2017. január 5., csütörtök

On Sai: Esővágy

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 248


Exkluzív válogatás On Sai novelláiból 


Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás. 
On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz. 
Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést; 
hol egy üde ötletet, felszabadító élcet. 
Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér! 
Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó. 



Csemegézz, érezz, érts!

***


Már abban a pillanatban tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, amikor először felreppentek a hírek a megjelenéséről. Nem titok, hogy nagyon szeretem az írónő könyveit, így alig vártam, hogy megtudjam, mégis mely történetek fognak szerepelni a kötetben. Aztán jött a borító leleplezés, és engem teljesen ledöbbentett a fehér alap és a gyönyörű tollrajz rajta. Az eddigi On Sai borítók alapján nagyon mást vártam, de így utólag azt kell mondjam, ez a stílus tökéletes választás volt ehhez a könyvhöz. László Maya tollrajzai valami olyan pluszt adtak a történetekhez, amitől tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha minden novella elkezdésével egy kincsesládát nyitna fel.

Először azonnal a Sose szólj be varázslónak! című novellához lapoztam, mert ahhoz már régebben volt szerencsém az írónő blogján, és betegre nevettem magam rajta. Így a vizsgaidőszak kellős közepén jól jött pár vidám perc. Még mindig egy szívderítően vicces kis történet, és örülök, hogy így bármikor lekaphatom a polcról.

– Erős kétségeim vannak kijelentésed igazságtartalmát illetően.  
Azannya! Ilyen szépen még sose mondták, hogy hazudsz, ócska ribanc.

Scar első báljára szintén nagyon kíváncsi voltam, hiszen a Szivárgó sötétség sorozat nagy kedvencem, és bár Artúr az agyamra megy, valahogy mégis mindig élvezem a részeket, amikben szerepel. Főleg, ha Scarral veszekszik. És azért mégiscsak aranyosak együtt, még akkor is, ha ezen a ponton Scar még túl fiatal ahhoz, hogy bármiféle konkrétan romantikus irányba terelődjön a kapcsolatuk. Így a második kötet fényében már ezt is be tudom ismerni. :)


De a novellák nagy része inkább elgondolkodtató, és néha borzongató volt; a könnyed történetek voltak kisebbségben. Azonban ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom ezt a fajta filozofikus, kicsit sötét, kicsit talán már néhol beteges típusú történetmesélést, amikor felemeljük azt a bizonyos szőnyeget, és megnézzük, mit sepertünk be alá. A Hogyan ölne Jung c. novella még napokkal az olvasása után is ott motoszkált az agyam hátsó részében. Random pillanatokban eszembe jutott, felötlött belőle egy-egy mondat. Egyszerűen imádtam. Képtelen voltam elszakadni tőle, míg olvastam, és velem maradt azután is, hiába tértem át egy másik történetre. De nem csak én, Szonja is bezsongott tőle, szóval vele és Zsebivel egymásnak küldözgettük a Jungról tanult illetve guglizott infókat, mert annyira érdekelt minket az egésznek a háttere.

A Csak mi, lélekharcosok is elképesztő módon megmozgatott. Már az első mondat is nagyot üt:
Péntek este volt, így hár felvágtam az ereimet; olyan szokássá vált ez, mint a WC-fedél lehajtása, vagy a papucs az ágy mellett.
Ezek után nem tudsz nem tovább olvasni. Egy pszichológus és egy pap találkozása és különös, ámde annál erőteljesebb kapcsolata, a transzcendens és a tudomány találkozása. Lenyűgöző téma, fantasztikusan és nagyon - nagyon emberközeli módon megragadva.

De az Emlékkufár is betalált a megfásult ördöggel, aki még így is megtalálja a kiskaput az emberi életek tönkretételéhez, vagy legalábbis megpróbálja. A mi lett volna ha csábítása, a főszereplő reakciói, a kapcsolatai benne, az egész nagyon is életszagú volt, pedig egy jövőben játszódó novelláról beszélünk, ahol az ördög emlékekkel kereskedik.

A címadó novella pedig, az Esővágy, tökéletes lezárásnak bizonyult. Persze, nem vagyunk kötelesek egymás után olvasni a novellákat, lehet össze-vissza is, ahogy éppen megtetszenek, de mégis úgy érzem, jól tettem, hogy az Esővágyat utoljára hagytam. Olyan gyönyörűségesen van megírva, olyan érzelmi töltettel rendelkezik, ami egyszerre teljesen egyedi, és nagyon is hasonlatos ahhoz, ahogyan a többi fenn említett novella megragadta a figyelmem. Az utolsó mondat után pedig egyszerre éreztem egy különös megnyugvást, és halvány kíváncsiságot: azon kaptam magam, hogy tovább szeretném olvasni Ezüst történetét. Várni vele együtt az újbóli találkozást. De a könyvnek vége lett, és hiába lapoztam, már csak a hátlap maradt az ujjaim között.

Talán említettem már, hogy nagyon tudom értékelni a nyitott befejezéseket, a kétértelmű mondatokat, amik úgy maradnak a levegőben lógva. Talán ezért is szeretek annyira novellákat olvasni, annak ellenére, hogy sokkal több regényt és sorozat akad alapjáraton a kezem közé, mint novelláskötet. Imádom a regényeket, a hosszú sorozatokat, amik folytán a szereplők régi barátokká, családtaggá válnak. De tagadhatatlanul vonz a rövidke történetek varázslata is, amikor pár oldalba egész életek, egész világok vannak bezárva.

A nagy helyzet pedig az, hogy On Sai mindkettőt mesterien csinálja! Komolyan, nem hiszem el, hogy eddig mindent imádtam, amit kiadott a kezei közül, de így van. A vicces és a komoly tökéletes keverékét jelenti számomra. Mindig megnevettet, mindig elgondolkodtat, és mindig úgy érzem, többé váltam azzal, hogy a kezembe vettem egy kötetét. Ennél többet nem is kérhetek.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc novella: esélyem sincs választani

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Limk Related Widget