2012. október 26., péntek

Karen Marie Moning - A hajnalra várva

Kiadó: Kelly/ Cor Leonis
Oldalszám: 318

„És mutatok neked valamit, ami egészen más, 
Mint árnyad, amely reggel lép mögötted, 
Vagy árnyad, amely este kél előtted: 
Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.”

MacKayla Lane már nem az a naiv, idealista, divatbolond lány, aki Írország földjére tette 
gondosan pedikűrözött lábát. A Dublinban töltött néhány hónap megváltoztatta, de még 
mindig hajtja a bosszúvágy. Tudja, hogy a nővére gyilkosa közel van, de a gonosz még 
közelebb.


Macnek van egy nagy előnye. Tudja, hogyan találhatja meg a Sinsar Dubh-t, amelyért 
tündérek és emberek egyaránt készek gyilkolni, de ez az ősi, mágikus könyv annyira gonosz, 
hogy mindenkit megront, aki csak hozzáér. 
Az árulás légkörében már nem tudni, ki az ellenség és ki a barát. Veszélyes háromszög alakul 
ki Mac, egy kielégíthetetlen étvágyú, halált hozó szextündér és a titokzatos Jericho Barrons 
között.


Barrons megtanítja használni újonnan felfedezett adottságát: látja a tündéreket, sőt akár 
megölni is képes a máskülönben halhatatlan lényeket, megérzi a varázserejű tündérrelikviák 
közelségét, köztük az egymillió éves Sötét Könyvét, a Sinsar Dubh-ét, amelynek tulajdonosa 
kezében tartja a világ sorsát. Dublinban eluralkodik a káosz , az idő egyre fogy. Közeledik az 
év világos és sötét felét elválasztó nap, amikor a legkönnyebben lehet közlekedni a világok 
között. Halloween őrületes éjszakáján Dublinban elszabadul a pokol, Mac pedig ezúttal 
teljesen magára marad a sötét erőkkel szemben…



Olyan nehezen szedem össze a gondolataimat ezzel a könyvvel kapcsolatban, úgyhogy bocsánat, ha itt össze-vissza fogok hadoválni, de hát teljesen kikészítette az agyamat a vége. Tudtam én, hogy egyszer még eljön az a momentum, hogy Moning fogja magát és pudingot csinál az agyamból. Nagyjából tíz perce tettem le a könyvet, és aztán csak ültem, néztem a borítóját, aztán meg újra elolvastam az utolsó mondatokat, hogy biztos lehessek, nem én találtam ki azt, hogy EZ a vége.
Na, de kezdjük azért inkább az elejéről…
Mac sokat változott az első kötet óta, bár nyomokban még felfedezhető benne az a lány, aki volt és küzd is azért, hogy megőrizhesse a régi önmagát, azonban ez a kísérlete halálra van ítélve az elejétől fogva, ahogy pedig felgyorsulnak az események, ez még inkább látszik.
Ebben a részben nem érezni azt a tiszta cselekményvonalat, sokkal nehezebb összefoglalni a lényeget, mint az előző kettőben. Mac nem tudja, hogy kiben bízhat, össze van zavarodva és vele együtt bizony én is. Én alapvetően szeretem Barrons karakterét, de most még kiborítóbb volt, mint egyébként szokott lenni. Most, hogy találkozott a Sinsar Dubh-val és rájött arra, amire, tényleg fogalmunk sincs róla, mik a céljai. Miért teszi akkor, amit? Hol a motiváció? Egyébként pedig nem sokkal többet tudunk róla, mint eddig, az egész pasi egy merő rejtély.  Viszont még mindig segít Mac-nek, aki pedig elszántan próbál tanulni, fejlődni.


"– Álljon egy lábra, és ugráljon. 
– Szemét – sziszegtem ugrálás közben. 
– Ha ellen akar állni a Hang erejének -magyarázta Barrons-, találja meg azt a helyet magában amelyet senki más nem érinthet meg.
– Úgy érti a sidhe-látó helyet? – kérdeztem féllábú csirkeként ugrálva.
– Nem, egy másikat. Minden emberben ott rejlik, nem csak a sidhe-látókban. Egyedül születünk, és úgyis halunk meg. Az az a hely.
– Nem értem.
– Tudom. Ezért ugrál."

V'lane-t viszont megkedveltem. Igen, egy arrogáns, manipulatív tündér, akinek az emberi faj csak kosz a fényesre sikált csizmája talpán, de… de nem tudom. Nyilván, mindent érdekből tesz, elvégre nem egy irgalmas szamaritánus, azonban ettől függetlenül remek karakter. Ő legalább hajlandó tárgyalni, vagy valami olyasmit művelni.
De Christian MacKeltart egyszerűen imádtam, valahogy megfogott, pláne a képessége, és igazából elgondolkodtató az egész, amilyen triviális kérdéseket feltesz, és amik mégis szíven ütnek, mert belegondolok… tényleg ilyenek vagyunk? Össze-vissza hazudunk mindenről, még arról is, amiről egyáltalán nem kellene? És vajon milyen lenne egy ilyen képességgel együtt élni? Néha biztosan hasznos. De egy idő után inkább kiábrándító. Szóval megkedveltem a srácot, határozottan.

Egyébként az írónő még mindig varázslatosan bánik a szavakkal, gondolom ez a fordításnak is köszönhető, ugyanis azt itt remekül megoldották. A hangulat is figyelemre méltó, de az a nagy adag zavar és káosz-érzet, ami az egészet áthatja, rányomja erre is a bélyegét, nem rossz értelemben.
Így a végére érve, rengeteg nyitva maradt kérdés lebeg az orrunk előtt: Vajon Barrons direkt csinálta? Mi lesz Mackel? Hova tűnt V'lane? Vajon Dublinon kívül is ért a pusztítás, és ha igen, mennyire? Egyáltalán van még Dublin? Maradtak túlélők? Meg lehet még nyerni a háborút úgy, hogy túl sok csata veszett el? Egyáltalán, van még tovább a világ? Vagy végleg búcsút inthetünk a fény biztonságának?
Minden kiderül a következő kötetben. Lássuk, milyen az, ha Rossz hold kelt fel.



Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: Amikor Mac sírva fakad. Ritkán látni Barronst tehetetlennek. :)
Kedvenc karakter: V'lane, Christian, és természetesen Barrons

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Limk Related Widget