Julianna Baggott - Tiszták

Kiadó: Dark Egmont

Oldalszám: 568

Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. Éjszakánként egy szekrényben elbújva arról ábrándozik, hogy egyszer talán visszatér a régi világ, vagy legalább valahogy bejuthat a Kupolába, ahol a szerencsés kevesek, a Tiszták élhetnek, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását.
Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.

A romok között négy fiatal vívja élethalálharcát a szörnyetegek és egy gonosz, embertelen hatalom ellen. Miközben feltárul előttük a múltjuk, minden erejükre és bátorságukra szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak és megmaradjanak embernek.

Sok helyen olvastam, hogy képtelenek voltak letenni, annyira jó… nos, nekem pontosan azért tartott ilyen hosszú ideig az olvasása, mert főleg amíg megszoktam ezt a kegyetlen, torz világot, sokszor meg kellett állnom, felnézni és megnyugodni, hogy nem, én nem ott vagyok, nem von szürke ködbe mindent a kavargó hamu és nem jön az SZFH hogy elvigyen. 

Az Éhezők viadala esti mese ehhez képest. Ezzel nem lehúzni akartam a másik könyvet, félreértés ne essék, mert nagyon is szeretem, csak érzékeltetni, mennyire kiveszett minden boldogság ebből a világból, amit Baggott a szemünk elé tár. A Kupolában élők azzal nyugtatják magukat, hogy „áldottak vagyunk”, de ennek ellenére minden lépésüket szabályozzák, kontroll alatt tartanak minden egyes szívverést. Hiába a tiszta környezet, a makulátlan élet… nem lehetnek boldogok. Sőt, még önmaguk sem lehetnek. 

Odakint pedig, a robbanások által megnyomorított emberek és állatok elkeseredetten küzdenek az életben maradásért és azért a kevésért, ami még megmaradt nekik. A kilátástalanság mindent beleng. Hiszen nincs hova futni, nincs miről álmodni, hacsak nem az "azelőttről", ahogy ők nevezik, ami soha nem jön már vissza. A tizenhat évet betöltötteket elviszi az SZFH, és vagy katona lesz belőlük, vagy ha használhatatlannak bizonyulnak, élő célpontokként szolgálnak a Játékban, amit a katonák számára rendelnek el és abból áll, hogy a nyomorultakra kell lövöldözniük. Nem lehet megszökni, egyszerűen azért, mert nincs hova. Néhány fiatal mégis megpróbálja, egymástól függetlenül.

Partridge, aki a Kupolában él és az apja az egyik legbefolyásosabb ember, aki elejt egy megjegyzést, amiből a fiú azt a következtetést vonja le, hogy az anyja még mindig él valahol Odakint. Bevallom, ez itt nekem eléggé sántított, legalábbis a magyar fordításban. Ha eredetiben olvasom, talán jobban kiugrik számomra is Willux elszólása, de így magyarban csak egy súlyos paranoiával küzdő ember vette volna észre. 

Pressia, aki bár nem akarja magára hagyni a nagyapját, nincs választása, mert felkerült az SZFH listájára, így menekülnie kell. A lányt megkeményítette a világ, amiben él, mégis maradt benne emberség, ami akkora szó egy ilyen gonoszságtól, kegyetlenségtől, elhallgatott történetektől és végzetes hibáktól mérgezett világban. 

El Capitan, Helmud, Bradwell,Lyda, Odwald Belze, Illia, Sedge és még sorolhatnám, mindnek megvolt a története (habár nem ismerjük meg mindet), személyiségük volt és csontig hatolt a sorsuk keménysége. Mindenkinek megvan a maga keresztje; ez a mondás ennek a könyvnek az esetében százszorosan igaz.

Azonban az erősen elgondolkodtató, hogy lassanként rádöbben az olvasó, hogy már a robbanások előtt se az a világ volt, amit mi ismerünk. A környezet szennyezettsége, az állam basáskodása, a kísérletek, amik kezdtek túlnőni a tudósokon. Mind-mind vészharangot kongattak, amit csak egy maroknyi ember hallott meg, és ez nem volt elég ahhoz, hogy megállítsák a katasztrófát. 

Ez a könyv nemcsak puszta szórakoztató irodalom. Szinte sikít az oldalakról, hogy nem juthatunk ide. Nem tehetjük ezt a Földdel és egymással. A robbanások itt már csak a jéghegy csúcsát jelentette. A köszönetnyilvánításban megragadta a figyelmemet az írónő egy megjegyzése:
„Ezenfelül őszintén reménykedem abban is, hogy a regényemet elolvasva többen vesznek a kezükbe olyan ismeretterjesztő műveket, amelyek beszámolnak az atombomba hatásairól. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük ezeket a szörnyűségeket.” 

Igazság szerint még rengeteget tudnék írni erről a műről, annyi minden van benne, de inkább arra biztatnék mindenkit, hogy olvassa el, még akkor is, ha a fordítás rettenetes. Mert az! Tele. Volt. Tőmondatokkal.

Az elején, amikor még elég lassan folyt a történet ahhoz, hogy legyen erőm erre odafigyelni, elkezdtem kiírni az olyan hülye kifejezéseket, amiken hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Aztán ez a szokásom elmaradt, ahogy a cselekmény felpörgött és már csak az érdekelt, hogy mi lesz a hőseinkkel, de így az elejéről itt van néhány, csak mert megígértem valakinek, hogy ezt is beleírom:
– parányi hamuszemcsécske (első körben azonnal az emésztő űröcske jutott eszembe, nagyjából annyira röhejes az is)
– lelkiismeretlen (lehet, hogy csak én vagyok ilyen tájékozatlan, de EZ EGY SZÓ?)
– hideg, fényes fájdalom (értem én, hogy művészi szabadság meg minden, na de… ez mi?)
– besokkol (no comment)
– átégett (ez egy utcai lámpára vonatkozott… lehet, hogy ez a könyv pudingot főzött az agyamból és azért nem értem?)

Biztos volt még sok ilyen, nekem ezek szúrtak szemet. Annyi szent, hogy a következőt angolul fogom elolvasni, mert ettől szinte kiütéses lettem.

Értékelés: 5/5* (fordítás ide-oda, ez zseniális)
Kedvenc jelenet: nem nagyon volt, ez nem az a fajta könyv
Kedvenc karakter: Bradwell, Lyda, El Captain

Könyv trailere: