Kelley Armstrong - The Summoning: A szellemidéző

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 344

Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké.
A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba.A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat – a sármos Simont és gyanús,
soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet – rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos „problémás a gyerek” viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül…

Figyelem!!! Spoiler veszély!!!

Ez az első könyvem volt ettől az írónőtől és megmondom őszintén, elsősorban a borítójába szerettem bele :) Még a júniusi könyvhéten szereztem be, de a zsúfolt nyár miatt csak augusztusban sikerült sort kerítenem rá. Jobb is, hogy nem tettem előbb, mert a hajamat téptem volna ki a folytatásért! Na, de ne szaladjunk ennyire előre… 

A fülszöveg alapján teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyedi lesz, ennyire sodró lendületű. Tetszett, hogy Chloénak igazi karaktere volt. Armstrong nem csak annyit mondott, hogy imádja a filmeket, hanem éreztette ezt a látásmódján keresztül, ami sokszor enyhe iróniával viseltetett a hollywoodi tucatfilmek iránt. Érdekes az apjával és a nénikéjével való kapcsolata is, bár már a történet elején egy elzárt vigyorgóban találja magát, a Lyle házban, amit ennek ellenére minden áron másnak akarnak mutatni, mint ami. A képmutatás szinte bicskanyitogató.

 Vannak benne hatalmas igazságtalanságok, (engem főleg a vége készített ki) amik láttán az ember lánya legszívesebben beugrana a könyvbe és jól megmondaná a magáét. Legalábbis a hozzám hasonló túlzottan nagy igazságérzettel rendelkező félőrültek biztosan. Na, de térjünk ki a mellékszereplőkre is, mert van mit mondani róluk! Mind éltek és mindnek története van, amit sokszor hiányolok a könyvekből, de itt erre nem lehetett panasz. Tori, aki játssza a dívát és néhol kegyetlen, önző, de mélyen valami más rejtőzik benne, kényszeresen meg akar felelni az anyjának, akinek kínos (kínos?! Jesszusom, a lányáról van szó!!!), hogy Tori abban a diliházban ül, amelyiknek az anyja igazgatósági tagja. 

Liz, akinek dührohamai vannak, amik nem csak szimpla dührohamok és még a regény végére se derül ki, hogy vajon életben van-e még (FOLYTATÁST!), Rae, aki biztos abban, hogy nem piromán, pedig imádja a tüzet.

Simon és Derek, a testvérpár, akik közül csak Derek szorul rá a Lyle ház „gondoskodására”, mert nem tudja kezelni az erejét. Ebből persze nem következik egyenesen, hogy agresszív állat, de mint mondtam, csúnya gonosz felnőttek. Kettejük közül én Dereket kedveltem jobban, ha bár Simonnak klasszisokkal jobb a modora, de valamiért nem bízom a srácban. Persze lehet, hogy rossz felé tapogatózom, de ebben a történetben BÁRMI megtörténhet… és meg is történik! Érdekes személyiség Chloé apja is, de ő egy-két eset kivételével csak említés szinten van jelen. Nem tud bánni a lányával, ezért inkább nem törődik vele, azonban ez persze senkinek se segít. Tipikus struccpolitika. 

Ami még megragadott, az Rae egyik megszólalása volt: a címkézés. Mindenkire ráaggatnak valamit, pedig lehet, hogy nem is az a baja, talán nem is bolond. De mi sem egyszerűbb mint Chloéra azt mondani, hogy skizofrén, Rae-re, hogy piromán, vagy Derekre, hogy kezelhetetlenül agresszív. A szokásos pszicho-duma: ne mondogasd, hogy nincs semmi bajod, hanem inkább próbálj meg gyógyulni. De mi van akkor, ha nincs miből? Ha csak rosszkor volt rossz helyen.
Átvitt értelemben ez sajnos az egész mai világra igaz…

Ahogy a felnőttek visszataszító képmutatása is. Itt például ők voltak azok, de ez kortól és nemtől független dolog. Néhol legszívesebben beléjük lőttem volna egy tárat.
Sok barátomnak a kezébe nyomtam ezt a könyvet és eddig még mindenki úgy adta vissza, hogy mikor jön a következő :)
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a nem nyálas (!!!), izgalmas, érdekes tiniknek szóló fantasykat, aminek számtalan üzenete lehet a világ számára.

Értékelés: 5/5

Kedvenc karakter: Derek

Kedvenc jelenet: nem volt különösebb kedvencem