Évösszegző 2017 - Kedvenc olvasmányaim

Hello népek, és persze BÚÉK mindenkinek!

Még tavaly (nem várhattad, hogy kihagyom a legrosszabb viccet, amit minden újévkor rongyosra használ mindenki) elkezdtem értékelni a 2017-es évemet, már ami az olvasást illeti, és most, hogy hivatalosan is lezárult, térjünk át a pozitív élményekre: jöjjenek 2017 kedvencei!

Egy aprócska disclaimer: viszonylag sok újraolvasásom volt idén, így azokról majd az évértékelőmben emlékezem meg, mert régi nagy kedvenceket nem lenne fair az éves toplistába belekeverni a részemről, nemde?

On Sai: Esővágy

Az év első olvasmányai között mindjárt kedvencet avattam, hiszen egyszerűen imádtam On Sai novelláskötetét! Mindig szerettem a novellákat, de egészen eddig nem túl sok kortárs darab akadt a kezembe, így amikor megtudtam, hogy az Esővágy megjelenik, már pucoltam is beszerezni, és egyáltalán nem bántam meg! Mindegyik novella egy külön világnak érződött egy pár oldalba sűrítve, illusztrációkkal tarkítva, amik az egyszerű de nagyszerű vonalat képviselték, és tényleg hozzáadtak a tartalomhoz.

Bővebben a gondolataimat itt olvashatod.

Ilona Andrews: White Hot

Nemcsak a kedvenc könyv, de a legpocsékabb borító jelölésre is tökéletesen alkalmas Ilona Andrews Hidden Legacy trilógiájának (sorozatának...?) várva várt folytatása, a White Hot.

Tiszta sor volt, hogy ez a könyv hatalmas fangörcs lesz, hiszen az első részt IMÁDTAM, erre pedig több mint két évet kellett várnunk. Nem tudom, hogyan lehetséges, de a hatalmas várakozás ellenére is a padló alól kellett előkeresnem az államat, és ha már ott jártam, felmosni a kifolyt nyálat, mert ÚRISTEN EZ A KÖNYV! Azt hinné az ember, hogy ez lehetetlen, de még jobb volt, mint amire számítottam. Andrewsék képtelenek csalódást okozni, úgy látszik. Izgalmas, érdekes, vicces, szórakoztató, nyomokban nem túl rózsaszín romantikát tartalmaz. Komolyan, a tökéletes mix.

Fangörcs epizód over, mindenki olvasson Hidden Legacyt!

Italo Calvino: Invisible Cities

Kicsit klasszikusabb vizekre evezünk. Italo Calvino esszéit már korábban is olvastam, de ez volt az első irodalmi műve, ami a kezembe került, egy tantárgyamnak köszönhetően. 

Határozottan kedvencet avattam vele, egész egyszerűen imádtam a hangulatot, a stílust, az alapötletet. Azt a kreativitást, amivel a városokat leírta, miközben végig egyetlen helyről beszélt. Vizuális alkatoknak különösen tudom ajánlani ezt a csodát.

Carrie Fisher: The Princess Diarist

Ez a könyv ismét bebizonyította nekem, hogy igenis érdemes időről-időre kimozdulni az ember komfortzónájából és új műfajokat felfedezni. Nem gyakran olvasok memoárokat, vagy épp valós személyek naplóit (még a Neveletlen hercegnő is kimaradt az életemből, csak a filmet láttam), szóval nem igazán tudtam, mit várjak, de azt igen, hogy nekem kell ez a könyv.

Olyan volt, mintha Carrie Fisher még mindig itt lenne köztünk, és valami csoda folytán egy angol pubban találtam volna magam vele, jégkocka nélküli kólát szürcsölgetve, miközben keresetlen őszinteséggel, de hatalmas szívvel és fanyar humorral mesélt volna nekem a 19 éves énje élményeiről, benyomásairól, és arról, hogy ő hogyan látta önmagát abban az időben.

Értékelés itt.

Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása

Erről a könyvről beszélni is nehéz. Legjobb, ha semmit nem tudsz róla azon kívül, hogy el kell olvasnod!

Zseniális, egyedi, érdekes és nagyon-nagyon emberi.

Bővebb gondolatok itt.

V. E. Schwab: This Savage Song

V. E. Schwab nem tud rosszat írni, erről most már tökéletesen meg vagyok győződve. Imádtam az Archívumot, imádtam az A Darker Shade of Magicet, de idén mégis a This Savage Song lett a kedvencem az írónő idén olvasott regényei közül. A Darker Shade tetszett, de úgy érzem, a java még csak most jön, így a folytatások természetesen már ott csücsülnek a 2018a-as TBRomon.
Egy kettészakadás szélén álló város, egy szörny, aki ember akar lenni és egy ember, aki mindent elkövet, hogy egy szörnyeteghez hasonlítson.

Bővebb gondolatok itt.

Alwyn Hamilton: Rebel of the Sands

Végül, de nem utolsó sorban, egy hatalmas meglepetés, amiből nem várt kedvenc lett. Csakis Zsebi és SoSo unszolásának köszönhetem, hogy megismerkedhettem Amanival és Jinnel, akiknél jobb társaságot keresve se kívánhattam volna magamnak.

Ez a könyv a tökéletes kikapcsolódás. Sodró cselekmény, érdekes karakterek, hangulatos világ, és hajmeresztő kalandok. A lázadás készülőben.

Komolyan, ne hagyjátok ki!

Bővebb értékelés itt.

Nos, ennyi lett volna az én 2017-es toplistám. Azt kell mondjam, nehéz volt a választás, hiszen annak ellenére, hogy mennyiségben rendkívüli módon alulteljesítettem az elmúlt évekhez képest, minőségben elég nagy mákom volt, mert többségében remek könyvek akadtak a kezembe! Reméljük, jövőre is sikerül majd ilyen jókat kifognom, miközben azért közelebb kerülök a kitűzött célomhoz a mennyiség terén is!

Nektek mik voltak idén a kedvenceitek?

Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 248

„Úgy ​akarnak rajtunk abortuszt végrehajtani, hogy már régen megszülettünk.” 

Perzselő, kora nyári nap, és egy filozófiatanár, akinek elhullnak az érettségizői. Az egyik holnap nélkül, öntudatlanul várja a halált. A másik végigvágja az ereket a csuklóján. Nincs más nyom, csak az óránkénti SMS, ez tudatja, hogy a lány még nem vérzett el. 

Mi ez, egy különös hatalmi játszma? Vajon hol a pendrive, ami kulcsot ad mindenhez, és megállíthatja a pusztulást? 

A cinikus, fiatal filozófiatanár küzd, kutat, megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, és visszafordítani a visszafordíthatatlant. Válaszokat keres olyan kérdésekre, melyeket senki sem szeretne feltenni. 

Útján nem csak halál, de nagy filozófusok gondolatai is elkísérik. A létezés új értelmet nyer, ha közel a pusztulás. 

Egy olyan világban, ami a szeretet tagadására épül, létezhetnek még hősök? 

Vajon akad bárki köztünk, aki ártatlan? 

***

Most, hogy szokásomhoz híven frankón beillesztettem nektek ide a tartalmat, jelezném, hogy legjobb, ha el se olvasod! Miért? Mert én se tettem, és olvasás közben döbbentem rá, hogy milyen jó döntés volt ez. Amikor a kezembe vettem a könyvet, fogalmam se volt, miről fog szólni. Vonzott a cím, ami fura módon ismerősen csengett, (bár normálisan megjegyezni azt nem tudtam, mert Szenilla kórság az jól van, köszöni szépen) a sötét borító, és Uszáma amúgy is rágta a fülem, hogy olvassam már el, mert imádni fogom, és kíváncsi a véleményemre, szóval úgy voltam vele, miért is ne.

Ez már önmagában is fura volt, mert amúgy szinte mindig elolvasom a fülszöveget - szeretem a meglepetéseket, de bizonyos fokig azt is szeretem tudni, hogy mit várjak az adott könyvtől. Női lélek rejtelmei, ne próbálj értelmet keresni benne. Itt viszont, halvány lila ibolyám se volt, hogy mit várjak. Meglepett, hogy egy pesti gimibe csöppentem, meglepett, hogy egy filozófiatanár bőrébe bújva bontakoztak ki előttem az események, és meglepett, hogy te jó ég, milyen állati jól van ez a könyv megírva. Jó, szóval ez az utolsó nem hangzik túl szépen, de megpróbálom megmagyarázni, mire is gondolok pontosan.

Alapvetően ritkán olvasok kortárs irodalmat, ami nem egyetemre kell, és még ritkábban olvasok magyar kortárs irodalmat, mert egyrészt keveset vagyok itthon, így nem igazán találkozom velük, másrészt még mindig a fantasyk és sci-fik felé húz a szívem alapvetően. Ha mégis a kezembe akad valami ilyesmi, az is a lightosabb YA kategóriába esik, amit nyáron a strandon, vagy a kertben üldögélve elolvasgat az ember lánya. A végtelen térségek örök hallgatása sok minden, de lightos biztos, hogy nem. Gyakran kifejezetten nyomasztó, de közben eszelősen érdekes. Az első mondattól kezdve beléd ereszti a karmait.

Ez a könyv inkább a kortárs szépirodalom felé tendál stílusban, némi thrillerrel megfűszerezve. Nem tudom konkrétan mihez hasonlítani, ugyanis szerintem még soha semmi ilyesmit nem olvastam, így maradjunk ennyiben. Az ilyesfajta könyvekben megvan rá a veszély, hogy 1) kegyetlen unalmasak lesznek és bealszol rajtuk 2) érdekesek, viszont fennakad a szemed a sok forgatástól, mert rettentő fennköltek akarnak lenni, sikertelenül. És itt lép életbe az a mondatom, hogy meglepett, mennyire jól van megírva.Gördülékenyen folyik a szöveg, miközben olyan súlyú mondatokat vág hozzád, hogy ide már Godzilla kéne, hogy kiásson alóla és életet rázzon beléd, de közben olvasol tovább, mert a thriller cselekményszál eléri, hogy kétségbeesetten tudni akard, mi a fene folyik itt a Dunán kívül.

Egyébként érdekes, mennyire visszhangnak érződtek bizonyos mondatok, helyzetek. Kezdve azzal, hogy gimiben én is rettenetesen szerettem a filozófia tanáromat, meg magát a tantárgyat is, így a könyvben leírt mondatok, amik Pascaltól, Descartes-tól, és társaiktól származtak, azonnal visszaidézték a filo faktos plusz óráimat, illetve a tanárommal folytatott beszélgetéseket. Persze az én tanárom nem volt ilyen szinten lelkileg elcseszett, de még így is visszacsengtek mondatok, kérdések, és hogy mennyire imádtam én ezeket az órákat. 

"-És mik ezek a lényegi kérdések?
-Hogy miért éppen itt élünk, nem pedig másutt. Hogy miért éppen most élünk, nem pedig máskor. Hogy miért éppen azok vagyunk, amik, és nem mások. Hogy miért emésztik fel önöket a saját lángjaik még ma. Ha az ember elgondolja, milyen végtelen az idő és megmagyarázhatatlan pontja ő e végtelenségnek, megrémül. Ha nincs hazugság, csak rémület marad. A végtelen térségek örök hallgatása ugyanis rettegéssel tölt el bennünket."

Aztán ott van az a tény, hogy volt szerencsém katolikus gimibe járni (ezt inkább hagyjuk, senkit nem kívánok megsérteni). A tisztesség kedvéért hozzáfűzném, itt sokkal sötétebb színezetet kap az egyház mint szervezet, főleg Kutrovác, a kiugrott pap karaktere kapcsán, akinél nagyjából egy személybe sűrűsödik minden, ami az egyházzal, az oktatással, és a bürokráciával kapcsolatban erősen problematikus, hogy finoman fogalmazzak. Pillanatok alatt felkerült a leginkább gyűlölt fiktív karakterek listájára. Hogy egy jól ismert hasonlattal éljek: sokan mondják, hogy a Harry Potterből Umbridge-et azért utálják jobban az emberek Voldemortnál, mert Umbridge-ekkel nap mint nap találkozni. Na, Kutrovác Umbridge a köbön. A valóság főgonosza.

Annak ellenére, hogy ez a könyv tele volt filozófiával, lélektani problémákkal, és összességében olyan attribútumokkal bír, amikből teljesen nyilvánvaló, hogy az én stílusom, ráadásul mindenki csak ajánlotta, én magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy mennyire tetszett. Mert persze, a remek stílus és a feszes cselekmény olvastatja magát, de a végére érve, nem éreztem azt, hogy ezt a könyvet aztán soha többé nem bírnám a kezembe venni, mert olyan szinten kiábrándított az emberekből és a világból, amit a híradó is tökéletesen meg tud tenni. Sőt, legszívesebben kezdtem volna elölről. Át akartam forgatni magamban minden egyes mondatot újra és újra.

A hangulat nyomasztó, néhol egészen sötét, de valahogy nem támad tőle akut emberutálatod. Nincs meg benne az a 21. századi first world spleen, amitől alapból a falnak megyek, és ami miatt például Christos Tsiolkas A pofon című regényét is képtelen voltam élvezni. Inkább egy kissé cinikus, kissé kétségbeesett, néhol beteges, de őszinte keresés jellemzi a regényt: keresik az értelmet, az okot, a célt, az igazságot, a megváltást, miközben a főszereplő maga is tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a keresés teljesen hiábavaló. Ahogy már a prológusban is le van szögezve: az életet előrefelé éljük, de csak visszafelé nyer értelmet. És ezekkel az esendő, távolról sem tökéletes, de rendkívüli módon emberi karakterekkel együtt keressük mi is, pedig számunkra is fájdalmasan nyilvánvaló, hogy csak azért keresünk, hogy ne őrüljünk meg. Mert néha mindenki érzi saját magát, az életet, a világot karikatúrának.

A kozmosznak nincs értelme, mi azonban a lehető legerőszakosabban próbáljuk jelentéssel teli beszédre bírni az univerzumot. És ebből következnek játékaink.
Ebből következnek a mindennapok keretéül szolgáló élethazugságaink.

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: inkább gondolatok, semmint jelenetek ragadtak meg bennem

Kedvenc karakter: Trenka