Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 406
EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.
Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána.
Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya.
Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos.
Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet.
A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!
Az árulás csókja is azon könyvek hosszú sorába tartozik, amit már jó ideje kerülgetek mérsékelt kíváncsisággal, de valahogy sosem akadt a kezembe egészen mostanáig. A fő visszatartó erő a már a tartalomból is nyilvánvaló szerelmi háromszög, aminél jobban kevés dolgot utálok a könyvekben. Viszont rendre olyan emberek ajánlották nekem, akiknek az ízlésében megbízok, így úgy döntöttem, minden erőmmel megpróbálok felülemelkedni a személyes háklimon és adok egy esélyt a trilógiának.
Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod.
Igazából örülök, hogy így tettem, mert abszolút látom a potenciált, de engem ez az első rész egyelőre nem ragadott úgy el, ahogy én azt szerettem volna. Az alapszitu nem túl bonyolult: van egy hercegnőnk, egy hercegünk, és egy bérgyilkosunk. A hercegnő, Lia megszökik a saját esküvőjéről és egy távoli kisvárosban új életet kezd, mint felszolgáló a helyi fogadóban. Nem sokkal később két idegen érkezik a városba: az egyik a herceg, akihez hozzá kellett volna mennie, a másik egy bérgyilkos, akit azért küldtek, hogy végezzen Liával. Csakhogy nem tudjuk melyik melyik. Nos, sejtéseink vannak, de az írónő nagyon ügyesen játszik a nézőpontokkal és az elejtett tényekkel, azt meg kell hagyni. Nem állítom, hogy teljességgel ledöbbentem, amikor végre kikerültek a kártyák az asztalra, mert már előtte is gyanítottam, hogy errefelé tendálunk, de azért mindenképpen jól felépített csavar volt, és megdobta az addigi viszonylag nyugis hangulatot.
Mert lássuk be, a kezdeti izgalom után eléggé leül a sztori. Itt rejlik számomra a legnagyobb problémája a könyvnek, és nem a szerelmi háromszögben, ami egyébként nem is volt olyan iszonyatóan irritáló, mint arra számítottam. Viszont a 400 oldalból 200 alatt brutálmód unatkoztam. Voltak apróbb fellendülések, de alapvetően megmaradtunk a béka feneke alatt, és nagyon hiányzott az a fajta feszültség, ami normál esetben átlendít az ilyen részeken. Értem, hogy a történet szempontjából kellett ez a rész ahhoz, hogy a finálé izgis legyen, de ebben az esetben kaphattak volna a karakterek egy kicsivel több kakaót, hogy fenntartsák a figyelmem akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történik. Ennek okán pedig egy két órás repülőút kellett ahhoz, hogy megembereljem magam, és túllendüljek azon a 200 oldalon, mert ott semmi nem vonta el a figyelmem, és kénytelen voltam a könyvre koncentrálni.
 |
| Forrás: Pinterest |
Lia, Rafe és Kaden mindhárman rendben voltak, de egyikük se volt az a "wow, itt haljak meg, tudnom kell, mi jár a fejében" kategória. Remélem, ez a folytatásban megváltozik, hiszen a végére mindhárman javulást mutattak e téren. Lia esetenként borzasztóan idegesített, főleg az elején, Kaden pedig végig az agyamra ment, de különösen a végén, szóval legalább ebből a szempontból szépen ki volt egyensúlyozva a dolog. Rafe-nél inkább csak esetenként facepalm késztetésem támadt, de ettől függetlenül nagyjából rá tudtam azt mondani, hogy kifejezetten kedvelem. Lehet, hogy ez csak a Sarah J Maas ptsd-m megmutatkozása, de Kadenről végig Tamlin jutott az eszembe, nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen ott pitiszkált az agyam hátuljában, és csak így utólag visszagondolva esett le, hogy áhá, hát ez volt a bajom vele (mármint mielőtt még bármi olyat művelt volna, amivel magától is kiérdemelte ezt a megtisztelő posztot).
– (…) semmi sem tart örökké. Még a nagyság sem.
– Valami mégis.
Szembenéztem vele.
– Igazán? És mégis micsoda?
– Az, ami számít.
Na, de beszéljünk egy kicsit a világfelépítésről is, mert hát ez fantasy is volna, vagy mi a szösz. A politikai helyzetben nincs semmi új: két nagy birodalom acsarkodik egymással, ameddig egy külső fenyegetés hatására (jelen helyzetben ezek a barbárok) kénytelenek összefogni. Csakhogy a béke jelképe meglép a lagziról. Hupika.
A vallásból már sokkal többet kapunk, de itt én személy szerint hangyányit össze voltam zavarodva: jó néhány párhuzam felfedezhető a katolicizmussal, de nem istenhez imádkoznak, hanem... a Fennmaradottakhoz? Nem vagyok benne biztos, mint ahogy abban sem, hogy akkor most többistenhit van? Ja, és hogy tovább bonyolítsuk az olvasó életét, még a mennyet, a poklot, meg az ördögöt emlegetik, szóval halvány lila ibolyám sincs, hogy itt akkor most mi is folyik tulajdonképpen. Ha már ekkora hangsúly van a vallásra fektetve, nem ártott volna tisztázni ilyen apróságokat. Lehet velem van a baj, de valahogy nem akart kitisztulni számomra a kép.
Alapvetően az érződik a könyvön, hogy bevezető kötet. A vége kifejezetten izgalmasra és érdekesre sikerült, gyakorlatilag az mentette meg számomra az egészet, és kíváncsi vagyok a folytatásra, úgyhogy mindenképpen sort fogok rá keríteni. Azoknak ajánlom, akik szeretik a fantasy világokba ágyazott romantikus történeteket egy csipetnyi kalanddal fűszerezve, mert mindenképp a szerelmi szál a leghangsúlyosabb.
Értékelés: 3,5/5
Kedvenc karakter: Rafe
Kedvenc jelenet: a vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése