Catherine Fisher - Incarceron

Oldalszám: 544

Kiadó: Pongrác kiadó

Képzelj el egy világot, amelyben nemcsak megállították, de vissza is forgatták az idő kerekét. Beköszöntött az örökké tartó 17. század, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait.

Képzelj el egy börtönt, hatalmasat, amelyben a cellák és a folyosók mellett egész erdők, városok és tengerek is elférnek. Most képzelj el egy rabot, akinek nincsenek emlékei! Csak annyit tud, hogy Odakintről jött – pedig a börtönt évszázadokkal ezelőtt lezárták, és azóta csak egyetlen embernek sikerült kijutnia.

Aztán képzelj el egy lányt, aki egy nemesi birtokon lakik! A sorsa - úgy tűnik - megpecsételődött: megrendezett, szerelem nélküli érdekházasság vár rá. Ő azonban még nem adta fel, kiutat keres, és összeesküvések kusza hálójába gabalyodik.

Az egyikük Bent van, a másik Odakint, ám mindketten rabok.
Hát ez az Incarceron!

Lenyűgöző volt! Nem találok rá jobb szót. Nem ez lesz a kedvenc könyvem, de tagadhatatlanul adott valamit, valami újat és lényegeset, ami miatt igenis megéri elolvasni. Ez könyv véleményem szerint nem YA kategória, nem igazán. Nem a nyelvezet, nem maga a történet, nem is a karakterek miatt. Hiszen minden szinten megfelel a kategóriának. De ugyanaz a helyzet ezzel a könyvvel is, mint a Tisztákkal. A hangulata, a világ, az üzenet... sötét, torz, hátborzongató és pont azért ijesztő, mert annyira közel áll az emberi természethez. 

"Gazdagok vagyunk, legalábbis néhányunk, és még jól is élünk, de nem vagyunk szabadok. Gúzsba köt minket a Protokoll, rabok vagyunk egy megmerevedett, üres világban, ahol a férfiak és nők nem tudnak olvasni, ahol a kor tudományos felfedezéseiből csak a gazdagok húznak hasznot, ahol a művészek, a költők arra kényszerülnek, hogy vég nélkül csak a régi remekműveket másolják és alkossák újra. Semmi sem új. Új nem létezik. Semmi sem változik, semmi sem halad, mozdul előre, fejlődik, virágzik. Az idő megállt. A fejlődést betiltották."

De kezdjük az elejéről inkább...

SPOILER KÖVETKEZIK!!!

Az alapötlet is egyedinek számít, de Fisher gyönyörűen tárta elénk az elképzelt világ mindkét részét: azt, ami Odakint történt Claudiával és ami idő közben a Börtönben történt Finn-nel egyaránt. Gyakorlatilag ez volt az, ami megragadott, mert egyébként maga a cselekményszál elég hétköznapi lenne, de az a csodálatosan sötét világ és az, hogy igazából az emberek Odakinn sem lehetnek szabadok, mert a Protokoll köti őket. Sötét volt, elgondolkodtató, de közben meg annyira meseszerű, hogy szinte beszippantottak a sorok. 

Az is igaz, hogy pont ebből volt már nekem túl sok a vége felé, mert ott már olvastam volna inkább a cselekményt, de fél oldalas leírásokba akadtam lépten-nyomon, én meg nem vagyok egy türelmes ember, de ez végső soron nem von le az értékéből.
Főleg Claudia nőtt a szívemhez, azért, amilyen változáson keresztül ment a könyv folyamán. Az elején még kötelességtudó, hideg, gőgös maszkot viselt, ahova csak Jarednek, a tanárának engedett betekintést, a végén viszont kitört, mint egy vulkán, fellázadt és végre azt tette, amit helyesnek gondolt és nem érdekelték a következmények.

"Claudia egy gőgös, szemtelen teremtményt látott maga előtt, arcán az önuralom, a higgadtság álarcával. Minden mozdulata kiszámított, minden mondata betanult. Fölényeskedő és gúnyos.
– Tényleg ilyen vagyok? – Jared csak megvonta a vállát.
– Ez csak egy kép. Mondjuk inkább úgy, hogy ilyen, amilyennek látszani tudsz."

"Az Igazgató hangja nyugodt volt: – Egy mosoly szerintem most helyénvaló lenne. Erre a lány szélesen elmosolyodott. Ragyogó, magabiztos mosoly volt, mesterkélt és tettetett, mint minden más az életében, a közöny álcája.'

Az Igazgató elég különös karakter volt, a végére megszántam egy kicsit, de igazából úgy gondolom, hogy rajta múlt volna, hogy igazán az apja legyen Claudiának és nem a lányának és a tanárának kéne a szemére vetnie, hogy ők bezzeg szinte testvéri kapcsolatba kerültek egymással az évek során. Ráadásul a titkok, amik kiderültek mindent teljesen más megvilágításba helyeztek. Nálam most az érdekfeszítő, de semmiképp sem szerethető kategóriában van. Aztán ki tudja, mit hoz a második rész.

Finn-nel együtt éreztem a kalandjai során, de végig az volt az érzésem, hogy már szinte valószínűtlenül jó szándékú ahhoz a világhoz képest, hiába tudjuk, hogy nem az Incarceron gyermeke. Itt is az volt a bajom, hogy nekem kb 150 oldallal előbb leesett a tantusz és így nem okozott túl nagy meglepetést, mikor Claudia rájött, hogy Finn igazából Giles. Gildasról pedig egészen a végéig nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak eszközként tekint Finnre, vagy tényleg a szívén viseli a sorsát, de lehet, hogy egy kicsit mindkettő.

Keirót viszont nem kedveltem, legfeljebb sajnáltam. Az viszont nagyon tetszett benne, hogy nem volt egyszerű. Emberi volt, olyannyira, hogy még azt se tudtam eldönteni róla, hogy jó-e, vagy rossz, de értékeltem, ahogy a végén viselkedett. Azt hiszem, ez is az egyik oka, amiért lenyűgözőnek tartom a könyvet. Mert Fisher képes olyan karaktereket produkálni, akik bonyolultak, akik érdekelnek, akiknek érdemes a bőrükbe bújni és kalandokat átélni velük. Akikről érdemes és kell is gondolkodni.

Ami pedig magát az Incarceront illeti… néha szántam, néha utáltam, de végső soron az is csak egy áldozat, amit azok az emberek készítettek, akik Istennek képzelték magukat. Azt hitték létrehozták a tökéletes társadalmat, a paradicsomot és Kísérletnek nevezték el, mikor több ezer ember sorsát tették tönkre csupán félelemből. Odakinn csak nyűgök voltak, hát bezárták őket az Incarceronba… ami maga is szenved és a gonoszsága alatt csak egy vágya van, hogy ő is kiszabadulhasson. De hát, senki nem futhat el saját maga elől… 

"Mély a kétségbeesés kútja. Egy szakadék, amely elnyeli az álmokat."

Három fordulat volt, ami igazán meglepett, de nem árulom el, melyik volt az a három. Aki olvasta, tudja, aki nem, annak nem fogom lelőni. :) A három megdöbbentő fejlemény a végén mindenesetre igazán odacsapott. Ez az a regény, ahol mindenki rejteget valamit.

"Hazugságban élünk és kényszerű, színlelt mosollyal az arcunkon folyton megjátsszuk majd magunkat? Egy olyan kor ruháit viseljük, amely valójában sohasem létezett? Alakoskodunk, kelletjük magunkat, olyan viselkedést színlelve, aminek könyvekben lenne a helye? Gondoltál valaha erre?'

Mindent összegezve, egyedi élményt nyújtott. Lassan haladtam vele, olvastam és emésztettem, rágódtam, gondolkodtam. Ez nem egy szájba rágós könyv, még csak véleményt se nyilvánít igazán az író. A hősein keresztül kérdez minket, de nem vár választ. Csakis saját magunknak tartozunk felelettel.

Utólag azért még megemlíteném a nagyszerű tagolását a könyvnek és azokat a verseket, levélrészleteket, gondolatokat, amik a fejezetek elején szerepeltek. Tökéletesen odavágtak, látszott, hogy nem utólag csapták hozzá, hanem jól átgondolt szerkesztés részeként volt jelen. Végezetül megosztanám az egyik kedvencemet ezek közül:

"A falaknak fülük van.
Az ajtóknak szemük van.
A fák suttogni tudnak.
Az állatok meg hazudnak.
Vigyázz, ha fúj a szél
vagy ha hörög a hóförgeteg,
Hiába van barátod,
csak hiszed, hogy ismered. "

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: Jared és Claudia beszélgetései, illetve a vége. Az mindent vitt.

Kedvenc karakter: Jared, Attia

Karen Marie Moning - Rossz hold kelt fel

Kiadó: Cor Leonis

Oldalszám: 400

"Ki a fene maga?
Itt, a padlón, az utolsó pillanataimban, MacKayla Lane utolsó nagy mámorában, már látom, hogy erre a kérdésre az a válasz, hogy az vagyok, aki mindig is voltam.
Egy senki."

Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.
MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.
A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.
Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.

Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?
Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V'lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?
Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?
Mindig maradj a fényben! 

MÉGIS HOGY A FRANCOS ÚRISTENBE LEHET ILYEN VÉGE EGY KÖNYVNEK??? 

Khmm… igen, Moning ezt váltja ki belőlem, szinte a falat kaparom a folytatásért és ezerrel jár az agyam, hogy vajon KI LEHET AZ??? 

De szerintem a vége mindenkit kiborított, úgyhogy inkább szót ejtek a könyvnek a többi részéről. Mindig azt hiszem, hogy ennél lehetetlenebb dolog már nem történhet, hogy az írónő már nem bír még jobbat kitalálni, és minden alkalommal pofára esek, ugyanis az a helyzet, hogy DE! Egyszerűen imádom ezt a világot, Moningnak rettentő érzékletes leírásai vannak, magam előtt látom a személyeket, a helyszíneket, az eseményeket és egyszerűen képtelen vagyok letenni a könyvet egészen a végéig. 

Mac egyre szimpatikusabb, bár most először, én jobban átláttam ki kivel van, mint ő és ez számomra újdonság volt. Ettől függetlenül rengeteg rejtély maradt megválaszolatlan, és amikre magyarázatot kaptunk, azok által csak újabb kérdések vetődtek fel. Őszintén remélem, hogy az ötödik részben mindenre választ kapunk, mert már lassan lyuk nő az oldalamon a kíváncsiságtól. A visszatérés folyamata a pri-ya létből enyhén szólva meglepett, főleg Barrons néhány elejtett megjegyzése alatta. Természetesen megint voltak vicces szituációk, bár jóval kevesebb, hisz a hangulat igencsak poszt-apokaliptikus azok után, hogy a falak leomlottak, de még így is felnevettem néhányszor hangosan. Kell egy kis megszakítás a folyamatosan pattogó feszültségbe, és Moning nagyon jó helyekre rakta ezeket a poénokat. 

"– Magának egyszerűen nem tetszik, hogy Nana tud valamit arról, mi maga! – vádaskodtam. 

– Vén szatyor, babonás falusi nőszemély – sorolta gúnyosan. – A burgonyavésztől nincs ki mind a négy kereke. 

– Eltévesztette az évszázadot, Barrons. 

Haragos pillantást vetett rám, és úgy tűnt, gyorsan utánaszámol. 

– És akkor?"

Még mindig imádom a Mac vs. Barrons részeket, egyáltalán nem veszítettek az értékükből, pedig már négy kötete szívják egymás vérét. Danit még jobban megkedveltem és örültem neki, hogy egyre több szerepet kap, mert remek karakter. Egy biztos pont ebben a mega-sakkjátszmában. Rowenát utálom, úgy ahogy van, idegesítő egy vénasszony, de kell a történetbe. Még mindig nagyon jónak tartom, ahogy Mac a szüleire gondol (mármint akik felnevelték), kifejezetten jó látni, hogy mennyire szereti őket. V'lane-t pedig egyre jobban bírom, lassan már nem tudom, hol áll a mérleg közte és Barrons között. Azt hiszem, hogy még mindig az utóbbi javára billenne el, de már nem olyan határozottan, mint eddig. 

Örültem, hogy végül Christian is felbukkant, ez az egész a Minden Napok Termével teljesen lenyűgözött, imádom az ötletet és a kivitelezését is, és nagyon várom, hogy mi fog belőle kisülni. Nekem mondjuk elsőre leesett, hogy az a szörny az IYD, Macnek ezzel szemben meglepően hosszú időbe telt. Hiába az E/1 és Moning csavaros történet vezetése, azért kívülről még mindig hamarabb meglátni az összefüggéseket. Pláne három olyan kötet után, ahol csak a fejemet kapkodtam, ez igencsak megnyugtató felfedezés. 

Hosszúra nyúlt ez az értékelés, így végezetül csak annyit mondanék, hogy a Rossz hold kelt fel hozta a szintet és képes volt rátenni még egy lapáttal. Alig várom, hogy Új nap virradjon! 

Ja, és említettem már, milyen gonosz a vége???

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: Amikor Mac és Barrons együtt táncoltak

Kedvenc karakter: V'lane, Barrons, Dani

Karen Marie Moning - A hajnalra várva

Kiadó: Kelly/ Cor Leonis

Oldalszám: 318

„És mutatok neked valamit, ami egészen más, 

Mint árnyad, amely reggel lép mögötted, 

Vagy árnyad, amely este kél előtted: 

Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.”

MacKayla Lane már nem az a naiv, idealista, divatbolond lány, aki Írország földjére tette 

gondosan pedikűrözött lábát. A Dublinban töltött néhány hónap megváltoztatta, de még 

mindig hajtja a bosszúvágy. Tudja, hogy a nővére gyilkosa közel van, de a gonosz még 

közelebb.

Macnek van egy nagy előnye. Tudja, hogyan találhatja meg a Sinsar Dubh-t, amelyért 

tündérek és emberek egyaránt készek gyilkolni, de ez az ősi, mágikus könyv annyira gonosz, 

hogy mindenkit megront, aki csak hozzáér. 

Az árulás légkörében már nem tudni, ki az ellenség és ki a barát. Veszélyes háromszög alakul 

ki Mac, egy kielégíthetetlen étvágyú, halált hozó szextündér és a titokzatos Jericho Barrons 

között.

Barrons megtanítja használni újonnan felfedezett adottságát: látja a tündéreket, sőt akár 

megölni is képes a máskülönben halhatatlan lényeket, megérzi a varázserejű tündérrelikviák 

közelségét, köztük az egymillió éves Sötét Könyvét, a Sinsar Dubh-ét, amelynek tulajdonosa 

kezében tartja a világ sorsát. Dublinban eluralkodik a káosz , az idő egyre fogy. Közeledik az 

év világos és sötét felét elválasztó nap, amikor a legkönnyebben lehet közlekedni a világok 

között. Halloween őrületes éjszakáján Dublinban elszabadul a pokol, Mac pedig ezúttal 

teljesen magára marad a sötét erőkkel szemben…

Olyan nehezen szedem össze a gondolataimat ezzel a könyvvel kapcsolatban, úgyhogy bocsánat, ha itt össze-vissza fogok hadoválni, de hát teljesen kikészítette az agyamat a vége. Tudtam én, hogy egyszer még eljön az a momentum, hogy Moning fogja magát és pudingot csinál az agyamból. Nagyjából tíz perce tettem le a könyvet, és aztán csak ültem, néztem a borítóját, aztán meg újra elolvastam az utolsó mondatokat, hogy biztos lehessek, nem én találtam ki azt, hogy EZ a vége.
Na, de kezdjük azért inkább az elejéről…
Mac sokat változott az első kötet óta, bár nyomokban még felfedezhető benne az a lány, aki volt és küzd is azért, hogy megőrizhesse a régi önmagát, azonban ez a kísérlete halálra van ítélve az elejétől fogva, ahogy pedig felgyorsulnak az események, ez még inkább látszik.
Ebben a részben nem érezni azt a tiszta cselekményvonalat, sokkal nehezebb összefoglalni a lényeget, mint az előző kettőben. Mac nem tudja, hogy kiben bízhat, össze van zavarodva és vele együtt bizony én is. Én alapvetően szeretem Barrons karakterét, de most még kiborítóbb volt, mint egyébként szokott lenni. Most, hogy találkozott a Sinsar Dubh-val és rájött arra, amire, tényleg fogalmunk sincs róla, mik a céljai. Miért teszi akkor, amit? Hol a motiváció? Egyébként pedig nem sokkal többet tudunk róla, mint eddig, az egész pasi egy merő rejtély.  Viszont még mindig segít Mac-nek, aki pedig elszántan próbál tanulni, fejlődni.

"– Álljon egy lábra, és ugráljon. 

– Szemét – sziszegtem ugrálás közben. 

– Ha ellen akar állni a Hang erejének -magyarázta Barrons-, találja meg azt a helyet magában amelyet senki más nem érinthet meg.
– Úgy érti a sidhe-látó helyet? – kérdeztem féllábú csirkeként ugrálva.
– Nem, egy másikat. Minden emberben ott rejlik, nem csak a sidhe-látókban. Egyedül születünk, és úgyis halunk meg. Az az a hely.
– Nem értem.
– Tudom. Ezért ugrál."

V'lane-t viszont megkedveltem. Igen, egy arrogáns, manipulatív tündér, akinek az emberi faj csak kosz a fényesre sikált csizmája talpán, de… de nem tudom. Nyilván, mindent érdekből tesz, elvégre nem egy irgalmas szamaritánus, azonban ettől függetlenül remek karakter. Ő legalább hajlandó tárgyalni, vagy valami olyasmit művelni.
De Christian MacKeltart egyszerűen imádtam, valahogy megfogott, pláne a képessége, és igazából elgondolkodtató az egész, amilyen triviális kérdéseket feltesz, és amik mégis szíven ütnek, mert belegondolok… tényleg ilyenek vagyunk? Össze-vissza hazudunk mindenről, még arról is, amiről egyáltalán nem kellene? És vajon milyen lenne egy ilyen képességgel együtt élni? Néha biztosan hasznos. De egy idő után inkább kiábrándító. Szóval megkedveltem a srácot, határozottan.

