Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 368
Kerstin Gier nagy sikerű trilógiájának grandiózus befejező része.
„A sok különböző ajtó és a lágy fény akár derűs és békés hangulatot is teremthetett volna a folyosón, de nem így történt. A síri csendben mintha valaki folyton hallgatózott volna, és képtelenség volt kideríteni, vajon honnan jön a fény. Mégis szerettem ezt a helyet, és a gondolatot, hogy minden ajtó mögött egy másik lélek álmodik éppen, és hogy ez a labirintus az összes embert összeköti a világon. Mágikus hely volt, titokzatos és veszélyes…”
Március van, Londonba lassan megérkezik a tavasz, Liv Silber pedig mindjárt három problémával is küzd.
Először is: hazudott Henrynek.
Másodszor: az álmok egyre veszélyesebbek. Arthur olyan titkokra jött rá, amelyek segítségével az álomvilágban borzalmas dolgokat tehet. Feltétlenül meg kell állítani.
Harmadszor: Liv anyja, Ann, és Grayson apja, Ernest júniusban össze akarnak házasodni. És a gonosz Bokkernek, Grayson nagymamájának nagy tervei vannak a fia esküvőjét illetően, de legalábbis egészen más tervei, mint a menyasszonynak.
Liv alig győzi elhárítani a fenyegető katasztrófák sorát…
Merülj el e csodálatos világban!
A recenziós példányért köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!
Hűűűű. Próbálok magamhoz térni, de nem tudok. Ekkora csalódást! Féltem ettől a harmadik résztől, több okból is, és kiderült, hogy nem alaptalanul. Gier Időtlen szerelem trilógiájánál is a befejezéssel támadtak problémáim, de itt kár volt aggódnom, ugyanis már az első oldalaknál el lett rontva számomra az egész, és onnan csak lefele vitt az út.
Ha régebb óta fel-felnézegettek a blogra, akkor talán tudjátok, hogy a Silber trilógia első részét egyszerűen imádtam! Nem támasztottam felé hatalmas elvárásokat, viszont pontosan az volt, amire akkor éppen szükségem volt, és amit reméltem tőle: egy könnyed, szórakoztató történet szerethető karakterekkel és remek humorral megírva. A második rész már cseppet gyengébben muzsikált, de betudtam annak, hogy hát második kötet, az sokszor semmilyenre sikerül, ha trilógiákról van szó, mert az író a harmadik részre tartogatja a nagy finálét. Megvan az az érzés, amint a felfújt lufit véletlenül elengeded, és pukipárnát megszégyenítő hangokat kiadva, ide-oda vetődve engedi ki a beléfújt levegőt? Na, ez a könyv pont ilyen volt.
Én nem tudom, Liv és Henry mit szívtak ott álomföldén, de hogy nem voltak maguknál, az halál tuti biztos, mert az első részben már mindketten bebizonyították, hogy annál sokkal több eszük van, mint amit itt produkáltak. Már a kettőben is meg voltak kissé zakkanva, de hát istenem, hormonok meg álomdémonok, meg szomszéd pszichó gyerek Arthur, mindenkinek kijár egy kis elmebaj. De ez, amit itt műveltek... Livtől nagyjából az első oldalaktól lekapartam az arcomat. Most komolyan azt akarják eladni nekem cselekménynek, hogy nem meri megmondani Henrynek, hogy még szűz és ezért kitalál egy képzeletbeli pasit, akivel kamatyolt?
– Mit csináltál?
– …kitaláltam magamnak egy expasit. Akivel lefeküdtem.
[…]
– Még egy dolog. Ha Henry megint Rasmus után érdeklődik, ne mondd el neki, hogy mindig olyan furcsán csaholt, meg ilyeneket…!
Mia megtorpant, és széles vigyor terült szét az arcán.
– Ó, most már kezdem felfogni. Hát ezért érdekelte Henryt annyira Wakefieldék dundi jószága! – Miából kitört a nevetés. – Rasmusnak keresztelted el az expasidat!
– Ez volt az első név, ami eszembe jutott. – Lassan már számomra is kezdett kissé viccessé válni a dolog.
– Jaj, istenem, Livvy! Hát erre is csak te lehetsz képes! – hápogott Mia. – Rasmus Wakefield. Még jó, hogy nem mondtam el, hogy minden utcai lámpa tövébe odapisilt.
És Henry... olyan üdítően intelligens lény volt ez eddig. Szerintem az igazit elvesztette az írónő a szupermarketben, vagy valami ilyesmi és ezt az érzelmi zsákutca rakás szerencsétlenséget rakta a helyére, hogy ne tűnjön fel senkinek. Kajak egyedül Miának maradt némi józan esze, meg persze Graysonnek, ők ketten voltak nagyjából az egyetlenek, akiket változatlanul nagyon tudtam kedvelni. Feldobták ezt a szenvedést, ami ment, nélkülük szerintem már a kardomba dőltem volna három fejezet után.
Na jó, a karaktereknek elmentek otthonról, de mi a helyzet a cselekménnyel? Hát. Ugyanaz, mint az előző két könyvben. Nem, nem úgy értem, hogy ugyanolyan minőségében. Konkrétan ugyanaz. Még mindig Arthurral és Anabellel meg a dilidokijával futjuk a köröket, de éppen ez az, hogy ezek KÖRÖK! Előbb-utóbb szembejön a startvonal, ahonnan elindultunk, és itt nem egy szépen megoldott keretes lezárásra gondolok.
Itt vagyunk három könyv után, és a Silber 3 végén úgy éreztem, hogy egy centivel nem vagyunk beljebb, mint az első rész végén... ergo, a második és harmadik rész teljesen és tökéletesen feleslegesnek bizonyult. De most komolyan. Mi az, ami nélkül kevesebb lett volna ez a történet, ha az első végén lezárul? Merthogy nekem semmi nem jut eszembe, sem cselekmény, sem karakterfejlődés szintjén, sőt. A végére értem az utolsó mondatnak, és így néztem, hogy ok... erre kellett egy egész trilógia? Hogy idáig eljussunk? Ritkán érzem azt, hogy sajnálom azt a pár órát, amit a könyvre rászántam, de itt azt éreztem, és ezt én sajnálom a legjobban, mert még az első rész felé érzett nosztalgiámat is sikerült bepiszkítania azon kívül, hogy tökéletesen cserben hagyott, mint olvasót. Mert szerettem volna én viszontlátni drága hőseinket, csak nem így. Egy szó jut eszembe: időpocsékolás.
Emellett az érzés mellett már az is eltörpül, hogy bár a szerkesztés javuló tendenciát mutatott - eltűnt a milliónyi szükségtelen zárójel és lábjegyzet - indokolatlan angol szavak továbbra is benne maradtak a szövegben, amikre csak így pislogtam, hogy értem én, hogy mit jelent, csak mit keres it??
Én sajnálom a legjobban, hogy ez ennyire nem talált be, mert nagyon akartam szeretni. El se tudtam képzelni, hogy ilyen mértékben csalódok majd benne, amikor olyan jól indult ez a kis sorozat. Igazán méltatlan ez az utolsó könyv hozzá. Sőt, ha jobban meggondoljuk, már a második is. Néha a kevesebb több.
Értékelés: 2/5 és ebből egy a borítóé
Kedvenc szereplő: Mia, Grayson
Kedvenc jelenet: nem volt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése