Catherine Fisher - Incarceron

Oldalszám: 544

Kiadó: Pongrác kiadó

Képzelj el egy világot, amelyben nemcsak megállították, de vissza is forgatták az idő kerekét. Beköszöntött az örökké tartó 17. század, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait.

Képzelj el egy börtönt, hatalmasat, amelyben a cellák és a folyosók mellett egész erdők, városok és tengerek is elférnek. Most képzelj el egy rabot, akinek nincsenek emlékei! Csak annyit tud, hogy Odakintről jött – pedig a börtönt évszázadokkal ezelőtt lezárták, és azóta csak egyetlen embernek sikerült kijutnia.

Aztán képzelj el egy lányt, aki egy nemesi birtokon lakik! A sorsa - úgy tűnik - megpecsételődött: megrendezett, szerelem nélküli érdekházasság vár rá. Ő azonban még nem adta fel, kiutat keres, és összeesküvések kusza hálójába gabalyodik.

Az egyikük Bent van, a másik Odakint, ám mindketten rabok.
Hát ez az Incarceron!

Lenyűgöző volt! Nem találok rá jobb szót. Nem ez lesz a kedvenc könyvem, de tagadhatatlanul adott valamit, valami újat és lényegeset, ami miatt igenis megéri elolvasni. Ez könyv véleményem szerint nem YA kategória, nem igazán. Nem a nyelvezet, nem maga a történet, nem is a karakterek miatt. Hiszen minden szinten megfelel a kategóriának. De ugyanaz a helyzet ezzel a könyvvel is, mint a Tisztákkal. A hangulata, a világ, az üzenet... sötét, torz, hátborzongató és pont azért ijesztő, mert annyira közel áll az emberi természethez. 

"Gazdagok vagyunk, legalábbis néhányunk, és még jól is élünk, de nem vagyunk szabadok. Gúzsba köt minket a Protokoll, rabok vagyunk egy megmerevedett, üres világban, ahol a férfiak és nők nem tudnak olvasni, ahol a kor tudományos felfedezéseiből csak a gazdagok húznak hasznot, ahol a művészek, a költők arra kényszerülnek, hogy vég nélkül csak a régi remekműveket másolják és alkossák újra. Semmi sem új. Új nem létezik. Semmi sem változik, semmi sem halad, mozdul előre, fejlődik, virágzik. Az idő megállt. A fejlődést betiltották."

De kezdjük az elejéről inkább...

SPOILER KÖVETKEZIK!!!

Az alapötlet is egyedinek számít, de Fisher gyönyörűen tárta elénk az elképzelt világ mindkét részét: azt, ami Odakint történt Claudiával és ami idő közben a Börtönben történt Finn-nel egyaránt. Gyakorlatilag ez volt az, ami megragadott, mert egyébként maga a cselekményszál elég hétköznapi lenne, de az a csodálatosan sötét világ és az, hogy igazából az emberek Odakinn sem lehetnek szabadok, mert a Protokoll köti őket. Sötét volt, elgondolkodtató, de közben meg annyira meseszerű, hogy szinte beszippantottak a sorok. 

Az is igaz, hogy pont ebből volt már nekem túl sok a vége felé, mert ott már olvastam volna inkább a cselekményt, de fél oldalas leírásokba akadtam lépten-nyomon, én meg nem vagyok egy türelmes ember, de ez végső soron nem von le az értékéből.
Főleg Claudia nőtt a szívemhez, azért, amilyen változáson keresztül ment a könyv folyamán. Az elején még kötelességtudó, hideg, gőgös maszkot viselt, ahova csak Jarednek, a tanárának engedett betekintést, a végén viszont kitört, mint egy vulkán, fellázadt és végre azt tette, amit helyesnek gondolt és nem érdekelték a következmények.

"Claudia egy gőgös, szemtelen teremtményt látott maga előtt, arcán az önuralom, a higgadtság álarcával. Minden mozdulata kiszámított, minden mondata betanult. Fölényeskedő és gúnyos.
– Tényleg ilyen vagyok? – Jared csak megvonta a vállát.
– Ez csak egy kép. Mondjuk inkább úgy, hogy ilyen, amilyennek látszani tudsz."

"Az Igazgató hangja nyugodt volt: – Egy mosoly szerintem most helyénvaló lenne. Erre a lány szélesen elmosolyodott. Ragyogó, magabiztos mosoly volt, mesterkélt és tettetett, mint minden más az életében, a közöny álcája.'

Az Igazgató elég különös karakter volt, a végére megszántam egy kicsit, de igazából úgy gondolom, hogy rajta múlt volna, hogy igazán az apja legyen Claudiának és nem a lányának és a tanárának kéne a szemére vetnie, hogy ők bezzeg szinte testvéri kapcsolatba kerültek egymással az évek során. Ráadásul a titkok, amik kiderültek mindent teljesen más megvilágításba helyeztek. Nálam most az érdekfeszítő, de semmiképp sem szerethető kategóriában van. Aztán ki tudja, mit hoz a második rész.

Finn-nel együtt éreztem a kalandjai során, de végig az volt az érzésem, hogy már szinte valószínűtlenül jó szándékú ahhoz a világhoz képest, hiába tudjuk, hogy nem az Incarceron gyermeke. Itt is az volt a bajom, hogy nekem kb 150 oldallal előbb leesett a tantusz és így nem okozott túl nagy meglepetést, mikor Claudia rájött, hogy Finn igazából Giles. Gildasról pedig egészen a végéig nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak eszközként tekint Finnre, vagy tényleg a szívén viseli a sorsát, de lehet, hogy egy kicsit mindkettő.

Keirót viszont nem kedveltem, legfeljebb sajnáltam. Az viszont nagyon tetszett benne, hogy nem volt egyszerű. Emberi volt, olyannyira, hogy még azt se tudtam eldönteni róla, hogy jó-e, vagy rossz, de értékeltem, ahogy a végén viselkedett. Azt hiszem, ez is az egyik oka, amiért lenyűgözőnek tartom a könyvet. Mert Fisher képes olyan karaktereket produkálni, akik bonyolultak, akik érdekelnek, akiknek érdemes a bőrükbe bújni és kalandokat átélni velük. Akikről érdemes és kell is gondolkodni.

Ami pedig magát az Incarceront illeti… néha szántam, néha utáltam, de végső soron az is csak egy áldozat, amit azok az emberek készítettek, akik Istennek képzelték magukat. Azt hitték létrehozták a tökéletes társadalmat, a paradicsomot és Kísérletnek nevezték el, mikor több ezer ember sorsát tették tönkre csupán félelemből. Odakinn csak nyűgök voltak, hát bezárták őket az Incarceronba… ami maga is szenved és a gonoszsága alatt csak egy vágya van, hogy ő is kiszabadulhasson. De hát, senki nem futhat el saját maga elől… 

"Mély a kétségbeesés kútja. Egy szakadék, amely elnyeli az álmokat."

Három fordulat volt, ami igazán meglepett, de nem árulom el, melyik volt az a három. Aki olvasta, tudja, aki nem, annak nem fogom lelőni. :) A három megdöbbentő fejlemény a végén mindenesetre igazán odacsapott. Ez az a regény, ahol mindenki rejteget valamit.

"Hazugságban élünk és kényszerű, színlelt mosollyal az arcunkon folyton megjátsszuk majd magunkat? Egy olyan kor ruháit viseljük, amely valójában sohasem létezett? Alakoskodunk, kelletjük magunkat, olyan viselkedést színlelve, aminek könyvekben lenne a helye? Gondoltál valaha erre?'

Mindent összegezve, egyedi élményt nyújtott. Lassan haladtam vele, olvastam és emésztettem, rágódtam, gondolkodtam. Ez nem egy szájba rágós könyv, még csak véleményt se nyilvánít igazán az író. A hősein keresztül kérdez minket, de nem vár választ. Csakis saját magunknak tartozunk felelettel.

Utólag azért még megemlíteném a nagyszerű tagolását a könyvnek és azokat a verseket, levélrészleteket, gondolatokat, amik a fejezetek elején szerepeltek. Tökéletesen odavágtak, látszott, hogy nem utólag csapták hozzá, hanem jól átgondolt szerkesztés részeként volt jelen. Végezetül megosztanám az egyik kedvencemet ezek közül:

"A falaknak fülük van.
Az ajtóknak szemük van.
A fák suttogni tudnak.
Az állatok meg hazudnak.
Vigyázz, ha fúj a szél
vagy ha hörög a hóförgeteg,
Hiába van barátod,
csak hiszed, hogy ismered. "

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: Jared és Claudia beszélgetései, illetve a vége. Az mindent vitt.

Kedvenc karakter: Jared, Attia