Ed McDonald: Éjszárny (A holló jele 1.)

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 336

A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.

A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm az Agave kiadónak!

Régen akadt már a kezembe dark fantasy, úgyhogy éppen kapóra jött nekem az Éjszárny megjelenése, aminek - surprise, surprise - a gyönyörűséges borítójára figyeltem fel először. A holló, meg az a fekete-lila füstfergeteg körülötte elég atom összképet alkot, lássuk be. Jó döntés volt a kiadó részéről átvenni a brit designt, mert az amcsi a nyomába se érhet. Na, de vajon hogy szuperált az Éjszárny a külcsíntől eltekintve?

Spoiler alert: meglepően jól!

Amúgy spoiler mentes lesz az értékelés, nem kell félni.

Azért a kezdet kissé döcögősen indult. Először is, egy leheletnyivel szalonképesebb stílusra számítottam (értsd úgy: káromkodnak benne, mint egy kocsis), így kicsit megdöbbentett a nyelvhasználat és időbe telt, ameddig napirendre tértem felette. Alapvetően nem zavar az ilyesmi, de valahogy egy fantasytől meglepetésként ért a dolog. Vicces, hogy a végére már el se bírtam volna képzelni bármilyen más stílusban. Méghozzá azért, mert az író nem csak a hasára ütött, hogy "tudod ki fog itt finomkodni, használjuk kötőszónak b*szdmeget, jó lesz az," hanem stilisztikai célja volt vele. Ryhalt Galharrow elvégre egy cinikus, iszákos fejvadász; nem szonetteket fog szavalni. És őszintén, néha annyira a fején találta a szöget a beszólásaival!

 “– Te. El. Takarod. Út. – Elnyújtotta a szavakat, torz torka küszködve tudott csak beszélni.
– Helyette mit szólnál, ha mind elhúznátok a picsába? –  javasoltam."

Az Éjszárny nem operál kifejezetten könnyed hangulattal, de Ed McDonald első könyves író létére pontosan tudta, mikor kell bedobni egy kis humort (még ha épp feketehumort is), mert szinte minden poén pont úgy csattant, ahogy annak kell. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy a fordító nagyon érezte a stílusát, mert remekül sikerült átültetnie magyarra. Mind ismeritek azt az idegesítő csávót a boltban, aki a legkisebb nyomorúságon szőrözik, és feltartja a sort, ugye? Na, az én vagyok a fordításokkal. De itt megemelem a kalapom, tényleg fantasztikus lett! Nem tompította le a káromkodásokat (észrevettétek már, hogy csomószor az eredeti angolban simán leírják, hogy f*ck és a magyarban legjobb esetben benyomják, hogy a fenébe?) és ügyesen ültette át a helyszínek és új fajok neveit is.

A világfelépítés korrekt, de nem eget rengető. Érdekesnek találtam a vallás ilyen fajta beemelését, de szívesen láttam volna többet ennek a világnak az isteneiből. Bár van egy olyan érzésem, hogy a folytatásban még lesz erre alkalmunk. A Kárhozat ötlete rendkívüli módon bejött, mindig bírtam az ilyen mágiától megtekeredett helyeket, sose tudni, mi ugrik elő a bozótosból. Amitől viszont kivert a hideg veríték és menetrendszerűen majd' összecsináltam magam, az a Csemete volt. Soha többet nem a kis fa fog róla eszembe jutni, hanem ez a démoni kölyök, aki kiegyenesíti az agytekervényeidet és rétestésztát csinál belőlük. Nem tehetek róla, nyomor vagyok, mindentől betojok, alacsony az ingerküszöböm. VIDD INNEN A CSEMETÉT!

A cselekmény lassan indul; ez építkezős játék, az első ötven oldal csak úgy eltelt valahogy. Nagyjából onnantól váltam igazán érdekeltté, hogy megérkeztek Valengradba, ott viszont azon kaptam magam, hogy egyre inkább beszippantott és a végétől pedig rendesen lepetéztem. A finálé tartogat egypár fordulatot, és bár nem mind lepett meg, pont elég betalált ahhoz, hogy az államat úgy kelljen összekaparnom a végjáték után.

Forrás: Pinterest

A karakterek hasonlóan igényes módon lettek megalkotva. Ryhalt Galharrow karakterén egyértleműen sok múlott, hiszen azon túl, hogy ő a főszereplő, E/1-ben vagyunk, így mindent az ő szemén keresztül látunk. A felszínen csak a tipikus kiégett zsoldos kliséje köszön vissza, ami nagyjából minden második high fantasyben megjelenik, de érdemes tovább kapargatni, mert van mögötte tartalom. Sose gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelem és szeretek majd róla olvasni, de láss csodát, így történt! A szókimondó stílusa, az hogy sosem visel szemellenzőt, és hogy mindannak ellenére, amin keresztül ment és amit próbál elhitetni magáról, mégis megőrizte a gerincét és az emberségét lehetetlenné tették, hogy közömbös maradjak iránta, és ugyanez áll a szedett-vedett kis csapatára is. Pedig amikor megláttam, hogy már megint egy világból kiábrándult zsoldossal van dolgunk, csak nehezen álltam meg, hogy ne forgassam a szememet.

Ezabeth Tanzával kapcsolatban már kicsit bonyolultabbak az érzelmeim, de róla is azt lehet elmondani, hogy tisztességesen össze volt rakva. Nem csak beállították oda a tesztoszteron-tenger közepére, hogy akkor nesze, vannak itt nők is, akiket meg kell védeni, majd valaki belezúg, aztán megvagyunk. Távolabb nem is állhatna egy bajba jutott királykisasszonytól, inkább egy csökönyös öszvérhez tudnám hasonlítani. Értékeltem, hogy egy erős női karakterrel van dolgunk, aki nem csak biodíszletként funkcionál, de a végén rendesen felnyomta bennem a pumpát. Bár azt még nem döntöttem el, hogy rá vagyok dühösebb, vagy az íróra, amiért ilyen helyzetbe hozta hőseinket. HÁT SZABAD ILYET???

Most kénytelen leszek elolvasni a folytatást... és ajánlom, hogy az legyen benne, amit sejtek, különben idegrángást kapok.

Khmm. Hiszti befejezve.

Összességében, egy hatalmas kellemes meglepetés volt ez a könyv. Többet hozott mind karakterek, mind cselekmény szintjén, mint amennyit elvártam tőle, különösen miután elsőkönyves íróról van szó. Az első ötven oldalon túl kell jutni, de megéri a fáradtságot, mert remek történet kerekedett belőle, és alig várom a második részt!

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Ryhalt

Rachel Hawkins: Royals

Kiadó: Scholastic

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 304

Meet Daisy Winters. She’s an offbeat sixteen-year-old Floridian with mermaid-red hair; a part time job at a bootleg Walmart, and a perfect older sister who’s nearly engaged to the Crown Prince of Scotland. Daisy has no desire to live in the spotlight, but relentless tabloid attention forces her join Ellie at the relative seclusion of the castle across the pond. 

While the dashing young Miles has been appointed to teach Daisy the ropes of being regal, the prince’s roguish younger brother kicks up scandal wherever he goes, and tries his best to take Daisy along for the ride. The crown–and the intriguing Miles–might be trying to make Daisy into a lady . . . but Daisy may just rewrite the royal rulebook to suit herself.

Íme Daisy Winters: egy kissé különc tizenhat éves floridai lány kishableányvörös hajjal, walmartos félállással, és egy tökéletes nővérrel, aki mellesleg Skócia koronahercegéhez készül hozzámenni. Daisy-t a legkevésbé sem vonzza a rivaldafény, de a paparazzik szűnni nem akaró figyelme arra készteti, hogy meglátogassa Ellie-t Európában és elbújjon kicsit a kíváncsi szemek elől.

Aztán ott van a jóképű Miles, akit kijelöltek Daisy mellé, hogy segítse a beilleszkedését az arisztokrata körökbe, de a helyzetet nem könnyíti meg, hogy a herceg öccse botrányt botrányra halmoz és mindent elkövet, hogy lehetőleg Daisy-t is nyakig belerángassa. A korona - és Miles - próbálnak hölgyet faragni Daisy-ből... de azzal nem számoltak, hogy talán a lány fogja átírni az arisztrokrácia merev szabályait.

Őszintén, abszolúte nem volt tervben ennek a könyvnek az elolvasása. A repülőn befejeztem az aktuális olvasmányomat és kellett valami, amivel el tudom ütni az időt, ameddig beérek a koliba, így lekaptam az első könyvet a google booksból, amin megakadt a szemem. Este volt, fáradt voltam, valami olyanra vágytam, ami nem igényel nagy agymunkát. Ebből a szempontból a Royals tökéletes választás volt, úgyhogy ez lett a tömegközlekedéses könyvem a következő két hétre.

Viszonylag kevés contemporary YA-t olvasok, de tekintve hogy egyáltalán nem voltak elvárásaim ezzel a könyvvel kapcsolatban, remekül elvoltam vele. Vicces, könnyed kis történet szerethető karakterekkel, igazi hamisítatlan rom-com feelinggel. Végig Miről álmodik a lány flashbackjeim voltak tőle. Rachel Hawkins humora már a Hex Hallban is megmutatkozott, de a karakterektől - különösen az ügyeletes szépfiútól - finoman szólva sem voltam hanyatt esve, és nem is folytattam a sorozatot utána. Itt szerencsére nem akadt ilyen problémám, sőt! Nem hogy nem utáltam az ügyeletes szépfiút, de a változatosság kedvéért nem is ő volt a felelős a romantikus szálért. Értem ez alatt Sebastiant, minden lány álmát, Alex (a koronaherceg) kisöccsét.

Cserébe itt van nekünk a kezdetben kissé nyers, de azért brit módra talpig úriember Miles, akit mindennek ellenére csak szeretni lehet. Imádtam őt és ha már itt tartunk, Daisyt is! Külön-külön is szórakoztatóak, de együtt aztán meg pláne.

“Are you saying I’m better than a sword to the eye?” I ask, and he chuckles.
The sound is warm and soft, and I swear I can feel it, dancing over the knobs of my spine. Oh my god, this rain needs to end soon.
“Maybe not better, but certainly not worse,”

És annak ellenére, hogy Sebnek elvileg az agyamra kellett volna mennie, ő sem piszkálta a csőrömet. Persze, egy kész vonatbaleset a gyerek, de valahogy sikerült előadnia magát egy kedvelhető stílusban, egy kicsit sem volt rosszindulatú. Az is sokat segített, hogy a többi szereplő nem hagyta, hogy mindent megússzon. Ja, és Daisy szülei is fantasztikusak voltak, különösen az apukája. Hülyére röhögtem magam rajta! Jó volt látni egy olyan YA-t, ahol a szülők szerves részeit képezik a sztorinak, ahogy a testvérek közötti kapcsolat is.

Forrás

A királyi család többi tagját már nehezebb volt elviselni, de még csak nem is velük volt problémám, hanem a létezésükkel. Tudom én, hogy fikció, meg írói szabadság és trallala, de SKÓCIÁNAK ROHADTUL NINCS KORONAHERCEGE! Se királyi családja. Nemesek, azok vannak. Királyi család nincs. Főleg nem olyan királyi család, akinek a képmását az aprópénzre nyomtatják, mert legutóbb, amikor csekkoltam, azon még mindig bözsi virított, és fun fact, Skóciának külön pénzneme sincs, mert hogy nem különálló ország! (Referendum is volt, meg minden. Odáig nem ér el a BBC?) Nem értem, ez miért volt szükséges. A sztori szempontjából teljesen mindegy lett volna, ha mondjuk csak fontos nemesi családról van szó inkább, és mondjuk magasan vannak a trónöröklési sorban. De neeeeem. Nekünk Skót királyság kellett. És mindezt úgy, hogy amúgy a londoni királyi család is megvan, és aztán soha senki nem magyarázta meg nekünk, hogy EZ MÉGIS HOGY MŰKÖDHET ÍGY, MONARCHIA VAN AZ ISTEN SZERELMÉRE, ITT SENKI NEM TANULT TÖRTÉNELMET????

Kiakadás vége.

Khmm.

Szóval, ettől az aprócska ténytől elvonatkoztatva, azt kell mondjam, jó kis könyv volt ez! Nem túl nyálas, de azért cuki, vicces, de nem erőltetett, szerethető karakterekkel és remek stílussal megírva! Aki egy laza olvasmányra vágyik, és nem érzékeny a történelmi (vagy bármilyen) hitelességre, annak bátran merem ajánlani.

Értékelés: 3.5/5

Kedvenc karakter: Miles, Daisy, Seb

Amie Kaufman & Meagan Spooner: These Broken Stars

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 486

Az Icarus fedélzetén ez az éjszaka is olyan, mint a többi. De hirtelen katasztrófa történik: valami kirántja a hiperűrből a hatalmas luxusűrhajót, és az a legközelebbi bolygóra zuhan. Csak Lilac LaRoux és Tarver Merendsen éli túl a katasztrófát, és úgy tűnik, hogy rajtuk kívül senki más nincs a bolygón.

Lilac az univerzum leggazdagabb emberének lánya, Tarver viszont a nincstelenségből indult. Fiatal kora ellenére már kitüntetett háborús hős, aki régen megtanulta, hogy a Lilac-féle lányok csak bajt hoznak ez ember fejére. De mivel csak egymásra számíthatnak, muszáj együttműködniük, hogy átjussanak a kísérteties vidéken, melyen túl talán segítséget remélhetnek.

És egyszer csak a körülmények dacára Lilac és Tarver ráébred, hogy furcsamód mégis volt valami haszna annak a tragédiának, ami egymáshoz sodorta őket. Mivel a hétköznapi életükben nem lehet közös jövőjük, azon kezdenek el töprengeni, hogy vajon nem lenne-e jobb örökre a bolygón maradni? 

Minden megváltozik, amikor rájönnek, hogy mi a titka a lépteiket kísérő, hátborzongató suttogásnak. Lilac és Tarver talán elhagyhatja ezt a bolygót, de azt biztos, hogy már nem lesznek ugyanazok, akik korábban voltak.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak!

Ez a könyv is jó régóta csücsül már a várólistámon, úgyhogy éppen ideje volt már sort keríteni rá. Ironikus módon, a szerzőpáros tavaly megjelent Unearthed c. könyvét pár hónappal a debütálása után sikerült elolvasnom, ameddig ez éveket váratott magára. Visszanézve, talán jobban szerettem volna, ha ez kerül először a kezembe.

Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy negatív élmény lett volna számomra ez a könyv. Hipergyorsan elolvastam, mindössze két nap alatt, ami nem rossz, tekintve, hogy majdnem 500 oldalra rúg. Amie Kaufman és Meagan Spooner nyilvánvalóan tudják, mit csinálnak, a stílus végig kifogástalan volt, repültek az oldalak még akkor is, amikor épp semmi érdemleges nem történt - és lássuk be, a könyv nagyjából 70%-ban semmi érdemleges nem történt. Igen, ez az egyik nagy kifogásom, amit fel tudok hozni: a cselekmény a béka feneke alatt szívja a füvescigit.

A sztori felépítésében egyébként rettenetesen hasonlít az Unearthedre - ezért is jegyeztem meg, hogy talán fordított sorrendben jobban tetszett volna a These Broken Stars. Lássuk csak: 1) a két főszereplő utálja egymást kezdetben, és nagyon különböző anyagi körülményekből származnak 2) egy idegen bolygón rekednek és együtt kell túlélniük 3) el kell jutniuk A pontból B pontba lehetőleg egy darabban, hogy sikerüljön meglépniük a bolygóról. Yep, kb ennyiről is szól mind a kettő. 

A gond ott kezdődik, hogy ideális esetben ez csak az a történet csontváza lenne. De azt kell mondjam, hogy ameddig az Unearthedben legalább volt némi kakaó ezen a téren a versenyhelyzettel, itt nagyon érezhető volt az igazi csavarok hiánya, annak ellenére, hogy az írásmód lendületessé tette az olvasási élményt. 

– Itt fent jobban fúj a szél. Fázol?
– Mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy igen? – Visszavigyorgok rá.
– Adnál kölcsön a lázadból?

A fejezetek elején lévő interjúrészletek szintén nagyon megdobják a könyvet, talán ezek voltak a kedvenc részeim. Azon túl, hogy Tarver szarkasztikus válaszain nem egyszer nevettem fel, kicsit meg is kavarták az amúgy teljesen lineáris történetvezetést, ami kifejezetten jót tett neki. Miután nem sok mindent kellett nyomon követni, ezek a kis részletek szolgáltak némi töprengeni valóval azt illetően, hogy mi vár még ránk az elkövetkezőkben. Az Illuminae-ből Ezra interjúrészleteire emlékeztettek, gondolom nem véletlenül, hiszen Amie keze abban is rendesen benne volt.

– Korábban is került már olyan helyzetbe, hogy a túlélésért küzdött.
– Így igaz.
– De ilyenbe még sosem.
– Sose volt még velem egy elsőbálozó, ha erre gondol.

Két főszereplőnk, Lilac és Tarver egymás szöges ellentétei kezdetben. Mondjuk én személy szerint nem hibáztattam volna Tarvert, ha kitekeri lilaakác nyakát, mert úristen, még egy ilyen idegesítő libát mint ez. Értem én, hogy adja az elkényeztetett kislány színjátékot, meg nem véletlenül olyan amilyen, de még így is úgy érzem, hogy kicsit túllőttek a célon. Tarver viszont kifejezetten szerethető egyéniség volt. Bár azt kell mondjam, volt egy pillanat, ahol nála is néztem, hogy ember, te mi az istent művelsz, ez creepy. Nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit mondok: barlang jelenet az ominózus kaboom után. Ez nem romantikus. Kezeltesd magad, barátom! A szerelmi szál viszont mindennek ellenére jól működik, szépen fel van építve, és megvan kékibolya és taverna között a kémia, így sikerült felülemelkednem ezen a pár bökkenőn egy idő után.

Forrás: Pinterest

A kissé lagymatag cselekményt ellensúlyozza az írói stílus és a két karakter eléggé ahhoz, hogy még így is egy élvezhető regényt kapjunk, de nem tudok elnyomni egy leheletnyi csalódottságot. Nem volt ez rossz. Csak sokkal jobb is lehetett volna. Elvileg ez egy romantikus YA scifi/kaland lenne, amiből az első kettő ki is van pipálva, csak valahogy a scifi és a kaland maradt le. Lehet, hogy űrhajók vannak, meg idegen bolygók, de hogy ennek vajmi kevés köze volt még az űroperához is, az hétszentség. Ez a könyv nem scifi (kaland esetleg, csak kevés volt hozzá a szufla a sztoriban), inkább csak egy nem túl meggyőző, kartonból összetákolt szkafandert viselő pompomlány a halloween bulin, és mondom ezt a leghalványabb lekicsinylés nélkül. Nem baj ez, csak akkor ne hirdessük annak.

Összességében, egy abszolút élvezhető, gyorsan olvasható regényhez volt szerencsém. Nem pörgött annyira, mint szerettem volna, de esős vasárnap délelőttökre tökéletes választás lehet! Azoknak is bátran merem ajánlani, akik nem vetik meg a ya romantikát, de nem rajonganak a science fictionért, mert a These Broken Starsnak maximum felületes köze van a műfajhoz. Ami engem illet, a fenntartásaim ellenére várólistára került a folytatás, aztán meglátjuk, az hogy fog muzsikálni.

Kedvenc karakter: Tarver

Kedvenc jelenet: az interjúrészletek

Értékelés: 3.5/5