Miért NEM fogok kritikát írni a The Fault in Our Stars-ról

Ez egy eléggé rendhagyó bejegyzésnek ígérkezik, és nem is igazán tudom, minek nevezzem, de van két dolog, amiben viszont biztos vagyok:

1. Erről a könyvről nem tudok és nem is akarok rendes véleményt írni
2. Képtelen lennék szót sem ejteni róla

Ezért íme egy lista az okokról, amik a fenti helyzetet előidézték. Hátha kissé sikerül felhomályosítani titeket erről az agymenésről (mármint a sajátomról, nem John Green-éről). Bár talán előbb saját magamat kéne. Megkísérlem mindkettőt a méltán híres "két legyet egy csapásra" - módszerrel.

Tehát az okok:

• Hatvanmilliárd plusz egy kritika/vélemény/random gondolat és megfigyelés kering a nagy világban ezzel a könyvvel kapcsolatban. Bár már jelentősen lecsendesedett a hype, azért még mindig jelen van. Ezért is olvastam el most. Nem szeretek épp akkor olvasni valamit, amikor az épp a csapból is folyik. Ez nem valamiféle béna hipster képzelgés arról, hogy nem olvasok olyasmit, amit mindenki más, egyszerűen csak számomra tönkreteszi, de legalábbis megváltoztatja az olvasási élményt, ha csak az egyetemes nyomásnak engedve veszek a kezembe egy regényt. Én pedig pont úgy szeretem az olvasási élményeimet, ahogy azok vannak, köszönöm szépen. És bár a hype sose zavart (bizonyos fokig lenyűgözőnek tartom) és sose fogott vissza a vélemény nyilvánításban, most valamiért igen. Hogy miért? Ha tudnám, nem pampognék itt róla a nagyérdeműnek, elhiheted.

• Nem igazán tudom, hogy érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Beleestem abba a hibába, hogy öntudatlanul is az If I Stay kategóriájába soroltam. Jó nagy hülyeség volt, de legalább tanultam belőle, nem igaz? Semmi köze hozzá. Soha nem is volt. Talán azért ásta be magát a tudatalattimba ez az asszociáció, mert akkor láttam először az If I Stay trailerét, amikor ennek az adaptációját mentem megnézni a moziba. Megintcsak gőzöm sincs, miért döbbentett meg ilyen mélyen ez az egyszerű tény, de hát... jó sok mindent nem értek ezzel a könyvvel kapcsolatban, még egy kérdés nem oszt, nem szoroz.

• Miután elkövettem azt a hibát(?), hogy a filmet néztem meg előbb, ez számomra már nem csak egy könyv, hanem valami nagyon szokatlan térben és időben létező apró világ, amit a film és a könyv teremtett tele megannyi kérdéssel, érzéssel és ambivalenciával. A film teljesen a hatása alá vont; sírtam, nevettem, majd sírtam és nevettem, mindezt pedig egy számomra nagyon fontos személlyel, aki ide s tova már 13 éve része az életemnek. Különleges nap volt, különleges film és ezért vitán felül áll a helye a szívemben. Viszont ameddig a filmen szó szerint zokogtam, ezen alig morzsoltam el néhány könnycseppet, és nem tudom, miért van ez. Azt pedig még kevésbé, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Tíz mindenre elszánt pszichológus nem tudná ezt kibogozni, én mondom.

• Az a sanda gyanúm, hogy a fenti okból kifolyólag, maga a filmadaptáció nekem jobban tetszett, mint maga a könyv. Hékás! Te, igen te! Most szépen tedd le azt a kést. Mondom tedd le! Úgy. Köszi. Az én lelki békémet is épp eléggé feldúlta ez a megfigyelés.

• Végül, de nem utolsó sorban pedig Hazel egyszer azon tűnődött, hogy milyen jó könyvek léteznek: Vannak, amelyekről mindenkinek szólni akarsz, hogy olvassák el, mert annyira fantasztikus. És vannak azok, amelyekről nem szeretsz beszélni. Mert annyira a magadénak érzed, mert annyira ritka az ilyen és mert szinte árulásnak hat úton-útfélen hirdetni, mennyire szereted. (Nem idézet, de ez volt a lényege. Nézzétek el nekem, nem vagyok abban az állapotban, hogy megkeressem az eredetit. Ez amúgy sem egy rendes kritika ;)) Na már most, ezzel így nem teljesen értek egyet, és azt se mondanám, hogy a The Fault in Our Stars ennyire bevette volna magát a bőröm alá, mert nem. Nem ebben az értelemben. De az biztos, hogy a gondolatok és érzések, amik keringtek bennem olvasás közben, amiket még én sem értek teljesen, sőt kicsit sem, azok nem tartoznak senki másra. Nem kell valami hatalmas titokra gondolni, semmi ilyesmi. Nem tudom megragadni, nem tudom megfogalmazni, de ott volt, ott van és ott lesz újból, ha leveszem a polcról ezt a regényt és újból fellapozom. És eltökéltem, hogy a végére járok. Talán nem ma, talán nem holnap, de egy nap rá fogok jönni, mik ezek és mit jelentenek. De ez egy egyszemélyes utazás.

Ez a könyv nem tökéletes, távolról sem. Találhatnék benne hibát, de úgy érzem, a fürdővízzel kiönteném a gyereket is. Különben is, a tökéletesség koncepciója baromira túl van értékelve manapság, arról nem is beszélve, hogy rettentő unalmas. Ez a könyv jó. Örülök, hogy elolvastam és örülök, hogy ott van a polcomon, hogy még sokszor olvashassam. És azt hiszem, ez olyan közel van egy vélemény nyilvánításhoz, amilyen közel én kerülhetek ezzel a regénnyel kapcsolatosan.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Okay?
Okay.