Évösszegző - 2017 legrosszabb olvasmányai

Petárdás pálinkás szép jó napot!

Kutyásoknak üzenem... átérzem a helyzetet. Fénysebességgel érkezett el az év utolsó napja, nekem meg lekoppant, hogy rohadtul nem kezdtem el még az évösszegzőmet, úgyhogy át fogunk lógni az új évbe vele. Mindenesetre kezdjük a negatívumokkal, hogy a 2018-at már a best of listával nyithassuk: 2017 legrosszabb könyvei. Legalábbis a számomra. Azt azért fontosnak tartanám megemlíteni, hogy több olyan könyv lesz ezen a listán, ami nem volt épp borzalmas... csak jó se, és valamiért inkább negatív élményként maradt meg.

Na, de vágjunk is bele! Íme a listám, nem sorrendben, kivéve a legutolsó könyvet... mert annál jobban semmit nem gyűlöltem idén. Előre is elnézést a rajongóktól.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

A legrosszabbnak semmiképp nem nevezném, de azt kell mondjam, egyáltalán nem voltam elájulva ettől a könyvtől, annak ellenére, hogy a kivitelezése egész egyszerűen gyönyörű. Hangulatos volt, de semmi több, és azt is kicsit túltolta itt-ott, véleményem szerint. A cselekmény csak a vége felé indult be, a szerelmi száltól pedig rendesen kényelmetlenül éreztem magam.

Elsődleges oka, hogy felkerült a listára, hogy szerencsére igen kevés könyv borított ki idén, és ez sem sorolható ebbe a kategóriába, egyszerűen csak csalódtam benne, mert a hype alapján sokkal többre számítottam, mint amit kaptam. Még nem döntöttem el, hogy akarom-e folytatni a trilógiát. Rögtön olvasás után még úgy voltam vele, hogy mindenképpen, de azóta teljesen elhalványult a maradék érdeklődésem is. 

Bővebben a gondolataimat itt olvashatjátok.

Nalini Singh: Cherish Hard

Tudom-tudom, én vagyok a hülye. Minek olvasom még ezt a sorozatot, meg egyáltalán Nalini contemporary könyveit, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy nem nekem találták ki őket. Mentségemre legyen mondva, az egyetlen ok, amiért mégis adtam ennek a könyvnek egy esélyt, az az, hogy az egyetlen könyv, amit szerettem olvasni ebből az istenverte szériából, az a főszereplő tesójáé volt. 

Ja, hát úgy látszik, továbbra sem az én műfajom, de azért az éves pofára esést a romantikus műfajjal így is kipipálhatjuk. Amúgy továbbra is gördülékenyen ír Singh, ennyi könyv után az lenne a csoda, ha nem így lenne, de megint ott tartottunk, hogy a mellékszereplők ezerszer jobban érdekeltek, mint bárki más. Meh.

Kasie West: By Your Side

Íme egy újabb bizonyítéka annak, hogy a YA contemporary műfaj nem nekem való. Ennek ellenére időről-időre megpróbálkozom vele, mert amondó vagyok, hogy maradjunk nyitottak. Főként azért döntöttem úgy, hogy megpróbálkozom ezzel a könyvvel, mert az alapszitu jópofának tűnt: két fiatal benn ragad egy egész hétvégére a könyvtárban. 

Azt hittem, vicces és cuki lesz, amolyan tökéletes kikapcsolódás, némi irodalmi háttérrel megdobva. Ehhez képest se vicces, se különösebben aranyos nem volt, a könyvtár lehetett volna akár a szovjet sztyeppe is, ha a központi fűtést nem számítjuk, a cuki meg lehet, hogy csak nekem nem jött át. Klisés karakterek, langyi sztori, feledhető élmény. Rossz szájízt hagyott a számban, mert annyian szerették, én pedig annyira rákészültem. Mindig az elvárásokkal van a baj ilyenkor, mert amúgy maga a könyv nem hagyott bennem mély nyomot. Már a főszereplők neve se rémlik.

Elle Kennedy: The Deal

Őszintén szólva, erről tudtam, hogy nem lesz az én könyvem. Sőt, ezerszer rosszabbra számítottam, mert jó néhány bloggertársam rendesen kiakadt tőle, hogy ez milyen borzalom, szóval még azt is mondhatjuk, kellemes meglepetésként ért, hogy csak a szokásos NA melodráma ment, és nem kiscicákat nyúzott Garreth félmeztelenül, vagy ilyesmi. 

Mindenesetre a dicsőítő értékelések előtt továbbra is értetlenül állok, de betudom annak, hogy nem vagyunk egyformák és mindenki mást szeret olvasni. Agyzsibbasztásra épp jó volt, de nagyjából ebben ki is fújt, mert amúgy klisétenger az egész erőltetett poénokkal és gyökér szereplőkkel. Félre ne értsetek, röhögtem én, csak nem velük, hanem rajtuk, és nem örömömben, hanem kínomban.

Cassandra Clare: A herceg

Ohhh... te kis rohadék, te. Mint láthattátok, idén elég chill voltam a könyves csalódásaimmal, nem volt teátrális hajtépés, meg kiborulás... eddig. Mert az előzőek lehet, hogy nem voltak életem olvasmányai, de ez. Ez a könyv BÁNTOTT. Fizikai fájdalmat éreztem olvasás közben (persze az esetek felében ez attól volt, hogy 420 oldalt vertem a fejemhez kínomban.)

Gyűlöltem a szereplőket, a cselekményt, A KŐBUTA FORDULATOT, a hisztit, a melodrámát, a szenvedést, még a ki***** szóközöket is. Én tényleg kész voltam adni egy esélyt a Pokoli szerkezeteknek, de csak még jobban megutáltatta velem ezt az egész Árnyvadászos hisztériát, úgyhogy szerintem kijelenthetjük, hogy Clare írása és az én olvasási ízlésem egyszerűen nem kompatibilis. Csak a borítókért kár, túl szépek ehhez a förmedvényhez.

Ha további szidalmazással tűzdelt érvelésre vagy kíváncsi, hogy miért is gyűlöltem én ezt a könyvet annyira, itt megtalálod az értékelésem.

Nos, ennyi lett volna az én listám, de érdekelne a tietek is. Nektek melyik könyv okozta a legnagyobb csalódást idén?

Tom Fletcher: Christmasaurus - Dínót kaptam karácsonyra

Kiadó: Kolibri
Oldalszám: 350
Megrendelem!

Felejts ​el gyorsan mindent, amit eddig az Északi-sarkról tanultál, és ismerkedj meg: 

– egy Trundli Vili nevű fiúval 

– az apjával, Trundli Gyurival 

– a Mikulással (igen! az igazi Mikulással!) 

– egy Csücsöri nevű manóval 

– Undok Brendával, a legutálatosabb lánnyal az iskolában (vagy talán az egész világon) 

– egy Vadász nevű otromba alakkal és a kutyájával, Vicsorral 

– és egy igazán különleges dinoszaurusszal… 

A Christmasaurus varázslatos mese arról, hogy amit nagyon 

szeretnénk, az nem mindig az, amire igazán vágyunk.

Tom Fletcher 1985-ben született, Londonban. Népszerű énekes, író, YouTube-sztár, vlogger és nem mellesleg két fiú édesapja. 

Egyik kedvenc filmje a Vissza a jövőbe – ezért együttesét Marty McFlyról nevezte el. A zenekar szövegeit nagyrészt Tom írja, és már első lemezükkel bekerültek a Guinness-rekordok Könyvébe mint a legfiatalabb, zenei toplistákat vezető zenekar a Beatles után. 

Első regénye, a Christmasaurus 2017 karácsonyán színdarabként is debütál Londonban, de már rajzfilmsorozat is készül belőle.

"Ott állt előtte egy igazi, hús-vér, lélegző dinoszaurusz! Testét fényes, jeges pikkelyek borították, hatalmas szeme kéken csillogott; ez a dínó úgy nézett ki, mint egy téliesített oroszlán. De tetőtől talpig belegabalyodott a szalagba, a csomagolópapírba, a girlandba és az izzósorba. Kifejezetten hasonlított egy karácsonyfára. Vili közelebb lépett hozzá, és meglátott a dínó hátán egy ajándékkártyát:
Vilinek a Mikulástól"

A könyvet nagyon szépen köszönöm a kiadónak!

Szégyen, de nekem Tom Fletcher neve az ég egy adta világon semmit nem mondott. Én csak megláttam a dínót és felüvöltöttem, a magam 22 évével, hogy AKAROM! Annyira nem toltam durván, mint Trundli Vili, de kiskoromban én se hercegnő, hanem őslénykutató akartam lenni. Vagy egy őslénykutató hercegnő.

Aztán amikor képeket kerestem a bejegyzéshez, és mindenhol valami hipster csávó rettentő ismerős fizimiskája köszönt vissza, na ott már derengeni kezdett valami a balladai homályból: ez valami híres muki. Én a magam részéről Szirmait nézek és booktube-ot, szóval innen a tájékozatlanság. De amúgy sincs a könyv szempontjából ennek túl nagy jelentősége, elvégre itt a dínó a lényeg, kérem szépen: Christmasaurus!

Hát ha éltetek még aranyos dögöt... elvitte az egész könyvet a hópehely pikkelyes hátán. Persze ezen a hatáson sokat dobtak az illusztrációk, amik csodálatosra sikerültek, egyszerűen imádtam mindet! Még akkor is, ha a könyvnek voltak olyan részei, amiktől a hajamig szaladt a szemöldököm. De kezdjük inkább az elején.

Adott nekünk Trundli Vili, aki az apukájával lakik egy kisvárosban. Mindketten megszállottan imádnak valamit: Vili a dínókat, az apukája meg a karácsonyt. Nem is mondok többet róluk, mert mindjárt a könyv elején kiderül egy apró részlet, amit se a tartalom, se a marketing nem említett, pedig említhetett volna, éppencsak teljesen megváltoztatta volna azt, ahogy az olvasók a könyvhöz állnak. Szerintem nagyon jó döntés volt, hogy nem ennek alapján akarták eladni ezt az egészet, így én sem árulnám el: inkább olvassátok el.

Felváltva követjük Vilit, az Északi sarkot, ahol a Mikulás és a manói serénykednek, illetve a Vadászt, aki a sztori főgonosza, mert hát az is kell. Vilit kiközösítik az iskolában egy gonosz új lánynak köszönhetően, így aztán igazán szüksége van egy új barátra. Nem csoda, hogy dínót kér a Mikulástól, amikor elküldi neki a levelét, még ha tudja is, hogy erre aztán igazán kicsi az esély.

Christmasaurus szintén egyedül érzi magát. Bár az Északi Sarkon mindenki szereti, mégis ő az egyetlen a fajtájából, így senki nem érti meg igazán, nincs egy legjobb barátja, akivel megoszthatna mindent, többek között az álmát, hogy ő is repülhessen, mint a Mikulás rénszarvasai.

A barátság Christmasaurus és Vili között szívmelengetően aranyos volt, ami egyébként az egész könyv hangulatára igaz. Bár elsőre vaskosnak tűnik, a nagyobb betűk és az illusztrációk miatt repültek az oldalak, így kisebbek számára sem túl nehéz olvasmány. Ne rettentsen el tehát senkit a mérete. Nyilván karácsonykor a legidőszerűbb kézbe venni, de a téli hónapok összességében remek alkalmat kínálnak, hiszen mindenhol hó, hó és még több hó fogadja az olvasót. A magam részéről, imádtam a jeges témát, de hát én állandóan a havat várom, amikor mindenki meg akar fagyni, ez bizonyára valamiféle gyári hiba nálam.

Alapvetően csak kisebb problémáim akadtak vele, ebből az egyik, hogy a könyv elején többször meg van ismételve, hogy ha le van írva egy könyvben, akkor az úgy is van. Hát. Értem én, hogy ezt nem feltétlen kell komolyan venni, de ami egy gyenge poénnak esetleg elmegy a felnőttek számára, azt egy gyerek komolyan veheti. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ezt így nyomatékosítani. De lehet, csak én vagyok paranoid. Másik az inkább a stílushoz kötődik, ami alapvetően cuki, de néhol kicsit átesett a ló másik oldalára nálam. Pozitív oldala, hogy kisgyerekeknek tök hatásosan lehet felolvasni, hangsúlyozni, stb. Ettől függetlenül, nekem néha sok volt, még úgy is, hogy a belső gyermeki énem él, virul és remekül érzi magát, köszöni szépen.

Ettől eltekintve viszont, egy igazán élvezetes, aranyos, szépen kivitelezett könyvhöz volt szerencsém, bátran tudom ajánlani kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Akik a mesekönyveket, a szép illusztrációkat, a dínókat, a karácsonyt, vagy épp az összes imént felsoroltat szereti, az sanszos, hogy élvezni fogja a Christmasaurust. Én biztosan így voltam vele!

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: a dínó!!!

Decemberi Book a Sloth Club Unboxing: Téli Romantika

Ha követitek a magyar könyves világ híreit, akkor bizonyára hozzátok is eljutott már a hír, hogy hivatalosan is megérkezett kis hazánkba a könyves subscription box, méghozzá a Book a Sloth Club jóvoltából! Már megemlékeztem róla itt, a blogon, a tesztüzemmód alkalmával, de miután sikerült egy tartós együttműködést kialakítani a BASC csapatával, ezentúl rendszeresen hallhattok majd felőlük itt, illetve a Prológuson is. :)

Figyelem: A bejegyzés Spoileres!!!

Minden doboz tartalmaz egy könyvet, ami általában friss megjelenés, és néhány meglepit. Na itt aztán tényleg nagy a szórás, hiszen a lehetőségeknek csak a készítők fantáziája szabhat határt, és remek dolgokkal szoktak előrukkolni. Az ehavi téma nem más volt, mint a Téli Romantika.

Mint láthatjátok, erősen rámentek a karácsonyi hangulatra, ez a mikulás sapis lajhár halál cuki! Ráadásul ezúttal maga a csomag is egy külön borítékban volt, így a címzést se kellett leoperálni róla.

Azt előzőleg tudni lehetett, hogy karácsony alkalmából nem egy, hanem két könyv került a dobozba, és volt is egy pár tippem, de előzetesen elárulom: így is sikerült rendesen meglepődnöm!

Ennyi bevezető után, lássuk mit is rejt a doboz!

Mint láthatjátok, ezúttal zöld a csomagolópapír, illetve egy jópofa - bár kissé shreknyál árnyalatú - táskából kandikál ki a két könyvünk, valamint a kép jobb oldalán ki lehet bökni az üzenetet, amit az egyik könyv szerzője írt a számunkra. Nagyon örülök, hogy a BASC ezt is átemelte a külföldi dobozokból, mert ezek a levelek tényleg hozzáadnak az élményhez, legalábbis a számomra.

Első könyvünk nem más, mint Catherine Ridertől a Csók New Yorkban, ami a Menő Könyvek gondozásában jelent meg nemrégiben. Bevallom, erre a könyvre számítottam, elvégre tökéletes az év eme időszakára, szóval kihagyhatatlan ziccernek tűnt. Alapvetően nem a stílusom, de néha-néha jó ilyesmiket is olvasni, úgyhogy szerintem félreteszem majd valami olyan pillanatomra, amikor rám tör a romantikus hangulat. Mint láthatjátok, a dobozba egy karácsonyi zokni is került, ami igazi telitalálat volt, ami engem illet. Azóta tesztvezettem is, és jelentem, iszonyat kényelmes és puha!

Kaptunk még egy télies hangulatú könyvjelzőt is, illetve egy illatgyertyát. Könyves gyertyát mindig is akartam, így annak is nagyon megörültem, bár azért még van mit finomítani a dolgon: például az enyém kanóca egészen a peremnél volt a közepe helyett, illetve a címkén egy kicsit félrecsúszott a felirat. Elvileg forraltboros illata van, én max fahéjat éreztem rajta, ha beletöröltem az orrom a viaszba, de lehet, hogy az én orrommal van a baj. Elvégre itt a náthaszezon.

Második könyvünk a Szelídíts meg! Róbert Katalintól, amit abszolúte nem vártam, viszont nagyon örültem neki! Egyrészről jó látni, hogy nyitnak a magyar írók felé is, másrészről pedig azóta ott motoszkált a fejemben ez a könyv, mióta a Prológus Magyar hetének keretében készült egy karakterinterjú Rókával és Kisherceggel, amin rettentő jókat röhögtem.(Link az interjúhoz)

Mindenesetre ennek a könyvnek a kedvéért, még az eredeti, Exupéry-féle mű iránti ellenérzéseimet is kész vagyok félretenni, de van egy olyan érzésem, hogy erre már csak az újévben kerül sor.

Kaptunk mellé egy képeslapot, egy ruhára vasalható matrica (? vajon akkor is matricának nevezik, ha hímezve van? Mi a halál a neve ezeknek az izéknek? Törjük a magyartot errefelé. Várom az alternatívákat a kommentekben.), aminek mondjuk én nem leszek a rajongója a már említett ellenérzéseimből kifolyólag, de amúgy nagyon kis cuki. A csoki meg bármikor jöhet. Tudjátok, mint Gombóc Artúrnak.

Direkt utoljára hagytam a faragott könyvjelzőt, ugyanis az a legnagyobb kedvencem az egész dobozban! Mindig is enyhe könyvjelző mániában szenvedtem annak ellenére, hogy legritkább esetben használom őket, ugyanis sose akkor akadnak a kezembe, amikor szükségem lenne rájuk. Így általában az van, hogy nagyon csinosan mutatnak a polcon, miközben a könyveimben számlák, használt bkv jegyek, és egyéb fecnik jelölik, hogy éppen hol tartok.

Na de. Kicsit eltértünk a tárgytól. Szóval, a faragott könyvjelző az gyönyörűséges, itt egy közelebbi kép róla, hogy ti is megcsodálhassátok. Egyébként az Olvashop jóvoltából került a dobozba, tudom ajánlani az ő oldalukat is, nagyon szép dolgaik vannak. Remélem, viszont látjuk még a termékeiket a BASC dobozokban.

Végezetül ez már csak egy kis extra, de a kutyusom épp szerencsés pillanatban döntött úgy, hogy ő akkor most elkezd kíváncsiskodni, hátha a gazdinak mégis elment az esze, hogy a földön ül és a telefonját nyomkodja valami csetveszhalom közepette - ergo épp fotózza a doboz tartalmát - így úgy döntött, közelebbről megnézi, mégis mi folyik itt a Dunán kívül. Én meg kaptam az alkalmon, és beállítottam dolgozni. Íme az eredmény:

Afi, ez itt az Internet. Internet, ez itt Afi. Vagy Görcs. Vagy cica (igen, cicázom a kutyámat, de hallottátok volna nyávogni. Szerintem identitászavart okoztam nála az évek során.) Ha az agyamra megy, akkor nagy ritkán Lidércnyomás.

Nos, ezután a kis kitérő után le is zárnám itt ezt a posztot: ennyi lett volna a decemberi Book a Sloth Club meglepetés doboz unboxingja. Remélem, elnyerte tetszéseteket (a poszt. Meg amúgy a doboz is, szerintem baba lett!) Írjátok meg, ti milyen könyveket, illetve meglepiket látnátok szívesen egy ilyen dobozban, érdekel a véleményetek!

Philip Pullman: La Belle Sauvage - A Por könyve I.

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 482

A tizenegy éves Malcolm Polstead és daimónja, Asta a szüleivel él az Oxford környéki Pisztráng Fogadóban. A Temze folyó túloldalán – amelyen Malcolm gyakran hajózik imádott kenuján, a La Belle Sauvage-on – áll a Goodstow Apátság, az apácák otthona. Malcolm megtudja, hogy az apátságban féltve őriznek egy leány csecsemőt, Lyra Belaquát, akit többen is el akarnak rabolni… Közben a sűrű esőzések miatt az emberek soha nem tapasztalt árvíz közeledtéről beszélnek…

„Mindig szerettem volna elmesélni, hogy Lyra hogyan került a Jordan Kollégiumba. Miközben ezen gondolkoztam, megjelent előttem egy hosszú történet, amely Lyra csecsemőkorában kezdődik és felnőttkorában végződik. Ebben a kötetben Lyra még kisbaba, a következőben pedig húsz éves. A harmadik és egyben utolsó résszel kapcsolatban lakat van a számon…” (Philip Pullman)

A könyvet nagyon szépen köszönöm a Ciceró kiadónak!

Jelentem, ezúttal hivatalosan is up to date vagyok! Végigmaratonoztam Az Úr sötét anyagai trilógiát, és a legújabb eredet/folytatás/kísérő trilógia első részét, ami igazából egyik se igazán, de mindenesetre ugyanabban a világban játszódik, és az új karakterek mellett a már jól ismert szereplők is felbukkannak. Pullman már elárulta, hogy a második rész jóval az eredeti trilógia után fog játszódni, hiszen abban Lyra már húsz éves lesz, de ez az első rész, ami a La Belle Sauvage címre hallgat, szerintem bátran kezelhető eredettörténetként.

Apró észrevétel azoknak, akik még nem olvasták Az Úr sötét anyagait, és azt fontolgatják, hogy ezzel kezdik inkább, hiszen így lenne kronologikus: inkább ne. Egyelőre nagyon friss az élmény, ráadásul körülöttem nem olvasták még túl sokan, így nem igazán tudom megítélni, hogy ez mennyire igaz univerzálisan a regényre, de számomra az, hogy ismertem a későbbi eseményeket milliószor érdekesebbé tette az ebben a könyvben történteket.

Pullman írásmódjára normál esetben sem kifejezetten jellemző a folyamatosan pörgő cselekmény: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy unalmas, inkább azt, hogy nem sieti el a dolgokat az alapozásnál, így a nagy tűzijátékok, illetve a feszültséggel teli részek közé hosszabb, lassabb folyású fejezetek vannak beillesztve. Nekem abszolút működik ez a felépítés, mert Pullman remekül kihasználja azokat a lassabb részeket világmagyarázatra és karakterépítésre, amitől minden szépen a helyére kerül. Viszont, el tudom képzelni, hogy annak az olvasónak, aki nem tudja még, hogy Lyra kivé is cseperedik fel, aki számára ismeretlenek a felbukkanó karakterek, mint például Lord Asriel, Coram Van Texell (az eredeti trilógiában már Farder Coram), vagy éppen Hannah Relf, aki csak nagyon minimálisan jelenik meg Az Úr sötét anyagaiban, nos az lehetséges, hogy leteszi a könyvet, mert nem ragadja meg igazán a figyelmét így elsőre.

Amiért pedig kár lenne, mert én abszolúte imádtam! Előzetesen direkt nem olvastam el a tartalmat, így csakis a legminimálisabb információ jutott el hozzám arról, hogy mégis miben lesz részünk ezúttal: tudtam, hogy egy fiú, Malcolm lesz a főszereplő, tudtam, hogy Oxfordban fog játszódni a sztori, és hogy Lyra még kisbaba lesz benne.

Erre ki bukkan fel elsőként? Nem más, mint a jó öreg Farder Coram, csak épp így tíz évvel korábban még kevésbé rozoga állapotában. Na és itt még Coram van Texell, szóval ameddig nem említették, hogy amúgy gyiptus, csakis a daimónja miatt lehettem biztos benne, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki aztán Lyrát tanítgatja a gyiptushajón. Látva, milyen szerepet játszott a háttérben, egyáltalán nem csoda, hogy olyan melegséggel fogadta Lyrát a későbbiekben, amikor Az arany iránytűben felkeveredett a fedélzetre.

Mikor pedig megláttam Lord Asriel nevét, szabályosan felvisítottam, bár ez valószínű, hogy inkább az én elborult fangirl állapotomnak tudható be. De olyan jó volt viszont látni ezeket a karaktereket! Látni, milyenek voltak tíz évvel korábban, hogy milyen volt a politikai helyzet, ami ilyen drasztikusan befolyásolta az életüket. Annyi apró részletre fény derült, ami természetesen érdekes volt az aktuális sztori szempontjából is, de az hogy ezzel együtt megmagyarázott néhány ezidáig homályba vesző apró részletet az eredeti trilógiából, mindenképp nagyban megdobta az élvezeti értékét a számomra.

A lényeg? Ha teheted, olvass publikálási sorrendben, ne a történet szempontjából kronologikusban, mert úgy feltehetőleg sokkal jobban fogod élvezni.

Ha már amúgy Lord Asrielt emlegettem... hát én lepetéztem, mert mindent vártam, csak azt nem, hogy ebben a könyvben majd Asriel emberi érzéseket demonstrál! Méghozzá nem is olyan retteneteseket! Azok számára, akiknek még nem volt szerencséjük Asrielhez... nehéz elmagyarázni. Az a fajta karakter, aki elég szörnyű ember, de közben nem gonosz, szóval nehéz utálni, főleg mert amúgy zseniális és olyan vasakarata van, amit nem lehet nem csodálni. Viszont a hajad téped tőle néha, mert egy szemétláda, és mindeközben azért tudod, hogy élőben tuti levegőt venni is csak az engedélyével mernél a jelenlétében. Olyan antihős, hogy már egyenesen atomanti. Na, szóval én személy szerint imádom Asriel karakterét, mert annyira jól össze van rakva, olyan rétegelt és érdekes, és mindig meg tud lepni, de itt... főleg egy konkrét jelenetben annyira emberi volt. A végére azért visszajön a régi, jól ismert Asriel, szóval nem kell aggódni, kutyából nem lesz szalonna, de kétségtelen, hogy egy új oldalát ismerjük meg itt.

forrás

Természetesen Mrs. Coulter is kihagyhatatlan, és már csak azért is olvasnám először az eredeti trilógiát, mert az itteni megjelenése egy az egyben elspoilerezi Az arany iránytű azt a részét, ahol felfedik Lyra születési körülményeit. De ami Coultert illeti, ő hozta a formáját, bár csak egy pár jelenet erejéig bukkant fel. Róla is kapunk plusz infókat, de semmi elképesztően megdöbbentőt. Reméltem, hogy többet látunk belőle, de nagyrészt inkább a háttérben működött.

Hannah Relf szála viszont már elképesztően érdekes volt! Az egész Oakley Streetes kémkedősdi rettenetesen izgatta a fantáziámat, és talán ezért is lehet az, hogy jobban élveztem az első felét a könyvnek, amikor még az áradás előtt ment a sakkparti az Egyház diktatúrája és az őket akadályozni próbáló titkosszolgálat között. Jó lett volna többet látni ebből, mert őszintén sokkal érdekesebbnek találtam, mint az áradás során történtek túlnyomó többségét.

Ha már így belemerültem a szereplőkbe, talán illene megemlíteni a két főszereplőnket: Malcolm és Alice mindketten jó karakterek voltak, bár Alice-t időbe telt megkedvelni, de amikor beolvasott Lord Asrielnek, na ott kapituláltam. Szerettem olvasni róluk, könnyű volt kötődni hozzájuk, de kedvencek nem lettek. Itt valahogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbnek bizonyultak. Hogy az ügyeletes főgonoszról ne is beszéljünk. Persze, az igazi ellenség itt a diktatúra volt, de kaptunk azért egy személyt is, akitől őszintén a hideg rázott, hacsak megjelent. Nem akarok spoilerezni, így nem is mondanék többet róla, de fuhhhhh...

Egyetlen kifogásom van, mégpedig az utolsó jelenet előtti nagyjából 40 oldal, ahol váratlanul leült a sztori. Bár alapvetően az áradás előtti részeket preferáltam, utána is elég jó ritmust tartott a történet, megvolt a feszültség is, a kalandok, de valahogy eltűnt a feszültség, és csak nehézkesen sikerült visszahozni. Arról nem beszélve, hogy ott a régi istenek behozatalával kicsit meg lett bonyolítva az élet, és nem lett úgy igazán megmagyarázva, mégis mi a helyzet azokkal és hogy passzolnak az eddig felépített világba. Szerintem nagyon későn került be az a relatíve új elem, és nagyon kevés figyelmet kapott, így csak úgy maradt a levegőben. Persze, nem kizárt, hogy majd a folytatásban Pullman visszatér a témához, és kapunk rá választ.

Ezen kívül azonban igazán nagyon élveztem a La Belle Sauvage-t, egy élmény volt más szemszögből látni a világot és a már jól ismert karaktereket. Az új szereplők is szimpatikusak, remélem viszont látjuk őket a következő részben. Egyszerre örülök és sajnálom az időbeli ugrást a második részben: egyrészről kíváncsi vagyok, milyen lesz Lyra fiatal nőként, másrészről viszont tudván hogy bizonyos karakterek már nem fogják a történet részét képezni, kicsit sajnálom, hogy nem kapunk belőlük többet. Mint ahogy már említettem, főként azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik olvasták és szerették Az Úr sötét anyagait, mert ők garantáltan élvezni fogják!

Értékelés: 4,7/5

Kedvenc karakter: Lord Asriel, Hannah Relf

Kedvenc jelenet: amikor Asriel belógott az apátságba

Philip Pullman: A borostyán látcső

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 518

Közeleg a szörnyű háború, amit a boszorkányok jósoltak meg. Willnek el kell juttatnia minden világok legveszedelmesebb fegyverét, a titokzatos kést Lord Asrielhez. A fiú magányosan néz szembe a veszélyekkel, mivel Lyrának nyoma veszett… A varázserejű borostyán látcső pedig azt is megmutatja, amit szabad szemmel senki sem láthat…

ENYHÉN SPOILERES AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZRE!

