Laini Taylor - Füst és csont leánya

Kiadó: Kossuth kiadó

Oldalszám: 394

Világszerte fekete tenyérlenyomatok jelennek meg ajtókon, szárnyas idegenek égették a fába, akik az égbolt hasadékából bújtak elő.

Egy sötét és poros boltban egy kiméra emberfogkészlete veszélyesen csökken.

Prága zegzugos utcáin egy ifjú művészpalánta belekeveredik egy brutális, nem e világi háborúba.

"És akkor a lány tudni fog mindent, és gyűlölni fogja őt. Akiva próbált felkészülni arra, ahogyan Karou nézni fog rá, amint megértette. Figyelte a lányt a térről jó néhány másodpercig, mielőtt az felnézett, és tanúja volt, ahogyan Karou arca elváltozott, amint megpillantotta őt – az ideges, elveszett várakozásból… fény lett. Mintha Karou sugarat bocsátott volna ki magából, amely elérte Akivát ott, ahol állt, fényben fürdette és égette volna.
Abban a pillanatban benne volt minden, amit nem érdemelt meg, és sosem lehet az övé. Magához szerette volna ölelni a lányt, kezét a hajába temetni – amely tisztán, simára fésülve, folyóként omlott a vállára –, beleveszni az illatába és a lágyságába."

Az első szó, ami eszembe jut a könyvről az, hogy varázslatos. És nem feltétlenül amiatt, mert használnak benne mágiát. Eredetileg sokkal hátrébb állt a várólistámon, édesanyám lepett meg vele egyik nap, csak úgy spontán. Nagyon örültem neki, de egyelőre a polcra kellett száműznöm olvasatlanul idő hiányában. Aztán egy esős szombat reggelen a fotelemben kuporogtam egy puha takaróban és a könyv szemezni kezdett felem a könyvespolcomról. Vállat vontam, leemeltem, és amikor legközelebb felnéztem, túl voltam a századik oldalon.

Teljesen beszippantott a történet. Nem is csak a történet,  hanem a karakterek, a helyszín, az a csodálatos, titokzatos Prága, amiről eddig még sosem volt alkalmam olvasni és Karou művészvilága, amivel abszolút azonosulni tudtam, miután én is imádok rajzolni, alkotni. Imádtam a kimérákat, már csak magát az ötletet is, ezeknek az izgalmas, groteszk, de mégis csodálatos lényeknek a gondolatát, teljesen meglódult a fantáziám, ahogy szinte faltam a sorokat. Laini Taylor igézően tud mesélni. Mert ez az volt. Egy igazi mese. Vérrel, háborúval, szenvedéssel teli mese, nem pont kisgyerekeknek való, ennek ellenére megvan benne az az ismerős, elbájoló varázslat, ami a gyerekek szemébe csillogást visz, amitől minden idegszálukkal a történetre figyelnek. Nos, velem is ez történt.

A karakterek közül Zuzanát és Issát kedveltem meg a legjobban. De Kénkő, Kishmish és Twiga is a szívembe férkőzött, mind-mind a maguk jellemével, de... de miért??? KIZÁRT, hogy ezt Taylor így hagyná! Kell, hogy legyen valami kiskapu! A kézjelek hatásai nem lehetnek véglegesek... majd megszakadt a szívem. Egyelőre a tagadó fázisban vagyok, azt mondogatva, hogy "nem, ez átvágás, nem, ez átvágás". Ami Akivát illeti... róla még nem tudom mit gondoljak. Értékelem, hogy annyira nem tipikus, mint vártam, hogy az lesz... de most Karouval együtt én is marhára haragszom rá. Tudom, hogy ha Karou jogosan teszi is, nekem jobban át kéne látnom kívülről a dolgokat, de nem vagyok rá képes. Jelenleg nem a szívem csücske.

Az viszont, ahogy a lelkeket kezelte Taylor, ahogy elképzelte a test és a lélek kapcsolatát, nagyon megfogott! Madrigal és Karou "kapcsolata" mondjuk elég átlátszó volt az elejétől fogva, de ez egyáltalán nem zavart, mert a sok minden más, ami közben történt, teljesen elvonta a figyelmem. A cselekmény mozgalmas volt, a leírás színes - néhol már túlságosan is - az írónő néhol annyira felhalmozta a jelzőket, hogy már-már giccsesnek tűnt. Főleg a vége felé kezdett el kicsit zavarni, talán akkorra sokalltam be. De ettől eltekintve, vagy talán részben pont emiatt is volt olyan megragadó a könyv. Ha több időm lett volna, biztosan pár nap alatt kivégeztem volna. A történet pedig még korántsem ért véget. Alig várom a folytatást! Vajon mit talál Karou Eretz-ben?

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: a boltbeli részek, illetve Karou és Zuzana beszélgetései

Kedvenc karakter: Karou, Zuzana, Kénkő, Kishmish, Issa