Rachel Hawkins: Hex Hall

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 272

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott. Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:

• három erős, szupermodell kinézetű ellenséget szerzett
• egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet
• egy ijesztő kísértet kezdte követni
• és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, ráadásul vámpír.

A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.

A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülni a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat - kiváltképp őt.

Üdv a Roxfortban, Szent Vlagyimirban, javítóintézetben Hekatéban! Csak számomra nincs értelme annak, hogy egy helyre zárják a "problémás diákokat" és a tehetségeseket? Jó lett volna eldönteni, hogy ez most javító vagy zseniképző. Értem, hogy a közös pont az emberek elől való elrejtés lenne, de akkor is. Melyik erős boszi szülő szeretné a gyerekét deviánsok társaságában tudni?

saját kép, ne vidd el anélkül, hogy megkérdeznél pls

Bár őszintén, a könyv tartalmát tekintve ez nem is annyira lényeges, hiszen bármelyik amerikai gimnázium megtette volna helyszínnek. Tipikus gimis "táplálékláncot" kapunk, csak épp itt emberek helyett boszorkányok, alakváltók, tündérek és vámpírok szerepelnek.

Ami a legviccesebb? Hogy pont a vámpírok vannak a piramis legalján. Földöntúli szépség, elegancia és szikrázó bőr? Ugyan, inkább halálsápadtság, lángra lobbanás, és a "szörnyeteg" - stigma viselése.

Az egész iskolában keményen ketten vannak, és az egyikük tanár (Lord Byron - igen, AZ a Byron), így mondhatnánk, hogy Sophie igazi szerencsezsák, amiért mégis azzal a maradék egy vámpírral került egy szobába: Jennával.
És természetesen lefutjuk a kötelező köröket is: ellenséget csinálunk a helyi Bajos Csajok alakulatból, ripsz-ropsz belezúgunk az ügyeletes szépfiúba, aki nem mellesleg Regina öhmm izé Elodie pasija is egyben és csak nekem tűnt fel, hogy ez a könyv egy popkult-turmix??

Azt el kell ismernem, hogy ha átússzuk a klisék óceánját és nem kapunk agyvérzést a huszadik oldalon, akkor a könyv azért eléggé szórakoztató. Nem veszi túl komolyan magát, a stílus gördülékeny és Sophie Mercer egy szimpatikus főhősnő. Nem mondom, hogy könnyesre nevettem volna magamat, de azért néhányszor tényleg felkuncogtam.

"Az arcom talán nyugodtnak tűnt, de a gyomrom úgy háborgott, mint egy rockkoncert nézőtere. Egy másodpercig szórakoztatónak találtam, hogy a belső szerveimet szakadt farmerben és kihúzott szemmel képzeltem magam elé."

A cselekményt azt nagyjából a könyv két harmadában nagyítóval kellett keresni, de ez nem zavart annyira, mint amennyire kellett volna. Miért? Nos, ez tulajdonképpen csak Sophie Mercer meg az ő beteges humorérzékének az érdeme. Baromi sok időt felölelt a Hekaté bemutatása, az Archer után való nyálcsorgatás és Elodie meg a két udvarhölgy utálása. Persze, menet közben az írónő behajít néhány boszis dolgot, meg gonosz tanárokat, hogy éreztesse velünk, eme pompázatos intézményben aztán nincs kecmec. Hát jó.

Természetesen bál is volt. Miért ne lett volna? És természetesen ott is ment a tini cicaharc a legszebb ruháért, na meg Archerért. Ott azért egy pillanatra megtorpantam, amikor Elodie-t majdnem megfojtotta a ruhája a démoncsont miatt, amit Sophie csempészett bele (jó, a nagyanyja szelleme noszogatta, de hát akkor is), és se Sophie-t, se Archert nem érdekelte egy cseppet sem, hogy vajon egyáltalán megmarad-e a leányzó. Ahogy kiment a teremből, simán elkezdtek táncolni és pont tojtak rá. És ettől a csávótól kéne hanyatt vágódnom? Aki nem olyan rég még azt bizonygatta, hogy Elodie-ban több van, de le se sz*rja, hogy megfullad-e? Pardon my French.
Na majd biztos...

DE! Az az utolsó harminc oldal viszont nagyon jól sikerült! Végre felpörögtek a dolgok, és végre nem azt éreztem, hogy csak azért pletykálnak Holly haláláról, (ami nem sokkal azelőtt következett be, hogy Sophie odakerült volna) mert az írónő nem bír jobbat kitalálni cselekmény címen.

Ugyanis Sophie a könyv folyamán összetalálkozik Alice-szel, a fiatalon meghalt nagyanyja szellemével. Alice pedig tanítani kezdi, hogyan uralja az erejét, hiszen Sophie hatalmas lemaradásban van a többiekkel szemben, akik boszorkány-családban nőttek fel mágiával körülvéve.

Nem fogok spoilerezni, de az az utolsó pár fejezet már elérte, hogy tudni akarjam, mi fog kisülni ebből az egészből. Negatívumként azért azt megemlíteném, hogy az iskolát és annak vezetőségét viszont olyan szinten inkompetensnek tünteti fel, hogy csak a szememet forgattam. A dirinek konkrétan mindenre az a válasza, hogy az lehetetlen, mert a védővarázslatok miatt itt aztán se ki, se be senki, még az atyaúristen se. Hát hogyne, meg ahogy azt Móricka elképzelte...

Ami a szerelmi szálat illeti, nos, szerintem elég nyilvánvaló a véleményem Archerről.  Az elején láttam benne fantáziát, és bevallom, viccesek voltak Sophie-val, amikor halálra gyepálták egymást, meg pincét pakoltak, de nálam teljesen elásta magát a bálon. Ami utána jött - amit nem fogok megnevezni, mert nem lövünk le meglepiket - ott egy kicsikét feltornázta az érdeklődésemet, de... egyelőre nagyon messze áll az álompasitól.

És őszintén, Sophie érzéseit se tudom úgy igazán komolyan venni iránta. Azt, hogy sokkolta az, ami kiderült, azt igen, de ez a rajongás, amit a könyv 80%-ában csinál inkább tűnik kislányos képzelgésnek, vagy maximum felületes vonzalomnak, mint szerelemnek. És nem voltam olyan régen tizenhat éves, hogy a korkülönbség okozzon problémát. Ez. Nem. Szerelem.

Talán akkor hihetőbbre sikerül a dolog, ha konkrétan tanúi lettünk volna néhány igazi beszélgetésnek Archer és Sophie között, de az nem elég, hogy Sophie narrációjából kiderül, hogy sokat beszélgettek. Na mindegy, engem nem győzött meg.

Karakterek szintjén igazából egyedül Elodie és Alice tudott meglepni. Elodie amiatt, mert végül mégse volt annyira egydimenziós kliséhalmaz, amilyennek elsőre elkönyveltem, Alice pedig amiatt, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire remek színésznő. Jenna aranyos volt, de semmi különös, Cal pedig ígéretesnek tűnik, de túl keveset szerepelt ahhoz, hogy igazi véleményt tudjak róla alkotni. Bár én biztos vagyok benne, hogy neki is ott csücsülnek a csontvázak a szekrényében. A többiek viszont - Sophie-t leszámítva - elég lagymatagra sikeredtek.

Mi teszi mégis szerethetővé ezt a könyvet ennyi nyavalygás után? Miért nem hajítottam még ki az ablakon? Mert átszövi az irónia. Mint már korábban is említettem, a könyv egyáltalán nem veszi magát komolyan, és néha nem tudtam eldönteni, hogy egyes helyzeteket most paródiának tekintsek, vagy ezt tényleg komolyan gondolták. Néha akaratlanul is felnevettem, és ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy a szememet forgassam, hirtelen elfogyott ötven oldal, és feltűnt, hogy de hé, hát én ezen jól szórakozom!

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc jelenet: Sophie vs. elszabadult vérfarkas
Kedvenc karakter: Sophie, Elodie