem várt módon kezelte ezt a klisét, és nagyon bejött a szemléletmódja! Bizonyíték, hogy a leglightosabb limonádé sem indok arra, hogy kész sémákat toljanak az olvasó orra elé, nulla megfontolással.)

5. Amnézia

Ez már leginkább a nevetséges kategóriába tartozik. Nagyon kevés olyan íróval találkoztam, aki képes volt ezt úgy tálalni, amitől nem kaptam röhögő- és/vagy rángógörcsöt. Ugyanis a szappanoperák (meg a Halálos iramban) már olyan szinten agyonhasználták, hogy legtöbbször egyszerűen csak röhejes hatást kelt.

Tökéletes példa: Kresley Cole - Demon from the Dark, illetve igazából inkább a Dreams of a Dark Warrior, ugyanis ott kerül előtérbe, de miután már az előző kötetben sikerült annyira kiborítania, hogy nem vagyok hajlandó tovább olvasni, így maradjunk ennyiben. Az értékelésemet itt találod. Rajongóknak csak humoros hozzáállással felszerelkezve ajánlom.
Fehér holló: Michael Grant - Messenger of Fear. Az egész történet erre épül, de miután elég egyedi a magyarázata, meg úgy az egész helyzet is, így nem érződött nevetségesnek, sőt! Fantasztikusan lett megoldva az egész, úgy ahogy van. Így kell ezt csinálni! Ebben a posztban bővebben kifejtettem már, mennyire imádtam ezt a könyvet.

4. Instalove

forrás

Közeledünk a dobogóhoz! Igazából ez a klisé akkor nyeri el teljes "szemforgatós-most-tényleg-gyerekek???"-potenciálját, ha nincs valami speckó oka a dolognak. Csak így egyszerűen egymásra néznek, lehullanak a legyek a légtérből, felgyullad a kiskörte az agyukban és utána ásó, kapa, nagyharang. És ez csak egy kicsit van sarkítva.
Én személy szerint nem hiszek a szerelem első látásra nevű tüneményben, de ez az én egyéni problémám. Viszont: érdekes módon ezekben az esetekben a csávó valahogy mindig úgy néz ki, mint aki a GQ címlapról ugrott le a szupermarketbe tejért. Majd akkor etethetnek engem ezzel a megláttam és megszerettem c. marhasággal, ha a srác pattanásos és fogszabályzója van, és nem lehet pólón keresztül megszámolni a kockákat a hasán, a leányzó pedig nem 90-60-90 barbie baba lesz tökéletes vonásokkal. Vonzalom? Igen, olyan van, de ritkán akarnak tőle a nőcsábász pasik azonnal monogám kapcsolatba kezdeni, sőt, ha lehetséges rögtön meg is házasodni. Cinikus lennék? Lehet, de már a hócipőm is tele van velük.

Tökéletes példa: Stephanie Meyer - Alkonyat, J. Lynn - Tempting the Player, Kylie Scott - Lick, SZJG (legalábbis Reni részéről), Hex Hall (megintcsak a leányzó részéről), Nalini Singh - Rock Addiction, tovább is van, mondjam még?
Fehér holló: Nalini Singh - Psy/Changeling sorozata. Sok az instalove, de egyrészt megvan az oka és az alakváltóknál keresendő, másrészt pedig az instalove csak az alap és semmit nem garantál. Egyik fél se válik tőle csillogó szemű hebegő idiótává, sőt. Általában csak olaj a tűzre a dolog. Elvégre, az, hogy szerelmes az ember még nem jelenti azt, hogy nem esik jól némi ajtócsapkodás.

3. "Csak normális akarok lenni" - kiválasztott szindróma

forrás: deviantart

*dobpergés*
Itt a bronzérmes!
Már akkor sikítófrászt kapok, ha a tartalomban meglátom, nemhogy a könyvben. Különösen fantasy és paranormális berkekben jelenik meg gyakran, ahol a főszereplőnk valami olyasmire képes, amire senki más, vagy csak nagyon kevesen a környezetében. Az önsajnálat fokozódik, ha még titokban is kell tartania.
Én értem, hogy a hősök attól lesznek szerethetőek, ha nem tökéletesek és küzdenek önmagukkal is, nemcsak a külső ellenséggel és blablabla. Igen, ez fontos. De nem hagyhatnánk végre ezt a rohadásig használt mondatot???
Két fő problémám van vele:
1) Szerinte mi a normális?
2) Ki felel meg neki?
A "normális" (már ha nem a mentális kondícióra gondolunk), az egy sztereotípiákból felépített, gyakorlatban nem létező idealizált állapot, ami mindenki számára egy kicsit (vagy esetenként nagyon) mást jelent, viszont senki se illik bele. De még ha létezik is, eszméletlenül unalmas lehet.

Tökéletes példa: Harry Potter (bocs, Rowling, imádlak, de a világból kikergettél ezzel), Alyson Noel - Evermore, Christopher Paolini - Eragon (kedvenceim egyike, ettől még itt is előfordult), Jeaniene Frost - Félúton a sírhoz (Catnek volt hova fejlődnie), és így tovább...
Fehér holló: károghatna hangosabban, mert süket vagyok. Eddig kivétel nélkül mindenhol az agyamra ment.

2. Bál

Bálnak neveztem, de igazából bármilyen rendezvény belepasszol a kategóriába, aminek a szerepeltetésére semmi egyéb indokot nem találunk azon kívül, hogy a főszereplő hölgyikének lehessen egy lépcsőn lelibbenős, disney sparkling princess pillanata.

Ha kifejezetten szerencsések vagyunk, akkor előtte még azt is végigkísérhettük, ahogy azon görcsöl, hogy ki fogja elhívni, hogy a kiszemelt srác miért a Bajos Csajok Alakulat alfanőstényével megy, és így tovább...
Brrr....

Tökéletes példa: időrendben, vagy betűrendben szeretnétek? Csak szúrópróba-szerűen: Alkonyat, Hex Hall, Obszidián, Érdekházasság, Vámpírakadémia
Fehér holló: Ilona Andrews - The Edge 3-4 (pont azok a részek, amiket nem adtak ki itthon). Az indokom egyszerű: mindkét esetben volt célja, és nem az, hogy illegessék magukat. Meg kellett találni a rossz fiút, és izgalmas volt olvasni. Illetve hozzáadnám a történelmi regényeket, mint kivételt, ugyanis a legtöbb korban elég népszerűek voltak ezek az összejövetelek, így indokolt a dolog.

1. Szerelmi háromszög

Aki egy kicsit is ismeri az olvasási szokásaimat, az tudja, mennyire rühellem a szerelmi háromszögeket. Nem számít a felállás, nem érdekelnek a körülmények, minden létező variációjában utálom. Logikus érvként pedig csak azt tudom felhozni, hogy mennyire istentelenül elcsépelt az egész.
Van egy átlagos lány, egy jófiú, egy rosszfiú és tulajdonképpen kész a sztori. De ha egészen őszinte akarok lenni, a szerelmi háromszögek iránti ellenérzéseim abszolút zsigeriek, és nem azért nem szeretem őket elsősorban, mert irodalmi szempontból szinte semmi kreativitást nem igényel egy ilyen megalkotása.
Azért nem szeretem, mert - az én esetemben legalábbis - nem hogy megszerettetné velem a karaktereket, inkább megutáltatja, különösen akkor, ha a szerelmi háromszög középpontjában lévő személy - legyen az nő vagy férfi - nem tud választani. A szerelmi háromszög is elég, hogy kilőjje a vérnyomásomat a sztratoszférába, de ha meglátom, hogy nem bír választani, akkor onnantól fogva teljesen esélytelen, hogy kedveljem az adott szereplőt, vagy azonosulni tudjak vele.

Tökéletes példa: Alkonyat (most mondjátok, hogy nektek nem ez jutott eszetekbe)
Fehér holló: sehol se szerettem, de maradjunk annyiban, hogy Laura Gallego García - Ellenállás c. könyvében elviseltem. Valamiért nem utáltam meg Victoriát, ami tulajdonképpen csoda, tekintve, hogy mennyire tipikus volt a szerelmi háromszög benne.


Ennyi lett volna az elcsúszott áprilisi Top10. Ez egy elég szubjektív téma (na persze, a legtöbb dolog a könyvekben az), úgyhogy igazán kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok a klisékről. Utáljátok? Szeretitek? Vagy pont nem érdekelnek?