"A zene az kell, hogy ne vesszünk el..."

Kiadó: Kelly

Oldalszám: 316

Annabel Greene harmadikos gimnazista, és megvan mindene, amiről csak egy lány álmodhat: divatos ruhák, menő barátnők, jó jegyek és a suli leghelyesebb sráca… Mindez azonban csak abban a tévéreklámban igaz, melyet nyáron forgatott vele egy áruházlánc. Annabel valódi élete már kevésbé irigylésre méltó. Elege van a modellkedésből, legjobb barátnője ellene fordult, az iskolában magányos, és otthon sem érzi jól magát igazán.

Egyik nővére, a nagyszájú, életvidám Kirsten, New Yorkba költözött, míg Whitney, a középső nővér, egész nap otthon gubbaszt és súlyos anorexiával küzd. Szülői szeretetben elvileg nincs hiány, csakhogy az apja nem az a lelkizős fajta, anyja pedig annyira élvezi lánya modellkedését, hogy észre sem veszi, Annabelnek mennyire elege van mindebből. A lány már meg sem próbál beszélni családjával a problémáiról, inkább hazudik, vagy egyszerűen csak hallgat, hogy elkerülje a veszekedéseket, megkímélje egykor súlyos depresszióval küzdő anyját a csalódástól és az újabb megrázkódtatásoktól.

Aztán egy új barátság jelentős változást hoz: Annabel megismerkedik fura, magányos iskolatársával, Owen Armstronggal, akinek a fülében mindig ott az iPod. Owent már olyan sokszor sodorta bajba agresszív viselkedése, hogy dühterápiára ítélték. Az ott tanultakat és a zenét segítségül hívva, a fiú lassan rávezeti Annabelt, hogyan lépjen ki a hazugságok világából. De vajon lesz–e elég bátorsága, hogy elmondja, mi történt valójában a nyáron, miért lett vége legjobb barátnőjéhez fűződő barátságának?

Húha, hát nagyon mást kaptam ettől a könyvtől, mint amit vártam, de végső soron egy kellemes élményként könyvelhetem el. Mert nagyon is tetszett! Anabel egyénisége nagyon messze áll az enyémtől, ennek ellenére sikerült elérnie, hogy az ő szemével lássam a világot. Néha. Néha meg csak a fejemet fogtam, hogy úristen, nyisd ki a szádat és állj ki magadért végre!

Főleg a vége felé már kezdett fárasztani a főhősnőnk. Mármint, adott neki az élet eleget, amivel meg kell birkóznia, semmi kétség, de ugyanakkor adott egy fantasztikus barátot is, Owent, akivel bármit meg tud beszélni és aki meghallgatja. Mert Anabel beszélni akart, csak éppen nem mert.

Sok mindenről szól ez a könyv; családról, barátságról, őszinteségről, hazugságról, látszatról és valóságról... de egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a szerelem is közte van. Anabell egyetlen egyszer sem utalt rá, hogy érez valami többet is Owen iránt, mint barátságot, mégis olyan természetesnek veszi, mikor elcsattan egy csók. Értékelem, hogy az írónő nem csak a romantikára akarta fektetni a hangsúlyt, de úgy érzem, egy picivel több érzelmet ilyen téren elbírt volna a könyv, mert én egy remek barátságon kívül mást nem láttam. Megjegyzem, számomra az se lett volna létkérdés, hogy összejöjjenek, ha már Dessen addig nem is igazán utalgatott rá, hogy Owen és Anabel között több lenne. Volt úgy három jelenetük, amiben volt egy kis romantika és ezzel kifújt. De még ezzel se lett volna probléma, ha a köztes időszakban apró gesztusokkal érzékeltetik, hogy több ez, mint barátság, vagy ha Anabel is úgy kezd Owenre gondolni.

Owen Armstrong. Aki látszólag balhés, aki megjárta a fiatalkorúak börtönét és senki nem mer vele szórakozni és akinek van egy kicsit idegesítő, ámde mégiscsak tündéri húga. Akiről aztán kiderül, hogy ő se más, mint a többi ember, illetve az, de jó értelemben. Nagyon szimpatikus volt a karaktere és nem csak azért, mert én is imádom a zenét és nem tudok meglenni nélküle.

"– Plusz azt se felejtsük el, hogy a zene egy igazi állandó. Ezért kapcsolódunk hozzá ilyen erős zsigeri alapon, tudod? Mert egy dal azonnal visszarepíthet egy pillanatba, egy helyre, de még egy emberhez is. Nem számít, mi változott meg a világodban, az az egy dal ugyanaz marad, épp mint a pillanat. Ami egészen elképesztő, ha jobban belegondolsz."

"A zenében nincs helyes vagy helytelen, tudod? Csak minden egyéb a kettő között."

Hanem az egyenessége miatt. Manapság mindenki azzal jön, mennyire fontos az őszinteség, hogy kimondd, amit gondolsz, de ha valaki megteszi, azt már nem annyira értékeli a nagy többség. Mert emberek vagyunk, különböző látásmóddal és véleménnyel. De Owen nem azt fogja mondani, amit hallani akarsz, hanem azt, amit ő gondol. És ez az, ami miatt én annyira a szívembe zártam. Arról nem beszélve, hogy szinte magam előtt láttam, ahogy gesztikulálva, lelkesen magyaráz a "felvilágosult zenéről".  Ha választhatnék egy legjobb barátot azokból a könyvekből, amiket eddig olvastam, tuti őt választanám! Na igen, mint már kifejtettem, számomra ez a könyv nem a szerelemről szólt, de ebben nem is igen találtam kivetni valót, azontúl, hogy a tartalom elég félrevezető, miután az pontosan azt hangsúlyozza.


"Na, ez a gond azokkal, akik jó hallgatóság. Nem szakítják félbe a mondatainkat, megkímélve minket attól, hogy valójában befejezzük azokat. És nem is beszélnek el a fejünk felett, engedve, hogy amit sikerült kinyögnünk, az elvesszen vagy megváltozzon közben. Egyszerűen csak várnak. Így az embernek folytatnia kell."


A mellékszereplőkről is ejtsünk pár szót, hiszen ők is szerves részét képezték a történetnek, nem csak dísznek voltak (hála istennek!). Sophie már akkor se volt szimpatikus, amikor még nem tudtam, mi történt közte és Annabel között és ez egyre csak fokozódott. Egy sekélyes, önző és buta lány, csak azt nem értettem, hogy Annabel hogy nem látta ezt. Ahogy azt sem, hogy hogyan hagyhatta, hogy így elromoljon a barátsága Clarke-kal. Szegény főhősnőnk problémamegoldó képessége a nullához konvergált mindvégig; ha esetleg hibázott vagy elrontott valamit, akkor csak várt és szenvedett és meg volt győződve róla, hogy ez helyrehozhatatlan és ezért persze meg se próbálta. (???) Ja, hát ez így baromi kényelmes, csak épp legszívesebben bunkósbottal ütöttem volna a fejét a regény feléhez érve.

A család. Na, az remekül volt ábrázolva. Whitney problémái, az ahogyan a szülei, főleg az édesanyja nem is akartak tudomást venni róla, aztán pedig a lassú, lépésről-lépésre való javulás, a terápia és az újrakezdés. Nem voltak nagy áttörések, nagy összeborulások, hanem apróságok, pici változások amik napról-napra bekövetkeztek. Nem csak Whitney-nél, hanem Kirstennél is. Habár ő volt az a karakter, akit a legjobban megkedveltem főhősnőnk családjából, neki is volt hová fejlődnie és fejlődött is.


"Kirsten felsóhajtott.
– Sokat tanultam arról, hogyan legyek összeszedettebb. És arról is, hogy igyekezzek meghallgatni, amit mások mondanak nekem. Úgy értem, észrevettétek, milyen kevés manapság az olyan ember, aki ténylegesen hallgat, míg a másik beszél?"

Végső soron nagyon szerettem ezt a könyvet, mert tele volt zenével, habár egy hangot se hallottam. Mert tele volt emberi életekkel, habár csak a lapokon létezőkkel. És mert őszinte volt velem.
Pontosan ezért, még Annabelt se tudtam utálni. Mert a gondolatai sikítottak a tehetetlenségtől és szerencséjére volt, aki meghallotta.

Értékelés: 5/4,5

Kedvenc jelenet: Anabell és Owen beszélgetései, Kirtsen kisfilmje

Kedvenc karakter: Owen, Kirsten