Chloe Neill - A lányok olykor harapnak

Kiadó: Ulpius ház

Oldalszám: 384

Egy egyetemista élete nem valami káprázatos, de legalább az enyém volt. Jól megvoltam, míg Chicago vámpírjai meg nem jelentek – engem pedig megtámadott egy renegát vámpír. De csak egy kortyot ihatott, mielőtt elijesztette egy másik vérszívó… Ő úgy döntött, megmenti az életemet, s élőhalottá változtatott.
Mint kiderült, a megmentőm a Cadogan-ház ura és parancsolója. Évszázados tapasztalata van a csábításban, s tettéért hálát vár cserébe – és a szolgálataimat…
Korábban a disszertációm felett görnyedtem, most pedig be kell illeszkednem egy elegáns udvarház életébe. Új képességeim, a kellemetlen napallergia a legkisebb gondom, hiszen valaki még mindig vadászik rám. A renegát, aki belém mart? Egy rivális ház vámpírja? Lehet, hogy a beavatásom egy kezdődő háború első csatája… egy háborúé, amely során vér fog folyni.

Vegyes érzelmeket keltett bennem ez a könyv, hiszen eléggé ritkán fordul elő velem, hogy pontosan látom egy sztori hiányosságait, a bakikat benne, amiket el lehetett volna kerülni…. és mégis csak szeretni tudom. Valami, nem tudom, pontosan mi, megfogott benne. A főhősnő, Merit, mindenképpen a szívembe lopta magát, imádtam a száraz humorát és a cinizmust, amivel a sorok meg voltak fűszerezve. Nem volt egy nyavalygós liba, a farmer és tornacsuka iránti imádatával teljesen együtt tudtam érezni, és úgy egyáltalán, jól volt összerakva a karakter. A mellékszereplőkről ugyanígy elmondható ez, Malloryt, Catchert, Jeffet (a visítozó nimfáival együtt) mind-mind a szívembe zártam :) Ethan pedig… khmm *intenzív nyálcsorgatás*

Csöppet idegesítő a basáskodó vámpír stílusa, de azért annyira nem, hogy utálni lehessen érte.
Az eleje nekem túl gyorsan indult és ezt kezdetben nehezményeztem is, azonban így a könyv végére érve, belátom, kellett ez ahhoz, hogy teljesen átérezhessük Merit helyzetét. Így nem éreztem úgy, hogy kilométerekkel a főhős előtt járok és utána se kullogtam az események áradatától kábultan, hanem vele együtt ismerkedtem meg (az egyébként szuperül felépített) világ népségeivel, politikájukkal és szokásaikkal. A dolgok az elején kissé kaotikusnak tűntek, de aztán belerázódtam a történetbe, csakúgy, mint Merit a vámpírságba. 

Talán pont ez volt az, ami olyan jóvá és tökéletesen élvezhetővé tette ezt a sztorit. Hogy egyszer se akartam rácsapni Merit fejére olyanokat kiáltva, mint például: „Nem látsz a szemedtől, te nagyon okos?!” vagy „mit szerencsétlenkedsz itt??”. Szóval ezért mindenképpen piros pont az írónőnek.

A fél csillag mínusz pedig nem a felfedezett hibák miatt jár, hanem azért, mert hiába indult izgalmasan a krimi szál benne (rejtélyes gyilkosságok; annyiszor ellőtték már ezt és még mindig megmozgatja az ember fantáziáját), egyszerűen képtelen volt feljebb tornázni az adrenalin szintemet a dolog, mert annyira csak Merit és Ethan csatározásai érdekeltek. A végén a tettes személye se igazán lepett meg, bár ez a verzió konkrétan még nem fordult meg a fejemben, de nem gyakorolt rám mély hatást. Szóval a nyomozási részek elég felejthetőek voltak benne, legalábbis a számomra. Persze, értem én, hogy a történet szempontjából ez totálisan elengedhetetlen volt, csak szerintem meg lehetett volna oldani ezt úgy is, hogy lerágjam közben tövig mind a tíz körmömet.

Egyértelmű, hogy tovább olvasom, repesve várom a következő részt, hisz sok minden maradt függőben, hogy szinte üvölt a folytatás után a vége szócska az utolsó lapon.
Azért csendesen megjegyzem, hogy egy Mallory-Catcher vagy egy Luc-Lindsey spin offnak nagyon örülnék. Ez a két páros különösen megfogott, és jó lenne róluk egy külön kis novella, bár előbbiekről elég sok került az első részbe is, úgyhogy virult a fejem.
Hiába, a jó mellékszereplők határozottan a gyengéim!

Értékelés: 5/4,5
Kedvenc jelenet: nehéz lenne választani :)
Kedvenc karakter: Merit, Mallory, Catcher, Luc