Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Kiadó: Kossuth
Oldalszám: 352

Egy rejtélyes sziget 

Egy elhagyott árvaház 

Egy különös fényképekből álló gyűjtemény

Ez vár felfedezésre a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című felejthetetlen regényben, amely a fantázia és a fotográfia elegyéből kever izgalmas olvasmányt. Történetünk kezdetén rettenetes családi tragédia indítja útnak a tizenhat esztendős Jacobot egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy Vándorsólyom kisasszony gondozottjai nem csak különlegesek voltak, de talán veszélyesek is. Lehet, hogy nem véletlenül száműzték őket egy kietlen szigetre. És valamiképpen – lett légyen ez bármilyen valószínűtlen – talán még mindig élnek. 

Ez a nyugtalanító, réges-régi fényképekkel illusztrált regény élvezetes olvasmány felnőtteknek, tiniknek és bárkinek, aki élvezi a hátborzongató kalandokat.

***

A könyvet köszönöm szépen a kiadónak!

A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nem újdonság már, sokak rajonganak érte, sőt a tavalyi évben még film is készült belőle, ami újjáélesztette a megjelenéskor fellángolt hype-ot, és megint minden egy csapásra tele lett a fekete-fehér képes, enyhén creepy fotográfiákkal, és áradozásokkal arról, hogy ez a trilógia mennyire csodálatos. Én a magam részéről eddig tudatosan kerültem, bár már többször a kezembe akadt a könyvesboltban, ennek pedig ugyanaz az oka, ami miatt horror filmet se vagyok hajlandó megnézni: gyáva kukac vagyok élénk fantáziával, és minden ilyen cucctól összecsinálom magam, aztán pedig hetekig nem megy ki a fejemből. Kell ez nekem? Dehogy kell. Rettegjen hobbiból más.

Arra, hogy mégis elolvassam a könyvet nem végeláthatatlan mazochizmusom vett rá, hanem a tény, hogy többen többféle képpen biztosítottak arról, hogy ez a könyv csak creepynek néz ki, de igazából nem annyira az. Semmi olyan nincs benne, ami egy átlag fantasyben ne lenne, meg se fog ez nekem kottyanni, és nem fogok telefonfénnyel szörnyeket vadászni az ágyam alatt hajnal háromkor, nyugodjak meg. Húztam egy darabig a szám, meg hímeztem-hámoztam, de aztán csak beadtam a derekam, mert hát, valljuk be, ha túlteszed magad azon, mennyire para a kicsi leányzó feje a borítón, nem lehet nem észrevenni, milyen csodálatosan gyönyörű maga a kiadás. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy ha leveszed a védőborítót, nem sima egyszínű kötés, hanem ugyanaz a dizájn található alatta a keményborítón. Már kézbe fogni is élmény a könyvet.

forrás

Maga a történet egyébként tényleg nem ijesztő, inkább a hangulatos szót használnám rá, amihez a fekete-fehér képek nagyban hozzájárulnak. Ami különösen tetszett, hogy nem csupán illusztrációi, hanem aktív alkotóelemei is a történetnek: a képek Jacob világának a részét képezik, ezekkel mesélte nagyapja a látszólag hihetetlen történeteit a különlegesekről és a walesi kis szigeten álló árvaházról, amely Vándorsólyom kisasszony felügyelete alatt állt. A stílus is remekül hozta ezt a fajta nosztalgikus hangulatot, könnyen olvashatóvá téve a könyvet, bár őszintén, rendre elfelejtettem, hogy Jake elvileg a 21. századból jött. Inkább raktam volna őt is a 80-as/90-es évek tájékára, egyrészt a szóhasználat, másrészt pedig amiatt, mert az ő részeibe is beszivárgott az a hangulat, ami nagyapja történeteiből áradt.

Szükség is volt az erős hangulatra, ugyanis a cselekmény csigalassan indul be. Amikor még a századik oldalon se történt semmi, kezdtem megijedni, hogy ez ilyen tetűlassan fog kúszni egész végig. Persze, ez egy kezdőkötete egy trilógiának, de azért mégis illene megállnia a saját lábán. Szerencsére a második felére kicsit felpörögtek az események, így az izgalmasabb volt, de összességében még mindig egy nagy bevezetőnek érződik az egész. Ettől függetlenül élveztem olvasni, csak kissé rétestészta feelingje volt: nyúlt és nyúlt, és én meg csak vártam, hogy érjünk már a lekvárhoz.

Enyhe spoilerek az elkövetkezőkben!

Alapvetően nem szeretek spoilerezni, de enélkül az apróság nélkül lehetetlenné válik a karakterek kitárgyalása, így kénytelen vagyok. Szóval, ha abszolút semmit se szeretnél lelőni a sztoriból, állj meg most! 

Ugye Jake nagyjából száz oldalnyi tipródás után felfedezi az átjárót az időhurokba, ahol az árvaház még mindig áll, és minden lakója megragadt 1940. szeptember 3-ában, és azt a napot élik újra és újra, egészen a bomba becsapódásának pillanatáig, amikor is újraindul a nap. Ezáltal a különleges gyermekek kora is beragadt, vagyis azok, akiket Jake nagyapja anno hátrahagyott, még ma is pontosan ugyanannyi idősek, mint 1940-ben, köztük az akkori kedvese, Emma is. Na már most, lehet, hogy én vagyok túl földhöz ragadt, de képtelen voltam túllépni azon, hogy pont Jacob és Emma között alakult a szerelmi szál. Még maga Jake is fennakadt ezen a tényen egy párszor, sőt közölte is Emmával, hogy ez talán így nem teljesen egészséges, de mit ad isten, ezt a végére teljesen elfelejtették, így az ezzel kapcsolatos fenntartásaim is megmaradtak. Talán majd a folytatásban?

Ezenkívül a lidérces szál nagyon rendben volt, ott volt némi feszültség is, ami kifejezetten feldobta a sztorit, de bőven nagyon későn lett kibontva ahhoz, hogy ez feledtetni tudja a kezdeti tötymörgést. Jobb lett volna, ha talán hamarabb bekerül a cselekménybe, és hosszabb a nyomozás, mert így aránytalanul hosszú lett a bevezetés, ameddig a tényleges cselekmény az utolsó száz oldalba lett sűrítve.

Spoiler vége

Egyébként maguk a karakterek mind a helyén voltak. Emberiek, sebezhetőek, tökéletlenek, de alapvetően szerethetőek voltak. Bár a kötetnek úgy összességében igencsak bevezetőszaga volt, azért a végére mégis felpörgött és az utolsó jelenet kifejezetten felcsigázta az érdeklődésemet, már ami a folytatást illeti. Szinte minden szál nyitva maradt, így szinte követeli a következő könyvet a lezárás.

Tudom ajánlani mindazoknak, akik szeretik a fényképészetet, a lassabban felépülő történeteket, megfűszerezve némi Pán Péter szindrómával és a hangulatos írásmódot. Viszont akik a lendületesebb, sodró cselekményt preferálják, azok nem feltétlenül fogják élvezni.

Értékelés: 3,5/5

Stephanie Tromly: Csak a bajt hozod rám

Kiadó: Ventus Libro
Oldalszám: 300

Digby és Zoé, a két gimnazista nyomozásának és szerelembe esésének cseppet sem romantikus, inkább vicces és veszélyes története. 

Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. 

Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. 

Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom. Stephanie Tromly első könyvét nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

***

A könyvet köszönöm szépen a Kossuth kiadónak!

Már a borítójáról sejteni lehetett, hogy ez a könyvecske tökéletes választás lesz a nyári napokra, amikor valami lazára vágyik az ember lánya az egész évi diliház után. Igazából mondhatjuk, hogy azt is kaptam, amire számítottam: Stephanie Tromly regénye az első oldalaktól olvastatta magát és jókat kuncogtam a poénokon.

A történet maga nem túlságosan bonyolult, jellegzetes kisvárosi feeling, új suli, meg egy fura gyerek, Digbyről meg eleinte nehéz eldönteni, hogy egy fiatal Sherlock Holmes szintű zseni, vagy hobbi stalker, de röhejes helyzetekből nincs hiány, ami határozottan feldobja a hangulatot - lásd: csirkejelmez.  

Kissé klisésnek is tűnt a szitu elsőre, de Tromly jól bánik a jól megszokott "új lány a városban" sémával, és külön üdítő volt, hogy bár a lányos ábrándozás megvolt a szokásos focista álompasi felé, a kémia a különc gyerekkel működött. Remekül elszórakoztam Zoé és Digby szerencsétlenkedésein, meg ahogy Digby sose bírta ki, hogy ne szóljon be, amikor Zoé láthatóan elmerült a rózsaszín ködben, ami a tinilányok sajátja, főleg a YA regények világában. Az már csak hab volt a tortán, hogy Digby és Henry ráadásul barátok, a maguk fura módján. (Főleg Digby fura módján, ő ugyanis nem komplett.)

    – Digby!     Mindketten összerezzentünk. Henry lépett elő egy bokor mögül, izzadtan, zihálva.     – Á, hellóóó… Henry, nem tudtam, hogy te is jössz – mondta Digby.     – Dehogynem tudtad, azért próbáltál elgázolni a Chestnut utcában – mondta Henry.     – Ó, sajnálom. Nem tudtam, hogy te vagy az – mondta Digby.     – Hallottam, ahogy röhögsz az autóban, tesó.

Zoé egyébként szintén szerethető volt, mint főhősnő. Nem volt az a nyavalygós fajta, sem különösebben nehézfejű, és egyfajta száraz humorral kezelte a felmerülő eszement szitukat, ami nagyon szimpatikussá tette számomra. Ilyen lehetett Steph Plum tizenévesen. Digbyt viszont egyszerűen imádtam, pedig a való életben tuti képtelenség lenne tíz percnél tovább elviselni úgy, hogy közben nem próbálod megölni vagy őt, vagy magadat. 

Ami viszont érdekes volt, hogy főleg Digbynél, néhol váratlanul komolyra fordult a könyv hangulata. Nem sokáig, épp csak pár pillanatra, hogy azért érzékeltesse, itt bizony valós problémák is meghúzódnak a háttérben, nem csak egy sitcomot nézünk, ahol semmi igazán rossz dolog nem történhet, csak néhány ember egymás agyára megy és repkednek a poénok. 

Zoénál úgyszintén, főleg a válás kapcsán, ami miatt elköltöztek New Yorkból. Az írónőnek sikerült úgy megfognia a témát, hogy nagyrészt szórakoztatónak hasson, de itt-ott elővillantak az igazi problémák a cukormázas felszín alól. Ettől a vicces részek nem voltak kevésbé viccesek, a könyv nem vált komorrá, vagy túlontúl drámaivá. Inkább csak adott egy kis mélységet a sztorinak, ami pedig kifejezetten jót tett neki, főként, hogy a végét tekintve, lesz itt még mit várni!

Annak ellenére, hogy mennyit téptem itt a számat három fő karakterünkről, egyáltalán nem nevezném ezt a könyvet romantikusnak. A lehetősége ott van, talán majd a további részekben egy szerelmi szálnak, de itt inkább csak egyfajta felvezetést kapunk, hogy ki kivel van. Különösen a vége sejteti a kibontakozni készülő átívelő szálat, de ezt nem fogom lelőni nektek, inkább olvassátok el, ha kíváncsiak vagytok.

Értékelés: 4/5

Kedvenc karakter: Digby

Kedvenc jelenet: az emlegetett csirkejelmezes attrakció mindenképp toplistás

TBR Book Tag 2017

Hello népek!

Ezer éve nem book tageltünk már egy jót itt a blogon, főként, mert nem igazán találtam olyat, amire úgy tényleg azt mondtam volna, hogy szívesen kitölteném. Így a nagy kánikulától a blogos böngészésbe menekülve viszont belebotlottam egy tagbe Abstractelfnél, az Always Love a Wild Book bloggerinájának birodalmában, ami rettentő testhezállónak érződött, miután úgyis mindig a TBR-omról hápogok itt nektek.

TBR, azaz To Be Read, magyarán várólista, ami mindig csak terebélyesedik, és nekem legalábbis, erősen love-hate viszonyom van vele. Egyrészről fantörpikusan hasznos, mert az agyam rövidebb, mint az aranyhalé, és azt is elfelejtem, mit ebédeltem, hát még a számtalan kinézett áldozatomat, amire rá akarom tenni a mancsomat. Másrészről viszont... THE PRESSURE. Gyűlik-gyűlik-gyűlik, ha elolvasok egyet, hozzáadok tízet, és állandó jelleggel le vagyok maradva. Tudom én, hogy nem lóverseny, de még így se értettem soha azokat, akik attól félnek, hogy egyszer csak kifogynak olvasnivalóból. Én attól félek, hogy nem egy, de három élet se lenne elég arra, hogy a várólistám végére érjek. Vajon erre is van valami flancos fóbianév?

Mindenesetre, én nem orvoshoz megyek a problémámmal, hanem inkább a blogoláshoz fordulok, és ezúttal konkrétan ehhez a book taghez.

1. Hogyan követed nyomon, hogy mi van a várólistádon?

Egy időben még a molyt használtam, de aztán átálltam a goodreadsre. A molyos várólistám is megvan, de a GR-es az up to date jelenleg. Bár az up to date is egy cseppet relatív, ha rólam van szó, mert azt is ki kellene már takarítani egy kicsit, de hát mindig van valami fontosabb.

2. Hogyan döntöd el, hogy mit olvasol a várólistádról legközelebb?

Mostanság a Prológusos Projektek vették át az olvasási szokásaim felett az uralmat, az az elsődleges szempont, hogy ott épp milyen tematika következik. Ezen felül eddig az egyetem is eléggé lekorlátozott, de idén nyáron hivatalosan is friss diplomás lettem, szóval most a nyárra legalábbis ez nem köt meg még jobban, és élvezem a szabadságot, így nagyjából azt olvasok, amihez épp kedvem támad.

3. Melyik könyv van a legrégebb óta a várólistádon?

A goodreads szerint Cinda Williams Chima: The Demon King, amit 2012 június 2-án adtam a TBR listámhoz, vagyis amit szolid 5 éve tologatok. Mentségemre legyen mondva, csak pár hónapja jutottam el a beszerzésig, ami elég sarkallatos pont. Remélhetőleg, hamarosan sorra kerül.

4. Egy könyv, amit nemrég raktál a várólistádra

A várólista bővítést is általában tömegben művelem, a legutóbbi megmozdulásom eredményéből ez a három érdekel a legjobban jelenleg:

5. Egy könyv, amit csak a borítója miatt raktál a várólistádra

Alwyn Hamilton: The Rebel of the Sands majdnem így járt. Az a csodálatos borítója már jó ideje csábított, de maga a fülszöveg nem érdekelt annyira, hogy beszerezzem, így csak flörtöltem az ötlettel. Aztán Szonja és Zsebi teljesen ráfüggtek, így ők győztek meg arról, hogy igenis tegyek egy próbát. Amúgy kizárólag borító alapján nemigen rakok várólistára könyvet, az Zsebi reszortja. Semmi kétség, egy szép borító jobban felkelti a figyelmem, de azért annál több kell az elköteleződéshez.

6. Egy könyv a várólistádon, amit nem tervezel olvasni

Mint azt említettem, még a GR várólistám se up to date teljesen, így akad rajta olyan, amit már nem tervezek elolvasni. Példának okáért, Cassie Clare: Elveszett lelkek városáról már lemondtam, meg úgy az egész Árnyvadász hajcihőről. Nem az én idegeimnek való az a vergődés.

7. Egy még kiadásra váró könyv a várólistádról, ami miatt nagyon izgatott vagy

Philip Pullman legújabb megmozdulását repesve várom! A The Book of Dust kiegészítő kötete lesz az eredeti Az Úr sötét anyagai trilógiának, ami nagy és régi kedvencem, így érthető módon, kisebb szívrohamot kaptam a hírtől, hogy húsz év után egy új könyv érkezik Lyra kalandjai mellé.

8. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki olvasott, kivéve te

Harry Potter és az Elátkozott Gyermek. Esküszöm, nem merem elkezdeni.

9. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki ajánl

Már én is várom, hogy olvashassam, előbb azonban a Grisha trilógiát szeretném letolni az írónőtől, mert hogy az az előzménye ennek a duológiának.

10. Egy könyv a várólistádról, amit nagyon el szeretnél olvasni

Ilona Andrews: Wildfire című könyvéért már erőteljesen folyik a nyálam, de egyrészről, most más határidős könyvek sorakoznak előtte, másrészről, nem vagyok kész sem arra, hogy esetlegesen véget ér a sorozat (bizonytalan, hogy meghosszabítják-e, miután eredetileg trilógiának tervezték), illetve az utána következő érkező book hangoverre, amikoris megint képtelen leszek kb egy hónapig bármi mást olvasni, mint Hidden Legacyt. #fangirlproblems

11. Könyvek száma a várólistádon

608. Höhöhö. *help*

Nos, ennyi lett volna a TBR Book Tag 2017. Ti hogy álltok a saját várólistátotokkal?