Egyébként az írónő még mindig varázslatosan bánik a szavakkal, gondolom ez a fordításnak is köszönhető, ugyanis azt itt remekül megoldották. A hangulat is figyelemre méltó, de az a nagy adag zavar és káosz-érzet, ami az egészet áthatja, rányomja erre is a bélyegét, nem rossz értelemben.
Így a végére érve, rengeteg nyitva maradt kérdés lebeg az orrunk előtt: Vajon Barrons direkt csinálta? Mi lesz Mackel? Hova tűnt V'lane? Vajon Dublinon kívül is ért a pusztítás, és ha igen, mennyire? Egyáltalán van még Dublin? Maradtak túlélők? Meg lehet még nyerni a háborút úgy, hogy túl sok csata veszett el? Egyáltalán, van még tovább a világ? Vagy végleg búcsút inthetünk a fény biztonságának?
Minden kiderül a következő kötetben. Lássuk, milyen az, ha Rossz hold kelt fel.

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: Amikor Mac sírva fakad. Ritkán látni Barronst tehetetlennek. :)

Kedvenc karakter: V'lane, Christian, és természetesen Barrons

Karen Marie Moning - Álom és valóság

Kiadó: Kelly/Cor Leonis

Oldalszám: 300

Még csak néhány hét telt el azóta, hogy a sorozatunk első kötetéből megismert MacKayla Lane repülőgépe földet ért Dublinban, és az ír fővárosban máris fenekestül felfordult a világ. Mac erre alighanem csak annyit mondana: na és, az övé is felfordult, abban a pillanatban, amikor értesítették róla, hogy Írországban tanuló nővérének brutálisan megcsonkított holttestét megtalálták egy szeméttel borított sikátorban, Dublin északi részén.
Macet attól fogva a bosszú élteti. Pártfogója, a titokzatos Jericho Barrons segíti őt abban, hogy az ősi tündérvilágba vezető misztikus nyomokat követve, eljusson Alina gyilkosáig. A nyomozás során megismeri a város ódon falai között nyüzsgő ijesztő árnyfigurákat, szörnyeket, gengsztereket és gonosz tündéreket, megtanul káromkodni, lopni, hazudni és ölni. Egyetlen rövid hónap alatt sikerül a város minden mágikus erővel bíró lényének a tyúkszemére lépnie. Egyre több veszély leselkedik rá, de szerencséjére Barrons mindig kéznél van, hogy kimentse ellenségei karmaiból.
Csak egy kivétel van: V’lane, a halált hozó szextündér, aki olyan intenzív szexuális vágyat kelt Macben, hogy a puszta látására a lány vetkőzni kezd. És V’lane többnyire váratlanul tűnik fel Mac közelében. Ahogy most is. A lány elgyengült térddel rogyott le a homokba. El akarta fordítani a tekintetét, de a szeme nem engedelmeskedett. Karnyújtásnyi távolságra voltak tőle a tündérherceg tökéletes testrészei, amelyeket magában akart érezni, hogy csillapítsák szörnyű, embertelen vágyát. Ökölbe szorította a kezét, hogy könnyebb legyen ellenállnia. A tündérherceg ezen csak nevetett, mire ő lehunyta a szemét, és lefeküdt a puha, simogató fehér homokba. Nem kellett mást tennie, mint az előtte álló Maestróra bíznia a testét, aki úgy játszik rajta, ahogy senki más; simogatása elképzelhetetlen crescendo; olyan húrokat penget, amelyeket korábban még senki, és többé nem is fog.
Egy meztelen tündérherceg láttán minden más férfi örökre háttérbe szorul.
Vajon hol lehet most Barrons? Képes-e mégis legyőzni a veszedelmes szextündér vonzerejét és mesterkedését, s megmenteni a lányt a halálos ölelésből?

Szerencsére az írónő tartotta a színvonalat és ebben a részben is brillírozott! Egyszerűen imádtam, Mac még mindig nagyon szeretnivaló főhősnő és Moning elérte, hogy tényleg az ő szemén keresztül lássam a világot, ráadásul akárhogy próbálkozom, nem tudom átlátni, hogy ki kivel van. Néha mikor már Mackel együtt úgy érzem, hogy világosodnak a dolgok, történik valami és megint ott állok, ahol a part szakad. Ezt pedig egyszerűen IMÁDOM!!! Hogy sose tudom, hogy most mi fog történni, nincs tele elhasznált klisékkel, hanem pezseg a fantáziától és a váratlan fordulatoktól.

Az új karakterek is nagyon érdekesek, Dani, Rowena és Christian MacKeltar (imádom a pasi nevét), nagyon kíváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni. A szellem is nagyon izgatta a fantáziámat, és bár rengeteg variáció megfordult a fejemben – többek között a helyes megoldás is – valahogy abban reménykedtem, hogy ez a szellem jóindulatú és nem gonosz. Khmm, hát nem jött be, de fő az optimizmus, nemde?

Na és Barrons… ő is adott némi gondolkodni valót, de kezdem karcolgatni a pasi személyiségét, legalábbis úgy érzem. Aztán simán lehet, hogy Moning az orromnál fogva vezet, mert kinézem belőle! De mégis azt hiszem, hogy akaratlanul is elárult magáról ezt-azt, amire elkezdhetem pakolni az elméleteim tégláit. Arról még mindig halvány lila ibolyám sincs, hogy mi is ő, de talán nem is ez a leglényegesebb vele kapcsolatban.
Barrons és Mac kapcsolata is érdekesen alakult és bevallom, imádtam, hogy végre egy kicsit igazából felpiszkálták egymást és hát az a jelenet a barlangban… huhh, anyám! Kedvenc!

A humor még mindig a régi, a hasamat fogtam a röhögéstől néhány részen, máshol lerágtam a körmeimet, vagy éppen a hányingerrel küzdöttem (ami nálam nagy szó, de ez a tündér husi büféasztal próbára tette a gyomromat) és úgy általában, erre a részre is jellemző volt az érzelmi hullámvasút, ami az előzőre.
V’lane-t ki ne hagyjuk a szórásból, mert ő is elég intenzíven jelen volt, és igazság szerint kezdem megkedvelni a tündérherceget, bár még mindig nem vagyok benne biztos, mit gondoljak róla. De szeretem a tüskés, néhol elővillanó humorát és a titokzatosságát. Mondjuk ez a kényszeres vetkőző show, amit a jelenlétében Mac általában előad, azért az meredek.

Összességében nem nagyon tudok rosszat írni erről a könyvről és őszintén szólva, nem is akarok. Simán elképzelhető, hogy csomó hibája felett elsiklottam, de annyira elvarázsolt ez a csodálatos, esős, vad és veszélyekkel teli ír vidék és a fantasztikus karakterek, amik a képzeletbeli sakktáblán felálltak és folyton változik a színük, hogy nem is akarok szurkálódni. Ezt elérni is teljesítmény nálam! Most már csak egy dolog van hátra… hogy kezembe vegyem a folytatást! :)

Értékelés: 5/5

Kedvenc jelenet: a barlang!!!

Kedvenc karakter: Barrons, V'lane, Dani

Karen Marie Moning - Keserű ébredés

Kiadó: Kelly/Cor Leonis

Oldalszám: 302

MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.
A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében. A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre figyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.
Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen provinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep. Kettejük közös próbálkozásának sikeréért azonban már a hamarosan megjelenő folytatás olvasása közben izgulhatunk.

Azt hiszem, megint találtam egy olyan sorozatot, aminek a folytatásáért remeghet a kezem :) Az objektivitás csak távolról integet ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert egyszerűen beszippantott és innentől fogva csak áradozni tudok róla!

Már maga a helyszín is, Dublin eleve megfogott, bár nekem London a szívszerelmem, de az ír fővárosnál jobbat nem lehetett volna találni, annyira tökéletesen illeszkedett ebbe a történetbe, és sötéten misztikus világa pedig elvarázsolt.

A főhősnőt nagyon megszerettem, bár nagyon de nagyon távol áll tőlem a rózsaszín körmeivel és a csinos ezüstszandáljával, mégis a helyzetébe tudtam képzelni magam, éreztem a kétségbeesését, az elveszettségét és azt a lehetetlen helyzetet, amibe belekerült. Jericho Barrons pedig tipikusan az a pasi volt, akit nagyon bírtam, de kivert tőle a víz és sokszor én is elbizonytalanodtam a szándékait illetően. Moning fantasztikusan egyensúlyozott a jó és a rossz, a kegyetlenség és az érdes jó akarás pengeélén, annyira, hogy sokszor képtelen voltam eldönteni, vajon melyik oldalra billen a mérleg nála.

A körítés szuper volt, a világ elsőre kicsit talán bonyolult (nehezen szoktam meg ezeket a fura neveket) de mindenképpen izgalmas, bár nem nagyon volt még szerencsém tündérmitológiával színezett világhoz, szóval viszonyítási alapom nem sok van, de ez így nagyon tetszett. A vicces szituációk egyetlen pillanat alatt fordultak véresen komolyra, a száraz humorból úgy lett nyílt fenyegetés, hogy csak a fejem kapkodtam és egyáltalán, jellemző volt a könyvre ez a viharos érzelmi és hangulati hullámvasút, amit én egy cseppet sem bántam, sőt élveztem!

Többször hangosan felnevettem (karamellás vödör és petúniák), máskor meg a takarómat szorongattam (Sötét zóna pergamenjei), és nagyon-nagyon-nagyon várom a folytatást!
Persze a végét ki ne felejtsük a szórásból, ugyanis kevés komikusabb jelenetet tudok elképzelni, minthogy Mac szakszerű utasításokat ad Barrons-nek, hogyan fesse ki a körmét a Jéghercegnő pírja nevezetű rózsaszín körömlak csodával. Kész, én ott kidőltem!
Végezetül ejtsünk még szót a borítóról ami… jahhjjj…. *nyálcsorgatás* hát valami csodaszép.

Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: határozottan az az ominózus körömlakkozás
Kedvenc karakter: Barrons, és... Barrons :D

Chloe Neill - A lányok olykor harapnak

Kiadó: Ulpius ház

Oldalszám: 384

Egy egyetemista élete nem valami káprázatos, de legalább az enyém volt. Jól megvoltam, míg Chicago vámpírjai meg nem jelentek – engem pedig megtámadott egy renegát vámpír. De csak egy kortyot ihatott, mielőtt elijesztette egy másik vérszívó… Ő úgy döntött, megmenti az életemet, s élőhalottá változtatott.
Mint kiderült, a megmentőm a Cadogan-ház ura és parancsolója. Évszázados tapasztalata van a csábításban, s tettéért hálát vár cserébe – és a szolgálataimat…
Korábban a disszertációm felett görnyedtem, most pedig be kell illeszkednem egy elegáns udvarház életébe. Új képességeim, a kellemetlen napallergia a legkisebb gondom, hiszen valaki még mindig vadászik rám. A renegát, aki belém mart? Egy rivális ház vámpírja? Lehet, hogy a beavatásom egy kezdődő háború első csatája… egy háborúé, amely során vér fog folyni.

Vegyes érzelmeket keltett bennem ez a könyv, hiszen eléggé ritkán fordul elő velem, hogy pontosan látom egy sztori hiányosságait, a bakikat benne, amiket el lehetett volna kerülni…. és mégis csak szeretni tudom. Valami, nem tudom, pontosan mi, megfogott benne. A főhősnő, Merit, mindenképpen a szívembe lopta magát, imádtam a száraz humorát és a cinizmust, amivel a sorok meg voltak fűszerezve. Nem volt egy nyavalygós liba, a farmer és tornacsuka iránti imádatával teljesen együtt tudtam érezni, és úgy egyáltalán, jól volt összerakva a karakter. A mellékszereplőkről ugyanígy elmondható ez, Malloryt, Catchert, Jeffet (a visítozó nimfáival együtt) mind-mind a szívembe zártam :) Ethan pedig… khmm *intenzív nyálcsorgatás*

Csöppet idegesítő a basáskodó vámpír stílusa, de azért annyira nem, hogy utálni lehessen érte.
Az eleje nekem túl gyorsan indult és ezt kezdetben nehezményeztem is, azonban így a könyv végére érve, belátom, kellett ez ahhoz, hogy teljesen átérezhessük Merit helyzetét. Így nem éreztem úgy, hogy kilométerekkel a főhős előtt járok és utána se kullogtam az események áradatától kábultan, hanem vele együtt ismerkedtem meg (az egyébként szuperül felépített) világ népségeivel, politikájukkal és szokásaikkal. A dolgok az elején kissé kaotikusnak tűntek, de aztán belerázódtam a történetbe, csakúgy, mint Merit a vámpírságba. 

Talán pont ez volt az, ami olyan jóvá és tökéletesen élvezhetővé tette ezt a sztorit. Hogy egyszer se akartam rácsapni Merit fejére olyanokat kiáltva, mint például: „Nem látsz a szemedtől, te nagyon okos?!” vagy „mit szerencsétlenkedsz itt??”. Szóval ezért mindenképpen piros pont az írónőnek.

A fél csillag mínusz pedig nem a felfedezett hibák miatt jár, hanem azért, mert hiába indult izgalmasan a krimi szál benne (rejtélyes gyilkosságok; annyiszor ellőtték már ezt és még mindig megmozgatja az ember fantáziáját), egyszerűen képtelen volt feljebb tornázni az adrenalin szintemet a dolog, mert annyira csak Merit és Ethan csatározásai érdekeltek. A végén a tettes személye se igazán lepett meg, bár ez a verzió konkrétan még nem fordult meg a fejemben, de nem gyakorolt rám mély hatást. Szóval a nyomozási részek elég felejthetőek voltak benne, legalábbis a számomra. Persze, értem én, hogy a történet szempontjából ez totálisan elengedhetetlen volt, csak szerintem meg lehetett volna oldani ezt úgy is, hogy lerágjam közben tövig mind a tíz körmömet.

Egyértelmű, hogy tovább olvasom, repesve várom a következő részt, hisz sok minden maradt függőben, hogy szinte üvölt a folytatás után a vége szócska az utolsó lapon.
Azért csendesen megjegyzem, hogy egy Mallory-Catcher vagy egy Luc-Lindsey spin offnak nagyon örülnék. Ez a két páros különösen megfogott, és jó lenne róluk egy külön kis novella, bár előbbiekről elég sok került az első részbe is, úgyhogy virult a fejem.
Hiába, a jó mellékszereplők határozottan a gyengéim!

Értékelés: 5/4,5
Kedvenc jelenet: nehéz lenne választani :)
Kedvenc karakter: Merit, Mallory, Catcher, Luc

Kelley Armstrong - The Summoning: A szellemidéző

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 344

Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké.
A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba.A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat – a sármos Simont és gyanús,
soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet – rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos „problémás a gyerek” viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül…

Figyelem!!! Spoiler veszély!!!

Ez az első könyvem volt ettől az írónőtől és megmondom őszintén, elsősorban a borítójába szerettem bele :) Még a júniusi könyvhéten szereztem be, de a zsúfolt nyár miatt csak augusztusban sikerült sort kerítenem rá. Jobb is, hogy nem tettem előbb, mert a hajamat téptem volna ki a folytatásért! Na, de ne szaladjunk ennyire előre… 

A fülszöveg alapján teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyedi lesz, ennyire sodró lendületű. Tetszett, hogy Chloénak igazi karaktere volt. Armstrong nem csak annyit mondott, hogy imádja a filmeket, hanem éreztette ezt a látásmódján keresztül, ami sokszor enyhe iróniával viseltetett a hollywoodi tucatfilmek iránt. Érdekes az apjával és a nénikéjével való kapcsolata is, bár már a történet elején egy elzárt vigyorgóban találja magát, a Lyle házban, amit ennek ellenére minden áron másnak akarnak mutatni, mint ami. A képmutatás szinte bicskanyitogató.

 Vannak benne hatalmas igazságtalanságok, (engem főleg a vége készített ki) amik láttán az ember lánya legszívesebben beugrana a könyvbe és jól megmondaná a magáét. Legalábbis a hozzám hasonló túlzottan nagy igazságérzettel rendelkező félőrültek biztosan. Na, de térjünk ki a mellékszereplőkre is, mert van mit mondani róluk! Mind éltek és mindnek története van, amit sokszor hiányolok a könyvekből, de itt erre nem lehetett panasz. Tori, aki játssza a dívát és néhol kegyetlen, önző, de mélyen valami más rejtőzik benne, kényszeresen meg akar felelni az anyjának, akinek kínos (kínos?! Jesszusom, a lányáról van szó!!!), hogy Tori abban a diliházban ül, amelyiknek az anyja igazgatósági tagja. 

Liz, akinek dührohamai vannak, amik nem csak szimpla dührohamok és még a regény végére se derül ki, hogy vajon életben van-e még (FOLYTATÁST!), Rae, aki biztos abban, hogy nem piromán, pedig imádja a tüzet.

Simon és Derek, a testvérpár, akik közül csak Derek szorul rá a Lyle ház „gondoskodására”, mert nem tudja kezelni az erejét. Ebből persze nem következik egyenesen, hogy agresszív állat, de mint mondtam, csúnya gonosz felnőttek. Kettejük közül én Dereket kedveltem jobban, ha bár Simonnak klasszisokkal jobb a modora, de valamiért nem bízom a srácban. Persze lehet, hogy rossz felé tapogatózom, de ebben a történetben BÁRMI megtörténhet… és meg is történik! Érdekes személyiség Chloé apja is, de ő egy-két eset kivételével csak említés szinten van jelen. Nem tud bánni a lányával, ezért inkább nem törődik vele, azonban ez persze senkinek se segít. Tipikus struccpolitika. 

Ami még megragadott, az Rae egyik megszólalása volt: a címkézés. Mindenkire ráaggatnak valamit, pedig lehet, hogy nem is az a baja, talán nem is bolond. De mi sem egyszerűbb mint Chloéra azt mondani, hogy skizofrén, Rae-re, hogy piromán, vagy Derekre, hogy kezelhetetlenül agresszív. A szokásos pszicho-duma: ne mondogasd, hogy nincs semmi bajod, hanem inkább próbálj meg gyógyulni. De mi van akkor, ha nincs miből? Ha csak rosszkor volt rossz helyen.
Átvitt értelemben ez sajnos az egész mai világra igaz…

Ahogy a felnőttek visszataszító képmutatása is. Itt például ők voltak azok, de ez kortól és nemtől független dolog. Néhol legszívesebben beléjük lőttem volna egy tárat.
Sok barátomnak a kezébe nyomtam ezt a könyvet és eddig még mindenki úgy adta vissza, hogy mikor jön a következő :)
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a nem nyálas (!!!), izgalmas, érdekes tiniknek szóló fantasykat, aminek számtalan üzenete lehet a világ számára.

Értékelés: 5/5

Kedvenc karakter: Derek

Kedvenc jelenet: nem volt különösebb kedvencem