Veronica Roth - A beavatott

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 432

EGYETLEN DÖNTÉS

alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid

EGYETLEN DÖNTÉS

meghatározhatja az értékrendedet

EGYETLEN DÖNTÉS

örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges

EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Hűha, jó sok problémám volt ezzel a könyvvel, de közben meg... vessetek meg, élveztem.

Tény, hogy a logikátlanság mintaszobrát lehetne belőle kifaragni, Az is tény, hogy SEMMI nincs benne értelmesen megmagyarázva.  De... na jó, kezdjük a negatívumokkal.

Ez elvileg egy ifjúsági disztópia. Ebből kifolyólag szükség lenne egy kidolgozott, jól működő világra, hiszen tulajdonképpen ez a műfaj egyik alap pillére. Ehelyett mit kaptunk? Egy eleve sántító alapötletre épülő kezdeményt, ami ötletnek éppen nem rossz (bár én az elején idegenkedtem tőle), de édeskevés. Az írónő egy egész eltűnt civilizáció történetét akarta elintézni három mondatban. Eleve nagyon kevés a realitása ennek a felépítésnek, de Roth meg se próbálja elfogadhatóan tálalni. Emiatt pedig nagyon-nagyon dühös voltam, mert annyi kihasználatlan lehetőség rejtőzött ebben a könyvben.

Túllépve a világfelépítésen pedig tele volt felesleges elemekkel. Példának okáért a vizsga; miért kellett? Mi a francért vizsgáztatnák végig az összes tizenhat évest, ha az utána semmit nem nyom a latba?! Semmi szerepe nem volt az ég egy adta világon. Kivéve persze, hogy Tris megtudta, hogy valami nincs rendben vele (nem akarok lelőni senkinek semmit). De könyörgöm... minek kellett hozzá ez a hisztéria?

Aztán ott az infó hiány, és ezzel megint csak visszatértünk a világhoz. Alig ismerjük a csoportokat. A Bátrakat közelről láthattuk Tris szemén keresztül, az Önfeláldozókat úgy nagyjából-egészéből, de csak a külső dolgokat, pedig mint kiderült, sokkal izgalmasabb dolgok folytak a felszín alatt. A Művelteket is csak érintettük, pedig nekik elég fontos szerepük van a történetben. A Barátságosokról pedig kb. annyit sikerült megtudni, hogy pirosban és sárgában járnak, az Őszintékre pedig nem egészen két megjegyzés vonatkozott (az, hogy mit viselnek - az írónő, úgy látszik, megszállottja a témának - és hogy milyen a beavatási szertartásuk).

Azért mindezek ellenére nem volt élvezhetetlen ez a könyv, sőt igazából elég jól szórakoztam. Ez azonban jóformán egyetlen karakternek köszönhető: Négyesnek!

Ő az a karakter, akit fogalmam sincsen róla, hogy miért szeretek. Nem túl kedves, nem túl közlékeny, mégis minden megnyilvánulása olyan emberi, valósnak hat és végre egy olyan erős hímnemű karakter, aki nem szenved arrogancia túltengésben, ráadásul még csak nem is egy érzelmi zsákutca (értsd, nem szenved hatvan oldalt, mire rájön, hogy szerelmes, vagy hogy egyáltalán törődik valakivel). Értelmes, jól felépített karakter, rendes múlttal és félelmekkel. 

Mondjuk ez a félelem-kérdés engem nem győzött meg, de ez alapvetően szerintem felfogás kérdése. Szerintem az írónő ezt túlságosan leegyszerűsítette, hiszen a félelem nem annyiból áll, hogy valaki kiakad a pókoktól, a magasságtól vagy éppen klausztrofóbiás. Ennél sokkal több. Az élethelyzetek hozzák ki az emberből, sokszor olyan váratlanul, hogy az ember nem is gondolná egészen addig, amíg olyan helyzetbe nem kerül. Például ha megkérdeznék tőlem, hogy mitől félek, rávágnám, hogy a piócáktól, de valószínűleg akkor se lennék a legnyugodtabb, ha élve eltemetnének, vagy ha az ágyamba raknának egy mérges kígyót. Csak nem ez jut először az ember eszébe. A félelmet... nem lehet megszámolni. Csak tudomásul venni, hogy az élet része, arról nem beszélve, hogy a félelem hiánya néha nem bátorság, hanem szimplán hülyeség.

Ettől eltekintve... nagyon-nagyon megkedveltem Négyest! Tris többé-kevésbé semleges volt a számomra, habár ő mesélte el a történetet. Fura érzés, de még csak azt se tudnám megmondani, milyen. Volt karakterfejlődés, az biztos. Tetszett a változás, ami végbement rajta, határozottan előnyére vált. De ezen túlmenően nem hatott meg különösebben, mert a férfi főszereplő ezerszer izgalmasabb volt nála.

És itt is van a két kedvenc megnyilvánulásom Négyestől:

"– De meg kellett volna bocsátanom neki. 

– Talán. De lehet, hogy ennél többet is tehettünk volna – mondja – És lehet, hogy elég, ha hagyjuk, hogy a lelkiismeretünk emlékeztessen arra, hogy legközelebb jobban csináljuk."

"Más sem érdekli őket, mint az emberek szándékai. Megpróbálják elhitetni veled, hogy az a fontos számukra, amit teszel, de nem ez érdekli őket. Nem azt akarják elérni, hogy egy bizonyos módon cselekedj, hanem hogy egy bizonyos módon gondolkodj. Hogy könnyű legyen érteni téged. És hogy ne jelenthess veszélyt rájuk nézve."

Azért annak örülök, hogy volt dráma és szenvedés és hogy nem lett cukros a vége és a folytatás is érdekel. Nem azt mondom, hogy a falat kaparom, de kíváncsi vagyok rá és nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Abban pedig csak reménykedem, hogy Roth a továbbiakban kezd valamit a világfelépítéssel és nem hagyja így csak a levegőben lógni. Hátha sikerül jobban kidolgozni az elkövetkezendő részekben. Én reménykedem benne!

Értékelés: 4/5

Kedvenc jelenet: nem volt kifejezetten.

Kedvenc karakter: Négyes (minő meglepetés:))