Ahhoz képest, hogy ez a leghosszabb rész az egy trilógiában, ezzel végeztem a leggyorsabban. Persze, erre számítani lehetett, hiszen A borostyán látcső továbbra is a kedvenc részem az egész trilógiában, azzal együtt, hogy minden alkalommal összetöri a szívemet.

A Titokzatos kés elég brutális módon zárult le, így teljesen természetes, hogy azonnal fejest ugrottam A Borostyán látcsőbe, ami viszont kicsit lassan indult. Értem ezt nagyjából arra az időszakra, amit szegény Will kóválygással töltött. De aztán a külön utakon járó karakterek összetalálkoznak, és igazából is elkezd pörögni a sztori. Persze még így is több szálon fut a cselekmény: Will& Lyra, Lord Asriel, illetve Mary Malone mind a maguk útját járják, Mrs. Coulter pedig hol itt bukkan fel, hol amott, de természetesen ha már ott van, akkor kavarja a karamellásbödönt, mert a bőréből nem tud kibújni.

Ezek közül egyedül Mary Malone részeit untam kissé. Vagyishogy nem untam, mert érdekes volt, csak éppen mindenki más sokkal jobban érdekelt mint ő és a mulefák. Itt a harmadik részben a nagy világjárásban új fajokkal is találkozunk: a már említett mulefák, a Lord Asrielnek segédkező apró epetőrök, illetve jobban megismerjük az angyalokat is, valamint a Felhős Ormot, ahol a Fennhatóság székel.

Megrakta a hátizsákot, nyesett még egy csík húst, belakott vele, telemerte a kulacsot a tóból, aztán így szólt Balthamoszhoz:
– Kellhet más is?
– Némi ész nem ártana – jött a válasz. – Némi fogékonyság a bölcsességre, némi hajlam, hogy kövesd.

Miután Lord Asriel nem egyébbel, mint a Fennhatóság régensével, Metatronnal száll harcba, a vallás mint olyan központi szerepet foglal el a történetben. Nyilván, így volt ez az előző részekben is, de itt most már konkrét angyalokkal, sőt egy ponton magával Istennel van dolgunk, így kicsit jobban az arcunkba van tolva a téma. Természetesen ez nem konkrétan egyenlő a kereszténységgel, de igen erőteljes áthallások vannak. Amit viszont nagyon fontos látni, hogy mindez metaforikus. Elsőre valóban úgy tűnhet, hogy nemcsak ateista, de erőteljesen egyházellenes álláspontot foglal el az író ezzel a könyvvel, de azért ennyire nem egyszerű a helyzet: mennyei királyság helyett köztársaságot akarnak építeni. Ez Lord Asriel célja, nem a rombolás. Nem az a lényeg, hogy van-e Isten. A szabad gondolat, az ártatlanság és a jóság egyenlővé tételének a megkérdőjelezése, az emberiség szerepe a világmindenségben... ezek a kulcsfontosságú kérdések.

Ebben a részben már tagadhatatlanul elrugaszkodunk a fantasy talajától is. Értem ez alatt azt, hogy Pullman több helyen is olyan dolgokat hoz be, ami egy klasszikus fantasy settingben fura kombónak hatna, megkérdőjelezném azt, hogy miért pont az utolsó kötetben, és miért nincs ez jobban megmagyarázva, de itt valahogy működött, talán éppen azért, mert minden többletjelentést kap. A daimónok, a halottak világa, a halál megjelenítése, maga a Felhős Orom. De mindez nem szájbarágós, és nem is fárasztó. Rendkívül okosan összerakott ötletek, gyönyörű, mesés formátumba zárva.

[…]az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.

A karakterek továbbra is fantasztikusak. Lord Asriel és Mrs. Coulter egyenesen remekeltek ebben a részben. Köszönhető ez részben annak, hogy végre tényleg sokat szerepeltek, hiszen saját cselekményszálat kaptak, illetve annak, hogy Pullman nagyon tudja, hogyan kell érdekes szereplőket alkotni, akik többdimenziósak és emberiek, miközben lenyűgözőek maradnak.

Will és Lyra pedig... hajj. Imádom őket. A szívem szakadt meg értük. Annyira jó volt látni, ahogy a második és harmadik kötet alatt nőtt köztük a bizalom, erősödött a barátságuk, ameddig akkor is tudták, hogy számíthatnak egymásra, amikor minden szétesett körülöttük. Imádom őket együtt, imádom őket külön-külön, mint egyéniségek, egyszerűen úgy zseniálisak, ahogy vannak. Csökönyös, szívós, bátor páros, akiknek helyén van a szívük, és akkor is a helyes dolgot próbálják tenni, amikor az lehetetlennek tűnik, és minden más sokkal egyszerűbb lenne.

De mindezen túl... egyszerűen csak imádom ezt a trilógiát. Az újraolvasása erősen nosztalgikus élmény volt, de nem csak arra emlékeztem, hogy mit szerettem benne régen, hanem hogy mit szeretek benne most: új dolgokat fedeztem fel, miközben belesüllyedtem a jól ismert történetbe, ahogy az ember belesüllyed a kedvenc karosszékébe. A megsárgult a lapok, a megtört gerinc (kicsi én kevésbé vigyázott a könyveire), az ismerős szavak eszembe juttatták, miért is szeretek annyira olvasni, és mi is varázsolt el anno ebben az egészben: Az Úr sötét anyagaiban, a fantasyban, a könyvekben.

Most pedig - miután a lelkemet is kibőgtem, és A borostyán látcső bizonyította, hogy 10 év után is tökéletesen képes összetörni a szívemet és kiváltani a katarzist - belevetem magam a A Por könyvének első kötetébe, ami a La Belle Sauvage címet viseli. Kíváncsi vagyok, izgatott, kicsit tartok is tőle... de bízom Pullman tehetségében. De bármennyire is fantasztikus lesz az új trilógia, a régi örökre a kedvencem marad.

Mesélni. Erre nem gondoltunk. Ennyi ideig nem jutott eszünkbe! Pedig kell nekik az igazság. Az táplálja őket. Igaz történeteket kell mondani nekik, és akkor minden jóra fordul. Mesélni, ennyi az egész!

Philip Pullman: A titokzatos kés - második könyv szindróma?

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 322

Lyra az előző kötet végén átlép egy ismeretlen világba. A kísérteties, elhagyatott városban egy fiúval találkozik. Will és Lyra sorsa szorosan összefonódik: közösen kell megszerezniük egy rejtélyes erővel bíró tárgyat: a titokzatos kést. Sokan ölni is képesek lennének azért, hogy megkaparinthassák…

Amikor elhatároztam, hogy újraolvasom a trilógiát a Por könyve megjelenése alkalmából, alig vártam, hogy belefoghassak az Arany iránytűbe, de kicsit tartottam attól, hogy a második rész pont annyira meg fog akadni a torkomon, mint régen. Anno ugyanis az történt, hogy miután keresztülszáguldottam az első köteten, nagyjából egy hónapot vergődtem A titokzatos kés első ötven oldalán, és egyszerűen képtelen voltam haladni vele. A már jól ismert szereplőket akartam, Lyra szemszögét, Lyra világát, nem ezt a rohadtul unalmasat, ami gyakorlatilag a mi világunk, és valami fura gyerek szemszögét, akiről azt se tudom kicsoda. Így hát untam, húztam a számat, és toporogtam egy helyben, azt várva, mikor történik már végre valami.

Nem tudom, hogy az évek (meg a rutin) hatása-e, vagy csak azé, hogy ezúttal már tudtam ki az a Will, és miért is fontos számunkra, és hogy mindez minek az előszele... de imádtam! Hipergyorsan pörögtek az oldalak, élveztem a magyarázkodást  mert érdekes volt, mert tágította a világot, értelmet adott az első rész végén kavargó katyvasznak! Hiszen Lyra nyilván nem érti a tudományos hátteret, ezért nagyon kellett a sztoriba Mary Malone, aki közelebb hozta, majdhogynem kézzel foghatóvá tette az egész regény mozgatórugóját, és valahogy szintetizálta Lyra világának a magyarázatait a modern tudomány magyarázataival, a biblai történetbe ágyazott metaforát a távol-keleti jóslásmódszerrel. Ezáltal pedig sokkal univerzálisabbá vált az egész kérdés: hirtelen Lyra világa csak egy lett a sokezernyi párhuzamos univerzum közül, ahogy a mienk is, ahonnan Will jött.

Végül is csak egyetlenegy világ volna, amely a többi világról álmodik?

Való igaz, ez a fajta világépítés és filozofálás lelassította egy cseppet az események folyását, főként a könyv első felére, viszont abszolút megérte kivárni, ugyanis a második fele eszelősen pörgött! Amint a titokzatos kés képbe került, elkezdődött a világok közötti bújócska-fogócska az összes karakterrel, és meg kell mondjam, Pullman fantasztikusan csinálta! Mindig tudta melyik szálat kell rángatni és mennyire, hogy frontálisan ütközzenek a többiekkel, így még nagyobb galibát okozva.

Az új karakterek közül Will és Mary Malone volt a két legfontosabb. Amennyire nem kedveltem első olvasáskor a srácot, annyira szerettem most. Karakán, okos, csökönyös, abszolút Lyra mellé való, és remekül is működnek együtt. Maryről már nem lehet ugyanezt elmondani: nem utálom, de nem a kedvencem. De legalább a részei érdekesek voltak, hiszen végig a Porról volt szó bennük, így túl tudtam lendülni a karakterén, és az infóra koncentrálni.

Lee Scoresby itt végre sokat szerepelt, aminek rettenetesen örültem, mert az egyik kedvenc karakterem az egész trilógiában. Nemkülönben a boszorkányok, akik bár már az első részben is hangsúlyos szerepet játszottak, itt többüket megismerjük, és persze Lord Asriel szándékairól is többet sikerül megtudnunk, habár ő maga szinte alig szerepel az egész könyvben. Na majd a háromban, már előre csikorgatom a fogamat.

Sokan mondják, hogy A titokzatos késnek erősen második könyv szindrómája van. Lehet benne valami? Ehh. Talán. De az a helyzet, hogy ameddig tényleg jelentős az átkötő szerepe, mindhárom rész összességében olyan erősen támaszkodik egymásra, hogy a harmadik rész akár klingonul is lehetne az első kettő nélkül. Átvezetésnek átvezetés, de semmi esetre sem töltelék! Nagyon-nagyon fontos dolgokat fed fel és magyaráz el az író, ehhez pedig kell a hely és az idő, mert Pullman egy rendkívül komplex világot épített fel. A végére pedig olyan szinten beindulnak az események, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és  - esetemben legalábbis - szipogunk mint a taknyos ovisok, mert az író aztán nem kíméli az érzelmeinket sem.

Ahhoz képest, hogy ezt tartják - és tartottam én is ezidáig - a trilógia leggyengébb részének, sikerült kellemesen meglepődnöm. Mindezt úgy, hogy a cselekmény jó 80%-ára azért emlékszem a korábbi élményeimből. Ez a trilógia még mindig lenyűgöző, és bizony A titokzatos kés hozza a szintet, még akkor is, ha elsőre nem esik jól az északon kalandozó olvasó lelkének, hogy könyörtelenül átrántják a szürke valóságba. Türelem, türelem. Várnak vissza a páncélos medvék. Látjuk még Ioreket.

5 ok, hogy miért olvass Éjszakai cirkuszt

A hónap elején már hoztam nektek egy ehhez hasonló bejegyzést a Winie Langton történetekről, és miután úgy tűnt, tetszik nektek ez a formátum, és én is élveztem írni, így itt a következő hasonló típusú poszt, ezúttal egyik nagy kedvencemről: Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz című regényéről.

A Prológuson épp cirkuszos hetet tartunk, így nem teljesen véletlen a témaválasztás, de már amúgy is jó ideje fontolgatok egy bejegyzést erről a könyvről, mert mindig úgy érzem, nem emlegetem eleget, nem kap annyi figyelmet, amennyit megérdemelne.

Szóval vágjunk is bele, íme 5 ok, amiért érdemes elkezdeni az Éjszakai cirkuszt!

1. Mágikus hangulat

Erin Morgenstern valami csodálatosan ír! A stílusa, illetve az, ahogy világokat teremt egészen lenyűgöző és azonnal elkapja az embert, ahogy kinyitja a könyvet. Ott akartam lenni, a saját szememmel akartam látni: egyszerűen nem volt elég a cirkuszból, amely váratlanul érkezik. Az Éjszakai cirkusz rendkívül hangulatos könyv, tele meseszerű varázslattal, aminek ad egy sötétebb élt az alapszituáció, hogy a cirkusz maga egy mágikus párviadal helyszíne és eredménye, aminek végén csak a főszereplők egyike maradhat élve.

2. Titokzatos karakterek

Ez nagyjából mindenkire igaz, szerencsétlen Bailey-t kivéve, aki rettenetesen unalmas a többiekhez képest, de azért szerethető. Mindenki tele van mágiával és sok-sok titokkal ebben a könyvben, és bár emiatt nem kerülnek annyira közel az olvasóhoz, valahogy mégis eléri az írónő, hogy visszafojtott lélegzettel kövesd a sorokat: vajon sikerül-e felülkerekedniük a saját démonaikon? Pont ahogy a cirkuszt is, a karaktereket is a rejtélyeik teszik vonzóvá a számunkra. Vannak dolgok, amikre soha nem derül fény, pedig a két főszereplőt, Celiát és Marcot kiskoruktól fogva végigkövetjük, ahogy nőnek és tanulnak, és készülnek a végső összecsapásra...

3. Gyönyörű szerelmi szál

... és itt elérkezünk az egyik legszebben megoldott részéhez a könyvnek: a románchoz. Aki ismer, az tudja, hogy alapvetően nem vagyok nagy rajongója a nagyívű, drámai szerelmi történeteknek. Persze, kivétel erősíti a szabályt, de többségükben giccsesek és banálisak, azaz teljességgel kiábrándítóak. Az Éjszakai cirkuszban viszont egész egyszerűen gyönyörű. A helyzet nagyon egyszerű: Celia és Marco ellenségek. Az egyiknek meg kell halnia a végén. Nincs kibúvó, nem tudják megszakítani a párbajt. A cirkusz, mely először képességeik fitogtatására készült egy idő után valami mássá változott... nem fenyegetéssé, hanem udvarlássá. Nincs rá jobb szó, gyönyörű. Elegáns és megindító még akkor is, ha a tiltott szerelem kliséje full lerágott csont. Itt a tökéletes példa: bármilyen klisét lehet jól csinálni.

4. Gondolatok, amik veled maradnak

Én az a fajta ember vagyok, aki a legtöbb motiváció idézetet szívből rühelli (No Pain, No Gain, Good Vibes Only, Stay Positive nem köszi, hagyjál békén és prédikálj másnak), így egyáltalán nem ilyen típusú agyonhasznált kijelentésekről van szó, hanem eredeti, elgondolkodtató kérdésekről és válaszokról, amik nem rágnak a szádba semmit, és nem próbálnak meggyőzni arról, hogy a felhők felett mindig kék az ég.

– A titkoknak hatalmuk van – kezdi Dixi. – És ha megosztják őket valakivel, akkor ez a hatalom csökken, úgyhogy ezért is jobb a titkokat megőrizni, méghozzá jól. Ha megosztunk valakivel egy titkot, egy igazi, fontos titkot, még ha csak egyetlen másik személlyel is, az magát a titkot is megváltoztatja. Papírra vetni őket pedig még rosszabb, mert ki tudja, hány szempár fogja majd fürkészni a betűidet, bármennyire gondosan őrzöd is. Szóval tényleg az a legjobb, ha magadban őrzöd a titkaidat, ha már vannak a te érdekedben éppúgy, mint az övékben.

5.  Egy befejezés, amire nem számítasz

Az ember általában tudja, mit várjon egy könyv végétől. Emlékszem, olvasás közben bár izgultam és pörgött az agyam, hogy fognak hőseink kimászni a slamasztikából, és mi fog kisülni ebből az egészből, az agyam egy kis zugában biztos voltam a végkifejletben. Aztán jött a végkifejlett, és elegánsan kigáncsolt egy jól irányzott mozdulattal. Nem fogom lelőni a végét, ne féljetek. Csak annyit mondok, hogy érdekes. Pont olyan sokrétű, kreatív és szívszaggatóan gyönyörű mint az egész könyv.

Cover Reveal #18 V. K. Bellone - Felvont vitorlák

Hello molyok!

Közelednek a karácsonyi, illetve év végi megjelenések, így szaporodnak a borítóleleplezések is. Ezúttal a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosását megnyert regény borítójáról rántjuk le a leplet, ami a Felvont vitorlák címet viseli, és egy jó kis high fantasynek ígérkezik.

A borító

A könyv adatai

Oldalszám: 376

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789634572565

Várható megjelenés: 2017

Fülszöveg

Meridiában vallás, intrika és titkok uralkodnak. De minden trónra kell egy király. Anahita főpapnő Espadont szereti, és nem akar máshoz menni, így csak a saját eszére támaszkodhat, hogy elkerülje a kényszerházasságot Ramallal, a furcsa sivatag barbárral.

Titkok földön és vízen. Espadon kapitány szent küldetésen jár: a világot kettészelő zátony felé vitorlázik, hogy visszaszerezze a Vastorony Szívét. Vajon vallásuk kincse vagy ősi harci eszköz? A titok űzi, hajtja előre.

Harc baráttal és ellenséggel. Ramal megszegte a sivatagi törzsek szokását, amikor Meridia lerohanása helyett nősülni próbált. Sokan árulónak tartják, ám van egy terve, melyért ölni is hajlandó – hiszen a lelke csekély ár a népe jövőjéért.

Izgalmas történet egy olyan világban, ahol az ősök csupán fémcsontvázú romokat, rejtélyes ereklyéket és egy szunnyadó háborút hagytak az utódokra.

Tedd a kívánság - és/vagy várólistádra >>> ide kattintva <<<illetve rendeld meg a könyvet >>> a kiadó honlapjáról <<<

A szerzőről

1992-ben született, Veszprém megyében nőtt fel. A VI. Aranymosás nyertese, első regénye várhatóan 2017-ben jelenik meg. Főként fantasyt és sci-fit ír, gyakran foglalkozik lélektani és vallási témákkal, amelyeket nyitottan kezel, szeret több ellentétes nézőpontból is ábrázolni. Végzettsége szerint orvosi biotechnológus (némi vegyész beütéssel).

Elérhetőségek: Facebook, blog

Nos, ti mit szóltok hozzá? Felkeltette az érdeklődéseteket?

5 ok, hogy miért kezdj bele a Winie Langton történeteibe

Vivien Holloway Winie Langton kisregény sorozata egyike azon könyveknek, amiket rettenetesen élvezek, viszont nehezen jönnek a szavak, mikor értékelés keretében próbálom megfogalmazni a gondolataimat. Az elsőről ugyan írtam egy rövidke szösszenetet, de azóta már a negyedik részt inhalálom be, és a többiről valahogy sehogy se sikerült. Így hát, úgy döntöttem, itt az ideje kipróbálni valami mást: ahelyett, hogy hagyományos értékelést kapnátok, inkább megkísérelem összefoglalni, mik az erősségei a sorozatnak, miért érdemes lekapni a polcról.

Vágjunk is bele!

1. Rendkívül pörgős!

Winie Langtonék háza táján mindig történik valami, az egyszer biztos, ami nem is annyira megdöbbentő, elvégre a hivatásos tolvajok nem élnek éppen nyugdíjas életet. Hosszából is adódóan, igazán gyors szösszenetekről van szó, így ha épp csak egy órád van, vagy valami lendületes, kalandos sztorira vágysz, ami nem akarja megváltani a világot, viszont kifejezetten szórakoztató, akkor ez a sorozat tökéletes választás. Fair warning: akadnak függővégek, szóval megéri beszerezni a folytatást, mielőtt nekiugranál, főleg a második résznek.

2. Szerethető karakterek

A Langton család halálosan szórakoztató, és pont olyan zűrös mint bármely nagyobbacska família, csak itt azért szidnak meg, ha fegyvert teszel az asztalra, a nagymama pedig úgy tud csalni kártyán, mint senki más. Garantálom, hogy villámsebességgel megkedveled majd az összes Langtont!

Tudtam-e, hogy a Langton család teljesen őrült? Hogyne, természetesen tisztában voltam vele – elég csak öt percet eltölteni Winie-vel, hogy az ember tudja, mire számítson azoktól, akik ilyenné nevelték ezt a lányt.

/Vivien Holloway: A hóhér kötele/ 

3.  Steampunk, de csak módjával

A történet az ötödik világégés utáni posztapokaliptikus New Yorkba kalauzol el minket, ami erős steampunk vibe-ot áraszt magából, de egyáltalán nem az a hardcore gőzgépes tudományos humbug, amitől leolvad az ember agya. Én a magam részéről imádom a steampunkot, de aki esetleg idegenkedne a műfajtól, annak ez tökéletes választás! Épp csak annyit kapunk belőle, hogy megteremtse a hangulatot, de abszolút emészthető azok számára is, akik még életükben nem olvastak steampunkot.

forrás: instagram

4. A romantika abszolút mellékvágány, és ez teljesen rendben van

Néha üdítő olyan könyveket olvasni, ami tele van emberi kapcsolatokkal, kalanddal és humorral, de nem a romantika a fő csapásirány, hanem inkább a család, a barátok, az összetartás. Pontosan ezért, mindenki számára élvezhető kis sorozat, ami lelazít és megnevettet. Persze, itt-ott megcsillan egy kis kémia a szereplők között, ami találgatásra adhat okot, szóval még nem kizárt, hogy lesz benne részünk, de csak módjával. Winie túl gyakorlatias a túlzott nyáladzáshoz, és különben is előbb törné el a delikvens orrát.

Apám alaposan belém nevelte, hogy először üssek, aztán kérdezzek. Eddig bevált.

/Vivien Holloway: Tolvajok kézikönyve/ 

5. Nagyon-nagyon vicces!

Ha ez nem lett volna az előzőekből nyilvánvaló, a sorozat egyáltalán nem veszi komolyan magát! Hiába játszódik egy disztópikus steampunk világban, a hangulat meglepően könnyed, és csak úgy repkednek a poénok és a beszólások.

– Apa azt mondta, nem hagytad, hogy lelője Willt.
Anyám csak legyintett.
– Sejtettem hogy elpanaszolta.

/Vivien Holloway:  A hóhér kötele/

Nos, ennyi lett volna az én kis röpke összefoglalóm azt illetően, hogy miért is érdemes belekezdeni a Winie Langton történetekbe. Ti olvastátok már valamelyiket? A magam részéről, nekem még a Mechanikus farkas hátravan, illetve az írónő többi könyvéhez sem volt szerencsém, de mindenképp várólistásak, mert nagyon fekszik a stílusa.

Na, hess, tessék Winie Langtont olvasni és jókat kacarászni!

Töprengeni való a wc-re

Hello népek!

Ezúttal egy kissé rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem. Tudjátok, mint Mátyás királynál az okos leány, csak ez itten könyvértékelés is, meg nem is. Nem másról van szó, mint egy újonnan megjelent verses kötetről, méghozzá magyar író tollából. Igen ám, csak ezt a kiadást ugyan nem fogjátok egyetlen könyvesboltban sem megtalálni, cseppet szokatlan formátuma miatt. Ugyanis ezeket a versbe szedett szösszeneteket wc papírra találták nyomtatni.

Nem. Nem vicc. Tényleg.

Amikor megláttuk facebookon a hirdetést, hogy gazdára vár néhány gurigányi vers, nos, először kigúvadt a szemünk, aztán meg azonnal rávágtuk, hogy yes, please, mert ugyan nézzük már meg magunknak ezt a jelenséget közelebbről. Arthurt B. Dumpling, az értelmi szerző nagyon lelkesen válaszolt megkeresésünkre, így hamarosan úton is voltak a csinosan becsomagolt, dekoratív - és igen szuggesztív - logóval ellátott dobozkák. Meggyőződésem, hogy ilyen flancosan budipapírt még be nem csomagoltak.

Az online rendeléseket általában anyukám irodájának a címére kérem, ugyanis a helyi posta olyan szinten életképtelen, hogy a cipőfűzőmet se bíznám rájuk. Jött is a telefon, anya pedig enyhén meglepetten közölte velem, hogy kaptam valami kocka alakú csomagot. Miután megnyugtattam, hogy nem, nem bomba, hanem wc papír (hogy micsoda???), közölte velem, hogy ő ebbe most belenéz, nem bírja ki.

Csodájára járt a verses budipapírnak az egész iroda, de szerencsére nem használták el, így miután haza lett szállítva, végre én is kibonthattam, és szemrevételezhettem a 21. századnak eme fantasztikus találmányát. Globális felmelegedés ide-oda, ilyet azért nem pipáltak az idealizált 90-es években, az hót ziher. Bevallom, én aztán nem szórakoztam - főként mert nem bírtam a kíváncsiságommal - és azon nyomban letekertem az egészet, hogy elolvashassam.

Nem tudtam pontosan, mit is várjak a belső tartalomtól (nem ATTÓL a belső tartalomtól), főként poénos, játékos kis szösszenetekre számítottam tele szóviccekkel. Félreértés ne essék, az is akadt, de meglepett, hogy bizony voltak több versszakos, kicsit komolyabb hangvételű művek is, társadalomkritikával és érzelmekkel átszőve. Ha még mindig irodalom fakton szenvednék gimiben, tuti megjegyezném, hogy itt-ott megfigyelhető az elégikus hangnem. De ezen már túl vagyunk - vén vagyok, mint az országút - így maradjunk annyiban, hogy kicsit talán meglepő módon a budin se minden móka és kacagás. Bár szerintem tudja ezt mindenki, akinek valaha volt része a calici vírus gyönyörűségében.

Mondhatjuk, kellemes meglepetés ért, mikor kicsit komolyabb tartalmakkal is találkoztam a papíron. Jó, senki ne számítson Babits-féle filozófiai körkirándulásra, de alapvetően akadtak rajta nagyon jó kis versek, amiken elhümmöghettem egy kicsit.

Abszolút favorit komolyabb hangvételű versikém a tekercsről

A tekercs félúton megismétlődik, tehát kétszer láthatjuk viszont az összes verset. Miután nagyon is élveztem ezeket olvasgatni, elviseltem volna, ha ismétlés nélküli tekercs készül, kétszer annyi "alapanyaggal", de így is remek élmény volt. Mindig szerettem a verseket, a játékosabbakat és a komolyabb hangvételűeket egyaránt. A kivitelezés és az ötlet is zseniális, így állíthatom, hogy az ismétlés apróságától eltekintve maradéktalanul elégedett voltam a Nyomós okkal. Nagyon remélem, hogy lesznek még további kötetek (gurigák?), mert azon túl, hogy hatalmas poén, rendkívül ötletes ajándék. Ráadásul sosem árt némi szórakoztatás a legkisebbe. Mondom ezt úgy, mint aki ragadt már be a klotyóra több mint 3 óra hosszára, igazán jól jött volna egy Dumpling budipapír, hogy elüssem az időt.

Másik kedvencem

Ha pedig valami rejtélyes oknál fogva nem feküdne mint ajándék, hát... legalább neked is lesz egy jó  kis fájdalmas szóvicced raktáron. Elég, ha megrántod a vállad és annyit mondasz: sz*r ügy.

Ha megtetszett a dolog, a Nyomós Ok Facebook oldalán, illetve a webshopjukban bővebben is tájékozódhatsz a különböző verziókról, a szállításról, és természetesen az árakról is.

Hogy Dumpling költőurat idézzem: "Nyisd meg lelked záróizmait!"

Cover Reveal #17 Böszörményi Gyula: Nász és téboly

Halihó!

Látszik, hogy már nyakig benne járunk az őszben, hiszen itt jönnek sorban az izgalmasabbnál izgalmasabb megjelenések, és velük együtt a borítóleleplezések! Ezúttal Böszörményi Gyula legújabb Ambrózy kötetének borítójáról rántjuk le a leplet, aminek megjelenése se késik már soká. Ráadásul, ha minden igaz, ez lesz a lezáró kötete a sorozatnak!

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789634572626

Várható megjelenés: 2017. ősz

Tedd kívánság- és/vagy várólistádra >>> ide kattintva!

Rendeld meg a könyvet >>> itt!

Fülszöveg

1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak. 

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel? 

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el. 

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.

Az íróról

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró. A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett ismert országszerte. Színpadi, rádiós és televíziós munkái is jelentősek. Ötven éves korára már több, mint ötven regényt írt, a Lúzer Rádió, Rontásűzők és az Álomfogó sorozatok mellett önálló művekkel, esszékötetekkel és antológiákkal is jelentkezett. A gyerekeknek szánt könyveit a felnőttek is imádják, sőt, végigvigyorogják – ahogy az eKultura kritikusa is tette. Munkásságát számos díjjal jutalmazták. 2007-ben József Attila-díjat kapott, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnökének különdíjával tüntették ki, a Gergő-regények IBBY díjat kaptak az Év Legjobb Gyermekkönyve kategóriában, 2015-ben pedig a Könyvmolyképző Kiadó Nívódíját is átvehette.

***

Kicsit keserédes ez a borítóleleplezés, hiszen Mili és Ambrózy báró kalandjai ezennel véget érnek számunkra, de közben elképesztően izgatott vagyok miatta, és persze kíváncsian várom az író újabb könyveit! Nektek hogy tetszik a borító? Na és olvastátok már az Ambrózy köteteket?