Veronica Roth - A beavatott

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 432

EGYETLEN DÖNTÉS

alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid

EGYETLEN DÖNTÉS

meghatározhatja az értékrendedet

EGYETLEN DÖNTÉS

örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges

EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Hűha, jó sok problémám volt ezzel a könyvvel, de közben meg... vessetek meg, élveztem.

Tény, hogy a logikátlanság mintaszobrát lehetne belőle kifaragni, Az is tény, hogy SEMMI nincs benne értelmesen megmagyarázva.  De... na jó, kezdjük a negatívumokkal.

Ez elvileg egy ifjúsági disztópia. Ebből kifolyólag szükség lenne egy kidolgozott, jól működő világra, hiszen tulajdonképpen ez a műfaj egyik alap pillére. Ehelyett mit kaptunk? Egy eleve sántító alapötletre épülő kezdeményt, ami ötletnek éppen nem rossz (bár én az elején idegenkedtem tőle), de édeskevés. Az írónő egy egész eltűnt civilizáció történetét akarta elintézni három mondatban. Eleve nagyon kevés a realitása ennek a felépítésnek, de Roth meg se próbálja elfogadhatóan tálalni. Emiatt pedig nagyon-nagyon dühös voltam, mert annyi kihasználatlan lehetőség rejtőzött ebben a könyvben.

Túllépve a világfelépítésen pedig tele volt felesleges elemekkel. Példának okáért a vizsga; miért kellett? Mi a francért vizsgáztatnák végig az összes tizenhat évest, ha az utána semmit nem nyom a latba?! Semmi szerepe nem volt az ég egy adta világon. Kivéve persze, hogy Tris megtudta, hogy valami nincs rendben vele (nem akarok lelőni senkinek semmit). De könyörgöm... minek kellett hozzá ez a hisztéria?

Aztán ott az infó hiány, és ezzel megint csak visszatértünk a világhoz. Alig ismerjük a csoportokat. A Bátrakat közelről láthattuk Tris szemén keresztül, az Önfeláldozókat úgy nagyjából-egészéből, de csak a külső dolgokat, pedig mint kiderült, sokkal izgalmasabb dolgok folytak a felszín alatt. A Művelteket is csak érintettük, pedig nekik elég fontos szerepük van a történetben. A Barátságosokról pedig kb. annyit sikerült megtudni, hogy pirosban és sárgában járnak, az Őszintékre pedig nem egészen két megjegyzés vonatkozott (az, hogy mit viselnek - az írónő, úgy látszik, megszállottja a témának - és hogy milyen a beavatási szertartásuk).

Azért mindezek ellenére nem volt élvezhetetlen ez a könyv, sőt igazából elég jól szórakoztam. Ez azonban jóformán egyetlen karakternek köszönhető: Négyesnek!

Ő az a karakter, akit fogalmam sincsen róla, hogy miért szeretek. Nem túl kedves, nem túl közlékeny, mégis minden megnyilvánulása olyan emberi, valósnak hat és végre egy olyan erős hímnemű karakter, aki nem szenved arrogancia túltengésben, ráadásul még csak nem is egy érzelmi zsákutca (értsd, nem szenved hatvan oldalt, mire rájön, hogy szerelmes, vagy hogy egyáltalán törődik valakivel). Értelmes, jól felépített karakter, rendes múlttal és félelmekkel. 

Mondjuk ez a félelem-kérdés engem nem győzött meg, de ez alapvetően szerintem felfogás kérdése. Szerintem az írónő ezt túlságosan leegyszerűsítette, hiszen a félelem nem annyiból áll, hogy valaki kiakad a pókoktól, a magasságtól vagy éppen klausztrofóbiás. Ennél sokkal több. Az élethelyzetek hozzák ki az emberből, sokszor olyan váratlanul, hogy az ember nem is gondolná egészen addig, amíg olyan helyzetbe nem kerül. Például ha megkérdeznék tőlem, hogy mitől félek, rávágnám, hogy a piócáktól, de valószínűleg akkor se lennék a legnyugodtabb, ha élve eltemetnének, vagy ha az ágyamba raknának egy mérges kígyót. Csak nem ez jut először az ember eszébe. A félelmet... nem lehet megszámolni. Csak tudomásul venni, hogy az élet része, arról nem beszélve, hogy a félelem hiánya néha nem bátorság, hanem szimplán hülyeség.

Ettől eltekintve... nagyon-nagyon megkedveltem Négyest! Tris többé-kevésbé semleges volt a számomra, habár ő mesélte el a történetet. Fura érzés, de még csak azt se tudnám megmondani, milyen. Volt karakterfejlődés, az biztos. Tetszett a változás, ami végbement rajta, határozottan előnyére vált. De ezen túlmenően nem hatott meg különösebben, mert a férfi főszereplő ezerszer izgalmasabb volt nála.

És itt is van a két kedvenc megnyilvánulásom Négyestől:

"– De meg kellett volna bocsátanom neki. 

– Talán. De lehet, hogy ennél többet is tehettünk volna – mondja – És lehet, hogy elég, ha hagyjuk, hogy a lelkiismeretünk emlékeztessen arra, hogy legközelebb jobban csináljuk."

"Más sem érdekli őket, mint az emberek szándékai. Megpróbálják elhitetni veled, hogy az a fontos számukra, amit teszel, de nem ez érdekli őket. Nem azt akarják elérni, hogy egy bizonyos módon cselekedj, hanem hogy egy bizonyos módon gondolkodj. Hogy könnyű legyen érteni téged. És hogy ne jelenthess veszélyt rájuk nézve."

Azért annak örülök, hogy volt dráma és szenvedés és hogy nem lett cukros a vége és a folytatás is érdekel. Nem azt mondom, hogy a falat kaparom, de kíváncsi vagyok rá és nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Abban pedig csak reménykedem, hogy Roth a továbbiakban kezd valamit a világfelépítéssel és nem hagyja így csak a levegőben lógni. Hátha sikerül jobban kidolgozni az elkövetkezendő részekben. Én reménykedem benne!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten.

Kedvenc karakter: Négyes (minő meglepetés:))

Catherine Fisher - Incarceron

Oldalszám: 544

Kiadó: Pongrác kiadó

Képzelj el egy világot, amelyben nemcsak megállították, de vissza is forgatták az idő kerekét. Beköszöntött az örökké tartó 17. század, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait.

Képzelj el egy börtönt, hatalmasat, amelyben a cellák és a folyosók mellett egész erdők, városok és tengerek is elférnek. Most képzelj el egy rabot, akinek nincsenek emlékei! Csak annyit tud, hogy Odakintről jött – pedig a börtönt évszázadokkal ezelőtt lezárták, és azóta csak egyetlen embernek sikerült kijutnia.

Aztán képzelj el egy lányt, aki egy nemesi birtokon lakik! A sorsa - úgy tűnik - megpecsételődött: megrendezett, szerelem nélküli érdekházasság vár rá. Ő azonban még nem adta fel, kiutat keres, és összeesküvések kusza hálójába gabalyodik.

Az egyikük Bent van, a másik Odakint, ám mindketten rabok.
Hát ez az Incarceron!

Lenyűgöző volt! Nem találok rá jobb szót. Nem ez lesz a kedvenc könyvem, de tagadhatatlanul adott valamit, valami újat és lényegeset, ami miatt igenis megéri elolvasni. Ez könyv véleményem szerint nem YA kategória, nem igazán. Nem a nyelvezet, nem maga a történet, nem is a karakterek miatt. Hiszen minden szinten megfelel a kategóriának. De ugyanaz a helyzet ezzel a könyvvel is, mint a Tisztákkal. A hangulata, a világ, az üzenet... sötét, torz, hátborzongató és pont azért ijesztő, mert annyira közel áll az emberi természethez. 

"Gazdagok vagyunk, legalábbis néhányunk, és még jól is élünk, de nem vagyunk szabadok. Gúzsba köt minket a Protokoll, rabok vagyunk egy megmerevedett, üres világban, ahol a férfiak és nők nem tudnak olvasni, ahol a kor tudományos felfedezéseiből csak a gazdagok húznak hasznot, ahol a művészek, a költők arra kényszerülnek, hogy vég nélkül csak a régi remekműveket másolják és alkossák újra. Semmi sem új. Új nem létezik. Semmi sem változik, semmi sem halad, mozdul előre, fejlődik, virágzik. Az idő megállt. A fejlődést betiltották."

De kezdjük az elejéről inkább...

SPOILER KÖVETKEZIK!!!

Az alapötlet is egyedinek számít, de Fisher gyönyörűen tárta elénk az elképzelt világ mindkét részét: azt, ami Odakint történt Claudiával és ami idő közben a Börtönben történt Finn-nel egyaránt. Gyakorlatilag ez volt az, ami megragadott, mert egyébként maga a cselekményszál elég hétköznapi lenne, de az a csodálatosan sötét világ és az, hogy igazából az emberek Odakinn sem lehetnek szabadok, mert a Protokoll köti őket. Sötét volt, elgondolkodtató, de közben meg annyira meseszerű, hogy szinte beszippantottak a sorok. 

Az is igaz, hogy pont ebből volt már nekem túl sok a vége felé, mert ott már olvastam volna inkább a cselekményt, de fél oldalas leírásokba akadtam lépten-nyomon, én meg nem vagyok egy türelmes ember, de ez végső soron nem von le az értékéből.
Főleg Claudia nőtt a szívemhez, azért, amilyen változáson keresztül ment a könyv folyamán. Az elején még kötelességtudó, hideg, gőgös maszkot viselt, ahova csak Jarednek, a tanárának engedett betekintést, a végén viszont kitört, mint egy vulkán, fellázadt és végre azt tette, amit helyesnek gondolt és nem érdekelték a következmények.

