Mary E. Pearson: Az árulás csókja

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2015

Oldalszám: 406

EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.

Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána. 

Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya. 

Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos. 

Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Gabo kiadónak!

Az árulás csókja is azon könyvek hosszú sorába tartozik, amit már jó ideje kerülgetek mérsékelt kíváncsisággal, de valahogy sosem akadt a kezembe egészen mostanáig. A fő visszatartó erő a már a tartalomból is nyilvánvaló szerelmi háromszög, aminél jobban kevés dolgot utálok a könyvekben. Viszont rendre olyan emberek ajánlották nekem, akiknek az ízlésében megbízok, így úgy döntöttem, minden erőmmel megpróbálok felülemelkedni a személyes háklimon és adok egy esélyt a trilógiának.

Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod.

Igazából örülök, hogy így tettem, mert abszolút látom a potenciált, de engem ez az első rész egyelőre nem ragadott úgy el, ahogy én azt szerettem volna. Az alapszitu nem túl bonyolult: van egy hercegnőnk, egy hercegünk, és egy bérgyilkosunk. A hercegnő, Lia megszökik a saját esküvőjéről és egy távoli kisvárosban új életet kezd, mint felszolgáló a helyi fogadóban. Nem sokkal később két idegen érkezik a városba: az egyik a herceg, akihez hozzá kellett volna mennie, a másik egy bérgyilkos, akit azért küldtek, hogy végezzen Liával. Csakhogy nem tudjuk melyik melyik. Nos, sejtéseink vannak, de az írónő nagyon ügyesen játszik a nézőpontokkal és az elejtett tényekkel, azt meg kell hagyni. Nem állítom, hogy teljességgel ledöbbentem, amikor végre kikerültek a kártyák az asztalra, mert már előtte is gyanítottam, hogy errefelé tendálunk, de azért mindenképpen jól felépített csavar volt, és megdobta az addigi viszonylag nyugis hangulatot.

Mert lássuk be, a kezdeti izgalom után eléggé leül a sztori. Itt rejlik számomra a legnagyobb problémája a könyvnek, és nem a szerelmi háromszögben, ami egyébként nem is volt olyan iszonyatóan irritáló, mint arra számítottam. Viszont a 400 oldalból 200 alatt brutálmód unatkoztam. Voltak apróbb fellendülések, de alapvetően megmaradtunk a béka feneke alatt, és nagyon hiányzott az a fajta feszültség, ami normál esetben átlendít az ilyen részeken. Értem, hogy a történet szempontjából kellett ez a rész ahhoz, hogy a finálé izgis legyen, de ebben az esetben kaphattak volna a karakterek egy kicsivel több kakaót, hogy fenntartsák a figyelmem akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történik. Ennek okán pedig egy két órás repülőút kellett ahhoz, hogy megembereljem magam, és túllendüljek azon a 200 oldalon, mert ott semmi nem vonta el a figyelmem, és kénytelen voltam a könyvre koncentrálni.

Forrás: Pinterest

Lia, Rafe és Kaden mindhárman rendben voltak, de egyikük se volt az a "wow, itt haljak meg, tudnom kell, mi jár a fejében" kategória. Remélem, ez a folytatásban megváltozik, hiszen a végére mindhárman javulást mutattak e téren. Lia esetenként borzasztóan idegesített, főleg az elején, Kaden pedig végig az agyamra ment, de különösen a végén, szóval legalább ebből a szempontból szépen ki volt egyensúlyozva a dolog. Rafe-nél inkább csak esetenként facepalm késztetésem támadt, de ettől függetlenül nagyjából rá tudtam azt mondani, hogy kifejezetten kedvelem. Lehet, hogy ez csak a Sarah J Maas ptsd-m megmutatkozása, de Kadenről végig Tamlin jutott az eszembe, nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen ott pitiszkált az agyam hátuljában, és csak így utólag visszagondolva esett le, hogy áhá, hát ez volt a bajom vele (mármint mielőtt még bármi olyat művelt volna, amivel magától is kiérdemelte ezt a megtisztelő posztot).

– (…) semmi sem tart örökké. Még a nagyság sem.
– Valami mégis.
Szembenéztem vele.
– Igazán? És mégis micsoda?
– Az, ami számít.

Na, de beszéljünk egy kicsit a világfelépítésről is, mert hát ez fantasy is volna, vagy mi a szösz. A politikai helyzetben nincs semmi új: két nagy birodalom acsarkodik egymással, ameddig egy külső fenyegetés hatására (jelen helyzetben ezek a barbárok) kénytelenek összefogni. Csakhogy a béke jelképe meglép a lagziról. Hupika. 

A vallásból már sokkal többet kapunk, de itt én személy szerint hangyányit össze voltam zavarodva: jó néhány párhuzam felfedezhető a katolicizmussal, de nem istenhez imádkoznak, hanem... a Fennmaradottakhoz? Nem vagyok benne biztos, mint ahogy abban sem, hogy akkor most többistenhit van? Ja, és hogy tovább bonyolítsuk az olvasó életét, még a mennyet, a poklot, meg az ördögöt emlegetik, szóval halvány lila ibolyám sincs, hogy itt akkor most mi is folyik tulajdonképpen. Ha már ekkora hangsúly van a vallásra fektetve, nem ártott volna tisztázni ilyen apróságokat. Lehet velem van a baj, de valahogy nem akart kitisztulni számomra a kép.

Alapvetően az érződik a könyvön, hogy bevezető kötet. A vége kifejezetten izgalmasra és érdekesre sikerült, gyakorlatilag az mentette meg számomra az egészet, és kíváncsi vagyok a folytatásra, úgyhogy mindenképpen sort fogok rá keríteni. Azoknak ajánlom, akik szeretik a fantasy világokba ágyazott romantikus történeteket egy csipetnyi kalanddal fűszerezve, mert mindenképp a szerelmi szál a leghangsúlyosabb.

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc karakter: Rafe

Kedvenc jelenet: a vége

Tarryn Fisher: The Opportunist - Kihasznált alkalom

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 278

 Olivia Kaspen éppen most jött rá, hogy volt barátja, Caleb Drake elveszítette az emlékezetét. A lány eddig is azzal tett szert kétes hírnévre, hogy előnyt kovácsol a helyzetekből. Most pedig döntenie kell, milyen messzire hajlandó elmenni az ex visszaszerzéséért. Miközben Olivia valódi énje és a nem túl dicső közös múltjuk titokban tartásával birkózik meg, akadályt jelent Caleb kattant új barátnője, Leah Smith. A két bestia őrült versengésbe kezd egy olyan férfiért, aki nem emlékszik egyikükre sem. Oliviának viszont hamarosan szembe kell néznie hazugságainak következményével…

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Ehhez hasonló könyvet még soha életemben nem olvastam. Ezt az utóbbi években egyre ritkábban tudtam kijelenteni, de valahol az a szép ebben az egész olvasás buliban, hogy még a kilencvenéves irodalomprofesszoroknak is van sansza rá, hogy újra átéljék, milyen is ez, hát még nekem. Pedig fú de mennyire kapálóztam az Opportunist ellen. Zsebi évek óta szuggerál, hogy legyek szíves megmozdítani mitikus hátsómat és vegyem rá magam az olvasásra, mert ő már csak ilyen kis erőszakos, ha jó könyvekről van szó.

Forrás

Nem mintha attól tartottam volna, hogy nem jó a könyv. Nem, egyszerűen csak én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki a romantikus műfajt agyzsibire használja. Ezzel nem degradálni szeretném, én továbbra is annak az elméletnek vagyok a híve, hogy minden műfajban lehet értékeset és maradandót alkotni. Az évek során tudatosan választottam azokat a vicces, cuki, előre tudod mi fog történni, de nem is az a fontos romcsi könyveket, mert tökéletesek voltak egy kis lazításra, mondjuk vizsgaidősuck alatt, vagy amikor hullaideg voltam és kellett egy kis figyelemelterelés, de nem bírtam rendesen koncentrálni. Alapvetően kerülöm a drámákat, az angst-feszteket, hacsak nem frankó fantasy világba van ágyazva a dolog, mert lehoznak az életről és nem egytől akut emberutálatom támadt már.

Amire rá akartam világítani ezzel a hosszas kisregénnyel, ami alattomosan bevezetőnek álcázza magát, hogy alapvetően nincs sok tapasztalatom az Opportunist kategóriájába eső könyvekkel, tehát ez az élmény elég rendesen oldalba kapott. Olyan volt, mint egy rég nem használt izmot tornáztatni: olykor-olykor rohadt kényelmetlen. Amikor kinyitottam a könyvet, repültek az oldalak. Fisher fantasztikusan ír; olyan ereje van a mondatainak, hogy képtelen vagy nem tovább olvasni. Többször mégis megtorpantam, sőt: gyakorlatilag csak a metrón tudtam rávenni magam az olvasásra, mert ott aztán tényleg nincs mivel mással foglalkozni.

– Mitől vagy ma este ilyen boldog? – kérdezi egy üres Red Bullos dobozba nyomva a cigit. – Valami gyilkos veszedelem fenyegeti az univerzumot, ha örömödben dúdolsz.

Az Opportunist aztán nem simogatja a lelkivilágodat egy pillanatig sem. Olivia, a főszereplőnk nem a legjobb ember - messze áll tőle - de tudja magáról mindezt. Hogy őszinte legyek, nincs ebben az egész könyvben egyetlen ember, akit kifejezetten jónak tudnék nevezni. Ahol félre szoktak ezek a dolgok siklani nálam, hogy ha szépen fokozatosan mindenkiről kiderül, hogy mekkora tetű, elvesztem a szimpátiámat, és máris nem érdekel az egész. Ahogy Olivia fogalmazott: "Kileng a köcsögradar." 

Jónak lenni nem feltétel, de szerethetőnek lenni nem árt, legalább egyetlen karakternek. Mert bírom én a köcsögöket, csak ne akarjam lehányni az oldalt, ha megjelenik a színen. Az Opportunist esetében azonban nem ez volt a helyzet. Fisher olyan mesterien árnyalta a karaktereket, hogy anélkül váltak morálisan komplex, problematikus alakokká, hogy elvesztették volna az olvasó szimpátiáját. Ez talán a könyv legnagyobb erőssége: hogy ezeket a - már elnézést a kifejezésért - masszívan elcs*szett karaktereket az utolsó oldalig szeretni lehet és szorítani nekik, hogy valahogy egyenesítsék ki az életüket.

"Az élet mindig megy tovább. Még akkor is, ha csak vonszol magával rugdosva és kiabálva."

Calebnek tartott a legtovább kimutatni a foga fehérjét. Ő egyszer talán még normális is volt, csak aztán jött a fekáliavihar, amit életnek hívunk és kicsit deformálta a személyiségét. Nos, ő legalább jól leplezi.De ő még mindig csak kezdő kisiparos a két hölgyeményhez képest, akik belezúgtak, mint az ágyú. Ami pedig Leah-t illeti. Ő tipikusan az a fajta, akit jól esik utálni, de csak azért, mert momentán ő van a másik sarokban és Olivia szemszögéből látjuk az eseményeket. Majdhogynem az érme két oldala ők ketten, torz tükörképek, és ezt Olivia is tökéletesen látja. Kérdés, vajon Leah mennyit vall be magának mindebből. 

A cselekmény olyan, mint egy túlzsúfolt dodzsempálya: sose tudod, melyik oldalról érkezik a lökés, de az ütközés elkerülhetetlen, úgyhogy jobb híján csak vársz és kapkodod a fejed. Totál nem arra haladt, amerre vártam volna, nem követett semmilyen előre látható ívet, de valahogy mégis működött. Ami a végét illeti... szerettem is, meg nem is. Mindenképpen illett a könyvhöz, és volt jelentősége, nem csak egy olyan lezárás volt, ahol minden szálat akkurátusan elvarrunk, vagy épp visszaérkezünk oda, ahonnan indultunk.

Összességében, szívből tudom ajánlani. Azoknak is, sőt talán különösen azoknak, akik nem kifejezetten romantikus alkatok és alapvetően kerülik a műfajt. Az Opportunist valami mást mutat, valami nem túl szépet, de éppen ettől különlegeset és rendkívül emberit. Nincs bevonva cukormázzal, nem simogatja meg a buksidat, de azért van benne annyi jó érzés, hogy tölt egy pohárral, mielőtt kirúgja alólad a széket a kocsmában. És most, hogy elértük a teljes képzavart, rövidre is zárom ezt az értékelést. A folytatást nem tudom, mikor fogom kézbe venni, de most egyelőre pihentetem a dolgot, meg kell ám emészteni ezt a könyvet. De totálisan megéri a befektetett energiát!