Tarryn Fisher: The Opportunist - Kihasznált alkalom

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 278

 Olivia Kaspen éppen most jött rá, hogy volt barátja, Caleb Drake elveszítette az emlékezetét. A lány eddig is azzal tett szert kétes hírnévre, hogy előnyt kovácsol a helyzetekből. Most pedig döntenie kell, milyen messzire hajlandó elmenni az ex visszaszerzéséért. Miközben Olivia valódi énje és a nem túl dicső közös múltjuk titokban tartásával birkózik meg, akadályt jelent Caleb kattant új barátnője, Leah Smith. A két bestia őrült versengésbe kezd egy olyan férfiért, aki nem emlékszik egyikükre sem. Oliviának viszont hamarosan szembe kell néznie hazugságainak következményével…

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Ehhez hasonló könyvet még soha életemben nem olvastam. Ezt az utóbbi években egyre ritkábban tudtam kijelenteni, de valahol az a szép ebben az egész olvasás buliban, hogy még a kilencvenéves irodalomprofesszoroknak is van sansza rá, hogy újra átéljék, milyen is ez, hát még nekem. Pedig fú de mennyire kapálóztam az Opportunist ellen. Zsebi évek óta szuggerál, hogy legyek szíves megmozdítani mitikus hátsómat és vegyem rá magam az olvasásra, mert ő már csak ilyen kis erőszakos, ha jó könyvekről van szó.

Forrás

Nem mintha attól tartottam volna, hogy nem jó a könyv. Nem, egyszerűen csak én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki a romantikus műfajt agyzsibire használja. Ezzel nem degradálni szeretném, én továbbra is annak az elméletnek vagyok a híve, hogy minden műfajban lehet értékeset és maradandót alkotni. Az évek során tudatosan választottam azokat a vicces, cuki, előre tudod mi fog történni, de nem is az a fontos romcsi könyveket, mert tökéletesek voltak egy kis lazításra, mondjuk vizsgaidősuck alatt, vagy amikor hullaideg voltam és kellett egy kis figyelemelterelés, de nem bírtam rendesen koncentrálni. Alapvetően kerülöm a drámákat, az angst-feszteket, hacsak nem frankó fantasy világba van ágyazva a dolog, mert lehoznak az életről és nem egytől akut emberutálatom támadt már.

Amire rá akartam világítani ezzel a hosszas kisregénnyel, ami alattomosan bevezetőnek álcázza magát, hogy alapvetően nincs sok tapasztalatom az Opportunist kategóriájába eső könyvekkel, tehát ez az élmény elég rendesen oldalba kapott. Olyan volt, mint egy rég nem használt izmot tornáztatni: olykor-olykor rohadt kényelmetlen. Amikor kinyitottam a könyvet, repültek az oldalak. Fisher fantasztikusan ír; olyan ereje van a mondatainak, hogy képtelen vagy nem tovább olvasni. Többször mégis megtorpantam, sőt: gyakorlatilag csak a metrón tudtam rávenni magam az olvasásra, mert ott aztán tényleg nincs mivel mással foglalkozni.

– Mitől vagy ma este ilyen boldog? – kérdezi egy üres Red Bullos dobozba nyomva a cigit. – Valami gyilkos veszedelem fenyegeti az univerzumot, ha örömödben dúdolsz.

Az Opportunist aztán nem simogatja a lelkivilágodat egy pillanatig sem. Olivia, a főszereplőnk nem a legjobb ember - messze áll tőle - de tudja magáról mindezt. Hogy őszinte legyek, nincs ebben az egész könyvben egyetlen ember, akit kifejezetten jónak tudnék nevezni. Ahol félre szoktak ezek a dolgok siklani nálam, hogy ha szépen fokozatosan mindenkiről kiderül, hogy mekkora tetű, elvesztem a szimpátiámat, és máris nem érdekel az egész. Ahogy Olivia fogalmazott: "Kileng a köcsögradar." 

Jónak lenni nem feltétel, de szerethetőnek lenni nem árt, legalább egyetlen karakternek. Mert bírom én a köcsögöket, csak ne akarjam lehányni az oldalt, ha megjelenik a színen. Az Opportunist esetében azonban nem ez volt a helyzet. Fisher olyan mesterien árnyalta a karaktereket, hogy anélkül váltak morálisan komplex, problematikus alakokká, hogy elvesztették volna az olvasó szimpátiáját. Ez talán a könyv legnagyobb erőssége: hogy ezeket a - már elnézést a kifejezésért - masszívan elcs*szett karaktereket az utolsó oldalig szeretni lehet és szorítani nekik, hogy valahogy egyenesítsék ki az életüket.

"Az élet mindig megy tovább. Még akkor is, ha csak vonszol magával rugdosva és kiabálva."

Calebnek tartott a legtovább kimutatni a foga fehérjét. Ő egyszer talán még normális is volt, csak aztán jött a fekáliavihar, amit életnek hívunk és kicsit deformálta a személyiségét. Nos, ő legalább jól leplezi.De ő még mindig csak kezdő kisiparos a két hölgyeményhez képest, akik belezúgtak, mint az ágyú. Ami pedig Leah-t illeti. Ő tipikusan az a fajta, akit jól esik utálni, de csak azért, mert momentán ő van a másik sarokban és Olivia szemszögéből látjuk az eseményeket. Majdhogynem az érme két oldala ők ketten, torz tükörképek, és ezt Olivia is tökéletesen látja. Kérdés, vajon Leah mennyit vall be magának mindebből. 

A cselekmény olyan, mint egy túlzsúfolt dodzsempálya: sose tudod, melyik oldalról érkezik a lökés, de az ütközés elkerülhetetlen, úgyhogy jobb híján csak vársz és kapkodod a fejed. Totál nem arra haladt, amerre vártam volna, nem követett semmilyen előre látható ívet, de valahogy mégis működött. Ami a végét illeti... szerettem is, meg nem is. Mindenképpen illett a könyvhöz, és volt jelentősége, nem csak egy olyan lezárás volt, ahol minden szálat akkurátusan elvarrunk, vagy épp visszaérkezünk oda, ahonnan indultunk.

Összességében, szívből tudom ajánlani. Azoknak is, sőt talán különösen azoknak, akik nem kifejezetten romantikus alkatok és alapvetően kerülik a műfajt. Az Opportunist valami mást mutat, valami nem túl szépet, de éppen ettől különlegeset és rendkívül emberit. Nincs bevonva cukormázzal, nem simogatja meg a buksidat, de azért van benne annyi jó érzés, hogy tölt egy pohárral, mielőtt kirúgja alólad a széket a kocsmában. És most, hogy elértük a teljes képzavart, rövidre is zárom ezt az értékelést. A folytatást nem tudom, mikor fogom kézbe venni, de most egyelőre pihentetem a dolgot, meg kell ám emészteni ezt a könyvet. De totálisan megéri a befektetett energiát!