"Claudia egy gőgös, szemtelen teremtményt látott maga előtt, arcán az önuralom, a higgadtság álarcával. Minden mozdulata kiszámított, minden mondata betanult. Fölényeskedő és gúnyos.
– Tényleg ilyen vagyok? – Jared csak megvonta a vállát.
– Ez csak egy kép. Mondjuk inkább úgy, hogy ilyen, amilyennek látszani tudsz."

"Az Igazgató hangja nyugodt volt: – Egy mosoly szerintem most helyénvaló lenne. Erre a lány szélesen elmosolyodott. Ragyogó, magabiztos mosoly volt, mesterkélt és tettetett, mint minden más az életében, a közöny álcája.'

Az Igazgató elég különös karakter volt, a végére megszántam egy kicsit, de igazából úgy gondolom, hogy rajta múlt volna, hogy igazán az apja legyen Claudiának és nem a lányának és a tanárának kéne a szemére vetnie, hogy ők bezzeg szinte testvéri kapcsolatba kerültek egymással az évek során. Ráadásul a titkok, amik kiderültek mindent teljesen más megvilágításba helyeztek. Nálam most az érdekfeszítő, de semmiképp sem szerethető kategóriában van. Aztán ki tudja, mit hoz a második rész.

Finn-nel együtt éreztem a kalandjai során, de végig az volt az érzésem, hogy már szinte valószínűtlenül jó szándékú ahhoz a világhoz képest, hiába tudjuk, hogy nem az Incarceron gyermeke. Itt is az volt a bajom, hogy nekem kb 150 oldallal előbb leesett a tantusz és így nem okozott túl nagy meglepetést, mikor Claudia rájött, hogy Finn igazából Giles. Gildasról pedig egészen a végéig nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak eszközként tekint Finnre, vagy tényleg a szívén viseli a sorsát, de lehet, hogy egy kicsit mindkettő.

Keirót viszont nem kedveltem, legfeljebb sajnáltam. Az viszont nagyon tetszett benne, hogy nem volt egyszerű. Emberi volt, olyannyira, hogy még azt se tudtam eldönteni róla, hogy jó-e, vagy rossz, de értékeltem, ahogy a végén viselkedett. Azt hiszem, ez is az egyik oka, amiért lenyűgözőnek tartom a könyvet. Mert Fisher képes olyan karaktereket produkálni, akik bonyolultak, akik érdekelnek, akiknek érdemes a bőrükbe bújni és kalandokat átélni velük. Akikről érdemes és kell is gondolkodni.

Ami pedig magát az Incarceront illeti… néha szántam, néha utáltam, de végső soron az is csak egy áldozat, amit azok az emberek készítettek, akik Istennek képzelték magukat. Azt hitték létrehozták a tökéletes társadalmat, a paradicsomot és Kísérletnek nevezték el, mikor több ezer ember sorsát tették tönkre csupán félelemből. Odakinn csak nyűgök voltak, hát bezárták őket az Incarceronba… ami maga is szenved és a gonoszsága alatt csak egy vágya van, hogy ő is kiszabadulhasson. De hát, senki nem futhat el saját maga elől… 

"Mély a kétségbeesés kútja. Egy szakadék, amely elnyeli az álmokat."

Három fordulat volt, ami igazán meglepett, de nem árulom el, melyik volt az a három. Aki olvasta, tudja, aki nem, annak nem fogom lelőni. :) A három megdöbbentő fejlemény a végén mindenesetre igazán odacsapott. Ez az a regény, ahol mindenki rejteget valamit.

"Hazugságban élünk és kényszerű, színlelt mosollyal az arcunkon folyton megjátsszuk majd magunkat? Egy olyan kor ruháit viseljük, amely valójában sohasem létezett? Alakoskodunk, kelletjük magunkat, olyan viselkedést színlelve, aminek könyvekben lenne a helye? Gondoltál valaha erre?'

Mindent összegezve, egyedi élményt nyújtott. Lassan haladtam vele, olvastam és emésztettem, rágódtam, gondolkodtam. Ez nem egy szájba rágós könyv, még csak véleményt se nyilvánít igazán az író. A hősein keresztül kérdez minket, de nem vár választ. Csakis saját magunknak tartozunk felelettel.

Utólag azért még megemlíteném a nagyszerű tagolását a könyvnek és azokat a verseket, levélrészleteket, gondolatokat, amik a fejezetek elején szerepeltek. Tökéletesen odavágtak, látszott, hogy nem utólag csapták hozzá, hanem jól átgondolt szerkesztés részeként volt jelen. Végezetül megosztanám az egyik kedvencemet ezek közül:

"A falaknak fülük van.
Az ajtóknak szemük van.
A fák suttogni tudnak.
Az állatok meg hazudnak.
Vigyázz, ha fúj a szél
vagy ha hörög a hóförgeteg,
Hiába van barátod,
csak hiszed, hogy ismered. "

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: Jared és Claudia beszélgetései, illetve a vége. Az mindent vitt.

Kedvenc karakter: Jared, Attia