Kiadó: Entangled Teen (magyar fordításban: Vörös Pöttyös)
Oldalszám: 335
Starting over sucks.
When we moved to West Virginia right before my senior year, I'd pretty much resigned myself to thick accents, dodgy internet access, and a whole lot of boring.... until I spotted my hot neighbor, with his looming height and eerie green eyes. Things were looking up.
And then he opened his mouth.
Daemon is infuriating. Arrogant. Stab-worthy. We do not get along. At all. But when a stranger attacks me and Daemon literally freezes time with a wave of his hand, well, something...unexpected happens.
The hot alien living next door marks me.
You heard me. Alien. Turns out Daemon and his sister have a galaxy of enemies wanting to steal their abilities, and Daemon's touch has me lit up like the Vegas Strip. The only way I'm getting out of this alive is by sticking close to Daemon until my alien mojo fades.
If I don't kill him first, that is.
Az újrakezdés szívás.
Amikor - éppen az utolsó középiskolai évem előtt - Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt - akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam...
(hivatalos fordítás)
Végre én is eljutottam idáig. A híres-neves Obszidián, amit agyba-főbe dicsért mindenki és ajánlgatták nekem, hogy hát én ezt imádni fogom, mert Daemon... khm... hát olyan, amilyen. Természetesen, erre már csak azért se olvastam el, hanem tologattam a várólistámon és vártam a pillanatra, hogy kedvem is legyen hozzá, ne csak az egyetemes nyomás miatt kezdjek neki, mert annak úgyse lesz jó vége.
És lőn, két hete becsapott a mennykő, a kezembe vettem. Aztán el se engedtem, ameddig az utolsó oldalra nem értem vele. Mit nekem iskola, meg házi feladat, vagy wc-re menés. Ugyan már!
Szóval a lényeg, hogy rácuppantam és annak ellenére, hogy itt-ott a szememet forgattam, azonnal levadásztam a következő részét. Ó, igen. Már azon is túl vagyok. Bár ez talán nem teljesen egészséges.
Azt hiszem, új kedvenc főhősnőt avattam! Kathy nagyon szerethető karakter, egyszerre hihető, olyan szempontból, hogy igenis megremeg a térde Daemon láttán, de közben meg nem vered tőle a fejed a falba, mert nem révedez órákon keresztül a semmibe a srác szemein nyáladzva, és igenis néha beszól neki.
Sőt. A fejére borít egy egész tál spaghettit!
Emberek, az a jelenet?
Már csak azért is megérte elolvasni ezt az egész könyvet!
De ezen kívül is, Kathy intelligens volt, nem csak eljátszotta, hogy az, teljesen emberi és hiteles főszereplő. Követett el hibákat, nyilván, de nem olyanokat, amiktől jött volna a késztetés, hogy a falhoz vágjam a könyvet. Szerencsére.
Dee aranyos volt, és jó volt látni a kapcsolatát a bátyjával, de komolyan, most már igazán túlléphetnénk ezen az "energiabomba, csupa-mosoly kishúg" - sztereotípián. Kezd idegesítő lenni. Ash kellően kiállhatatlan volt, a bátyjait nem igazán tudtam megkülönböztetni (ebben a kötetben, legalábbis), és nem értem, miért volt jó az, hogy mindkét hármas ikrek párnak ugyanazzal a betűvel kezdődött neve.
Dee - Daemon - Dawson
Ash - Andrew - Adam
Ja, és ezenkívül Kathy és Daemon vezetéknevének is ugyanaz a jelentése. Lehetnek ám jók az ilyen játékok a nevekkel... már ha nem ennyire fájdalmasan nyilvánvalók.
Daemon... csak hagyjuk. Azon kívül, hogy ahogy Kat is megfogalmazza, magában hordozza a szexi pasik szentháromságát, imádtam a szócsatáikat. Élvezet volt olvasni, ahogy egymás idegein taposnak, közben pedig (néha szó szerint) áramkimaradást okoznak csak azzal, hogy egymásra néznek.
Ami a cselekményt illeti... nos, természetesen a kötelező YA köröket itt is lefutjuk. Volt bál. Mert az kihagyhatatlan.... that's right. Na jó, nem is idegesítem magam rajta, de csak azért nem, mert a következő rész után már képtelen vagyok haragudni az Obsidian-re. Ha az Onyx olvasása előtt írtam volna ezt a posztot, lehet, hogy most egy sokkal jobban begőzölt énemmel találkoznátok és órákig lamentálnék azon, hogy miért kell minden nyomorult YA fantasy cselekményének vonalaiban ugyanúgy kinéznie... de nem fogok. Mert már nem vagyok ideges, szóval úgy nem is az igazi. ;)
Sokan fújoltak rá, hogy Twilight-koppintás, meg hogy a földönkívüliek az új vámpírok.
Ezzel kapcsolatban... nem, nem lépek anyatigris-üzemmódba, mert tény és való, akadnak hasonlóságok. Én is rámutattam már erre, például Dee karakterénél is. Bár szerintem Daemon igencsak távol esik Mr. Cullentől, mert kevés ekkora s*ggfejet találni az irodalomban, mint ő, aki közben ennyire szerethető tud maradni. Ettől függetlenül... ja, néhol hasonlít. Sajnos. Nem örülök neki, mert ezeket a hasonlóságokat simán el lehetett volna kerülni. DE! Nem nevezném Twilight-koppintásnak, mert hangulatában teljesen más.
Nem akarja bemutatni a tökéletes szerelmet, sőt! Még csak szerelemről se igazán beszélhetünk. Legalábbis egyelőre. Ugyanis számomra a vége mentette meg a könyvet. A legvége. Aki olvasta, szerintem tudja, miről beszélek. Nem az a vége, amire én már lelkiekben felkészítettem magamat, és ettől majdhogynem kiugrottam a bőrömből! És... bocsánat, de nem bírom ki, úgyhogy:
SPOILER ALERT!!!!
3....
2......
1........
NEM JÖTTEK ÖSSZE!!!!! Sose hittem volna, hogy egy ilyen hírnek egyszer még ennyire fogok örülni!
Nem volt nagy összeborulás, sem nagy happy end, és én ettől eufórikus magasságokba kerültem, mert végre valami nem úgy történt, ahogy vártam. Ahogy minden YA kötelező forgatókönyvében írva vagyon. Halleluja!
SPOILER VÉGE!
Szóval innentől fogva én nem tekintem Twilight - koppintásnak. Más a hangulata, más a főszereplők jelleme és az egymáshoz való viszonyuk. Nagyon ígéretes egy sorozat ez és örülök, hogy belekezdtem.
Értékelés: 4/5
Kedvenc jelenet: Daemon - Kathy szócsaták verhetetlenek voltak
Kedvenc karakter: Daemon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése