Oldalszám: 482
A tizenegy éves Malcolm Polstead és daimónja, Asta a szüleivel él az Oxford környéki Pisztráng Fogadóban. A Temze folyó túloldalán – amelyen Malcolm gyakran hajózik imádott kenuján, a La Belle Sauvage-on – áll a Goodstow Apátság, az apácák otthona. Malcolm megtudja, hogy az apátságban féltve őriznek egy leány csecsemőt, Lyra Belaquát, akit többen is el akarnak rabolni… Közben a sűrű esőzések miatt az emberek soha nem tapasztalt árvíz közeledtéről beszélnek…
„Mindig szerettem volna elmesélni, hogy Lyra hogyan került a Jordan Kollégiumba. Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy hosszú történet, amely Lyra csecsemőkorában kezdődik és felnőttkorában végződik. Ebben a kötetben Lyra még kisbaba, a következőben pedig húsz éves. A harmadik és egyben utolsó résszel kapcsolatban lakat van a számon…” (Philip Pullman)
A könyvet nagyon szépen köszönöm a Ciceró kiadónak!
Jelentem, ezúttal hivatalosan is up to date vagyok! Végigmaratonoztam Az Úr sötét anyagai trilógiát, és a legújabb eredet/folytatás/kísérő trilógia első részét, ami igazából egyik se igazán, de mindenesetre ugyanabban a világban játszódik, és az új karakterek mellett a már jól ismert szereplők is felbukkannak. Pullman már elárulta, hogy a második rész jóval az eredeti trilógia után fog játszódni, hiszen abban Lyra már húsz éves lesz, de ez az első rész, ami a La Belle Sauvage címre hallgat, szerintem bátran kezelhető eredettörténetként.
Apró észrevétel azoknak, akik még nem olvasták Az Úr sötét anyagait, és azt fontolgatják, hogy ezzel kezdik inkább, hiszen így lenne kronologikus: inkább ne. Egyelőre nagyon friss az élmény, ráadásul körülöttem nem olvasták még túl sokan, így nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire igaz univerzálisan a regényre, de számomra az, hogy ismertem a későbbi eseményeket milliószor érdekesebbé tette az ebben a könyvben történteket.
Pullman írásmódjára normál esetben sem kifejezetten jellemző a folyamatosan pörgő cselekmény: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy unalmas, inkább azt, hogy nem sieti el a dolgokat az alapozásnál, így a nagy tűzijátékok, illetve a feszültséggel teli részek közé hosszabb, lassabb folyású fejezetek vannak beillesztve. Nekem abszolút működik ez a felépítés, mert Pullman remekül kihasználja azokat a lassabb részeket világmagyarázatra és karakterépítésre, amitől minden szépen a helyére kerül. Viszont, el tudom képzelni, hogy annak az olvasónak, aki nem tudja még, hogy Lyra kivé is cseperedik fel, aki számára ismeretlenek a felbukkanó karakterek, mint például Lord Asriel, Coram Van Texell (az eredeti trilógiában már Farder Coram), vagy éppen Hannah Relf, aki csak nagyon minimálisan jelenik meg Az Úr sötét anyagaiban, nos az lehetséges, hogy leteszi a könyvet, mert nem ragadja meg igazán a figyelmét így elsőre.
Amiért pedig kár lenne, mert én abszolúte imádtam! Előzetesen direkt nem olvastam el a tartalmat, így csakis a legminimálisabb információ jutott el hozzám arról, hogy mégis miben lesz részünk ezúttal: tudtam, hogy egy fiú, Malcolm lesz a főszereplő, tudtam, hogy Oxfordban fog játszódni a sztori, és hogy Lyra még kisbaba lesz benne.
Erre ki bukkan fel elsőként? Nem más, mint a jó öreg Farder Coram, csak épp így tíz évvel korábban még kevésbé rozoga állapotában. Na és itt még Coram van Texell, szóval ameddig nem említették, hogy amúgy gyiptus, csakis a daimónja miatt lehettem biztos benne, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki aztán Lyrát tanítgatja a gyiptushajón. Látva, milyen szerepet játszott a háttérben, egyáltalán nem csoda, hogy olyan melegséggel fogadta Lyrát a későbbiekben, amikor Az arany iránytűben felkeveredett a fedélzetre.
Mikor pedig megláttam Lord Asriel nevét, szabályosan felvisítottam, bár ez valószínű, hogy inkább az én elborult fangirl állapotomnak tudható be. De olyan jó volt viszont látni ezeket a karaktereket! Látni, milyenek voltak tíz évvel korábban, hogy milyen volt a politikai helyzet, ami ilyen drasztikusan befolyásolta az életüket. Annyi apró részletre fény derült, ami természetesen érdekes volt az aktuális sztori szempontjából is, de az hogy ezzel együtt megmagyarázott néhány ezidáig homályba vesző apró részletet az eredeti trilógiából, mindenképp nagyban megdobta az élvezeti értékét a számomra.
A lényeg? Ha teheted, olvass publikálási sorrendben, ne a történet szempontjából kronologikusban, mert úgy feltehetőleg sokkal jobban fogod élvezni.
Ha már amúgy Lord Asrielt emlegettem... hát én lepetéztem, mert mindent vártam, csak azt nem, hogy ebben a könyvben majd Asriel emberi érzéseket demonstrál! Méghozzá nem is olyan retteneteseket! Azok számára, akiknek még nem volt szerencséjük Asrielhez... nehéz elmagyarázni. Az a fajta karakter, aki elég szörnyű ember, de közben nem gonosz, szóval nehéz utálni, főleg mert amúgy zseniális és olyan vasakarata van, amit nem lehet nem csodálni. Viszont a hajad téped tőle néha, mert egy szemétláda, és mindeközben azért tudod, hogy élőben tuti levegőt venni is csak az engedélyével mernél a jelenlétében. Olyan antihős, hogy már egyenesen atomanti. Na, szóval én személy szerint imádom Asriel karakterét, mert annyira jól össze van rakva, olyan rétegelt és érdekes, és mindig meg tud lepni, de itt... főleg egy konkrét jelenetben annyira emberi volt. A végére azért visszajön a régi, jól ismert Asriel, szóval nem kell aggódni, kutyából nem lesz szalonna, de kétségtelen, hogy egy új oldalát ismerjük meg itt.
 |
| forrás |
Természetesen Mrs. Coulter is kihagyhatatlan, és már csak azért is olvasnám először az eredeti trilógiát, mert az itteni megjelenése egy az egyben elspoilerezi Az arany iránytű azt a részét, ahol felfedik Lyra születési körülményeit. De ami Coultert illeti, ő hozta a formáját, bár csak egy pár jelenet erejéig bukkant fel. Róla is kapunk plusz infókat, de semmi elképesztően megdöbbentőt. Reméltem, hogy többet látunk belőle, de nagyrészt inkább a háttérben működött.
Hannah Relf szála viszont már elképesztően érdekes volt! Az egész Oakley Streetes kémkedősdi rettenetesen izgatta a fantáziámat, és talán ezért is lehet az, hogy jobban élveztem az első felét a könyvnek, amikor még az áradás előtt ment a sakkparti az Egyház diktatúrája és az őket akadályozni próbáló titkosszolgálat között. Jó lett volna többet látni ebből, mert őszintén sokkal érdekesebbnek találtam, mint az áradás során történtek túlnyomó többségét.
Ha már így belemerültem a szereplőkbe, talán illene megemlíteni a két főszereplőnket: Malcolm és Alice mindketten jó karakterek voltak, bár Alice-t időbe telt megkedvelni, de amikor beolvasott Lord Asrielnek, na ott kapituláltam. Szerettem olvasni róluk, könnyű volt kötődni hozzájuk, de kedvencek nem lettek. Itt valahogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbnek bizonyultak. Hogy az ügyeletes főgonoszról ne is beszéljünk. Persze, az igazi ellenség itt a diktatúra volt, de kaptunk azért egy személyt is, akitől őszintén a hideg rázott, hacsak megjelent. Nem akarok spoilerezni, így nem is mondanék többet róla, de fuhhhhh...
Egyetlen kifogásom van, mégpedig az utolsó jelenet előtti nagyjából 40 oldal, ahol váratlanul leült a sztori. Bár alapvetően az áradás előtti részeket preferáltam, utána is elég jó ritmust tartott a történet, megvolt a feszültség is, a kalandok, de valahogy eltűnt a feszültség, és csak nehézkesen sikerült visszahozni. Arról nem beszélve, hogy ott a régi istenek behozatalával kicsit meg lett bonyolítva az élet, és nem lett úgy igazán megmagyarázva, mégis mi a helyzet azokkal és hogy passzolnak az eddig felépített világba. Szerintem nagyon későn került be az a relatíve új elem, és nagyon kevés figyelmet kapott, így csak úgy maradt a levegőben. Persze, nem kizárt, hogy majd a folytatásban Pullman visszatér a témához, és kapunk rá választ.
Ezen kívül azonban igazán nagyon élveztem a La Belle Sauvage-t, egy élmény volt más szemszögből látni a világot és a már jól ismert karaktereket. Az új szereplők is szimpatikusak, remélem viszont látjuk őket a következő részben. Egyszerre örülök és sajnálom az időbeli ugrást a második részben: egyrészről kíváncsi vagyok, milyen lesz Lyra fiatal nőként, másrészről viszont tudván hogy bizonyos karakterek már nem fogják a történet részét képezni, kicsit sajnálom, hogy nem kapunk belőlük többet. Mint ahogy már említettem, főként azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik olvasták és szerették Az Úr sötét anyagait, mert ők garantáltan élvezni fogják!
Értékelés: 4,7/5
Kedvenc karakter: Lord Asriel, Hannah Relf
Kedvenc jelenet: amikor Asriel belógott az apátságba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése