Oldalszám: 518
Közeleg a szörnyű háború, amit a boszorkányok jósoltak meg. Willnek el kell juttatnia minden világok legveszedelmesebb fegyverét, a titokzatos kést Lord Asrielhez. A fiú magányosan néz szembe a veszélyekkel, mivel Lyrának nyoma veszett… A varázserejű borostyán látcső pedig azt is megmutatja, amit szabad szemmel senki sem láthat…
ENYHÉN SPOILERES AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZRE!
Ahhoz képest, hogy ez a leghosszabb rész az egy trilógiában, ezzel végeztem a leggyorsabban. Persze, erre számítani lehetett, hiszen A borostyán látcső továbbra is a kedvenc részem az egész trilógiában, azzal együtt, hogy minden alkalommal összetöri a szívemet.
A Titokzatos kés elég brutális módon zárult le, így teljesen természetes, hogy azonnal fejest ugrottam A Borostyán látcsőbe, ami viszont kicsit lassan indult. Értem ezt nagyjából arra az időszakra, amit szegény Will kóválygással töltött. De aztán a külön utakon járó karakterek összetalálkoznak, és igazából is elkezd pörögni a sztori. Persze még így is több szálon fut a cselekmény: Will& Lyra, Lord Asriel, illetve Mary Malone mind a maguk útját járják, Mrs. Coulter pedig hol itt bukkan fel, hol amott, de természetesen ha már ott van, akkor kavarja a karamellásbödönt, mert a bőréből nem tud kibújni.
Ezek közül egyedül Mary Malone részeit untam kissé. Vagyishogy nem untam, mert érdekes volt, csak éppen mindenki más sokkal jobban érdekelt mint ő és a mulefák. Itt a harmadik részben a nagy világjárásban új fajokkal is találkozunk: a már említett mulefák, a Lord Asrielnek segédkező apró epetőrök, illetve jobban megismerjük az angyalokat is, valamint a Felhős Ormot, ahol a Fennhatóság székel.
Megrakta a hátizsákot, nyesett még egy csík húst, belakott vele, telemerte a kulacsot a tóból, aztán így szólt Balthamoszhoz:
– Kellhet más is?
– Némi ész nem ártana – jött a válasz. – Némi fogékonyság a bölcsességre, némi hajlam, hogy kövesd.
Miután Lord Asriel nem egyébbel, mint a Fennhatóság régensével, Metatronnal száll harcba, a vallás mint olyan központi szerepet foglal el a történetben. Nyilván, így volt ez az előző részekben is, de itt most már konkrét angyalokkal, sőt egy ponton magával Istennel van dolgunk, így kicsit jobban az arcunkba van tolva a téma. Természetesen ez nem konkrétan egyenlő a kereszténységgel, de igen erőteljes áthallások vannak. Amit viszont nagyon fontos látni, hogy mindez metaforikus. Elsőre valóban úgy tűnhet, hogy nemcsak ateista, de erőteljesen egyházellenes álláspontot foglal el az író ezzel a könyvvel, de azért ennyire nem egyszerű a helyzet: mennyei királyság helyett köztársaságot akarnak építeni. Ez Lord Asriel célja, nem a rombolás. Nem az a lényeg, hogy van-e Isten. A szabad gondolat, az ártatlanság és a jóság egyenlővé tételének a megkérdőjelezése, az emberiség szerepe a világmindenségben... ezek a kulcsfontosságú kérdések.
Ebben a részben már tagadhatatlanul elrugaszkodunk a fantasy talajától is. Értem ez alatt azt, hogy Pullman több helyen is olyan dolgokat hoz be, ami egy klasszikus fantasy settingben fura kombónak hatna, megkérdőjelezném azt, hogy miért pont az utolsó kötetben, és miért nincs ez jobban megmagyarázva, de itt valahogy működött, talán éppen azért, mert minden többletjelentést kap. A daimónok, a halottak világa, a halál megjelenítése, maga a Felhős Orom. De mindez nem szájbarágós, és nem is fárasztó. Rendkívül okosan összerakott ötletek, gyönyörű, mesés formátumba zárva.
[…]az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.
A karakterek továbbra is fantasztikusak. Lord Asriel és Mrs. Coulter egyenesen remekeltek ebben a részben. Köszönhető ez részben annak, hogy végre tényleg sokat szerepeltek, hiszen saját cselekményszálat kaptak, illetve annak, hogy Pullman nagyon tudja, hogyan kell érdekes szereplőket alkotni, akik többdimenziósak és emberiek, miközben lenyűgözőek maradnak.
Will és Lyra pedig... hajj. Imádom őket. A szívem szakadt meg értük. Annyira jó volt látni, ahogy a második és harmadik kötet alatt nőtt köztük a bizalom, erősödött a barátságuk, ameddig akkor is tudták, hogy számíthatnak egymásra, amikor minden szétesett körülöttük. Imádom őket együtt, imádom őket külön-külön, mint egyéniségek, egyszerűen úgy zseniálisak, ahogy vannak. Csökönyös, szívós, bátor páros, akiknek helyén van a szívük, és akkor is a helyes dolgot próbálják tenni, amikor az lehetetlennek tűnik, és minden más sokkal egyszerűbb lenne.
De mindezen túl... egyszerűen csak imádom ezt a trilógiát. Az újraolvasása erősen nosztalgikus élmény volt, de nem csak arra emlékeztem, hogy mit szerettem benne régen, hanem hogy mit szeretek benne most: új dolgokat fedeztem fel, miközben belesüllyedtem a jól ismert történetbe, ahogy az ember belesüllyed a kedvenc karosszékébe. A megsárgult a lapok, a megtört gerinc (kicsi én kevésbé vigyázott a könyveire), az ismerős szavak eszembe juttatták, miért is szeretek annyira olvasni, és mi is varázsolt el anno ebben az egészben: Az Úr sötét anyagaiban, a fantasyban, a könyvekben.
Most pedig - miután a lelkemet is kibőgtem, és A borostyán látcső bizonyította, hogy 10 év után is tökéletesen képes összetörni a szívemet és kiváltani a katarzist - belevetem magam a A Por könyvének első kötetébe, ami a La Belle Sauvage címet viseli. Kíváncsi vagyok, izgatott, kicsit tartok is tőle... de bízom Pullman tehetségében. De bármennyire is fantasztikus lesz az új trilógia, a régi örökre a kedvencem marad.
Mesélni. Erre nem gondoltunk. Ennyi ideig nem jutott eszünkbe! Pedig kell nekik az igazság. Az táplálja őket. Igaz történeteket kell mondani nekik, és akkor minden jóra fordul. Mesélni, ennyi az egész!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése