Kiadó: Ulpius
Oldalszám: 604
Nevem Piros című regényével a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk akárha első szerelmét, a festészetet köszöntené. Ő maga "legszínesebb és legoptimistább" regényének nevezi. A történet 1591 havas téli napjaiban, Isztambulban játszódik.
Bevallom, ezt a könyvet én angolul olvastam, ugyanis kötelezőnek adták fel az egyetemen, de miután a magyar és az angol is egyaránt fordítás az eredeti törökről, úgy gondoltam, ez így egyszerűbb lesz. Viszont a magyar tartalom nem árul el túl sokat a történetről, így mielőtt belemennénk a részletekbe, mesélek nektek egy kicsit elfátyolozott török szépségekről, művészetről, ármányról és gyilkosságról.
 |
| Az eredeti borító képét maga az író festette |
Tehát, a történet szerint 1551-et írunk, és Isztambulban járunk. A regény rögtön egy gyilkossággal kezdődik, de ami rendhagyó benne, az az, hogy az olvasó a hulla szemszögéből látja az eseményeket. Finom Efendit, aki miniatúrákat festett a helyi műhelyben és az egyik legjobbként volt számon tartva, meggyilkolja valaki és egy kút mélyén végzi, azonban a gyilkos kiléte ismeretlen. A nyomozást végül Fekete vállalja magára, aki 12 évnyi távollét után tér vissza a városba, és még mindig reménytelenül szerelmes Sekürébe, aki a műhely vezetőjének, Eniste Effendinek a lánya. Seküre férjhez ment, amíg Fekete távol volt és született két fia, de miután a férje nem jött haza a háborúból, nem hivatalosan már özvegy, és a sógora, Hasan mindent elkövet annak érdekében, hogy feleségül vehesse.
Ez az alapfelállás, innen indul ez a szerteágazó, lenyűgöző mese egy letűnt kor csodáiról, amik nyomán mi is úgy érezhetjük, mintha a középkori Isztanbul utcáit rónánk.
Azonban ez közel sem minden: a művészet, vallás és filozófia éppen olyan fontos szerepet játszik, mint maga a cselekmény, sőt. Kelet és Nyugat állandó viaskodása, a vágy a felsőbbrendűség bizonyítására ezúttal a művészeten keresztül jelenítődik meg.
"Egy képet önmaga tesz legendássá, vagy az, amit mondanak róla?"
Bevallom, nekem ez az aspektusa tetszett a legjobban a könyvnek, és nem a konkrét történések, de erre majd még később kitérek.
Különösen érdekes volt úgy olvasni, hogy akaratlanul is folyton az Egri csillagok jutott eszembe. Hiába olvastam nagyon-nagyon régen, az egyik kedvenc kötelezőm volt és mai napig élénken él bennem az élmény. Eger ostroma 1552-ben volt, így a két regény mondhatni egy időben játszódik, sőt a Nevem Pirosban többször is emlegetik a magyar követeket, bár jelentősebb szerepet nem játszanak. Ezen a regényen keresztül vethetünk egy pillantást az érem másik oldalára, és ez volt az, ami igazán megragadott benne.
A történet ugyanis elég vontatott. Az eleje nagyon ígéretesnek tűnik, de aztán lelassul és csak vonszolja magát, majd a közepe tájékán újra felpörög és érdekes lesz, majd a vége annyira el van nyújtva, hogy szinte minden jelentőségét veszti. Tudom, hogy Nobel-díjas, és szépirodalom és stb, de nekem akkor is gondjaim voltak a ritmizálással.
A regény elég szerteágazó, nagy a szereplőgárda, de ami összefogja és előreviszi a cselekményt az egyértelműen a krimi szál. Ki ölte meg Finom Effendit? Néhány ponton már tényleg csak azért olvastam tovább, mert egyszerűen elviselhetetlennek tartottam a gondolatot, hogy még mindig NEM TUDOM KI A FENE A GYILKOS! Ekkor pedig pörögtek a lapok az ujjaim alatt. Azonban sajnos a feszültség nagyban megcsappant a vége felé, aminek semmi értelme, hiszen pont akkorra kellett volna a tetőfokára hágnia. Ehhez képest, a végét untam a legjobban. Az utolsó kb ötven oldal teljesen szét van csúszva.
A karakterek... a karakterek színesek és érdekesek voltak, de nem igazán tudtam azonosulni egyikőjükkel sem. Jól megformáltak voltak, de egyáltalán nem emberközeliek. Ez talán a szerkezet számlájára is írható - többek között. Az E/1-nek elvileg közel kéne hoznia a karaktereket az olvasóhoz, de miután minden fejezetet valaki más nézőpontjából láthatunk, senkihez se kerülünk igazán közel. A másik, hogy a szereplők úgymond tudatában vannak az olvasó jelenlétének: gyakran kiszólnak, és ezzel emlékeztetnek arra, hogy mi nem vagyunk részesei a történetnek. Számomra ettől csak még nagyobbnak tűnt a távolság, de ez igazából kétélű fegyver. Hiszen pont ennek a technikának köszönhető az az érzet, hogy az olvasónak össze kell raknia a képet, ugyanis ő tudja és ő látja a legtöbbet az eseményekből.
A gyilkos is többször feltűnik a mesélők között, az ő részeit szinte kivétel nélkül élveztem. Lenyűgöző volt látni a dolgokat az ő szemszögéből, miközben eszelősen kutattam mindenféle nyom után, hogy vajon ki lehet ő.
Érdekesség, hogy nem csak emberek fejébe nyerhetünk bepillantást, hanem tárgyak, sőt elvont fogalmak "gondolataiba" is. A piros, mint szín, egy aranyérme, egy lónak a rajza, maga a Sátán, csak hogy felsoroljak egy párat. Ezek voltak a kedvenceim, bár a cselekményhez, mint olyanhoz viszonylag keveset tettek hozzá, inkább a gondolatiságát szolgáltatták a műnek, de mint korábban említettem, ez - néhány kivételt leszámítva - sokkal jobban lekötött, mint mondjuk a románc Seküre és Fekete között.
Rengeteg érdekes kérdést felvet a mű. Főként a tradíció és haladás kényes egyensúlyát feszegeti, illetve azt, hogy a haladás egyet jelent-e azzal, amit a Nyugat képvisel.
Az Oszmán birodalomban a vallás és művészet szétválaszthatatlan, miniatúrát festeni olyan, mint Allah szemeivel látni a világot (ezért is kelt akkora felháborodást a perspektíva használata). Azonban az új stílus, a Reneszánsz emberközpontúsága és realisztikus ábrázolásmódja megállíthatatlanul szivárog át a világukba, és miközben elítélik, csodálják is az új művészetet.
Számomra ebben rejlik a könyv igazi varázsa, így bárkinek tudom ajánlani a könyvet, aki érdeklődik a művészettörténet iránt.
Kedvenc idézetem, muszáj volt megmutatnom, de sajnos nem találtam meg a magyar megfelelőjét, bármennyit kutattam. Rettentő kevés idézet van fenn neten ebből a könyvből.
"Egy képet önmaga tesz legendássá, vagy az, amit mondanak róla?"
Bevallom, nekem ez az aspektusa tetszett a legjobban a könyvnek, és nem a konkrét történések, de erre majd még később kitérek.
Különösen érdekes volt úgy olvasni, hogy akaratlanul is folyton az Egri csillagok jutott eszembe. Hiába olvastam nagyon-nagyon régen, az egyik kedvenc kötelezőm volt és mai napig élénken él bennem az élmény. Eger ostroma 1552-ben volt, így a két regény mondhatni egy időben játszódik, sőt a Nevem Pirosban többször is emlegetik a magyar követeket, bár jelentősebb szerepet nem játszanak. Ezen a regényen keresztül vethetünk egy pillantást az érem másik oldalára, és ez volt az, ami igazán megragadott benne.
A történet ugyanis elég vontatott. Az eleje nagyon ígéretesnek tűnik, de aztán lelassul és csak vonszolja magát, majd a közepe tájékán újra felpörög és érdekes lesz, majd a vége annyira el van nyújtva, hogy szinte minden jelentőségét veszti. Tudom, hogy Nobel-díjas, és szépirodalom és stb, de nekem akkor is gondjaim voltak a ritmizálással.
A regény elég szerteágazó, nagy a szereplőgárda, de ami összefogja és előreviszi a cselekményt az egyértelműen a krimi szál. Ki ölte meg Finom Effendit? Néhány ponton már tényleg csak azért olvastam tovább, mert egyszerűen elviselhetetlennek tartottam a gondolatot, hogy még mindig NEM TUDOM KI A FENE A GYILKOS! Ekkor pedig pörögtek a lapok az ujjaim alatt. Azonban sajnos a feszültség nagyban megcsappant a vége felé, aminek semmi értelme, hiszen pont akkorra kellett volna a tetőfokára hágnia. Ehhez képest, a végét untam a legjobban. Az utolsó kb ötven oldal teljesen szét van csúszva.
A karakterek... a karakterek színesek és érdekesek voltak, de nem igazán tudtam azonosulni egyikőjükkel sem. Jól megformáltak voltak, de egyáltalán nem emberközeliek. Ez talán a szerkezet számlájára is írható - többek között. Az E/1-nek elvileg közel kéne hoznia a karaktereket az olvasóhoz, de miután minden fejezetet valaki más nézőpontjából láthatunk, senkihez se kerülünk igazán közel. A másik, hogy a szereplők úgymond tudatában vannak az olvasó jelenlétének: gyakran kiszólnak, és ezzel emlékeztetnek arra, hogy mi nem vagyunk részesei a történetnek. Számomra ettől csak még nagyobbnak tűnt a távolság, de ez igazából kétélű fegyver. Hiszen pont ennek a technikának köszönhető az az érzet, hogy az olvasónak össze kell raknia a képet, ugyanis ő tudja és ő látja a legtöbbet az eseményekből.
A gyilkos is többször feltűnik a mesélők között, az ő részeit szinte kivétel nélkül élveztem. Lenyűgöző volt látni a dolgokat az ő szemszögéből, miközben eszelősen kutattam mindenféle nyom után, hogy vajon ki lehet ő.
Érdekesség, hogy nem csak emberek fejébe nyerhetünk bepillantást, hanem tárgyak, sőt elvont fogalmak "gondolataiba" is. A piros, mint szín, egy aranyérme, egy lónak a rajza, maga a Sátán, csak hogy felsoroljak egy párat. Ezek voltak a kedvenceim, bár a cselekményhez, mint olyanhoz viszonylag keveset tettek hozzá, inkább a gondolatiságát szolgáltatták a műnek, de mint korábban említettem, ez - néhány kivételt leszámítva - sokkal jobban lekötött, mint mondjuk a románc Seküre és Fekete között.Rengeteg érdekes kérdést felvet a mű. Főként a tradíció és haladás kényes egyensúlyát feszegeti, illetve azt, hogy a haladás egyet jelent-e azzal, amit a Nyugat képvisel.
Az Oszmán birodalomban a vallás és művészet szétválaszthatatlan, miniatúrát festeni olyan, mint Allah szemeivel látni a világot (ezért is kelt akkora felháborodást a perspektíva használata). Azonban az új stílus, a Reneszánsz emberközpontúsága és realisztikus ábrázolásmódja megállíthatatlanul szivárog át a világukba, és miközben elítélik, csodálják is az új művészetet.
Számomra ebben rejlik a könyv igazi varázsa, így bárkinek tudom ajánlani a könyvet, aki érdeklődik a művészettörténet iránt.
"The beauty and mystery of this world only emerges through affection, attention, interest and compassion... open your eyes wide and actually see this world by attending to its colors, details and irony."
Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: azok a részek, ahol a művészetről vitatkoznak mindig lekötöttek :)
Kedvenc karakter: egyetlen fejezet erejéig szerepel, de akkor is azt mondanám, hogy a Sátán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése