2012. december 25., kedd

Gail Carriger - Changeless - Változatlan


Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 389

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.
Elsősorban azért, mert nincs lelke.

Alexia Maccon, Woolsey grófnéja a kora esti órákban arra ébred, hogy a férje - akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene - teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, egyedül hagyva Alexiát, akinek így egymaga kell megbirkóznia a küszöbén táborozó természetfeletti regimenttel, űzött szellemek seregével és Viktória királynő haragjával.
Ám Alexia fel van fegyverezve a legújabb divat szerint készült megbízható napernyőjével és harapós modorának egész arzenáljával. Még amikor a nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, akkor is résen áll, feltérképezi a farkasfalka belső dinamikáját, ahogy csak egy lélektelen képes rá.
Sőt, arra is tud időt szakítani, hogy megkeresse elkóborolt férjét - ha akarja.

Na, hát ez a könyv minden volt, csak változatlan nem. Bár én továbbra is úgy vélem, hogy az első rész nem kiáltott folytatásért, azért a folytatás is elég jól sikerült. Maga az írónő is bevallotta, hogy eredetileg egyrészesre tervezte a Lélektelent, és hogy utólag, a kiadó megrendelésére írta végső soron tovább és így lett belőle sorozat. Most aztán belemehetnénk az önálló regény vs. sorozat vitatémába, ahol rengeteg a pro és kontra mindkét oldalon, de nem megyek bele. Azért azt jegyezzük meg, hogy olyan kifejezés nem létezik, hogy "résen áll", olyan van, hogy résen van vagy készen áll. Ezt csak a hátán lévő tartalomra vonatkozólag említem meg, ez egyébként nem vont le volna magából a regény értékéből.

Szögezzük le, hogy én imádtam a Lélektelent! Mind a világot, a karaktereket, a stílust, egyszerűen magával ragadott az egész. Carriger még mindig nagyszerűen csavarja a szavakat és nagyrészt hozza a színvonalat, de - lehet, hogy csak azért, mert a Lélektelen annyira elvarázsolt - számomra ez azért nem volt az igazi. Éppenséggel a molyon maximális pontszámot adtam rá, mert ha más ilyen szinten kitalált és megírt könyvről lenne szó, el lennék alélva. De ez a Lélektelen folytatása volt. És folytatásnak bizony gyengébb, mint az előző kötet. Persze, ez az én személyes véleményem, de akkor lássuk a történetet.

Tény és való, hogy még mindig letehetetlen! Alexia hozza a formáját minden téren, és rendre utasít egy egész regiment katonát, majd megbirkózik a húgával és még a skót farkasfalkára is marad energiája. Szóval főhősnőnk még mindig imádni való, okos és rendkívüli módon gyakorlatias nőszemély csípős humorral megáldva. 
Ivy Hisselpenny többet szerepelt a lehetetlen kalapjaival és néhol idegesítő, de leginkább szórakoztató egyénisége oldotta az egymás után sorakozó, kínosabbnál kínosabb helyzeteket. A skótok nem a simulékonyságukról híresek. Azért azon a levélen én is jókat kacarásztam.
Lord Maccon egyénisége őszintén szólva most számomra egy kicsit elveszett az éterben (éljenek a szóviccek így hajnalban -oké, szóval délután kettőkor), mert bár szinte végig jelen volt a regényben, számomra kissé háttérbe szorult. A múltjáról megtudtunk ezt-azt, de az előző részben nyújtott lélekjelenlétéhez képest (és itt a második számú borzalmas szóvicc, ma ontom magamból ezeket), ez a szereplése kis hiányérzetet hagyott maga után. 
Lord Akeldama se igazán hozta a szintet, bár a szóvirágok - amiket eddig is imádtam - természetesen itt is jelen voltak, de mégis...  nem volt az igazi. Annak viszont örültem, hogy Biffy kicsit többet szerepelt, mert ő fantasztikus volt! Ami az új karaktereket illeti, ők teljesen rendben voltak, inkább a régiekkel szemben voltak fenntartásaim.

A cselekményszál kellően pergő és izgalmas volt, a múmiák és az új elmélet a lélektelenekről nagyon tetszett, illetve a ki akar megölni kit játék is elég jól sikerült, én végső soron a végéig nem bírtam eldönteni, hogy ki kivel van, ennek pedig nagyon örültem! Akadtak meglepetések. Ivy szóvirágzott, Alexia napernyője savat ontott, Biffy egy étergráffal teázott és Lord Maccon verekedett - ököllel!

Amivel még nem voltam kibékülve, az talán a fordítás számlájára írható, de elképzelhetőnek tartom, hogy maga az írónő használta esetleg ezt a szám szerint két kifejezést, ami engem szörnyen kizökkentett a viktoriánus steampunk Anglia korából. Tudom, apróság, de annyira szembeszökő volt, hogy nem bírtam elsiklani felette. Az egyik, amikor Felicity azt a kifejezést használta, hogy tutira. Hirtelen pislogtam párat, hogy ez a 21. századi szleng kifejezés mi a frászt keres itt? Aztán volt egy olyan, amikor talán Alexia mondta azt valamilyen szituációra, hogy durván valamilyen. Ami ez esetben a nagyon-t helyettesítette. Az kevésbé volt idegesítő, de azért meglepett.

A vége, na az nagyot szólt és nagyjából én is úgy reagáltam, mint Alexia: nem jutottam szóhoz! Nagyon-nagyon remélem, hogy ezt hamarosan megoldják és Lord Maccon térden fog csúszni a neje előtt, mert ez aztán igazán hallatlan!

Hű de nagyon kukacoskodó voltam, így visszanézve. Pedig ez egy remek könyv volt (tök jó, hogy azután mondok ilyet, miután cafatokra szedtem), és tényleg tetszett, de... de ez van, kellett ilyen hibátlanra írni a Lélektelent, most már semmi nem lesz elég jó. :) Illetve, azért remélem, hogy nincs igazam, alig várom a Blameless-t! Na meg azt is, hogy hogyan fogják a címet magyarra fordítani.

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: nehéz választani, azt hiszem még a legelején lévő Alexia vs.  Channing Channing mérkőzés
Kedvenc karakter: Biffy, Alexia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Limk Related Widget